Élet az anyaméhben

Az elmúlt néhány esztendő kutatásai világosan bizonyítják, hogy számos, a magzati léthez fûződő korábbi – például a mûvi abortuszra vonatkozó – álláspontunk sürgősen felülvizsgálatra szorul!Mindaz, amit a magzat fejlődéséről a XX. század végéig tudtunk, tulajdonképpen azt sugallta, hogy az anya testében a fogamzást követően egy sejthalmaz burjánzásnak indul, külsejeegyre  meggyőzőbben hasonlít az emberi testre, fokozatosan kialakul az agya, az idegrendszere, az érzékszervei, de ezek a méhen belüli életben alig-alig mûködnek még. A születés pillanata az a cezúra, ami az élő (gondolkodó, érző, cselekvő) embert minőségileg megkülönbözteti korábbi – méhen belüli – önmagától. Sokan így véltük ezt, annak ellenére, hogy tapasztaltuk:
az orvostudomány fejlődésével egyre fiatalabb és egyre éretlenebb magzatok tarthatók életben a koraszülés után, vagyis az élethez nem feltétlenül szükséges a teljes gesztációs idő (266 nap) kitöltése. Mégis ragaszkodtunk ahhoz az évszázadok során belénk ivódott nézetünkhöz, hogy az embert – a magzat korától függetlenül – a megszületés ténye, a külvilágra érkezés teszi emberré.Az elmúlt néhány esztendő kutatásai világosan bizonyítják, hogy tévedtünk, és bármilyen zavarbaejtő is, számos, a magzati léthez fûződő korábbi – például a mûvi abortuszra vonatkozó – álláspontunk sürgősen felülvizsgálatra szorul!

A kutatási eredmények alapján ma már nem kétséges, hogy az embrió a terhesség hatodik hetében képes a mozgásra, és bizonyítékok vannak arra is, hogy a tizedik héten, tehát a terhesség harmadik hónapjának első felében, ezek a mozgások már nem puszta reflexek, hanem belső indíttatásra – ki kell mondanom: belső szándékból – jönnek létre. Mindehhez az olvasónak tudnia kell, hogy a terhesség hatodik hetében az agynak még nincs motoros központja, és a gerincagy fejlődése is kezdetleges állapotban van. A mozgás mégis megjelenik, és alig néhány héttel később szándékossá válik. Az a korábbi, természetesnek tûnő vélekedésünk tehát, hogy az emberi szerveknek előbb ki kell formálódniuk ahhoz, hogy mûködőképesek legyenek, minden bizonnyal téves: szerveink már a formálódás folyamatában is mûködőképesek!

Az érzékszervek már a nyolcadik gesztációs héten alkalmasak
arra, hogy az embrió kapcsolatba lépjen környezetével; vizsgálatok igazolják, hogy speciális kísérleti helyzetben arcának simogatására egyértelmûen, és mindig azonos módon – hátát ívesre görbítve, fejét hátravetve – reagál, és a negyedik hónapban a magzatnak már egész teste érzékeny az érintésre. Az anya táplálkozása során számos ízeket és illatokat tartalmazó kémiai anyag jut át a placentán, és tudjuk, hogy a magzat már a 14. héten megkülönbözteti ezeket az ízeket és szagokat! Az egyik kísérletben például a kutatók – természetesen ártalmatlan anyagokkal – megédesítették a magzatvizet, és mûszereikkel megilletődötten figyelték, hogy a magzat milyen mohón nyeldekel: ízlik neki az édes táplálék.

Tudjuk azt is, hogy a magzat (például felgyorsult szívveréssel) a fényre is reagál, tehát lát az anyaméhben, a legtöbb kutatás azonban mégis a halláshoz kapcsolódik. Egy angol pszichológus már a hatvanas években felfigyelt arra, hogy az anyák mindig – függetlenül attól, hogy jobb- vagy balkezesek – a bal karjukon tartják csecsemőiket. A jelenséget (erről később lesz még szó) azzal magyarázta, hogy a magzat hallja az anya szívverését a méhen belül, és amikor csecsemőkorában anyja magához szorítja, az ismerős hangok megnyugtatják őt. Néhány évvel később – a hetvenes évek derekán – japán kutatók lemezen rögzítették azokat a hangokat, melyeket a magzatnak módja van meghallani az anya testében (a szív, az emésztőrendszer, a légzőszervek hangjait), és áruba bocsátották, mint a nyugtalan csecsemő lecsendesítésének megbízható eszközét. Akkoriban a pszichológusokban – bennem is – sok-sok kétség fogalmazódott meg a témakörrel kapcsolatban. Pedig hát…A vizsgálatok szerint a 16 hetes magzat – körülbelül nyolc héttel a hallószervek teljes kifejlődése előtt – már hall. A kutatók pulzáló hangforrást juttattak az anyaméhbe, és kimutatták, hogy az ilyen korú magzat egyértelmûen reagál a hangokra. Valószínûleg nincs okunk a kételkedésre: a magzat, melyet (vagy: akit?) sajátos hangfüggönyként ölelnek körbe az anyai test mûködésének – lélegzésének, szívverésének, emésztésének – hangjai, komoly figyelmet fordít ezekre a hangokra.

