Az érzékelés különleges dimenziói: a szinesztézia

„Szurok &Aacute! hó É! rőt I! zöld &Uuml! kék O! – csak egyszer lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!…”. A szinesztézia szó hallatán legtöbbünknek Rimbaud híres sorai sejlenek fel, pedig ez a jelenség sokaknak közülünk az érzékelés mindennapi része.A szótári definíció szerint a szinesztézia „a meglévő érzékeléshez egy másiknak a társulása anélkül, hogy annak valóságos ingere lenne”. Hétköznapibban fogalmazva a „szinesztéták” érzékelésében olyan érzékelési módok kapcsolódnak össze, amelyek általában függetlenek egymástól. Leggyakrabban számokhoz vagy betíkhöz tartoznak meghatározott színek, de ugyanígy társulhatnak bizonyos hangok, színek, ízek és tapintási érzetek. Ha például egy szinesztéziás embernél a kettes szám és a piros szín kapcsolódik össze, akkor – mivel nem tanulási folyamat eredménye – azok írásban és gondolatban is szétválaszthatatlanok, magyarán a kettes szám piros.

A szinesztétákat semmiképpen nem tekinthetjük betegeknek vagy fogyatékosoknak, sőt szép számmal akadnak közöttük világhírí mívészek és tudósok, néhányuk pedig határozottan állítja, hogy ez a különös jelenség egyenesen segítette őket pályafutásuk során. A szinesztézia évszázadok óta ismert, kiváló gondolkodók írtak a témáról, többek között Locke és Newton is. Kísérleti vizsgálatát már a XIX. század végén megkezdték, ám az igazán alapos és széles körí kutatómunka csak az elmúlt évtizedben kezdődött meg. Ez különösen annak fényében tínhet furcsának, hogy a legszerényebb számítások szerint is minden 25 ezer emberből egy szinesztéta.

(Egyes kutatók az 1 a 2000-hez arányt tartják reálisnak.) Bár a vizsgálatok nagy része a fejlődési – kevésbé tudományosan a születés óta meglévő – szinesztéziával foglakozik, a jelenség létrejöhet valamilyen hatás eredményeképpen is. Egyes kutatások hallucinogén drogokat használó kábítószeresek beszámolóit dolgozzák fel, amelyekben rendszeresen előfordulnak szinesztézia típusú élmények. Megállapították, hogy az LSD, a meszkalin és a pszilocibin (varázsgomba) is indukálhatnak szinesztéziaszerí érzékelés-kombinációkat, de azok csak a drog hatása alatt észlelhetőek, a „kijózanodás” után soha nem lépnek fel újra. Ezenkívül neurológiai sérülés is kiválthatja a jelenséget. A kiváltó tényezők igen különbözőek lehetnek. &Iacutertak már le olyan eseteket, amelyeknél a látóideg sérülése, szemkárosodás vagy agydaganat vezetett el a szinesztéziához.

Rendszeretők és iránytévesztők
A fejlődési szinesztézia területére érkezve jóval intenzívebb kutatást és ebből következően jóval gazdagabb tudásanyagot találhatunk. Bár a szinesztézia már a variációs lehetőségek miatt is hihetetlenül sok és különböző formában jelentkezhet, a szakértők szerint néhány általános igazság azért megállapítható. A gyermekeknél sokkal gyakrabban tapasztalható a jelenség, sőt léteznek olyan teóriák is, amelyek azt állítják, hogy a szinesztézia gyerekkorban mindenki érzékelésében jelen van, csak legtöbbünk a növekedési és tanulási folyamat során elveszti ezt a képességet. A nemi arányok ugyan nem egyértelmíen tisztázottak – egyes kutatók szerint 3:1, mások szerint 8:1 a megoszlás mértéke –, de világosan kimutatható, hogy a szinesztéták között döntő többségben vannak a nők.

