A többszörös személyiségzavar

Szomorúak vagyunk és vidámak, nagylelkíek és fukarok, őszinték és hazugok – akár gyors egymásutánban. Mintha egyszerre több személyiség élne bennünk, és ezek váltogatnák egymást. A minthá-t azonban érdemes vastagon aláhúzni. Mert élnek közöttünk – nem sokan – olyanok, akik számára az „álmomban két macska voltam” nem puszta metafora, költői kép. Az élmény természetesen horrorisztikus, amikor az egyén elkezd alszemélyiségeivel dominanciaharcot vívni a tudat birtoklásáért…

„Hello, Kerry vagyok, és többszörös személyiségzavarban szenvedek.” Ami azt illeti, nem gyakran fut bele az ember ilyen bemutatkozásba egy lusta, nyári délutánon. A szokatlan rezümére az internet hálójában akadtam, ahol az idős amerikai asszony saját weboldalán meséli el betegsége történetét. Kerry Dennisnek jelenleg három aktív és hét inaktív személyisége van. Volt neki tizenkettő is, de kettőt már sikerült magába integrálnia. A hölgy kórtörténete nagyjából azonos a többi, hasonló problémával küzdő betegével. Gyermekkorában fizikailag, lelkileg és szexuálisan is bántalmazták, s mivel fiatal kora és félénk természete megakadályozta abban, hogy bármiféle ellenállást fejtsen ki zaklatóival szemben, az életében mindennapos félelemmel és fájdalommal való megküzdési stratégiaként alternatív személyiségeket fejlesztett ki magában. Ahogy Kerry büszkén meséli, az intelligencia és kreativitás minden többszörös személyiségnél tetten érhető: ezek a gyerekek (kilencven százalékuk kislány) mivel segítséget sehonnan nem remélhetnek, maguk dolgozzák ki a módszert, amellyel pokoli gyermekkorukat túlélhetik.  

Kerryt húsz évvel ezelőtt diagnosztizálták először multiplex személyiséggel, vagyis MPD-vel. (Multiple Personality Disorder; ma már inkább DID-nek, disszociatív identitászavarnak nevezik. Azt is érdemes megjegyezni, hogy bár tudathasadásnak a skizofréniát nevezik, a multiplex személyiség valójában sokkal közelebb áll ahhoz, hogy hasadt tudatúnak nevezhessük.) Ami a kór történetét illeti: utólag MPD-ként azonosítható esetet már a XIX. században feljegyeztek. Ilyen volt Mary Reynolds, akit 1810-ben „dupla tudatosságban szenvedő”-nek diagnosztizáltak, de ma őt tartják számon a többszörös személyiségzavar első ismert betegeként.

Mary: egyik fele sírt, a másik nevetett
Mary Reynolds (1793–1854) ötéves volt, amikor családjával együtt a birminghami anglikán zavargások célpontjává vált, s emiatt emigrálni kényszerültek Amerikába. Mary egyik húga a támadások áldozata lett. Serdülőkorában egy kolerajárvány elvitte az apját, anyját és egy másik testvérét. Míg felnőtt, annyi trauma érte, amit ma a szakemberek már krónikus gyerekabúzusnak tekintenek. A lány először tizenhét évesen került orvoshoz, amikor elkezdett fura tüneteket produkálni. Az egyik pillanatban még egy mezőn fekve olvasott, a másikban otthon, a padlón találta magát, hisztériás görcsben fetrengve. Három hónappal később Mary kómaszerí álomba zuhant, amelyből képtelenség volt felébreszteni. Amikor végre észre tért, nem ismerte meg a családtagjait, nem tudta megmondani a nevét, és azt sem, hol lakik. Semmire nem emlékezett a múltjából, a legegyszeríbb dolgokat sem tudta felidézni. Még olvasni és beszélni is elfelejtett.