Sokak szerint a víz csobogásának, a tenger mormolásának megnyugtató, elringató hatása ehhez a kollektív, méhen belüli akusztikus tapasztalathoz vezethető vissza, sőt veleszületett ritmusérzékünk okát is ezekben a hangeffektusokban kell keresnünk.

Ami pedig ennél is izgalmasabb: egyre több vizsgálat hitelesíti azokat a feltételezéseket, és elsősorban terhes édesanyáktól származó anekdotákat, melyek szerint a magzat meghallja a külvilágból érkező – az anyai testen kívül keletkező – hangokat is, sőt: figyel és emlékezik ezekre, ami azt jelenti, hogy

A méhen belüli élet során a magzat tanulásra képes
A tanulás fogalma lényegében annyit jelent, hogy a tapasztalataink hatására megváltoztatjuk viselkedésünket. Ahhoz pedig, hogy tanulás valóban létrejöjjön, egyrészt arra van szükség, hogy érzékszerveink révén megtapasztalhassuk a külvilág ingereit, másrészt arra, hogy emlékezetünk révén raktározni, rögzíteni tudjuk ezeket a tapasztalatokat. Ha a magzat érzékszerveivel felfogja környezetének ingereit, és képes arra is, hogy visszaemlékezzék ezekre az ingerekre, akkor a magzat minden kétséget kizáróan tanul – és amit megtanult, azt a születése után sem felejti el! A terhes anyák, akik nem törődve az okos emberek szkeptikus megjegyzéseivel, rendszeresen simogatják magzataikat (természetesen a saját hasukat, ott, ahol a magzat különböző testrészeit sejtik) és beszélnek hozzájuk, gyakran állítják, hogy képesek a magzat megnyugtatására: a békés, ritmusos hangok, és a simogató kéz hatására az anya hullámzó hasa egyszerre csak elcsendesül. Mi ez, ha nem az anya és a gyermek interakciója? Mi ez, ha nem tanulás? Sőt továbbmegyek: mi ez, ha nem – a szó legszebb és legigazabb értelmében vett – nevelés?

A kérdéskör egyik kutatója idézi fel a következő anekdotát: a neves csellistával esett meg, hogy a muzsikus döbbenten tapasztalta: kívülről tudja néhány zenedarab csellószólamát, annak ellenére, hogy ezeket a zenedarabokat soha életében nem hallotta. Kiderült: édesanyja – aki szintén csellista volt – terhessége idején éppen ezeket a darabokat gyakorolta! Vizsgálatok igazolják, hogy lehetséges: mindez talán több egyszerû legendánál. Ma már többé-kevésbé megbízható (azért írom: többé-kevésbé, mert véleményem szerint még további ellenőrzésre van szükség) adatok állnak rendelkezésre arról: ha a terhes nő rendszeresen hallgatja ugyanazt a dallamos muzsikát – például egy szappanopera naponta ismétlődő zenéjét – a néhány hónapos baba, amint a muzsika megszólal a szobában, azonnal abbahagyja a sírást, és szinte mozdulatlan éberséggel koncentrál az ismerős hangokra! Pályafutásom során sok édesanya számolt be nekem is hasonló tapasztalatokról, de be kell vallanom, szeretetteljes szkepszissel hallgattam őket: ilyenek az édesanyák! Még véletlenül sem képesek objektivitásra, ha saját gyermekeikről van szó. Ma már sokszor felteszem magamnak a kérdést: nem lehetséges, hogy a botfülûség, illetve a zene veleszületett szeretete arról is szól: mennyi – és milyen – muzsikát hallgat egy asszony gesztációs ideje során?

Az emberi hang – főként az anya hangja, melyet a magzat a leggyakrabban hall – különösen fontos a fejlődés szempontjából, hiszen a kommunikáció (az emberi beszéd és párbeszéd) illetve az érzelmi kötés (anya és gyermeke emocionális kapcsolata) alapját teremti meg.

