Kik voltak a hunok?

Attila, a hun király a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja. Világraszóló tetteinek megítélése különös módon olyan viharokat kavart, elsősorban és még különösebb módon éppen az elmúlt kétszáz évben, hogy még azt is vitatni kezdték, hogy Attila a magyar történelem alakja-e. A világtörténelem egyik legnagyobb csatája, a katalanaumi csata i.u. 452-ben, 1652 évvel ezelőtt zajlott le. Melyik fél győzött?

Mindmáig vitatják. Attila i.u. 453-ban hunyt el, mégpedig nem a csatamezőn, és nem is betegségben. Hogyan? Ellentmondó kordokumentumokból kell kihámozni. Kik voltak a hunok? Kis létszámú, míveletlen, barbár törzsek, ahogy egyesek beállítják? Vagy éppen fordítva: nagy létszámú, nagy míveltségí nép, a magyarok rokonai, vagy éppen elődei? A magyar és a világtörténelem egyik legizgalmasabb rejtélyének nyomába indulunk: a hunok korából származó mértékadó dokumentumok és a legújabb tudományos eredmények segítségével keressük a választ. A hun kérdés egyik külföldön is elismert tekintélye Bóna István.

1993-ban megjelent könyvében – A hunok és nagykirályaik – így mutatja be a hunokat: „A 376. év nyarán…Egy korábban legfeljebb hírből ismert ellenség erős népeket igázott le, megdöntötte a keletigót Ermanarik birodalmát. Hírük s nevük alig előzte meg őket” (9. oldal). A magyar szerző a hunokról bemutatásképpen azt látja fontosnak elmondani, hogy ellenségek, népeket igáznak le, hírük s nevük jószerivel nincs, váratlanul bukkantak fel a semmiből, s hírük-nevük alig előzte meg őket. Ezzel szemben a magyar szerző a gótokról elmondja, hogy népük erős.

Majd tizenhat oldallal később „A hunok. Hiedelmek és balhiedelmek az ókortól máig” c. fejezetben folytatja a bemutatást: „A gyér számú régészeti és történeti forrás segítségével a i. sz. IV. századi Közép-&Aacutezsiáig tudjuk visszafelé követni nyomukat” (25. oldal). A hun nyelvről kijelenti: „A hun nyelvből sajnos semmit (pontosabban semmi biztosan hunt) nem jegyeztek fel, csupán egy csomó személynév maradt ránk… A nevek jelentékeny része (az óbolgárral és a mongollal kapcsolatot mutató) török nyelvre utal, még akkor is, ha ez első pillantásra nem mindig szembetínő” (32. oldal). Majd a hunok önálló szereplésének leírását így zárja le:

„A Volgán át Európába nyomuló hunok önálló szereplése tehát kereken egy évszázadig tartott” (193. oldal). A hun kérdés egy másik kiemelkedő hazai szaktekintélye Bakay Kornél. A kiváló régész, történész, múzeumigazgató, professzor a független történetírás egyik legjelesebb képviselőjének is tekinthető. Nemrég megjelent tanulmányában így ír: „&Iacuterásos források által is igazolhatóan legalább hétszáz esztendőn át egész Európában az volt a köztudott, ismert és elfogadott, hogy a magyarok és a hunok rokon népek”. „Soha nem volt és ma sincs egyetlen ún. finn-ugor hagyományunk, mondánk, mesénk, dalunk, díszítményünk”.

„A német történészek a XVIII. század végétől szakadatlanul támadták és ócsárolták a magyarságot és a magyar történelmet…Sokan kinyilatkoztatták: a hunok nyelve csakis mongol, török vagy esetleg szaka típusú nyelv lehetett. Van-e alapja ennek a kijelentésnek? Szinte semmi, mivel mindmostanáig – sajnos – nem ismerünk vitathatatlanul értelmezhető hun nyelvemléket…A régészeti kutatás egyre határozottabban mer állást foglalni abban a kérdésben, hogy a VII-X. századi Kárpát-medencei avarok zöme heftalita-hun volt”. A régészeti bizonyítékok szerint az avarok hunok voltak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az árpádi bejövetelkor a magyarok magyar nyelví néppel, magyar helységnevekkel bíró országba jöttek be, ahogy azt például Marjalaki Kiss Lajos Anonymus krónikája alapján igazolta, akkor nyilvánvalóvá válik a hun–avar–magyar folytonosság.