&Oumlt hétig volt ebben az állapotban, majd hirtelen úgy ébredt, mintha mi sem történt volna, minden korábbi emléke érintetlen volt, kivéve az utolsó öt hetet. Innentől Mary Reynolds két tudatállapota váltogatta egymást, s egyik a másikról semmit nem tudott. Marynek a források tanúsága szerint eredetileg is hajlama volt a menekülésre és a disszociációra (elkülönülésre, leválasztódásra). Gyakran vonult félre családjától, érzéseit és gondolatait sosem osztotta meg senkivel. Legszívesebben egyedül sétált a mezőn, vagy a könyveit bújta. Hogy mindez miért érdekes? Mert valamilyen szinten mindanynyian hajlunk a disszociációra. Ha olyan szituáció részesei vagyunk, amely számunkra kellemetlen (mondjuk, kritizálnak vagy leszidnak minket), szinte mindenki úgy reagál, hogy igyekszik közben másra gondolni, és csak fizikailag van jelen, de a gondolatai máshol járnak. Egy adott szituációból való menekülésnek tekinthető a nappali álmodozás is. Ha fáradtak vagyunk, vagy unatkozunk, mindannyian szimpla disszociációval védekezünk.

Akinek azonban erre erősebb késztetése van, azt hajlama alkalmassá teszi a patologikus disszociációra. Az ilyen személy ugyanis trauma esetén úgy reagálhat, hogy egy másik személyiséget alkot magában, aki – tőle eltérően – képes megbirkózni a problémával. Mary Reynolds alternatív személyisége semmiben nem hasonlított eredeti önmagára. Ha a lány ebbe a tudatállapotba került, vidám lett, vicces és végtelenül szociábilis. Ez a Mary hangot adott véleményének és érzéseinek, amelyet a másik sosem tett volna. Ebben az alszemélyiségben az összes olyan tulajdonság megjelent, amelyre Mary Reynolds mindig vágyott, de korábban nem birtokolta őket. 

Kerry: azért verték, mert szerették…
 „Egy dolgot tanultam meg biztosan gyermekkoromban: hogy a szeretet fáj – írja weboldalán Kerry Dennis, a bevezetőben megismert amerikai hölgy. – A szüleim azt mondták, azért vernek, mert szeretnek. &Uumltöttek szíjjal és bottal, cipővel és hajkefével. Amikor súlyos égési sérüléseket szenvedtem, a tizennégy éves bátyámra bíztak, majd elutaztak Kaliforniába. Amikor elmentek, akkor is azt mondták, szeretnek. A bátyám minden éjjel az ágyhoz kötözött, majd csúfolt, amiért bepisiltem. Harmincegy éves koromig számtalan alkalommal megerőszakoltak, aztán azt mondták, hogy Isten szeme mindent lát, és ha valakinek elmondom, ami történt, a pokol tüzén fogok elégni.”

A többszörös személyiségzavar leggyakoribb előzménye a fizikai bántalmazás. A diagnosztizált esetek 97%-a testi és szexuális zaklatást szenvedett el. A közelmúltban felismert esetek mintegy felénél fordult elő, hogy a gyerek valamilyen sátánista szertartáson sérült meg testileg vagy lelkileg. A trauma átlagosan 4-6 éves korban történik, és nagyjából hét év telik el, amíg egyáltalán felfedezik a betegséget. Dr. Colin A. Ross, a betegség amerikai specialistája szerint a többszörös személyiség egy olyan kislány, aki azt képzeli, hogy az abúzus valaki mással történt meg. Ez a képzelgése olyan intenzív, és olyan gyakran futtatja le a fejében, hogy az elképzelt személyiség életre kel, és önálló életet kezd élni. A közvélemény az olyan irodalmi és mozgóképes feldolgozások óta, mint az &Oumltödik Sally vagy a Jekyll és Hyde, a többszörös személyiséget, mint valami lenyígöző, fura, egzotikus jelenséget tartja nyilván, de ha valaki közvetlen kapcsolatba kerül vele, rájön: ezt a büntetést önszántából senki nem választaná magának.

A pszichiátriai szakemberek közt ugyanis néhányan még a betegség létezését is kétségbe vonják, főként, amióta a többszörös személyiség diagnózis bevonult a tárgyalótermekbe, s ez a szkeptikusok szerint a személyes felelősség elhárítására ad alkalmat bíncselekmények esetén.   A multiplex személyiség diagnózis 1957-ben jelent meg először nyomtatásban Dr. Thigpen és Dr. Cleckley „Eve három arca” címí munkájában, de 1980-ig kellett várni, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztizálható betegségként ismerje el. Akkor még csak kétszáz dokumentált eset volt ismert, mai becslések szerint viszont csak az Egyesült &Aacutellamokban akár húszezren is élhetnek vele.