A kutatók számos különleges kísérlettel bizonyították: a magzat hallja a külvilágból érkező emberi hangokat, és a számára legfontosabb hangot – az anya hangját – megkülönbözteti az összes többitől. Egyet hadd említsek meg most is: terhességük utolsó periódusában megkérték a várandós anyukákat arra, hogy naponta rendszeres időközönként olvassák fel magzataiknak a Macska a kalapban címû játékos gyermekmondókát. Amikor a babák megszülettek, olyan cumit kaptak, mely egy magnetofonnal volt összekapcsolva. A szalagon többféle szöveg volt hallható, köztük az anya hangja, a Macska a kalapban olvasása során. A babák a cumi szívásának intenzitásával mintegy válogatni tudtak a szalagról érkező mûsorok közül, és talán mondanom sem kell: néhány próbálkozás után mindegyik baba tévedhetetlenül kiválasztotta azt a szívóerőt, amelynek segítségével édesanyját hallhatta, amint éppen a mondókát olvassa!
 
Vajon az olvasó elgondolkodott már azon: vajon hogyan tanul meg egy gyerek beszélni? Miért is tenné? Beszél a gyerekéhez, boldog, amikor meghallja négy hónapos kislánya vagy kisfia gagyogását, és még boldogabb, amikor – egyéves kora táján – a gyerek beszélni kezd. Azt már egészen természetesnek tartja, hogy két-három évvel később ugyanez a gyerek már bonyolult nyelvi kommunikációra is képes, egyszerûen szólva: szülővel, ismerőssel, idegenekkel beszélget, azaz nyelvi úton információt cserél. Megérti, amit kérdeznek tőle, válaszol, és maga is kérdéseket tesz fel, állításokat fogalmaz meg. Hogyan lehetséges az, hogy a gyerek ilyen rendkívül rövid idő alatt megbirkózik a nyelv – szókincsben, grammatikai szabályokban és ezer más összetevőben egyaránt kimutatható – hihetetlen gazdagságával? Noam Chomsky, a neves amerikai nyelvész, már 50 évvel ezelőtt felvetette, hogy a nyelv elsajátítása nem alapulhat a szülő utánzásán. Elsősorban azért nem, mert a szülő egészen másképp beszél a gyerekéhez, mint egyébként: a szülői nyelv durván leegyszerûsített, hamis, strukturális hibákkal telített beszéd, nagyon meglepő lenne, ha a gyerek pusztán ennek alapján sajátítaná el anyanyelvét.

A szülő soha nem ül le a gyerekkel nyelvtanórára: „Figyelj, kisfiam; amikor azt mondom: a kutya ugat, ebben a mondatban kutya a főnév, az ugat pedig az ige, és a főnév mindig az ige elé kerül.” De a gyerek mégis tudja, és nem téveszti el! Gyakran már kétéves korára nagyon sok szót ismer, megtanulja ezek jelentését, elhelyezkedési sorrendjét a mondatban, sőt ezek nyelvtani egyeztetését is. És ahogy a hónapok múlnak, megtanulja azt is, hogy ugyanazok
a szavak, más kontextusban egészen más jelentéssel bírhatnak: „Drága volt ez a ruha – mondja anyu – majd félórával később: Milyen drága ez a gyerek!” – és ez a drága gyerek a kontextusból és a tónusból pontosan kihallja, hogy ugyanaz a szó itt és ott egészen mást jelent. Sőt képes arra is, hogy felfogja az elmondott szövegbe csöpögtetett gúnyt, iróniát, vagy éppen az erőltetett, mesterkélt hízelgést is. Chomsky szerint az emberi agy veleszületett kapacitással rendelkezik a nyelv szabályainak, a szavak alapvető viszonyának a megértésére! A beszéd, amit a gyerek hall, ennek a kapacitásnak a spontán mûködése révén válik érthetővé, és a mondatban megbúvó szabályok ennek alapján válnak általánosíthatóakká, más mondatokban is felhasználhatókká. Mindez messzire vezet. Most csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy a beszéd megértésével