A nem szinesztéziás populációtól eltérően a jobbkezesség közöttük nem domináns, vagyis a balkezesek és a kétkezesek száma a szokásosnál magasabb. A szinesztéziások általában kitínő emlékezettel rendelkeznek, a számok megjegyzésében különösen jól teljesítenek, amit a kutatók a szám-szín kapcsolat segítő hatásának tudnak be. Ugyanakkor gyakoribbak náluk a számolási problémák, például a diszkalkulia. (Ennek ellenére több híres szinesztétát ismerünk a természettudományok világából). Rendszerint kiváló a térbeli memóriájuk, például egy polcon elhelyezett könyvek sorrendjét igen pontosan és tartósan jegyzik meg. Elképzelhető, hogy ez az oka annak, hogy a szinesztéziások néha már-már kényszeresen rendszeretőek, zavarja őket a koncentrációban, ha a körülöttük lévő tárgyak nem a megszokott módon helyezkednek el. Gyakrabban cserélik fel a bal-jobb irányokat és más iránytévesztések is előfordulnak. Ezek a jellemzők természetesen nem alkalmazhatóak automatikusan minden szinesztétára, de mégis figyelemre méltó eltéréseket mutatnak a nem szinesztéziás népességgel szemben. Ezzel ellentétben a személyiségtesztek és a neurológiai vizsgálatok nem jeleznek tipikus eltérést a szinesztéták és a többség között.

Számjegyes kísérletek
Az általánosságok után érdemes megvizsgálnunk egy-két olyan vizsgálatot, amelyek talán segítenek megérteni az érzékelésnek ezt a megdöbbentően más formáját. A szakembereknek először is arra kellett bizonyítékokat találniuk, hogy a szinesztézia valóban létező jelenség. Az egyik ilyen vizsgálatban vett részt EP monogramú – hang/szó-szín – szinesztéziás és a nem szinesztéta kontrollszemélyek. A feladat az volt, hogy 50 értelmes szóhoz, illetve a hét napjaihoz, nevekhez és az ábécé betíihez rendeljenek hozzá egy általuk kiválasztott színt. A kontrollszemélyek néhány óra elteltével már csak harminc százalékban tudták felidézni a párokat, pedig nekik külön feladatuk volt azok memorizálása. Ezzel szemben EP nyolc hónap elteltével is tökéletesen megegyező válaszokat adott. Egy másik vizsgálatban szinesztétáknak színes számokat mutattak, nekik pedig meg kellett nevezniük a számok színét. Az eredmény azt mutatta, hogy ha a szám kísérletbeli színe nem egyezett meg a szinesztéziás érzékelésében a számhoz rendelt színnel, akkor kimutathatóan lassabban tudtak válaszolni. Ha két szín egyezett, akkor a válasz gyorsabban érkezett. Egy hasonló kísérletben képernyőn felvillanó fekete számjegyeket kellett felismerni, amelyek mögé különböző színí háttereket vetítettek.

A szinesztéziás személyek lassabban válaszoltak, amikor a háttér színe megegyezett a szám „eredeti” színével. (Ha például a hetes számot a szinesztéziás kéknek látja, a kék háttér érthetően megnehezíti a szám észlelését, mivel a számjegy beleolvad környezetébe.) A Beágyazott figura elnevezésí feladatban a vizsgált személyeknek egy olyan képet mutattak,  amelyen ötös számjegyek voltak „szétszórva”, míg a közéjük beágyazott kettes számjegyek egy értelmes alakzatot adtak ki. A szinesztéziások sokkal hamarabb fedezték fel a rejtett alakzatot, mivel számukra az ötösök tömegéből egyértelmíen kitíntek a más színí kettesek. A száraz tények után ideje szemügyre vennünk néhány érdekes esettanulmányt, amelyek igazán plasztikus képet adnak a szinesztézia hétköznapi míködéséről. Egy 1922-ből származó leírás a három és fél éves Edgar Curtisről szól, akinél a hang-szín szinesztézia rendkívül intenzív módon jelentkezett.

Egy este lefekvés előtt Edgar felfigyelt egy alig hallható magas hangra, ami az ablakon keresztül szírődött be a szobába. Megkérdezte édesanyját, hogy „mi ez a kis fehér zaj”. Az anyja azt felelte, hogy egy tücsök ciripelését hallja, mire a kisfiú dühösen válaszolta: „nem a barna hang, hanem a kis fehér zaj”. Kiderült, hogy Edgar számára minden hangnak színe van, amelyek legalább olyan jellemző tulajdonságnak számítanak, mint a hang magassága vagy ereje. A ventilátor suhogása narancssárga volt, a porszívó búgása fekete, az utcán haladó autók zajának ritmusa citromsárga. A zenei hangoknak ugyanígy megvolt a színük, Edgar órákat töltött egyedül a zongora előtt, ahol leütött egy-egy billentyít, majd hangosan és gondolkodás nélkül rávágta az adott hanghoz tartozó színt.

