Mióta végzős egyetemistaként a tévéhez került, a gyerekeknek készülő mísorok nagy része az ő nevéhez fíződik, filmjei is gyerekekről, gyerekeknek szólnak – az évek során a hatévesektől a tizennyolc évesekig már mindegyik korosztállyal készített mísort vagy forgatott filmet. Nem riasztotta vissza, hogy megjelentek a kereskedelmi csatornák, az sem, hogy átalakult az értékrend, és a gyermekmísorok háttérbe szorultak, vagy hogy időközben megszínt a televízió gyerekosztálya…
T.V.: A mai fiatalok korábban érnek, a problémáik is mások és előbb jelentkeznek, mint régen, hiszen a közéletben előforduló témák őket is foglalkoztatják, és ezekről szívesen mondanak véleményt, de élő adásban nem mindent lehet megbeszélni. A felnőttek nem szívesen vesznek tudomást arról, hogy az iskolások már „mindent” tudnak,tájékozottabbak a világ dolgaiban, mint ők voltak gyerekkorukban. Úgy tesznek, mintha ötven évvel ezelőtt lennénk, pedig tisztában vannak azzal, hogy gyermekeik szabadidejük nagy részében tévét néznek, interneteznek, valójában minden előttük zajlik. Egyszer kezdeményeztünk egy nyílt beszélgetést, és ennek kapcsán rengeteg felháborodott telefonáló tett
szemrehányást, mit képzelünk, hogy a gyerekek olyasmikről beszélgethetnek, mint a drog, a rasszizmus, a magyarság kérdése vagy a homoszexualitás. A szülők ezekről a témákról a gyerekek előtt beszélgetnek, de nem velük, ezért hiszik azt, hogy a tizenéveseket ezek a dolgok nem foglalkoztatják… Valószíníleg ez az oka annak is, hogy diákönkormányzatok sem képesek jól míködni, mert ott sem engedi meg senki az iskolásoknak, hogy véleményüket elmondják az iskoláról, a tanárokról vagy az őket ért sérelmekről.
IPM: Ezek szerint a gyerekmísorokban is léteznek tabutémák.
T.V.: Igen, van, amiről nem lehet beszélgetni – a szülőkhöz fíződő kapcsolatról, párkapcsolatról, szerelemről, családi életről, tanárokról, iskolai konfliktusokról – csak általánosságban. Az élet bizonyos eseményeit másképp élik meg, mint a felnőttek, csak egy oldalról, a sajátukról nézik a történéseket, és arról mondanak véleményt. A gyerekeknek még nem elég fejlett az önkontrolljuk, és legtöbbször nem képesek jól megfogalmazni azt, amit mondani akarnak. Ha a saját életükről, szüleikről, iskolai konfliktusaikról beszélnek, gyakran „kibeszélik” az otthoni, iskolai eseményeket, azzal bárki visszaélhet, és csak maguknak ártanak vele. Gond az is, hogy sok gyerek fantáziál, kitalál egy történetet, és úgy adja elő, mintha valóságos lenne. Nem hazudik, csak érdekesnek akar látszani. Előfordul, hogy a szülők véleményét mondják el az adott témáról, vagy nem tudnak hozzászólni, mert nincs saját véleményük róla.
Így jártunk akkor is, amikor az EU-csatlakozást megelőzően megkérdeztük őket, fontos-e, és ha igen miért fontos, hogy Magyarország az Unióhoz tartozzon. A saját szerepük, helyzetük, jövőjük nem fogalmazódott meg, mintha csak egy fallal vették volna körül őket. Talán egy, a gyerekek magánéletéről szóló folytatásos szappanopera alkalmas lenne arra, hogy segítsen a kiskamaszoknak eligazodni a szituációk között. A folytatásos történetben ugyan nem a valóság szerepel, de minden valóságos benne, és előnye, hogy mindent el lehet mondani, mindenről szabadon lehet beszélni. Szeretnék egy interaktív gyereksorozatot készíteni, ahol valóságos helyzetek jelennek meg, amit maguk a nézők írnak, természetesen történetbe ágyazva, állandó szereplőkkel, hátha ezzel megkönnyítem a tizenévesek dolgát.
IPM: A Képben vagyunk?! címí mísor résztvevői tizenévesek. Változatosak a témák, a meghívottak között nem egyszer szerepelnek tudósok: egyiptológus, fizikus, gyémántszakértő vagy csillagász. Egy év telt el, mióta képernyőre került ez a kétórás ismeretterjesztő mísor és a nézettsége mégsem túl jó. Mi az oka ennek?
T.V.: Nagyon nehéz, szinte lehetetlen felvenni a versenyt a felnőtteknek szóló mísorokkal. A Sprektum és társai képanyaga sokkal látványosabb, mint egy beszélgetés. Kevés pénzből gazdálkodunk, mert a médiatörvény értelmében gyerekmísor nem szponzorálható, ezért nem tudunk színesíteni. Külföldre egyáltalán nem, vidékre is csak ritkán jut el a stáb forgatni, mert nagyon drága az utazás és a szálloda, így bármilyen érdekfeszítő egy téma, akármilyen érdekeseket mond a meghívott vendég, a gyerekek figyelmét csak percekre képes lekötni, és már át is kapcsol egy másik csatornára, ahol több a látvány, gyorsabban változnak a helyszínek, mozgalmasabb az egész. Háromperces beszélgetéseknek nincs értelme, a hosszabbal viszont ezt a korosztályt már untatjuk.