Terry: a frigid, a tudós és vad szerető…
A multiplex személyiségzavar felismerése korántsem egyszerí. A beteg általában több, szenvedéssel és emlékezetkieséssel teli év után kerül először orvoshoz, ahol még évek telhetnek el a helyes diagnózisig. Először többnyire amnéziával vagy valamilyen pszichés zavarral kezelik, a páciensek 80-90%-a ugyanis nincs tudatában annak, hogy több személyisége van, csak azt érzi, hogy valami nincs rendben vele. Tüneteik közt a fejfájás, feledékenység, szétszórtság, időkiesés és megmagyarázhatatlan hangulatváltások szerepelnek. Gyakran próbálják ugyan megfogalmazni az érzést, hogy időnként mintha nem önmaguk lennének, és sokszor utalnak magukra többes számban, a „mi” névmást használva (Kerry Dennis is így beszél magukról internetes oldalán), de a sok egyéb szimptóma miatt könnyí őket félrediagnosztizálni, hiszen tüneteik – amelyek ráadásul jönnek-mennek – szinte bármely betegséghez kapcsolhatók. Rendszeresen megesik, hogy a kezelőorvos csak a másodlagos betegséget: a szorongást, depressziót vagy evési rendellenességet kezeli.

„Emlékszem a napra, amikor felfedeztem Carrie valódi problémáját – meséli egy pszichológus a saját élményeit a többszörös személyiségzavarral való találkozásáról. – Furcsa élményekről számolt be az előző hetekben, ezért azt ajánlottam, próbálkozzunk hipnózissal. Amikor próbáltam a kérdéses eseményekre rákérdezni, Carrie félelemtől remegő hangon annyit mondott: „Meg akar ölni!" „Ki akarja megölni?” – kérdeztem. „Wanda” – felelte ő. „Ki az a Wanda?” – kérdeztem, azt gondolva, hogy paranoiás. Talán ismer egy Wanda neví nőt, akivel nincs jóban. De ekkor a testtartása megváltozott, a teste megfeszült, mintha harcra készülne. &#336rültnek tínt, és egyáltalán nem hasonlított arra a Carrie-re, akit megismertem. „Én vagyok Wanda, te anyabaszó!” – üvöltötte. Akkor már tudtam, mi a helyzet."

Az alszemélyiségek funkciói mindig a személy aktuális szükségleteitől függnek, de bizonyos minták itt is megfigyelhetők. A legtöbb páciens megtestesíti például azokat a fájdalmas érzéseit, amelyeket nem képes kifejezni. Testet öltenek továbbá azok a képességei, amelyekre vágyik, de nem rendelkezik velük (ezt láttuk Mary Reynolds esetében), és sokszor kap önálló személyiséget a szexualitás is. Érdekes, hogy ezek az alszemélyiségek ugyanúgy fejlődnek és változnak, mint egy egész személyiség. Tegyük fel, valaki kidolgoz magának egy másodlagos személyiséget, amikor gyermekkorában szexuálisan zaklatják. Ez az énje kezdetben csak akkor jön elő, ha szexuális kapcsolatba kerül valakivel, később azonban már mindig ő van „kint”, ha a személy bármilyen kontaktusba lép az ellenkező nemmel.

Dr. Colin A. Ross elmeséli egy fizikus páciense, Terry esetét, aki meglehetősen jól funkcionált szakmai életében, házassága azonban zavarosan alakult. Három alszemélyisége volt, aki tartotta a kapcsolatot férjével: egy túlfítötten szexuális, egy dühös és elutasító, valamint a nyugodt tudós. Terry semmilyen emlékről nem tudott beszámolni tízéves kora előttről. A terápia során öt különböző Terryt sikerült azonosítani, akik mind tagadták a többiek létezését. Az átkapcsolást egyikről másikra a hölgy szemmozgása és gesztusainak, hanghordozásának megváltozása jelezte. Minden Terry más hozzáállással közelített a munkához, a házassághoz és az élethez. 

