fény.kép.ész

A fotós fényképezőgépe segítségével készít fotókat, a fényképész pedig fénnyel és ésszel alkot fény-kép-et. A gép csupán eszköz, mely az emberi alkotómunkát segíti.IPM: Itthon már jól kereső fényképész volt, mikor 1956-ban kiment Amerikába, ahol negyven évet töltött.

Sz. M.: Semmi bajom nem volt a világgal, remekül éltem, de egy haverom rábeszélt, hogy menjünk ki, úgyhogy fogtam a zakómat meg a fényképezőgépemet, és második feleségemmel együtt útra keltünk. Bécsből rövid idő elteltével továbbutaztunk.  A müncheni fotópályázaton első lettem, és mind a tíz benevezett képemet jó áron megvették. Még ebben az évben bekerültem az angol fotográfus évkönyvbe, a legtöbbet kiállított és díjazott fényképészek közé. Szégyellem mondani, de több pénzzel mentem Amerikába, mint amennyivel hét évvel ezelőtt hazajöttem. Bécsből először New Yorkba mentünk, ahol engem, mint menekültet, az akkori alelnökkel, Nixonnal, kézfogás közben lefényképeztek. Ezt szerencsének tekintettem, mert a fotó bejárta egész Amerikát, az emberek látták az arcomat, méghozzá az elnök társaságában. Mindig is azt tartottam, hogy az élethez semmi más nem kell, csak hatalmas szerencse. Los Angelesban például egy fotólaboratóriumban dolgoztam. Megmutogattam a nyertes, aranyérmes képeimet, de nem hitték el, hogy én, egy harmincéves pasas így tud fényképezni, úgyhogy beraktak a laboratóriumba.

Nem nagyon ment a dolog, mert egész más vegyszereket használtak, mint amiket én ismertem, de azért kaptam heti 30 dollár fizetést. Egyszer azután bejött az üzletbe egy csúnya öregasszony – talán nem is volt olyan öreg, csak nagyon csúnya, én ránéztem, és láttam, hogy ez egy nehéz ügy. Akkor jött a főnököm, és megkérdezte, le akarom-e fényképezni. Nagyon megörültem a lehetőségnek, nekifogtam, de elejtettem a lencsét, belerúgtam a lámpába, ami eltört – rajtam kuncogott az egész banda. Elképzelhető, milyen ideges voltam! Megcsináltam a képeket, a főnököm azt mondta, ne is hívjátok elő, mert ez egy nagyon aranyos gyerek, de valószíníleg életében nem volt még stúdióban. A felesége azért előhívatta a filmet, a főnök meg odahívta a szponzorokat. Gondoltam, ki kell fizetnem a lámpát meg a lencsét – jól nézek ki! A szponzorok hangoskodtak, nevettek, én meg nem értettem egy szót sem, mert akkor még egy kukkot sem tudtam angolul. Később kiderült, hogy a tíz képből kilenc fantasztikusan jó lett, és nem értették, hogy lehet ez. Ekkor a főnököm azt mondta a barátomnak, mondd meg a Martinnak, ha kétszáz angol szót megtanul, 150 dollárt kap hetente. &Iacutegy kezdődött amerikai „karrierem”.

IPM: Hogy került a divatszakmába?

Sz. M.: Nem maradtam csak egy évig a fotóstúdióban, mert nem szerettem, ha állandóan kontrollálnak, ezért rövidesen egy barátommal saját üzletet nyitottunk Los Angelesben, de nem ment jól, úgyhogy kapóra jött, amikor egy divatmagazin állást ajánlott. Tíz év alatt mint divatfotós végigutaztam a világot, és ez nagyon kellemes volt, de amikor a magazin megszínt, bevallom, fellélegeztem. Ennyi idő alatt ez munka lett, mert már tudtam, hogy Hongkongban mikor és hol érdemes fotózni, meg azt is, hogy Rómában a Colosseumnál délután négy órakor a legjobb a fény. Ruhákat fényképeztem a magazin számára, reklámot és editóriát. Az amerikai magazinok első felében hirdetések vannak, ott a ruhák tökéletesek, ezek a divatfotók, amiket jól meg is fizetnek. A másik felébe kerülnek az érdekes fényképek, itt a fotós kerül előtérbe nem a ruha, és az a 20–30 dollár, amit ezért adnak, nagyjából a költségeket fedezi csak, igaz, itt bármilyen lehet a beállítás vagy a helyszín, csak az a követelmény, hogy felkeltse a figyelmet. Mindkettőt csináltam, de tíz év elég volt belőle.

IPM: Sztárfotósként emlegetik, sokfelé csak így ismerik. Több mint ötven évet végigfényképezett, rengeteg portré fíződik a nevéhez, többek között híres hollywoodi sztároké is.