„Mai ismereteink szerint alig valószíní, hogy a hunok között 20-25 százaléknál nagyobb lett volna a mongoloid típusok száma, bár e kérdésben a hitelesen feltárt sírokból előkerülő mongoloid koponyák százalékos vizsgálata fogja kimondani a döntő szót. Az Altáj és Észak-Mongólia közt fekvő Tuvában kiásott sok száz sírban a i. sz. I. évezred első felében még olyan frappáns az europid típusok túlsúlya, hogy a hun mozgalommal nagy tömegí mongoloid nehezen juthatott volna Európába. Éppen csak annyi, hogy szokatlanságával meghökkentse az európaiakat. Nagyon valószíní tehát, hogy Jordanes (az V. században élt gót krónikaíró) Attila-jellemzésének az a része, amelyben a nagykirály külső megjelenését írja le (termete kicsiny, melle széles, feje nagy, szemei aprók, szakálla ritka és őszes, orra tömpén nyomott, arcszíne rút) nem egyéb, mint a száz évvel későbbi írói fantázia terméke” – írja Bóna István. Bakay Kornél megítélése szerint „Attilát és általában a hunokat gyakran mongoloidnak ábrázolták, holott mind az ázsiai, mind az európai hunok zöme europid típusú volt, sőt europidok voltak a szkíták is, az avarok nagyobb része is, s a magyarok is persze”.

Lipták Béla, nemzetközileg is elismert antropológusunk mérései szerint a Szekszárdról, Mohácsról, Gyöngyösapátiról, Szirmabesenyőről származó hun kori, IV–V. századi koponyák egyike sem mutat mongoloid beütést. Még az ázsiai hunok (a hsziung-nuk) területein is feltínő az europidok túlsúlya. P. S. Mikhno Troitskovavsk közelében, Transzbajkáliában egy kis bronz lovas-dombormívet talált. A lovas arccsontjai kiugróak, szakálla erőteljes, jellegzetes europid alkatú. Az Ordos-körzetből való bronz dombormí is a szokásos europid kiállású, széles nyitott szemekkel és bajusszal.
 
***
Jordanes gót püspök (i. sz. 550 körül) a magyarok őshazájáról így ír: „A hungarusok …első tartózkodási helyük Scythia talaján volt, a Maótisz-tó mellett (ma: Azovi-tenger, a mai Ukrajnában), azután Mysiában (Moesiában), Thráciában és Dáciában (vagyis Észak-Balkánon és Dél-Erdélyben), harmadízben pedig ismét Scythiában (Etelköz és Levédia vidéke) a Pontusi-tenger (a Fekete-tenger) fölött laktak” – írja Jordanes. Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában, hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után „a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (Gadir, ma Cádiz, város Spanyolország délnyugati csücskén), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket. Az úgynevezett Gomerokat (mogerokat=magyarokat) ugyanis, kiket a görögök galatáknak neveznek, Gomar (Mogar=Magyar) alapította. &#336 a bibliai Gomer, a valóságban Gamir az asszír feliratokon, kimmerek a görögöknél. Magóg pedig a róla elnevezett Gomarokat (mogarokat= magyarokat) alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.”

&#336skrónikáink mellett a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát ókori szerzők egész sora bizonyítja, így például Hérodotosz, Strabon, Xenophon, Jordanes, és Josephus Flavius. Hérodotosz beszámol arról, hogy a szkíta őskirályok az égből nyerték a földmívelés megkezdéséhez szükséges eszközeiket, és államuk jelképét, a királyi jogart. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként „néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpát-medencében.

Szabó István Mihály akadémikus, mikrobiológus, az ELTE TTK mikrobiológia tanszékének vezetője (1974– 1995) az utóbbi években vizsgálat alá vette annak a kornak az „embertörténelmét”, amely kornak korábban növény- és állatvilágát tanulmányozta. Első eredményeit az MTA Társadalomkutató Központ rendezvényén ismertette. A kiadásra váró előadást Farkas Ildikó foglalta össze a História 2003-as 5–6. számában. Genetikai, őskörnyezettani és paleoklimatológiai kutatásait összevetette a legújabb természettudományos módszerekkel nyert eredményekkel. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy az uráli népek őstörténete az eddig vélt 6–7 ezer év helyett 35–40 ezer évre vezethető vissza. A felső őskőkor (paleolitikum) idején (mintegy 40 ezer éve) Európát, főként a középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlati, életmódbeli változások után szíkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak (mamutok) elvándoroltak, és az uráliak egy része követte őket északra és Szibériába. Az „uráli” elnevezés már csak a hagyományt követi, hiszen e népeknek nem őshazája az Urál, csak egyik – átmeneti – szállásterülete. 

