A sebek orvoslásán kívül aligha van olyan régi ága a gyógyítás tudományának, mint a magzatelhajtás. Az ókorból fennmaradt tárgyi és írásos emlékek bizonyítják, hogy a korabeli nőgyógyászoknak akkortájt sem volt kevesebb dolguk, mint manapság. Arról nem is szólva, hogy a nemkívánatos gyermek érkezésétől tartó asszonyok társadalmi megítélése sem sokat változott az évezredek folyamán…„Forralj fel ecettel két csésze egész finomra megtört lóbabot. Mikor félig megfőtt, adj hozzá csipetnyi aloét, ezzel főzd péppé, s azt egyenletesen kend a hasadra” – tanácsolja Galenus, az i. sz. II. század nagy orvosa azoknak a nőknek, akik el akarnak vetélni. Kollégája, Soranus, a Traianus korabeli Róma legdivatosabb nőgyógyásza a vetélés előidézésére a hagyományosan alkalmazott mechanikus eszközök mellett gyógyitalok, kenőcsök, főzetek hosszú sorát ismerteti, kezdve a máig is használatos, híres petrezselyemfőzettel. Aki pedig – mint mondani szokás – össze akarta kötni a kellemeset a hasznossal, jól tette, hogy ha nő volt, a célnak megfelelően kevert, fûszerezett fehérbort ivott, ha pedig férfi, akkor közösülés előtt növényi kenőccsel kente be a hímvesszőjét.
Az ősi horog és kötőtû
A magzatelhajtást azonban nem ugyanúgy ítélték meg a társadalmi szokások, az állam, mint a korai orvostudomány vagy éppen a bajba jutott nők.Az elvetélő nőt sok helyen úgy tekintették, mint a közösség időlegesen terméketlenné vagy hasznosíthatatlanná vált vagyontárgyát: Hammurápi – (i. e. 1792–1750), ez a birodalma érdekeit mindenekfölött állónak tartó államférfi – csak azzal a kézzelfogható kárral törődött, amely az államot érte, amikor megfosztották jövendő földmûvelőitől és katonáitól. A babiloni törvénykönyvek különbséget is tettek a vetélés megítélésében, más volt a büntetés, ha rabszolganő vetélt el, más, ha szolgálólány, és ismét másképp ítélték meg az előkelő nőt, ha megszabadult magzatától.Az ókori világ magzatelhajtási technikái nem sokban tértek el a maiaktól. Nők sírjaiban mindenféle orvosi szerszámot, fogókat, különféle pesszáriumokat találtak; ábrázolásaik láthatók dombormûveken, említik őket az ókori görög, hellenisztikus és római tudományos és irodalmi mûvek is.
A legismertebbek közé tartozott a gyászos emlékû embriosfacte, vagyis a bronztû, az orvosok legfőbb mûszere, egyetlen szúrással ölték meg a magzatot gazdag pácienseik méhében.
Még ez is jobb volt, mint az a szokás, hogy a magzatot elevenen hasogatták szét a méhben, ahogyan a leletek között fennmaradt gyûrûs kések és tompa horgok tanúsítják. Még a legszegényebb sorsú nők is folyamodtak ilyen és ehhez hasonló módszerekhez: eszközeik a nagyobb tûk vagy a meghegyezett csatok voltak.
Természetesen nagy hagyománya volt az úgynevezett természetes vetélési módszereknek is: néhány egészen sajátos eljárásról tanúskodnak az Itália déli részén és szigetein talált, színpadi jeleneteket ábrázoló vázák képei. Látható ezeken állapotos nő, amint gödrös úton száguldó kettős fogaton utazik; az arab hagyományok szerint szokás volt többször nagyokat ugrani, kiváltképp újholdnál vagy teliholdnál; elterjedt volt az is, hogy az állapotos nő hatalmas súlyokat emelt meg és vitt; vagy többször felváltva hideg és meleg fürdőt vett.