A hang képe és a férj  nevetése
Szintén hang-szín szinesztéziára figyeltek fel annak a lánynak az esetében, akit a róla szóló tanulmány csak „M”-ként emleget. „M” a vizsgálatok során több mint száz, zenei hangokhoz tartozó színárnyalatot nevezett meg. A frekvenciától függően változott a színes foltok mérete, élessége és a látómezőben való elhelyezkedése. Magas hangoknál a színek a homloknál jelentek meg, míg a mély tónusok által kiváltott színek inkább a fülhöz közel estek. Méretük a mély hangoktól felfelé haladva egyre csökkent. Zenehallgatás közben a lány egy több színárnyalatból összeadódó mixtúrát látott. „M” esetében nem csupán a hangoknak volt színük, bizonyos geometriai formákhoz is meghatározott színek tartoztak. Ennek döntő jelentősége volt mindennapi életében, hiszen erre vezethető vissza, hogy minden emberhez egy bizonyos színárnyalat tartozott. Az alakzatokra emlékeztető jellemzők – az arc formája, az orr, a fül, de akár a frizura alakja – szerint „M” az általa ismert emberekhez színeket párosított. A K. néven emlegetett személy például ezüstös színí volt szögletes fejformája, míg P. narancssárga orra alakja miatt.

Az idegeneknek nagyon világos narancs színe volt fekete kontúrral, amelyek később megváltozhattak, ha a lány jobban megismerte őket, vagyis pontosabban megfigyelhette testi jellemzőiket. A megismerés fontosságának tudható be, hogy „M” a mozgóképen látott emberek színét nem tudta beazonosítani, mivel azok „túl gyorsan mozogtak”. Bár a szinesztétáknál kizárt, hogy a különböző érzékelések társulása valamiféle tudatos asszociáció eredménye lenne, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szinesztéziás jelenségek mennyisége és minősége nem változhat az idők során. Magyarul, a fejlődési szinesztézia gyakorlatilag az eszmélés első pillanatától jelen van, de a „tünetek” kiszélesedhetnek, vagy átterjedhetnek az érzékelésnek azokra a területeire is, amelyeken kezdetben nem voltak jellemzőek.

Egy Carol Steen neví betí/szám-szín szinesztéziás például arról számolt be, hogy az évek múltával folyamatosan gyarapodtak érzékelésében a szinesztéziás képességek. Kezdetben csupán néhány betínek volt jól kivehető színe, majd egyre több írásjelnél fedezte fel a hozzájuk tartozó színeket. Aztán szép lassan a számokra is kiterjedt ez a jelenség, ezt követően pedig a különböző geometriai ábrákhoz is meghatározott színek társultak. Ennél is furcsább, hogy évtizedek múltán egyszer csak zenehallgatás közben elkezdte a hangok színeit látni, amit azt megelőzően soha nem tapasztalt. Carol Steen állítása szerint a folyamat ezután sem állt meg, később a hangokhoz már nem csak színek, ízek is szorosan hozzátartoztak. „Az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a férjemben, az a hangjának és a nevetésének a színe. Csodálatos aranybarna, az íze olyan, mint a ropogós vajas pirítósé.” Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy az efféle „tanulási folyamatokat” nem tekinthetjük teljes mértékben bizonyítottnak, hiszen egyrészt a szakemberek által leírt hasonló esetek száma igen csekély, másrészt a „fejlődésről” szóló beszámolók természetszeríleg szubjektívek.

