Tudósközelben: Czigner Jenő orvos, egyetemi tanár

IPM: Professzor úr, 1961 óta van a pályán, tehát 43 éve. Ez nagyon nagy idő. De miért lett orvos? Esetleg volt valamilyen gyerekkori élménye?

CZ.J.: Igen. Amikor gyerek voltam, &Aacuterpi bácsinak hívták a háziorvosunkat. &#336 volt a példaképem. Mindig megnyugtatott mindenkit. Akárki ment hozzá, és akármilyen tünetet említett, ő azonnal talált valakit a saját családjában, aki ugyanabból a bajból hamar meggyógyult. Eközben nagyon jól képzett orvos is volt. Közvetlenül a háború után a nagyapámnak gyomorvérzése lett. &Aacuterpi bácsi egy, engem a mostani sodrófákra emlékeztető literes infúziós palackot hozott magával, és otthon kezelte a nagypapámat.

IPM: A szülei nem akarták, hogy &Oumln inkább más irányba menjen?

CZ.J.: Az én családom mindenben támogatott engem, még akkor is, ha valamilyen döntésemmel nem értettek egyet. Mindent megkaptam tőlük. Hatévesen katonai síléceket kaptam, 19 évesen motort, mondván, hogy
a gyerek annyira szeretné. Amikor pedig nem vettek fel a gimnáziumba, minden követ megmozgattak értem.

IPM: És miért nem vették fel?

CZ.J.: Mint sokan mások, én sem voltam jó társadalmilag. De aztán nagyapám tett egy okos lépést, és pótfelvételivel bekerültem. Azon a nyáron kicsit rosszul éreztem magam, mert abban a tudatban éltem, hogy nem járhatok gimnáziumba, de szeptemberben minden megoldódott.

IPM: Hova járt egyébként?

CZ.J.: Kaposvárra, egy kitínő gimnáziumba. Sokan végeztek ott, akik hírnevet szereztek az iskolának és az országnak. Például Kaposi Mór, az AIDS betegséghez kapcsolódó Kaposi-szindróma felfedezője, aki ezt a nevet a gimnázium miatt vette fel. De odajárt Szász Endre is, vagy a mi szakmánkból a világhírí Réthi professzor. Én is szerettem idejárni. Olyan erős volt a gimnázium, hogy az osztályunkból az első körben kilenc embert vettek fel a Pécsi Orvostudományi Egyetemre.

IPM: És már az egyetem alatt hódolt vadászszenvedélyének?

CZ.J.: &Aacuteltalános iskolás koromban is, akkor csak légpuskával. A gimnáziumban MHSZ-lövész voltam, még díjat is nyertem kispuskalövészetben. Később a szakma megtanulása, gyakorlása mellett már nem nagyon maradt rá időm. Aztán, amikor osztályvezető főorvos lettem Budapesten, ismét elkezdtem vadászni, mondván, hogy elértem a legmagasabb szintet, amit én elérhetek, de végül kiderült, hogy az élet még ennél is nagyobb szerepet osztott rám Szegeden.

IPM: Kicsit előre szaladtunk. Én még ott tartok, hogy Pécsre járt egyetemre.

CZ.J.: Igen. Sebész szerettem volna lenni, úgyhogy hallgatóként a tájanatómiai és sebészeti mítéttani intézetbe jártam gyakorlatra, majd elhelyezkedtem a sebészeti klinikán. Egy évig dolgoztam ott, amikor találkoztam a későbbi főnökömmel, aki elcsábított fül-orr-gégésznek.

IPM: Mi volt a mézesmadzag?

CZ.J.: Nem volt igazán mézesmadzag, inkább a józan észre hallgattam. Akkoriban központi gyakornoki állásban voltam, ami azt jelentette, hogy két évig voltam biztonságban, mert bár meg lehetett hosszabbítani újabb két évre, de ha utána sem kapott az ember rendes állást a klinikán, akkor el kellett mennie. Előttem többen jártak így, úgyhogy végiggondoltam, hogy ha sebészként négy év múlva kitesznek, nem sok mindent tudok majd kezdeni, miközben fül-orr-gégészként gyógyíthatok arcüreg-gyulladást, különféle torokbetegségeket, vannak míszeres beavatkozások, ott a nyaksebészet, tehát szélesebb a profil. Ráadásul emlékeztem arra is, hogy anyámat egykor egy két betegszobával rendelkező fül-orr-gégész operálta, vagyis meg lehet belőle élni.

IPM: Nem bánta meg, hogy így döntött?

CZ.J.: Nem, sőt azt hiszem, mindketten, tehát én és a szakma is jól jártunk. Én azért, mert professzor lettem, a szakma pedig azért, mert míg korábban a fül-orr-gégészet főleg járóbeteg-ellátásban létezett, én behoztam egyfajta sebészi szemléletet, ami már szerkezetében is klinikai gyógyítást jelentett. Érdekes egyébként, hogy a kollégáim, akikkel Pécsett, majd Budapesten, az Uzsoki utcai Kórházban, végül pedig a Szegedi Klinikán dolgoztam együtt, mind inkább a sebészi részét szeretik a szakmának.