Európa őstörténete ma még nem rajzolható meg teljes bizonyossággal, de az új természettudományos eredmények egyre közelebb visznek ehhez. Mintegy 40 ezer éve a Neander-völgyi ember által gyéren lakott Európát az akkor bevándorló modern ember (a Homo sapiens sapiens, a cro-magnon-i ember) népesítette be. Amerikai kutatók 2003 szeptemberében (Erik Trinkaus és kollégái, 2003a, b, c, d) a Kárpátok délnyugati vonalában a Homo sapiens sapiens eddig ismert legrégebbi, 34–36 ezer évvel ezelőtti maradványaira bukkantak. A maradványok nagy őrlőfogai arra utalnak, hogy a modern, cro-magnoni ember keveredett a Neander-völgyivel – ráadásul éppen itt, a Kárpát-medencében 40-45 ezer évvel ezelőtt. Az utolsó ismert Neander-völgyit a mai Horvátország területén, a Vindija barlangban, a mai Varasd mellett találták (Richards et al., 2000; Lukács, 2003), kora 28 ezer év. Ami azt jelenti, hogy a Neander-völgyi és a modern ember együttélése a Kárpát-medencében több mint 15 ezer éven át tarthatott.

Az Európába hosszas vándorlás után érkezett modern ember Afrikából indult, a Közel-Keleten át Belső-&Aacutezsiába, majd onnan Anatólián és a Balkánon vándorolva jutott el a Duna-völgyébe már 35-40 ezer évvel ezelőtt, és egyes csoportjai innen jutottak el Nyugat-Európába. A nyugat és dél felé fordult csoportok baszk-kaukázusi nyelveket beszélhettek. A modern ember által magával hozott afrikai eredetí Aurignac-kultúra elemei pedig Kelet-Európa térségében hamarabb jelentek meg, mint Nyugat-Európa területén, ami a vándorlás útvonalát, irányát, illetve a kultúra fejlettségét mutatja.Szabó István Mihály egy európai genetikusok által 2000-ben elvégzett genetikai vizsgálat (Semino et al., 2000) eredményét is idézi (amely az egyik legjelentősebb tudományos folyóiratban, a Science-ben jelent meg), s amelyben Európa jelen népességeinek reprezentatív mintáin végzett összehasonlító vizsgálatban felmérték az európai népek genetikai rokonságának mértékét, illetve az időrendi változásokra is adatokat nyertek.

E vizsgálat szerint Európát a Homo sapiens sapiens Afrikából kiindulva három hullámban árasztotta el. Elsőnek a magyarok, lengyelek, ukránok és horvátok eredetüket tekintve közös ősei foglalták el Közép-, Kelet- és Észak-Európát 35-40 ezer éve, mint nagyvad-vadászó, uráli nyelvet beszélő europid vadászok. A nem-rekombinálódó Y kromoszóma 22 bináris jegyének földrajzi eloszlását és korbecsléseit, a genetikai változékonyságot jellemző haplotípusok elkülönülésének eloszlását elemezve a nemzetközi kutatócsoport eredménye szerint az M173-as leszármazási vonal egy ősi eurázsiai utat mutat 35-40 ezer évvel ezelőtt Afrikából a Kárpát-medencébe, ahonnan egyes ágai tovább vezettek Nyugat- és Kelet-Európába. Ennek az M173-as származási vonalnak Eu19-es haplotípusa jellemzi a mai európai Y kromoszómák 50%-át! Ez az Eu19 látszólag egyáltalán nincs jelen Nyugat-Európában, maximuma Magyarországban (60%), Lengyelországban (56%) és Ukrajnában (54%) van, és itt az Eu18 szinte egyáltalán nem mutatható ki. Az Eu19 gyakoriság feltínően magas még Észak-Indiában és Pakisztánban, valamint Közép-&Aacutezsiában (Underhill et al., 1997). A rákövetkező gyakoriság-maximumban a mari 37%, a macedón 35%, a horvát 29%, a cseh és szlovák 27%, a görög 12%, a szír 10% s a többi 10% alatti.