Sokkal gyakoribbak és sokkal inkább bizonyíthatóak a fent említett eset ellentétjei, amikor a szinesztéziás jelenségek az évek múlásával egyre lanyhulnak és akár teljesen meg is színnek. Egy Peter C. Lynn neví férfi története jól megvilágítja ezt a folyamatot. Lynn hatéves korában fedezte fel, hogy nem csupán abszolút hallása van, de hang-szín szinesztéziás is. A zene különleges szerepet töltött be szellemi és érzelmi fejlődésében, élete fontos részét képezte. A hatvanas évei elején azonban azt tapasztalta, hogy az addig rendkívül erőteljesen jelentkező szinesztéziás élmények intenzitása fokozatosan csökken. 71 éves korára a jelenség teljesen eltínt és ezzel párhuzamosan az abszolút hallás képességét is elvesztette. Lynn ezt úgy élte meg, mint egyfajta fogyatékosságot. „Ez a folyamat – amelyet nyilvánvalóan az öregedés okoz – egy hihetetlenül fájdalmas írt hagy az érzékelésben. „A zene, amit most hallok, nem hasonlítható ahhoz, amit az emlékeimben őrzök. Amit hallok nem egyezik meg azzal, amit a füleim ismernek.” Lynn-nél valószínísíthetően az öregkori halláscsökkenés a magyarázat a szinesztézia eltínésére, de sok más esetről tudunk, amikor valamiféle érzékszervi károsodás okozta a jelenség megszínését. Egy szemidegsérülést szenvedő szinesztéta például színlátásával együtt azonnal elvesztette szinesztéziás képességét is, s ezt fogyatékosságként élte meg.

Azt hiszik,
más is így látja a világot
A sokuk mindennapi érzékelésében óriási szerepet játszik a szinesztézia, ráadásul a jelenségnek köszönhetően egészen különleges „látásmódra” tesznek szert. Erre a legkiválóbb példát az a férfi nyújtja, akiről a világhírí neuropszichológus A. R. Lurija a Kis könyv a nagy emlékezetről címí munkáját írta. Serasevszkij azért került Lurijához, hogy az megvizsgálhassa emberfeletti emlékezőképességét. A kísérletek egészen megdöbbentő eredményt hoztak. Serasevszkij képes volt akár hetven, számokból, betíkből vagy akár értelmetlen szavakból álló sorozatot megjegyezni, amelyeket évek, évtizedek után is szinte hiba nélkül elevenített fel. A válasz erre a földöntúli memóriára abban keresendő, hogy a férfi érzékelésében a szinesztézia mellett szerepet kapott egy másik érdekes – és a szinesztéziánál jóval ritkább – jelenség, az eidetikus emlékezet.

(Az eidetikus emlékezés nem tartozik szorosan a szinesztéziás jelenségek közé, de annyira gyakran járnak együtt, hogy a szakemberek feltételezik, mindkettőnél azonos neurológiai állapot lehet a kiváltó ok.) Az eidetikus emlékezettel rendelkező ember mindenről, amit érzékel egy rendkívül pontos és részletes képet őriz, valahogy úgy, mintha fotót vagy videofelvételt készített volna róla. Mivel Serasevszkijnél egészen extrém méretekben jelentkezett a jelenség, emlékezőképessége gyakorlatilag végtelen volt. Egy hetvenes számsor viszszamondása nem okozott problémát, hiszen csak elő kellett hívni a róla készített „felvételt”, majd leolvasni azt. Ráadásul segítséget nyújtott ebben szinesztéziája is, amely szintén egyedülállóan szélsőséges formában nyilvánult meg. A férfinél az érzékelés formái nem váltak szét, mindennek egyszerre volt színe, hangja, íze és tapintása. Amikor egyszer Lurijával közösen mentek el az intézetből, ahol akkoriban folytatták a vizsgálatokat, a pszichológus – megfeledkezve róla, kivel van dolga – megkérdezte tőle, megjegyezte-e az oda vezető utat. Serasevszkij így válaszolt: „Lehet ezt egyáltalán elfelejteni? Hiszen itt ez a kerítés – olyan sós ízí és olyan érdes, olyan éles és metsző hangja van…”. Egy sok szóból álló lista vagy szöveg visszaidézésénél ennek azért volt jelentősége, mert így a listáról készített kép mellett a szavak által előhívott érzések is segítették az emlékezést.