A dolog azonban nem ment mindig simán: akár azért, mert nem mindenkinek volt kettős fogata, akár pedig azért, mert nagy volt a kockázata annak – gúnyolódtak is ezen a korabeli komédiások eleget –, hogy a nő a szomszédok rosszmájúságának céltáblájává válik. S mint már tudjuk, a törvény sem nézte jó szemmel az ilyen praktikákat. Maradt tehát a diszkrétebb, ám bizonytalanabb megoldás: a gyógyitalok, melyek közül a legelterjedtebbek időtlen időktől fogva az Égei-tenger szigetein termő gyógyborok voltak, kiváltképp pedig az akháj borok, melyeket még a távoli Indus-völgy előkelő asszonyai is jól ismertek; vagy pedig a közönséges ölyvharaszt, melyet különösen erős fogamzásgátlónak tartottak; no meg mindazok a folyadékok és fûszerek, melyeket az antik világ hagyományai, szokásai évezredeken keresztül örökítettek át nemzedékről nemzedékre. Keleti vajákosok és bábaasszonyok tapasztalata adódott tovább, egyre tökéletesítve: táncosnők és prostituáltak hozták a kikötővárosokba és kereskedelmi központokba, nemkülönben azok a szépségápolásban és egyéb női fortélyokban jártas asszonyok, akiket a hellenisztikus államok uralkodói és nagyurai Pergamonba és Alexandriába, a római császárok és szenátorok pedig Rómába hozattak, és akik a birodalom minden jelentős városába eljutottak. Tiberius császár korában a legnagyobb hírneve egy roppant ügyes görög nőnek, Elephantisznak volt, aki – a híresztelések szerint – a császári palotában is mûködött. Receptjei a nagy Hippokratésztől származtak – aki ugyan híres esküjében kötelezett minden orvost, hogy tagadja meg a magzatelhajtási praktikákat –, ő pedig mezopotámiai és egyiptomi iskoláknak köszönhette ismeretüket.
Bikaepe farkasbabliszttel
A receptek az egészen egyszerû javallatoktól – vízhajtó főzetek, forró olajból készített italok – az összetettebb, de azért házilag könnyen előállítható szerekig terjedtek. Ilyenek voltak például az ülőfürdők és pépes borogatások a legkülönfélébb anyagok – lenmag, széna, mályva, ruta, ciklámen, sárga viola, üröm – főzeteivel; végül voltak sokkal rafináltabb, de biztonságosabb receptek is, amelyek nem okoztak belső sérüléseket a méhszájban. Megtörténhetett viszont – több dokumentum is tanúsítja –, hogy a Diocletianus korabeli gazdag római hölgyek panaszkodni voltak kénytelenek Szíriából származó háziorvosuknak, amiért néhány alapanyagot bajos volt beszerezni. Például a bikaepe (melyből farkasbabliszttel és fehér ürömmel fantasztikus hatásúnak tartott keveréket készítettek) korántsem volt mindennapi árucikk az antik Rómában. A korabeli gyógyszerészeknek jócskán volt dolguk az üzletben: az egyszerû emésztésserkentő és hashajtó keverékek, a rengeteg eszencia mellett tégelyeikben és orvosságos kelyheikben sokszor készen tárolták a kor legenyhébb – és legolcsóbb – magzatelhajtó keverékeit is.
Megtette akár egy maréknyi mirtuszból, sárga viola vagy hóvirág magjából és keserû farkasbabból egyenlő arányban kikevert pirula is, vagy egy tampon, átitatva borral, melyben – a magzat fejlettségétől függően – 9-12 gramm rutalevelet, 6-8 gramm mirtuszt és 6-8 gramm babért kevertek el.
Vagy pedig – de ez már többe került – lehetett pesszáriumot készíttetni vízben egyenlő mennyiségben eldolgozott sárga violából (vagy hóvirágból), pórmustárból, kénből, fehér ürömből és mirhából. A magasabb rangú nők számára – mint már a fáraók asszonyai részére is – a nagy tekintélyû nőgyógyászok személyesen állítottak elő keverékeket 20-30 vagy még több növényi anyagból, melyeket pontosan kiadagoltak és jól eldolgoztak; ezeket Galenus részletesen felsorolja mûveiben.Arisztophanész és Apuleius írásainak tanúsága szerint azonban megesett, hogy mindez nem volt hatásos; ilyenkor pszichológiai eszközökhöz folyamodtak, noha a törvény tiltotta őket, például vad és felingerelt kutyákkal ijesztgették a terhes nőt (a kutyákon kívül az aprólékosan precíz római jog tilalma kitért a kan disznókra, vaddisznókra, farkasokra, medvékre, párducokra és oroszlánokra is).