A második hullám 22 ezer évvel ezelőtt (az M170-es leszármazási vonal) a Gravetti-kultúra feltínésére vezetett. Ezután következett be az utolsó nagy jégkorszak, amely a 20 ezer – 13 ezer évvel ezelőtti korszakra terjedt ki. Ebben a korszakban a közép-európai „csoportok” (népek) a klimatikus viszonyok miatt el kellett hagyják a Kárpát-medencét, és ekkor nyugat-Európa elszigetelődött Közép-Európától, ahol azonban egy Epi-Gravetti kultúra fennmaradt a mai Ausztria, Csehország, és az északi Balkán területén (azaz a Kárpát-medence vonzáskörzetében). A harmadik beáramlási hullám e jégkorszak alatt érte el Európa mediterrán körzeteit, és hozta be a neolitikus (új-kőkorszaki) kultúra egyes elemeit.
Mindezeket az eredményeket sok más, független kutatócsoport is megerősíti. A felső őskőkor (paleolitikum) ipara hamarabb tínt fel Közép-Európában, mint Kelet-Európában. 45-40 ezer évvel ezelőtt tínt fel Közép-Európában az életmód, a használt eszközök és módszerek tekintetében új kultúra, 36 ezer éve jutott el Kelet-Európába és 36-32 ezer éve Nyugat-Európába.

Sok e korból való csont- és dombormí, ékszer és barlangfestmény ma is páratlan szépségí, kifinomult remekmínek számíthat. „A paleolitikum ábrázolásának viszont az a sajátosságuk, hogy a vizuális benyomást olyan közvetlen, tiszta, minden intellektuális járuléktól mentesen és könnyed formában tárják elénk, amelyre a modern impresszionizmusig alig találunk példát … Ezeken a régi festményeken árnyalatnyi finomságokat, amelyeket csak bonyolult eljárások útján fedezünk fel, a paleolitikum festői még közvetlenül észlelték.” – írja Hauser Arnold könyvében.

Szabó István Mihály eredményei megerősítik, hogy a felső őskőkor idején, mintegy 40 ezer éve, Európát, főként középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlatbeli, életmódbeli változások után szíkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak elvándoroltak. Az uráliak egy része követte a táplálékul szolgáló nagyvadakat északra és Szibériába. Azonban a mamutokat új betegség is megtámadta, s nemsokára kipusztultak. Ez vezetett az óriási ugor népcsalád felbomlására és szétszóródására. A szibériai uráli népek egy része tízezer éve átvándorolt Amerikába, s tőlük erednek az ott később penut nyelvcsaládba sorolt indiánok – az amerikai ugorok: a mayák, a kaliforniai és oregoni penutok, a tsinshianok stb. A szibériai ugor népcsalád más részei visszafordulnak Európába. 7000–4000 éve kezdődött el az ukránok és lengyelek elszlávosodása. A horvátok 1500 éve vándoroltak a Balkánra.

Ha meggondoljuk, mindez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence őslakosai legalábbis a modern embert tekintve legalább 40 ezer éves múltra tekinthetnek vissza, és – ismét a modern ember vonatkozásában – a Kárpát-medence őslakosainak tekinthetők. Ugyanakkor velük azonos nép vonult északkeletre, és magas kulturális szintí vezetői központokat hozott létre. Minden jel szerint a keletre vonultak és a Kárpát-medencei őslakók között évtízezredeken át kapcsolat állt fenn. Nyugat-Szibériában 15–20 ezer éve az ugorok elkülönültek a lengyelek és ukránok őseitől, vagyis a magyarság különállóvá vált.

Az ősmagyarság nyolcezer évvel ezelőtt már dél felé vonult, nagyemlős vadászból nagyállattartó nomáddá vált 6 ezer – 3 ezer éve. Az Urálon át, ázsiai rassz- és néprajzi elemekkel gazdagodva, mint földmívelő-állattartó nép, tér vissza Európába 3 ezer – 2500 éve, azaz i.e. 1000 – i.e. 500 között. Egy vagy több hullámban érik el a Kárpát-medencét. Szabó István Mihály hangsúlyozza: az ugorok így feltárt története a magyarság őstörténetét is más megvilágításba helyezi. Az ugorok történetével a magyarság őstörténete mintegy 40 ezer éves távlatig vezethető vissza. Európában a magyarság egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét.