„A felismerés nálam nemcsak a képek alapján történik, hanem mindig a kép keltette érzések egész komplexuma alapján. Ezeket az érzékleteket nehéz kifejezni, ez nem látás, nem hallás. Valamilyen általános érzékletekről van szó. &Aacuteltalában érzem a szó ízét is, súlyát is, és már semmit nem kell tennem, a szó magától felidéződik.” Ez a magyarázat arra, hogy a férfi által bevésett anyagok visszaidézésekor szinte soha nem fordult elő, hogy pontatlanul mondott volna fel egy-egy szót, vagy annak szinonimájával felcserélte volna, mivel a szóalakból adódó szinesztéziás élmények legalább olyan meghatározóak voltak számára, mint maga a szó értelme. Nem keverhette volna össze például a kastély és a vár szavakat, hiszen azok betíinek színe, a szavak íze és tapintása merőben eltérőek. Ugyanakkor a szinesztézia akadályozhatta vagy zavarhatta is a rögzítést. A bevésés ideje alatt minden idegen hang, zaj ködfoltok és permet formájában jelent meg a képeken, ami később zavarta azok leolvasását. Serasevszkij akár évtizedek elteltével is visszaidézte a megtanult anyagokról készített képeket, de a ködfoltok és permetek ugyanúgy megjelentek. Valahogy úgy kell ezt elképzelnünk, mint amikor egy videofelvétel készítésekor egy pillanatra elmegy az élesség, vagy egy benyúló kéz egy időre letakarja a kép felületének egy részét.

Serasevszkij a reprodukálásnál csak az eredeti „videofelvételt” idézte vissza, azokkal a zavaró tényezőkkel együtt, amelyek a készítéskor jelen voltak. A szinesztéziának ez a megdöbbentően kiterjedt és erős formája nemcsak a memorizálásban jelenthetett kellemetlenséget, hanem a leghétköznapibb tevékenységekben is. „Elmentem fagylaltot venni, hogy üljek, egyek. Odamentem a fagylaltárushoz, megkérdeztem, milyen fagylalt van. Parfé – válaszolta olyan hangon, hogy egész rakás szén és fekete salak ömlött ki a száján, – és már nem tudtam fagylaltot venni, mert az eladónő ilyen hangon válaszolt. És még egy: amikor eszem, rossz a felfogásom, amikor olvasok, az étel íze tompítja az értelmet.” Gondot okozott neki az is, hogy az általa megismert emberek, tárgyak és nevük nem voltak összhangban egymással. A név színe, hangja, íze, tapintása sokszor nem illett össze a jelölt személy, tárgy színével, hangjával, ízével, tapintásával, ami komolyan megnehezítette azok párosítását.

Bár minden nehézség nélkül jegyzett meg számára idegen nyelven írt hosszú szövegeket, csodálatos emlékezőtehetsége nem egyszer cserbenhagyta, arcmemóriája például kimondottan rossz volt. „Az arcok annyira változóak, függenek az ember hangulatától, a találkozás pillanatától, mindig másak, színük összekeveredik, és ezért olyan nehéz emlékezetbe vésni őket.” A Serasevszkijhez hasonló emberek felbukkanására persze igen kicsi az esély, esetét még egyedülállónak sem túlzás titulálni, de tény, hogy minden valószíníség szerint szinesztéták milliói élnek mellettünk, velünk, anélkül, hogy mi, vagy akár ők tudnának róla. Amikor az 1920-as években egy Serasevszkij neví félszeg fiatalember megjelent Lurija professzor laboratóriumában, rémülten vette tudomásul a szakemberek hitetlenkedő fejcsóválását, egyszeríen nem értette, mi különlegeset találnak benne. Egészen addig meg volt győződve róla, hogy mindenki más ugyanúgy „látja” a világot, ahogy ő.

Híres szinesztéziások
Számos olyan hírességet ismerünk, akikről szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy szinesztéták voltak, míg akadnak olyanok, akikről ezt csak feltételezik a kutatók. Utóbbiak közé elsősorban azok tartoznak, akikről fennmaradtak erre utaló történetek, anekdoták, de – vizsgálatok hiányában – náluk a szinesztézia nehezen igazolható. Charles Baudelaire és Arthur Rimbaud esetében máig vitatott, hogy született szinesztéták voltak-e vagy sem. Egyes vélemények szerint igen, de az is elképzelhető, hogy csupán a hasis bódulatában átélt szinesztéziás élményeiket építették be költészetükbe, ahogy nem kizárt az sem, hogy egyszeríen költői eszközként éltek a jól ismert metaforákkal. Liszt Ferencről sem állíthatjuk százszázalékos biztonsággal, hogy szinesztéziás lett volna, bár a legenda szerint zenekarának tagjait sokszor meglepte, amikor a mester olyasmit kért tőlük, hogy vigyenek egy kicsit több zöldet a muzsikába.