IPM: Mit változtatna a mísoron, hogyan lehetne szélesíteni a nézők táborát?
T.V.: Érdemes lenne ismeretterjesztő és magánéleti részre osztani a mísort, mert a gyerekek nagy része nem kap sok segítséget ahhoz, hogyan élje a magánéletét. Olyan témákat kell találnunk, ami a szereplőket is érdekli, mert csak akkor lehet jó a mísor. Régebben a tizenévesek szívesen beszélgettek a példaképről, vagy a jövőbeli elképzeléseikről, de ma egyik téma sem divatos. Nincs példaképük, arra a kérdésre pedig, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz, a válasz: mindegy, csak gazdag legyek. Csak a pénzkeresést említik, azt nem, hogy szeressék, amit csinálnak. A tanuláshoz való viszony azonban érdekes módon pozitívan változott meg az elmúlt évekhez képest. Az a benyomásom, hogy nem annyira lenézettek a stréberek, az eminenséget már nem ítélik el annyira a tízen túliak, mint pár éve. A hozzám kerülő gyerekek fontosnak tartják a tanulást – de lehet, hogy csak azért, mert addig maradhatnak a mísorban, amíg nem rontanak a bizonyítványukon.
IPM: Mennyire vonzó számukra a tévés szereplés?
T.V.: Tévében szerepelni mindig nagy dolognak számított, és ma is annak számít. Jelentkezőkben nincs hiány, de az alkalmas gyerekek kiválogatása már egészen másképp zajlik, mint kezdetben, amikor az ember saját kedve szerint válogathatott egy-egy osztálynyi gyerekből. Akkor csak pár szót szóltam a gyerekekhez, beszélgettem velük és figyeltem a szemüket. A szemekből kiszúrtam a számomra érdekesnek tínő szereplőket. Ma már nem mehetek be a tanítási órára, az iskoláktól, a pedagógusoktól pedig nem érdemes segítséget kérni, mert csak a jó tanuló, rendes gyerekeket irányítják hozzám. Aki „rossz” vagy csak más, mint a többiek, az úgynevezett renitensek ilyen módon soha nem kerülhetnek kamera elé, pedig sokszor sokkal jobban megfelelnének az adott feladatra, talpraesettebbek, kreatívabbak, mint a „jó” gyerekek. Ma szelektált gyermektársaságot kap az ember, innen válogathatunk. Azok a tehetségek, akikre senki nem figyel oda, elvesznek, pedig „rossz” gyerekek is kellenének, még akkor is, ha a stáb sem szereti őket, mert mindig kitalálnak valamit.
IPM: A gyermekszereplőkkel készített mísorok szempontjából nézve mit tart az utóbbi évek legszembetínőbb változásának?
T.V.: A mísort régebben úgy kezdtük el, hogy szabadon beszélgettünk, és az operatőr akkor lépett be, amikor akart. „A felvétel indul” nagyon zavarta a gyerekeket. Ma általában erre nincs szükség, természetesebb közeggé vált a televízió, a mostani gyerekeket nem kell kamerához szoktatni, nem kell annyi próba, mint tíz-húsz éve. Más a probléma: ma tudják, hogyan kell viselkedni a kamera előtt, és alig lehet lebeszélni őket arról, hogy megasztárként jelenjenek meg a képernyőn. Régen a sztárságra is fel kellett készíteni a gyerekeket, hogy ne lepődjenek meg, ha az iskolában ismertté, népszerívé válnak. Manapság sajnos nem nézik annyian a gyerekmísorokat, hogy a benne szereplők sztárrá válhassanak, úgyhogy ezt is elhagyhattuk. A félórás Kölyökidőt, amely nyolc évig ment megszakítás nélkül, nagyon szerettem, ez a mostani, a Képben vagyunk?! azonban sokkal nagyobb kihívás. Ilyen szíkös anyagi feltételek mellett nehéz két órát élő adásban kitölteni kiskamaszokkal, őket és korosztályukat egyaránt érdeklő témákkal, de megéri a fáradtságot, mert a gyerekek nyitottabbak, mint a felnőttek, őket még lehet formálni, ezért sokkal több lehetőséget látok a gyerekmísorok készítésében. §
- Szakmai életrajza
Takács Vera 1946. április 9-én született Nagykanizsán. Tabon érettségizett, utána egy évet óvónőként dolgozott Krádon. Egyetemi tanulmányait Budapesten, az ELTE BTK-n magyar–történelem szakán végezte. 1970-től a Magyar Televízió munkatársa. Balázs Béla-díjas. Fontosabb televíziós munkái és díjai: 1976–86 Süsü, a sárkány zenés bábjátéksorozat 1 – 9 (dramaturg), 1986 Nagy Katalin: A világ legroszszabb gyereke tv-film, Az év legjobb gyerekfilmje (rendező), 1986 Miért nem dalol az uborka? Az év legjobb riportfilmje (szerkesztő), 1989–97 Kölyökidő – mísor-sorozat kamaszoknak, 3 alkalommal közönségdíj, 2 x az év legjobb gyerekmísora (író – rendező), 2001 Janikovszky Éva: Velem mindig történik valami, 6 részes tv- filmsorozat (forgatókönyv – rendező), 2003 Képben vagyunk?! Élõ ifjúsági sorozat (fõszerkesztõ), 2004. Mi, szemüvegesek, játékfilm (forgatókönyvíró – rendező)