a nyelv elsajátítása a méhen belül kezdődik el
A vizsgálatokban az újszülöttek olyan szûrőn keresztül hallották a hangokat, amely a magzati élet akusztikus körülményeit utánozta. (A magzat ugyanis – a magzatvízben lebegve – tompán, a magas frekvenciák nélkül hallja az anyai hasfalon és a magzatburkon áthatoló hangokat) A mikrofonra szerelt szûrő tehát letompította a hangzást, ugyanakkor a beszéd egyéb tulajdonságait – hangszín, hangmagasság, ritmus, intonáció – érintetlenül hagyta – olyannak, amilyennek a magzat hallja az anyaméhben. A baba, szájában a cumival, felváltva hallgatta anyja, majd egy másik nő hangját, és a kutatók megrendülten tapasztalták: bárhogy keverik a két hang sorrendjét, az újszülött mindig sokkal intenzívebben cumizik, amikor édesanyja hangját hallja; azt a hangot, amit hónapokon át hallgatott az anyaméhben.Aztán kiderült: a fentihez hasonló kísérleti helyzetben bizonyítható, hogy

az újszülött különbséget tesz anyanyelve és a számára idegen nyelv között is!

A magzat nemcsak anyja hangját különbözteti meg más emberek hangjától, de megtanulja anyanyelvének ritmusát is, és – talán mondanom sem kell – előnyben részesíti minden más nyelvvel szemben. Születése után néhány nappal már képes arra is, hogy a nyelv legkisebb egységei, a fonémák (az egyes hangok) között különbséget tegyen. Az újszülött lelkesen cumizott, amikor megtanulta, hogy a cumi szívásával a ba hangpárt hallhatja. Csinálta is lelkesen, amíg meg nem unta. Amikor hozzászokott a ba hangpárhoz, és már nem vonzotta annyira, mint korábban, egyszer csak a pa hangpár jelentkezett a mikrofonon, és az újszülött – felismervén a két hangpár közötti különbséget – újra lelkessé vált!  Kanadai pszichológusok igazolták, hogy a néhány hónapos csecsemők már fonetikai különbségeket is észrevesznek, például megkülönböztetik a kemény angol da hangpárt a lágy hindi da-tól, amit a hinduk úgy képeznek, hogy nyelvük hegyét a szájpadlásukhoz érintik és nem a felső fogsorukhoz nyomják – ahogy egyébként mi, magyarok is tesszük.

Mire betöltik első életévüket, a gyerekek már nem rendelkeznek ezzel az univerzális képességgel; a saját nyelv hangképzési rendszere elnyomja a többi lehetőséget. „Használjuk, vagy elveszítjük” („use it or lose it”) jegyezte meg a téma egyik jeles kutatója, és valóban így van: az egyéves japán gyerek már nem hallja meg a ra és a la közötti különbséget, mert a japán nyelvben ra nem létezik, és a magyarul tanuló külföldieknek is sokat kell küszködniük a magyar a hanggal.Mintha a beszéd megértésével kapcsolatos kutatások – a tanuláselmélet és Chomsky genetikai bázisra épülő elmélete – között egyfajta kompromisszum lenne kialakulóban. Mintha valóban léteznék egy veleszületett tendencia arra, hogy a magzat és az újszülött az emberi hangot megkülönböztesse minden más zajtól, és arra, hogy ezeket a hangokat – az emberi beszédet – rengeteg szempont alapján tovább osztályozza, rendszerezze. Ugyanakkor a beszédet – tehát azt a pillanatot, amikor a gyerek maga is megszólal – mint láthattuk, a beszéd megértésére vonatkozó, hihetetlen mennyiségû – már a méhen belül is zajló – tanulás előzi meg.

Bármily furcsa,
a magzatnak érzelmei is vannak, akár az újszülöttnek
Sokan feltételezik, hogy méhen belüli életének 16. hetében már érzi a fájdalmat, sőt! Magzati vértranszfúzió esetén (az orvostudomány ilyesmire szükség esetén már képes) az orvosok az endorfin, valamint az adrenalin és a kortizon (az első az úgynevezett boldogsághormon, a másik kettő pedig a stressz: a félelem és a düh hormonális kísérője) olyan magas szintjeit mutatták ki egy-egy magzat vérében, hogy ennek alapján nem zárható ki a fájdalom, a harag, a félelem és az öröm (pontosabban: élvezet) átélésének képessége sem. Az olvasó bizonyára tudja, hogy a 35 év feletti nőknél, a terhesség negyedik hónapjában amniocentézist végeznek, ami azt jelenti, hogy egy tûvel átszúrják az anyai hasfalat és a magzatburkot, és mintát vesznek a magzatvízből. Minderre azért van szükség, hogy megállapítható legyen, nincs-e a magzatnak olyan genetikai sérülése, amely óhatatlanul súlyos mentális károsodást okoz. Nos, különlegesen finom mûszereik segítségével, a kutatók kimutatták, hogy a magzatok, amint a tû behatol otthonukba, igen eltérő módon reagálnak: az egyik például rémülten elhúzódik a tû elöl, a másik pedig dühösen feléje rúg.