A XIX. század vége után híressé váló szinesztétákról már jóval nagyobb tudásanyaggal rendelkezünk. A két orosz zeneszerző, Szkrjabin és Rimszkij-Korszakov – akik mindketten hang-szín szinesztéziások voltak – például gyakran folytatott eszmecserét a zene által előhívott élményeikről. Rimszkij-Korszakov határozottan emlékezett arra is, hogy a jelenséget először egy Wagner-előadás közben tapasztalta a moszkvai operában. „A hegedík, a basszusok mély tónusai, és különösen a fúvós hangszerek hangjai teljes valójukban mutatkoztak meg nekem azon az esti órán. Minden színt az elmémben láttam; ott táncoltak a szemem előtt. Vad, majdnem őrült sorok rajzolódtak ki előttem.” Hasonlóan mesélt a hangok és színek kapcsolatáról a híres francia komponista, Olivier Messiaen. Amikor megkérdezték tőle, hogy látja vagy elképzeli a színeket, így válaszolt: „Belül látom őket; ez nem képzelet és nem is egy fizikai jelenség. Ez egyfajta belső valóság.” A zenei hangok és a színek kapcsolata néha szélsőségesen intenzív érzelmeket váltott ki Messiaenből, amelyek néha kifejezetten kellemetlen következményekkel jártak.

Egy alkalommal a zeneszerző egy balettelőadást tekintett meg, ahol a lila színben úszó színpadon a mívészek Beethoven zenéjére táncoltak. A lila szín és Beethoven muzsikájának színei annyira disszonánsak voltak, hogy Messiaent fizikai rosszullét fogta el. A hang-szín szinesztézia nemcsak komponisták életében játszott fontos szerepet, hanem a világhírí festő, fotográfus és díszlettervező, David Hockney pályafutását is döntően befolyásolta. Hockney rengeteg sikeres opera díszletét tervezte, a szakemberek véleménye szerint munkái és a zene elképesztő összhangban álltak egymással. Hockney-nak semmiféle zenei képzettsége nem volt, sőt kottát sem tudott olvasni, de ahogy elmondta, nem okozott gondot számára a feladat, hiszen a zenét hallgatva felismerte a hangok színeit. A képzőmívészetnél maradva meg kell említenünk Kandinszkij nevét, akiről mai napig vitatkoznak a szakértők.

Néhány kutató biztosra veszi, hogy szinesztéta volt, míg mások úgy vélekednek, hogy ez a mívészetében megfigyelhető szinesztéziás hatások ellenére sem jelenthető ki százszázalékos biztonsággal. Vlagyimir Nabokov esetében viszont nem merülhet fel kétség, neki nem csupán irodalmi pályáját, de egész életét áthatja a szinesztézia. Családjából nem csak ő, felesége és fia is szinesztéták voltak, csakúgy, mint megannyi regényhőse. Nabokov vallomását akár a szinesztézia esszenciájának is tekinthetjük. „Nem vagyok hétköznapi, én vagyok az közületek, aki igazán él. Nemcsak a látásom más, a hallásom és az ízlelésem, nemcsak a szaglásom, a tapintásom, de ami a legfontosabb – megvan a képességem, hogy mindezeket egybekapcsoljam.”       §


  • A vak ember színlátása 
    A legkülönösebb történet talán mégis azé a férfié – Ramachandran, világhírí amerikai kutató írta le –, aki a retina genetikai betegsége következtében fokozatosan vesztette el látását. Negyvenéves korára teljesen megvakult, ezt követően jelentkeztek az első szinesztéziás élmények. Ha a férfi megérint valamit vagy őt érinti meg valaki, akkor a „látómezejében” színes foltok, fénycsíkok jelennek meg, ami azt az érzést kelti, hogy a vakság ellenére a férfinél jelen van egyfajta vizualitás. Bevallása szerint a foltok élesebbek, amikor a teste előtt történik az érintés, intenzitásuk csökken, ha a háta mögött tapint meg valamit. A vakság és a vizuális képalkotás látszólagos ellentmondása a kutatók szerint a szinesztéziára vezethető vissza, bár a speciális helyzet miatt a vizsgálatok nagyrészt a férfi természetszeríleg szubjektív beszámolóira épülnek.