***
A hunok rendkívüli időtartamú létük alatt gazdasági-technikai értelemben is a világ legfejlettebb népei közé tartoztak. Az őskőkor és az újkőkor egyik legfontosabb alapanyaga az obszidián, melynek eddig feltárt lelőhelyei Tarcal, Tokaj környéke és a Hont megyei Csitán község határa. Igen jelentős a sümegi tízkőbánya feltárása is. A feltárások bizonyítják, hogy ezeken a helyeken „kőipartelepek” voltak, ami a kő tömeges felhasználását bizonyítja. Ez a tény már önmagában is nagy tömegí lakosságot tételez fel. Az ókor híres útjai közül Fényes Elek szerint az obszidián út, és a sóút is a Kárpát-medencéből indult el, sőt az egyik európai borostyánút, valamint a kagylóút és a selyemút is ide vezetett vagy itt ment keresztül. Az utak összefutása pedig éppen a tömegek által sírín látogatott, vagy lakott területet jelenti – mutatott rá Bárczy Zoltán.

Tény, hogy különlegesen igényesen kialakított „hun bronz üstök és fogantyúik… tipikus belső-ázsiai fémmívészet termékeinek ábrázolásaira bukkantak Kína Ordos neví körzetétől Kelet-Európáig. Ezek az üstök már újkőkori sziklafestményeken is feltínnek”. Ami pedig azt jelenti, hogy már i.e. 5000-ben készítettek hun üstöket, vagyis már léteznie kellett hunoknak is, mégpedig rendkívüli fejlettségí gazdasági és mívészeti élettel. Gyulafehérvár közelében, Kisompolyban (Ampoitában) 1999-ben a gyulafehérvári Nemzeti Múzeum munkatársai páratlan régészeti leletre bukkantak. Az angliai Stonehenge-hez hasonló, hatalmas faragatlan kőoszlopokból álló építményt fedeztek fel, amely nyilvánvalóan szentélyként szolgált a kora bronzkori napkultusz idején. A Salisbury közelében fekvő Stonehenge szinte a kisompolyi szentély mása: a kizárólag fehér színí kőoszlopokat (menhireket) körben állították fel egy dombocskán. Ilyen méretí kőjel a szárazföld belsejében eddig nem volt ismeretes. A szent körön belül óriási mennyiségí szénre bukkantak. Horea Ciugudean professzor, a gyulafehérvári Nemzeti Múzeum igazgatója szerint a kisompolyi szentély majdnem egy évezreddel korábban keletkezett, mint a stonehenge-i, tehát i. e. 3000 körül – és ez ismét csak a Kárpát-medencei, minden bizonnyal hun–szkíta–magyar kultúra rendkívüli fejlettségét tanúsítja.

Strabón idézi Ephoruszt, aki az i. e. VI. században a szkítákról írta, hogy „a fújtató, a kétágú horgony és a fazekaskorong feltalálója a közülük való Anakaroi volt”. Hésziodosz (i.e. VII. sz.) szerint szkíta találta fel az érc keverését (Alexandriai Kelemen, I. 75, 132, ld. Télfy János, 125). Aiszkhülösz (i. e. 525–456) azt állítja, hogy „az acél szkíta jövevény az ő világukban”. De nem csak az, mondja Higinusz (i. e. 31 – i. sz. 14), mert az ezüst felfedezője is szkíta volt – idézi Sebestyén Gyula 2000-ben megjelent könyvében. De így van-e ez valóban? 1978-ban egy hatalmas, alapvető munka jelent meg John Dayton, a londoni Institute of Archeology (Régészeti Intézet) munkatársa tollából (Dayton, 1978). Az ősi üvegöntés technológiájának vizsgálatából induló kutatómunka hamarosan kiterjedt az üvegöntésben színezésre, a kiöntött üvegek alakjának módosítására használt fémekre, ezek lelőhelyeire, ahonnan már nem volt messze a lelőhelyeket a felhasználási helyekkel összekötő kereskedelmi utak feltárása sem. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a technikai és földrajzi tények éles ellentmondásban állnak egyes régészeti elméletekkel, amelyeket kritikátlanul és vakon fogadtak el évszázadokon át.

A kemény földrajzi tények révén fény derült arra is, hogy nem tartható fenn a civilizáció és a technológia Termékeny Félhold-beli eredetének általánosan elfogadott feltevése sem. A szén 14-es izotópja segítségével történő kormeghatározási módszerrel Dayton arra az érdekes eredményre bukkant, hogy a fémmegmunkálás, a kohászat korábban fejlődött ki azokban a körzetekben, ahol a megfelelő fémek valóban előfordulnak. A fémmegmunkálási technológia ismételten Közép-Európából indult ki, és innen terjedt át Itáliába, a Németalföldre és az ír szigetre. Vegyük a legfontosabb fémeket, ásványokat. Az arany leggazdagabb lelőhelye Erdély, aztán Núbia, az Urál, és Hamadán. Az ezüsté Erdély, Csehország, Norvégia. Réz – Kárpát-medence, Balkán, Cornwall, Ergani Maden. Ón ezüsttel együtt csak Csehországban fordul elő, és Ur városában éppen ilyet találtak. Kobalt – Kárpát-medence. Arany-ezüst ötvözet – Erdély, Balkán. Bizmut – Csehország.