Éppen az a tény, hogy szinte minden magzat egyéni módon válaszol a tûre, erre a stresszkeltő hatásra, bizonyítja, hogy nem reflexes, vagy ösztönös reakciókról van szó, hanem a harag és a félelem individuális megnyilvánulásairól.

A mikroszkopikus videózás technikája lehetővé tette, hogy gyönyörû felvételek készüljenek egypetéjû ikrekről, akik egymással játszanak a közös magzatburokban. De tudjuk azt is, hogy a kétpetéjû ikrek között is van kapcsolat, és az anyaméhben kialakuló interakciós mintákat a születés után is alkalmazzák. Az egyik esetben például az ikermagzatok – az egyik kisfiú, a másik kislány – rendszeresen azt játszották, hogy az őket elválasztó burok két oldalán összedörzsölgették arcocskáikat. Születésük után egy esztendővel az volt a legkedvesebb szórakozásuk, hogy egy függöny két oldalán, kuncogva, nevetgélve tapogatták egymást!

Néhány évvel ezelőtt még rezignáltan, csöppnyi szeretetteljes gúnnyal reagáltunk, ha egy terhes asszony beszélt magzatához, vagy arról számolt be, hogy kommunikálni képes vele. Ma már sejtjük, hogy tévedtünk: a magzat lát, hall, érez és – ami talán a legfontosabb – tanul az anyaméhben, ami azt jelenti: a külvilágból érkező ingerek révén az anyaméhben összegyûjtött tapasztalatokat felhasználja, alkalmazza a születése után is. Ezeknek az ingereknek egy része – például az anyai stressz érzékelése – élettani, kémiai úton, a placentán áthatolva érkezik célba, más részét viszont a magzat közvetlenül, érzékszervei segítségével gyûjti be. A magzat nevelése tehát korántsem képtelen, irracionális gondolat. Az a nő, aki terhessége során megpróbál kapcsolatot tartani magzatával – simogatja, nyugtatja őt, ha rúgkapál, kedves, a meghitt viszonyt érzékeltető hangon beszél hozzá, valamint a családtagok közötti békés, jó hangulatú kommunikáció és sok-sok zene révén ingergazdag környezetet teremt a számára – minden bizonnyal helyesen cselekszik. Egyre több vizsgálati adat tanúsítja, hogy a magzat, ha ilyen komfortos körülmények között él az anyaméhben, a születés után is számos helyzeti előnnyel rendelkezik: értelmi fejlődése gyorsabb az átlagosnál, és hamarabb, meggyőzőbben bontakozik ki az a személyes, érzelmi kötés is, amely a gyermeket környezetének legfontosabb személyeivel összefûzi.

Ôszintén bevallom, zavarba jönnék, ha most valaki megkérdezné tőlem: ezek szerint az anyának ugyanúgy kell szeretnie magzatát, mint megszületett gyermekét? Valamilyen hibaként kell értékelnünk, ha egy nő azt mondja: terhessége idején még nem érezte igazán, hogy anya, és ez az élmény csak akkor bontakozott ki benne, amikor a szemébe nézett gyermekének, és magához szorította őt? Zavarba jönnék, hiszen a szeretetet nem írhatjuk elő: vagy érzi valaki, vagy nem, és valóban nagyon sok anya mondja, hogy ezt az érzést csak gyermeke születése után ismerte fel önmagában. (Az egymásnak gyakran ellentmondó vizsgálatok szerint, érdekes módon elsősorban az elsőszülő anyák – a primiparák – számolnak be a magzataik iránti igazi anyai szeretetről. A második, harmadik gyermeküket váró nők inkább a megszülető babáknak tartják fenn ezt az érzést.) Magam sem tanácsolom (hiszen úgyis hiába tenném) egyetlen terhes nőnek sem, hogy szeresse magzatát – azt azonban mindenképpen, hogy biztosítsa számára az ingergazdag környezetet, melyet a fentiekben felvázoltam. Más kérdés, hogy könnyen előfordulhat: az a nő, aki jószívvel ugyan, de nem az anyaság belső indítékaival próbál kapcsolatba lépni magzatával – beszél hozzá, simogatja őt és figyeli a testében élő gyermek válaszreakcióit – egyszercsak, mintegy varázsütésre, felfedezi önmagában az anyai érzést. §