A kétségbeesés nem kevés viselős nőt rávitt, hogy ha már szülésre került a sor, nyomással szüljön, ami gyakran vezetett vetéléshez (és igen veszélyes volt az anyára nézve); vagy ha ez nem segített, az újszülöttet kegyetlen módon kitették, amit a klasszikus hagyomány természet utáni abortusznak tartott. A babonás nők – sokszor a szokásos módszereken túl – fölszerelkeztek amulettekkel, mágikus tárgyakkal is, és olyan szertartásokat ûztek, melyek eredete már az idők homályába vész. Voltak szertartások, amelyek segítségével a közhit szerint biztosabbá lehetett tenni a vetélést. A sarlatánok esküdtek az este, rögtön napnyugta után gyújtott olajmécses füstjének biztos hatására, a kerek kövekre, melyekbe kutya harapott (ezeknek még az i. sz. III. században is óriási volt a keresletük), nemkülönben a napkelte előtt fogott kövér pókok kiszárított és szarvasbőr zacskóba csomagolt fejére.
A falusi bábaasszonyok és prostituáltak széles körben hirdették a hollótojások vitathatatlan hatásosságát (általánosan elterjedt meggyőződés volt, hogy aki hollótojást eszik, az a száján keresztül elvetél), és a lassú tûzön pörkölt szamárpata füstjének erejét. S bár ezt nem erősítették meg tekintélyükkel a korabeli szakértők, a rabszolganők egymás közt azt rebesgették, hogy csodálatos eredmények érhetők el, ha valaki viperákon vagy (eleven vagy döglött) líbiai kígyókon megy végig vagy ugrik át.
De kik is voltak azok a nők, akik elvetették magzatukat? Iuvenalis szerint ehhez csupán a szenátorok és a lovagok asszonyai folyamodtak. Ez azonban tévedés; a mûvi abortusz minden társadalmi rétegben megszokott jelenség volt. Aki nem szûkölködött a pénzben, az gyors és diszkrét módon áteshetett a mûveleten, a szegényebbek viszont kénytelenek voltak beérni veszélyes és fájdalmas eljárásokkal, és ráadásul igen gyakran szembe kellett nézniük a közvélemény megvetésével is. Kétségtelen, hogy az ókorban a magzatelhajtást rendszeresen és egyre nagyobb mértékben ûzték a férjes nők és hajadonok, szabadok, felszabadítottak és rabszolgák, énekesnők, táncosnők és prostituáltak, egyszerû polgárlányok, de rendkívüli termékenységû anyák egyaránt. Rákényszerültek a magzatelhajtásra azok a fiatal nők, akiket valahol egy duhaj kompánia megerőszakolt, és a gyermek érkeztével házassági terveik mentek volna füstbe, de azok az asszonyok is, akiknek már sok gyerekük született.
Igen jelentősek voltak a szakmai és személyes jellegû okok is: Plutarkhosz kétségkívül joggal hánytorgatta fel a kiváltságosok asszonyainak, hogy csupán azért hajtatják el magzatukat, hogy üdeségüket, szépségüket megőrizzék, nehogy megráncosodjanak, vagy az anyaság kikezdje a szépségüket. Logikus módon több megértést élveztek a táncosnők, énekesnők, hetérák: őket mindig vonzónak, szépnek kívánta látni az igényes közönség, különösen a férfiak. És a nézőket vagy lakomavendégeket semmi sem bosszantotta jobban, mint egy nagy has – jegyezte fel Martialis, aki maga is részese volt egy ilyen okból balul végződött ünnepségnek.
Minden idők férfiai
A test mindenkori készenléte, bármily kegyetlenül vagy cinikusan hangozzék is, a ledérebb foglalkozásokat ûző nőknél drámai szükséglet volt. Alantas társadalmi helyzetük következtében egyébként ők nem számíthattak arra a megértésre vagy cinkosságra, amit Domitianus császár könnyûszerrel elért Iulia unokahúga számára, akit – azt beszélték – többször teherbe ejtett és elvetéltetett, mígnem egyszer a magzatelhajtás végzetesnek bizonyult.