IPM: Bocsánat a fogalmazásért, de az &Oumln specialitására, a nyak- és gégerák mítétekre gondol?

CZ.J.: Igen. Viszonylag fiatalon, és örök hála akkori professzoromnak, hogy engem kért meg egy pályamí elkészítésére, amelynek lényege olyan mítéti technika kidolgozása volt, amellyel a rák gyógyításán túl a gégefunkció is megtartható. Ez nagyon fontos a beteg életminősége szempontjából, mert így azon túl, hogy tovább él, nem veszti el a hangját és nem marad légző kanül a nyakában.

IPM: Azt mondja, hálás a professzorának, mert hagyta dolgozni. Ez minek köszönhető, hiszen a fiatal orvosok általában arra panaszkodnak, hogy csak olyan dolgokat csinálhatnak, amikhez az idősebbeknek nincs kedve, hogy nem hagyják őket érvényesülni, elhallgatnak előlük információkat.…

CZ.J.: Az én professzorom engem nagyon szeretett, és nem jó szó, hogy futtatott, de hagyott egyedül is dolgozni. Bármikor mehettem hozzá, kérdezősködhettem. Én ’65 októberében szakvizsgáztam, és ’65 novemberében már részt vehettem az első gégefunkció-megtartó mítéten, ’66-ban pedig már nem első asszisztensként, hanem operatőrként is míködhettem. ’72-ben az amerikai Laringoszkóp neví folyóirat közzétette az erről a mítéti eljárásról szóló cikkemet, ami nagy ritkaság volt. Rá egy évre az amerikai fül-orr-gégészeti évkönyv is kiemelte az írásomat, ami megalapozta nemzetközi ismertségemet. Mivel ezzel az eljárással összekapcsolódott a nevem, már a hetvenes években is számos nemzetközi konferenciára hívtak. Ebben is követtem tehát professzorom tanácsát, aki azt mondta: Schmoll-paszta, jó paszta, vagyis egy dologra kell ráállni, és abban kell jónak lenni.

IPM: A kollégái, tanítványai azt mondják &Oumlnről, hogy nagyon szigorú. Igazuk van?

CZ.J.: Talán igen. Azzal együtt, hogy engem mindenki mosolygósnak ismer, munka közben nálam nincs pardon. Én még akkor születtem, amikor az orvoslásban meglehetősen szigorú elv uralkodott. Az én professzorom fáradságot nem ismert, mindig precíz volt, és elvárta, hogy mi is azok legyünk. A sebészetre pedig különösen igaz az az alapszabály, hogy mindig rendnek kell lennie. A rendért pedig a főnök felel. És aki nyitott szemmel járt, azt látta, hogy ott nevelődtek jó tanítványok, ahol szigorúság uralkodott. Én mindig szívesen oktattam. Olyan voltam, mint egy tanítórendi szerzetes. Mindent többször megmutattam, mítét közben kérdeztem, visszakérdeztem, a sorrend sem volt mindegy, tehát kialakítottam egy olyan rendszert, amelyben mindenki azonos elvek alapján dolgozott. A vizitek során például mindenki bemutatta a betegét, elmondta a kórelőzményt, hogy mit javasol, és ezt közösen megbeszéltük. Olyan nem lehetett, hogy eközben egy másik kolléga mással foglalkozott, mert mindenkiben tudatosítottam, hogy amikor egy rákos betegnél alkalmazandó gyógymódról döntünk, tulajdonképpen az életéről döntünk, és annál semmi nem lehet fontosabb.

IPM: Szeret még míteni?

CZ.J.: Igen, de azért mára már kicsit visszafogtam az ötödik sebességet. Túl nagy mítéteket már nem szívesen vállalok, inkább a tanítványaimhoz irányítom a betegeket. Ha név szerint engem keresnek, akkor felállítom a diagnózist, azt is elmondom, hogy szerintem mit kellene csinálni, de mondjuk egy négy és fél órás mítétet már csak akkor csinálok meg, ha a gégefunkció megőrzéséről van szó, és olyan technikát igényel, amit más esetleg nem merne bevállalni.
 
IPM: Igen, ezt többektől hallottam, hogy ha a professzor úr azt mondja, valamit meg lehet csinálni, akkor azt meg lehet csinálni. Mit érez akkor, amikor felhívják egykori kollégái, tanítványai, hogy ebben-abban segítsen, ezt vagy azt a mítétet csinálja meg?

CZ.J.: Jólesik, és büszkeség tölt el, mert – bár nem szeretem ezt a kifejezést -, ez azt jelenti, hogy valamit csak letettem az asztalra.

IPM: És mire a legbüszkébb?

CZ.J.: A két gyönyörí lányomra és a két unokámra, szakmailag pedig az „öt karikámra”.

IPM: Hogy mire?!