Sz. M.: Hollywood egyik elegáns részén nyitottam meg következő fotóstúdiómat. Kirakatomban kétméteres fotók adták hírül a világnak, ki a sztár a filmszakmában.Rövidesen beindult az üzlet, egy portréért 250 dollárt kértem óránként, egy felvétel minimum két órát vett igénybe, és ezért még képet sem adtam. &Uacutegy állapodtam meg a megrendelővel, hogy ha mindent úgy csinálhatok, ahogy én akarom – smink, frizura, fülbevaló, ruha, beállítás – akkor addig nem kell fizetnie, míg
a nyers képeket nem látja, és ha tetszik, akkor fizeti ki. Nagyon ritkán fordult elő, hogy nem felelt meg a kép. Akkor – nagyon-nagyon sajnálom – mondtam, megpróbáljuk még egyszer, és ellőttem még egy tekercset.

A kollégák meg tudtak volna ölni, hogy én Hollywoodban ingyen lefényképezek valakit, de megmondom őszintén, hogy én nagyon bátor ember vagyok, biztos vagyok a dolgomban, és egyben persze beképzelt is, ezért azt gondoltam, az lehetetlen, hogy két óra alatt ne tudjak egy rendes képet a megrendelő kezébe adni. Abban az időben még a nagy sztárok maguktól bejöttek, én lefényképeztem őket, nem fizettek, csak aláírták a képet, de ez nekem jó reklám volt, mert kiraktam a kirakatomba. Az én üzletem előtt mindig megállt a turistabusz, mert az emberek látták az ismert arcokat. A híres sztárok fotózása kizárólag a presztízsemet növelte, abból nem lehetett pénzt csinálni. A közepes színészek azonban jól fizettek, mert nekik roppant fontos volt a kép ahhoz, hogy pályázzanak egy-egy szerepre. A casting direktorok a képekből választották ki a nekik megfelelő arcokat, ezért a színészeket annak megfelelően kellett lefényképezni – kicsit öregebbnek, néha kicsit rondábbnak –, hogy tudjanak pályázni a szerepre. Nagyon jó érzés volt, amikor ezek az emberek felhívtak, és mondták, hogy munkát kaptak egy-egy mozifilmben. Az, hogy segítettem nekik, többet ért nekem, mint a pénz. Sok embert juttattak szerephez a portréim, és ennek híre is ment.

IPM: Mikor jó egy portré?

Sz.M.: A fotózás akkor válik fényképészetté, ha a fényképen látható a modell lelke is, de ehhez egy hullámhosszra kell hogy kerüljek vele. Nekem ezért kell két óra ahhoz, hogy jó fényképet készítsek. Kétféle ember létezik, van, aki fotogén és van, aki nem. A fotogén ember olyan, mint a szabályos kocka – tökéletes. Akárhogy nézzük, akárhogy fotózzuk, mindig szabályos marad. Nem lehet belőle tökéletesebbet alkotni. Hollywoodban állítólag Clark Gable és Vivian Leigh mondható fotogénnek, őket soha nem kellett utána fényképezni, de szerencsére az emberek többségének nincs szabályos fejformája, és ez a kihívás a fényképésznek.Legtöbbünknek az arca nem szimmetrikus, de a tükör előtt állva mindenki arra törekszik, hogy az legyen. Az ember addig forgatja, billenti, igazítja az arcát, amíg tökéletes geometriai formát nem lát a tükörben. Ha egy millimétert is elfordul, már nem tetszik magának, mert a geometriai forma eltorzul, felborul a harmónia. Más fényben (mondjuk egy másik helyiségben) más szögbe kell állítani arcunkat, hogy elvárásainknak ismét megfeleljen a tükörképünk.

Az ember biológiailag is szimmetrikusan épül fel, ezért mindig a harmóniára törekszik. Jól kell ismerni az arc anatómiáját, de a hibáit – elsősorban fénnyel – korrigálni kell. Képeimen manipulálok a színekkel és a hajjal, de sok esetben a sminket is én teszem fel. A fényképnek olyannak kell lennie, hogy retusálás nélkül is megállja a helyét. A portré egyik legfontosabb része a szem, a szem teszi a képet kifejezővé. Minél tágra nyitottabb a modell pupillája, annál szimpatikusabb benyomást kelt az arc a fényképen. Régen a cél elérése érdekében még az atropintól sem riadtak vissza a fényképészek, de ma már ehhez csak trükköket alkalmazunk. A portré hangulatát jelentősen befolyásolják a szemben visszatükröződő dolgok is. Az egész stúdió tükröződése nem szerencsés, de egy-egy szeglet vagy pont mulatságossá varázsolja a képet.

IPM: Előfordul, hogy kedve támad valakit lefényképezni anélkül, hogy az illető megkérné rá?