Az ókoriak (természetesen a férfiak) álláspontja általánosan elítélő volt, noha csak i. e. 600-ban, Zarathusztra tanításaiban találkozunk először a magzatelhajtás és az emberölés közé tett egyenlőségjellel.
Az abortuszról és annak tisztátalanságáról folyó inkább etikai-filozófiai, semmint tudományos vita napirenden maradt a következő századok során is a görög és hellenisztikus kultúrájú férfiak közt, ám a nő gondjairól, bajairól egyetlen szó sem esett – hacsak nem orvosi szempontból. Az úgynevezett klasszikus világban jóformán csak primitív törvényhozók elnyomó intézkedéseiről beszélhetünk, akik az abortuszban nem láttak sokkal többet, mint az állam megfosztását egy jövendő hasznos polgárától. A hagyományokhoz híven a legendás spártai Lükurgosz (i. e. IX. század), Romulus és Numa Pompilius római király (i. e. VIII. század), az athéni Szolón (i. e. VII–VI. század), valamint a Földközi-tenger medencéjének csaknem minden törvényhozója tiltotta és büntette az abortuszt, illetve annak elősegítését, betiltotta és elkoboztatta a hozzá szükséges eszközöket. Augustus császár, aki hajlott ugyan annak a közmeggyőződésnek az elfogadására, hogy az abortusz nem más, mint emberölés, büntetőjogilag mégsem lépett föl ellene – amivel egyébként a római törvénykezés megszilárdult hagyományait követte; megpróbálta azonban jobb meggyőződésre bírni az embereket az abortusszal kapcsolatban. Ebben az igyekezetében segítségére volt a hivatalos vallás, amely negyven napra eltiltotta a templomtól azt a nőt, aki a magzatát elhajtotta. A császár, a közerkölcsöket javítandó, életbe léptetett egy családjogi törvénykönyvet, és ebbe egy sor demográfiai törvényt is beillesztett – nyilvánvalóan így kísérelte meg lelassítani az abortusz aggasztó terjedését a hagyományosan egészséges rétegekben is. A magzatelhajtás a társadalom minden szintjén – a császári családban is – annyira elharapódzott, hogy Septimius Severus császár kénytelen volt hivatalosan fellépni ellene.
Először a III. század első éveiben büntették azzal Rómában a magzatát elhajtó nőt, hogy meghatározott időre számûzték.
Iustinianus kétszáz évvel később újabb büntetéseket rótt ki a nőkre, akiket továbbra is az egyedüli felelősnek tekintettek: a magzatelhajtás a házasság semmissé nyilvánításának indokai közt is előtérbe került. De ekkor már jócskán benne járunk a kereszténység korában, melynek egész életfelfogása abban a szilárd zsidó–görög hagyományban gyökerezik, amely mindig is világosan és egyértelmûen elítélte az abortuszt. Bizonyos, hogy a világi és vallási hatalmak által elfoglalt merev álláspont megfelelt egy éppoly elterjedt, mint ameny-nyire ellentmondásos, végső soron kétértelmû népi erkölcsösségnek. A II. századból származó apokrif Apokalipszisnek a szövegében azokat a nőket, akik elpusztították házasságon kívüli kapcsolatból való magzataikat, gyermekeik megvakították őket, s a gyilkosokkal együtt vetették pokolra.
Ez a hátborzongató látomás, amely egy évezreddel megelőzi a középkor döbbenetes vízióit, pontosan egybevág azzal a helyzettel, melybe a történelem örökös alávetettjeként megannyi, a társadalomból kitaszított nő került. A kor képmutató férfitársadalma könyörtelenül elítélte a magzatelhajtásban bûnösnek talált nőket: ha pogányok voltak, kirekesztette őket a tisztességes, a társadalom által elfogadott emberek sorából; ha keresztények, kiközösítette őket az egyház kebeléből.Ily módon a magzatelhajtásban vétkesnek talált nők megítélése lényegében nem változott az évszázadok alatt: korábban a társadalmi törvények vagy a pénz alakította ki a környezetük hozzájuk való viszonyát, később ezeket az emberi tudatban meggyökeresedett szempontokat átvette és szentesítette a vallás is. Az áldozat minden korban a nő volt, és éppen azok ítélték el őket, akiknek a gyönyörét szolgálták: minden idők férfiai. §