CZ.J.: Igen, hogy ne dicsekedjek, de azért mondjak is valamit, csináltam magamnak öt karikát, ami egyrészt rólam szól, másrészt arról, hogy a fül-orr-gégészet milyen széles spektrumú. Az első körben természetesen az a gégerák mítét van, amit én kezdtem el még a hetvenes évek elején. A második a szegedi kinevezésemhez kötődik. Nekem volt itthon először olyan készülékem, amivel a gégéről színes képet lehetett készíteni. Amikor engem kineveztek professzornak, kértem, hogy stafírungozzanak ki, és kaptam is egy sebészi lézerkészüléket, amivel a hangszalagrák kezelésében komoly áttörést értünk el, és külföldön is nagy visszhangja lett. Nem kellett ugyanis míteni a beteg nyakát, hanem szájon át, mikroszkóp alatt távolítottuk el a daganatot. A harmadik karikába azoknak a betegeknek a gyógyítását teszem, akiknek nincs rákjuk, de mégis vagy egy darabig, vagy egész életükben egy légcsőbe épített kanülön keresztül kell lélegezniük, mert a gégéjük nem enged át megfelelő mennyiségí levegőt. Sérülések után például kialakulhat heges gégeszíkület. Erre adaptáltam egy már létező sebészi módszert, nevezetesen én kezdtem el a hegesen szíkült gége- és légcsőszakasz együttes kimetszését és az egészséges részek újraegyesítését. Ma ezt már az ország több helyén merik csinálni.

IPM: Hogyhogy merik?

CZ.J.: &Uacutegy, hogy ehhez tényleg bátorság kell. A kudarc lehetősége, vagy annak a veszélye, hogy az átvágott légcső visszacsúszik a mellkasba, meglehetősen nagy. A mítét után viszont egész más minőségben élhet
a páciens. Ugyanúgy, ahogy azok is, akik újra hallanak, amiben szintén nekem is van szerepem.

IPM: Ha jól sejtem, ez már a negyedik karika, miközben én azt hittem, &Oumln a gégére specializálódott.

CZ.J.: Ez így is van, ’94-ben viszont megkerestek Svájcból, hogy végezzek olyan cochleáris implantációs mítéteket, amelyekkel megsiketült felnőttek visszanyerik a hallásukat, illetve a veleszületetten siket gyerekeknek is kialakul a hallásuk, majd később különböző módszerekkel megtanulnak beszélni.

IPM: Egyből igent mondott?

CZ.J.: Nem. Először azt mondtam nekik, hogy szerintem nem jó helyen járnak, mert Magyarországon hatan vagyunk fül-orr-gégész professzorok, közülük négy inkább fülész, kettő inkább gégész, és én ez utóbbi kettősbe tartozom. Mondták, hogy ezt mind tudják, de szerintük ezt én tudom megcsinálni. &Iacutegy már láttam kihívást a dologban, és igent mondtam. Megalakítottuk az ország második cochleáris inplantációs központját, amelyet már nem én vezetek, de amely a mai napig nagyon jól míködik, szerencsére.

IPM: Persze ebben nyilván nem a szerencsének van elsődlegesen szerepe.

CZ.J.: Nem, a vezetője, az utódom nagyon jól csinálja, a készülék, amelyet a mai napig Ausztráliában gyártanak, szintén nagyon jó, és az egész klinikai csapat is jól míködik. Ez nagyon fontos, mert az orvoslás csapatmunka. Én például még abban látom a fő erősségemet, hogy példaértékí együttmíködést alakítottam ki Szegeden az idegsebészekkel, a koponyaalap-sebészetben. A koponyaalap ugyanis azért nagyon érdekes szint, mert fölötte van az eszünk, alatta a szemünk, a határterületbe belelóg az agyfüggelék-mirigy, amit orron át lehet míteni, tehát több orvosi területet érint.

IPM: Professzor úr, most is jó kedélyí, és &Oumln is említette, hogy mindenki mosolygósnak ismeri. Honnan meríti a lelkierőt, amikor nap mint nap szenvedő emberek között van, és óhatatlanul emberi és családi tragédiák részesévé válik?

CZ.J.: Azt hiszem, szerencsés alkat vagyok, de figyelek is arra, hogy mindenkihez legyen egy jó szavam.      §

  • Szakmai életrajz 
    Diplomáját a Pécsi Orvostudományi Egyetemen szerezte 1961-ben. 1962–1977 között a Pécsi Fül-Orr-Gégeklinika orvosa: 1965-ben fül-orr-torok- és gégegyógyászatból szakképesítést szerzett, majd tanársegéd, adjunktus. Itt szerezte tudományos minősítését (az orvostud. kandidátusa, 1975) 1977-ben nevezeték ki egyetemi docensnek.  1986–2002 között tanszékvezető egyetemi tanár a Szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Fül-Orr-Gégeklinikáján. Jelenleg ugyanitt tanít. 1996 óta az MTA doktora. Tanulmányúton és később viziting professzorként Európa szinte valamennyi országában megfordult. A Német,  a Lengyel és a Szlovák Fül-Orr-Gégeorvosok Társaságának tiszteletbeli tagja. Megalakulása óta vezetőségi és tudományos bizottsági tagja az Európai Laryngologusok Társaságának és levelező tagjává választotta az Amerikai Fej-Nyaksebészeti Társaság. A Diagnostic and Therapeutic Endoscopy címí nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. 2003-ban a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével tüntette ki.