Antimon – Kárpát-medence, Törökország, Perzsia. Arzén – Csehország, Kaukázus. Króm – Görögország, Törökország. Mangán – Milos, Ciprus. Vanádium – Ciprus. Ametiszt – Kárpátok. Jáspis – Kárpátok. A vas, a cink, a nikkel eléggé általános előfordulású. Dayton vizsgálatainak eredménye, hogy nem a Közel-Keletről indult a fémipar, hanem fordítva, a Kárpát-medencéből ered, vagy még Csehországból vagy Cornwall-ból, és innen szóródott szét a Közel-Keletre.A hazai kutatások megerősítik, hogy az ókori kohászat és a fémfeldolgozás Európában a Kárpát-medencében alakult ki. Ezt a feltevést támasztják alá az újabban feltárt ásatási leletanyagok. Innen, a Kárpát-medencéből terjedhettek el a kohászat és a fémfeldolgozás termékei folyami utak révén keletre és nyugatra, valamint a Földközi-tengeren uralkodó széljárások felhasználásával tengeri úton tovább, kelet felé és délre.

A Kárpát-medence a legrégibb érclelőhelyek és fémkohászati telephelyek vidéke. Miske Kálmán szombathelyi régész a századforduló táján közvetlenül a mai osztrák–magyar határon fekvő Velemszentvidéken végzett szakmai körökben nagy feltínést keltő kutatásainak eredményeit szerencsére német szakfolyóiratokban is közzétette. Bebizonyította, hogy a Közép- és Nyugat-Európában igen kiterjedt területen előkerült, a külföldi múzeumokban gyíjtött öntvények túlnyomó része Magyarországról, Velemszentvidékről származik. A bizonyításra az adott módot, hogy egyedül Velemszentvidéken alakult ki a szokásos ón-réz ötvözettel készülő bronztárgyak helyett antimon-ón ötvözetből antimonbronz-gyártás. A Kárpát-medence nyugati részén a rohonci hegység rézben gazdag, és a közelben fekvő Szalónak olyan gazdag antimonban, hogy ma is üzemel az antimonbányászat.

További bronzkohászati telepeket tártak fel Lengyelben (Tolna megye), Bodrogkeresztúron, Tiszapolgáron, Nagybánya környékén, Bleibergben (Ausztria déli részén), a cseh–német Érchegységben és a Harzban. Ezek alapján nemcsak Dayton, hanem Philips is arra a következtetésre jutott, hogy a bronzkori kohászat bölcsőjét nem a Közel-Keleten, hanem a Kárpát-medencében kell keresni. A tudományos világ lépésről lépésre tisztázza, hogy a fémekről elnevezett világkorszakok egyre bizonyosabban a Kárpát-medencéből indultak el. Az első ismert ércfeltárások jó része itt történt, majd később a csatlakozó Cseh-medencében és a mai Ausztria déli részén – ismerteti tanulmányában Bárczy Zoltán.„N. Würm bizonyította 1961-ben, hogy a Kárpát-medencében a gabonafélék kinemesítése az őscirokból i.e. 6–5000 években már befejeződött. &Aacutellítását igazolják a gabonatermesztéshez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek feltárása és kormeghatározása. Valószíní, hogy a kerék felhasználásával készült kocsi is a Kárpát-medencéből származik.

A szekérmodellek Kárpát-medencebeli lelőhelyei Budakalász, Szamosújvár, Novaj, Gyulavarsánd, Herpály. Megjelenési idejük i.e. 2000–1600 között.”– írja Bárczy. „A legősibb Kőrös-kultúra, majd a Vincsa-kultúra és még délebbre a karanovoi kultúra ember-milliókat képvisel. Ez a sorrend egyúttal a kezdeti kultúrák terjedésének irányát is mutatja. Az európai népek tanítómesterei a Kárpát-medencei míveltségek voltak.”Még a titkok feltárásának elején járunk. Mégis, úgy tínik, többezer éves rejtélyekről is lekerülhet a lepel a modern tudomány legújabb eredményeinek fényében.          §