Sz. M.: A Colosseumban készítettem fotókat, miközben a tetején játszott egy híres zenekar, és egy barátom megkérdezte, lefényképeztem-e a zenészeket…mondtam, nem. Más alkalommal hívott, hogy készítsek fotót a Beatlesről. Nem értettem, miért kéne fényképet készítenem azokról, akik nem rendeltek tőlem képet. Majd, ha átjönnek és fizetnek a képért, lefényképezem őket. Ma sem jut eszembe, hogy csak azért, mert valaki híres, lefotózzam. Itt Magyarországon húztak bele ebbe a fényképezésbe, mert kint ötkor becsuktam az üzletet, és hazamentem. Egy fénykép sem volt a falon, csak festmények. Munka után társadalmi életet éltem, buliztam, de a partikon nem fotóztam, ott mások fényképeztek. Egy orvos barátom mindig kérdezte, hogy hol a fényképezőgépem. Hol a sztetoszkópod, kérdeztem vissza, te se hozod a buliba. Az enyém is olyan szakma, mint a tied, én ezzel keresem a pénzt, a szabadidőmben én sem akarok dolgozni.

IPM: &Oumln szerint a digitális gép milyen hatást gyakorol a fotósok kreativitására?

Sz.M.: Több mint három éve használom a digitális kamerát, annak ellenére, hogy a szekrényben ott vannak a márkás analóg gépeim. Nagyon megkönnyíti a dolgomat, mert a digitális kamerán, a számítógépen és a nyomtatón kívül nem kell hozzá semmi más. Az egész elfér egy köbméterben. Olcsóbban lehet fotózni, és azonnal látni, milyen a felvétel. A felvétel készítése és a képfeldolgozás semmivel se követel kevesebb kreativitást, sőt, mivel a grafikai szoftverek olyan dolgokat is lehetővé tesznek, amit hagyományos, analóg eljárással nem lehet megvalósítani, még tágabb teret enged nekünk, kreatív fényképészeknek. De vajon jobb képet fest a mívész a tízezer forintos ecsettel, mint a kétezer forintossal? Egy alkalommal egyik barátommal a Feneketlen-tónál jártunk. Velem volt a bakelit gépem, egy amerikai gép, amit kézzel kell felhúzni, abba már itthon betettem egy régi, lejárt, rossz filmet arra az esetre, ha valami érdekes történne. A barátom kisfia egy sarokban letolta a nadrágját, észrevettem, és lenyomtam a gombot. Gyönyörí kép lett belőle – egy vacak géppel, lejárt filmre. Nem az számít, hogy mivel csinálja az ember, csak az, hogy hogyan, és ez a digitális technikára is igaz.

IPM: Most készül könyvet írni arról, hogyan fényképezzenek az amatőrök, amikor a hagyományos értelemben vett fényképkészítés rövid időn belül megszínik.

Sz. M.: A fénykép milyensége nem attól függ, hogy analóg vagy digitális géppel készül. Most, hogy ennyien fényképeznek, fontosabbnak tartom megírni, mint korábban. Mindenki utálja nézegetni az amatőr képekkel telerakott családi albumokat, ezért szeretnék könyvet írni azoknak, akik otthon a családot fényképezik. Hogyan készítsenek olyan fotókat, amelyek megfelelnek a jó kép kritériumainak, elmagyarázni, hogy mikor néz ki úgy egy fénykép, mintha professzionális fényképész készítette volna. Ez nem olyan nagyon komplikált dolog, bár természetesen vannak bonyolult arcok, vagy nehezen fotózható szituációk, de a fényképezés jó részét meg lehet tanulni.       §

  • Családi életrajz 
    Magyarországon kevés olyan család él, akinek a fotóalbumában legalább egy Szipál- kép ne lenne, hiszen a fényképész család közel száz éve készít fényképeket. A család első fényképésze Szipál Márton édesapja volt, aki München mívészeti iskolájában tanult festeni. Festőként végzett, de azt vallotta, hogy aki mindent tud a festészetről, az lát, aki lát, az fényképezni is tud. Zseniális ember volt, aki korát megelőzve fiának, azt mondta: „Fiam, mielőtt te meghalsz, benyomsz egy gombot a gépen, és 30 másodperc múlva kijön egy színes fotó.” Szipál Márton gyerekként kinevette, hiszen elképzelhetetlennek tínt számára, hogy egyszer majd létezhet színes fénykép.

    A papa először császári és királyi fotósként dolgozott, majd Sárospatakon megnyitotta első üzletét. Szipál Márton 1924-ben született Szolnokon. 1945 után üzletet nyitott Debrecenben, majd felköltözött Budapestre, ahol a Fényképész Szövetkezetben helyezkedett el. 1956-ban azután kiment Amerikába. Élt Hollywoodban, beutazta a világot, gyönyörí, tágas lakásban lakott és Rolls Royce-szal járt. &Oumltször nősült, feleségeivel és barátnőivel a mai napig tartja a kapcsolatot. Hét éve, 73 évesen települt haza, bérelt lakásának nappaliként, hálóként, sőt étkezőként is használt egyetlen szobájában együtt és egyszerre látható több száz év mívészete és tárgykultúrája. Egyszobás lakása éppen kedvére való, mert akárhová ül, bármerre néz, olyat lát, ami életében kedves volt számára.