Házigazda: arra kérik, segítsen az orvosnak…
A többszörös személyiség kezelését a legritkább esetben szokták a magszemélyiséggel kezdeni. &Aacuteltalában a házigazda az, aki tudatában van a problémának, s aki a terápia aktuális alanya lesz. Ez a személyiségrész keresi fel a pszichiátert és kér segítséget, de ő általában tagadja, hogy többszörös személyiségzavarban szenvedne. Van olyan alszemélyiség, amely gyakran van „kint”, mások inkább árnyékként funkcionálnak. A legtöbb személyben az alszemélyiségek nem tudnak egymás létezéséről, de néha előfordul, hogy ismerik egymást és kommunikálni képesek egymással, bizarr koktélpartit rendezve a páciens testében. A terapeuták szerint mellesleg ez a lépés elengedhetetlen az integráció felé. Az alszemélyiségek ugyanis olyan fájdalmas emlékeket hordoznak külön-külön, amelyekről a többiek mit sem tudnak, és amelyek tudatosítása és feldolgozása nélkül nem lehetséges a gyógyulás. Kerry Dennis is azt hangsúlyozza saját élményei alapján, hogy minden alszemélyiségnek meg kell adni a lehetőséget, hogy elmondja titkait, és kifejezze fájdalmát.

Mindannyiunk személyiségében megfigyelhetők változások. Máshogy viselkedünk a munkahelyünkön, mint otthon, vagy a barátainkkal, vagy amikor egyedül vagyunk. Ezek a váltások természetesen senkit nem tesznek többszörös személyiséggé. Az MPD mindig valami extrém méretí traumák sorából származik. Egy kisgyerek, akit ötéves kora előtt megerőszakol, mondjuk, az apja, nem tud szembenézni azzal, hogy mindez megtörtént vele. „Apa szeret” és „apa bánt”. E két állítást még felnőtt fejjel sem lehet összeegyeztetni. „Apa sosem bántana engem”, tehát akit bántott, valaki más lehetett. A szakemberek egyetértenek abban, hogy nagyon intelligens és kreatív elme képes csak életre kelteni ilyen alternatív személyiségeket, amelyek nem holmi képzeletbeli játszótársak, hanem saját akarattal rendelkező, önálló kreatúrák. A magszemélyiség a tapasztalatok szerint jobbára csak húszas-harmincas éveiben jön rá, hogy „többen van” – általában egy újabb érzelmi trauma hatására. Az élmény természetesen horrorisztikus, ahogy elkezd alszemélyiségeivel  dominanciaharcot vívni a tudat birtoklásáért. Ebben az időben sorra jönnek elő a flashbackek, a gyerekkori abúzusok emlékei.

A terápia során minden alszemélyiséget arra ösztönöznek, hogy maradjanak folyamatosan tudatában egymás létezésének. Az integráció pedig, amennyire el lehet képzelni, talán olyan lehet, mint amikor valaki először szembesül a halál gondolatával. Az alszemélyiségek mind attól rettegnek, hogy ha integrálódnak a magszemélyiségbe, akkor ők, mint önálló entitások, megszínnek létezni. A terápia csak akkor lehet sikeres, ha megértik, hogy haláluk csak látszólagos. Ha sikerül őket beolvasztani a páciensbe, ott is tovább élnek, és nem színnek meg létezni, hanem az eredeti személyiségben élnek majd tovább. §

  • Heten vannak vagy csak ketten vagy már százan…
    Hogy valaki hány alszemélyiséget alkot magának, főként az elszenvedett trauma nagyságától és gyakoriságától, illetve a személy életkorától és sérülékenységétől függ. Az alszemélyiségek lehetnek különböző nemíek, bőrszíníek és különbözhet az életkoruk is. Egyikük tökéletesen beszélhet egy idegen nyelvet úgy, hogy a többiek, és a magszemélyiség sem beszélik azt. (Itt a többszörös személyiség problematikája már meghaladja a pszichológia kompetenciáját, erre a momentumra csak a parapszichológiának vannak értelmes és elfogadható magyarázatai.)

    Más lehet az alszemélyiségek kézírása és lehetnek akár balkezesek is, amikor a magszemélyiség jobbkezes. Még a vérnyomásuk és agyi elektromos tevékenységük is különbözhet. Némelyüknek van neve, másoknak nincs. Lehet belőlük kettő, de akár száz is. &Aacutetlagosan hét van belőlük, de a betegek felénél tíz fölötti a számuk. A tipikus személyiségváltozatok, amelyek előfordulnak egy többszörös személyiségnél: a depressziós; az önsorsrontó, szuicid; az erős és agresszív védelmező; a segítő; a kimerült házigazda; a halálra rémült gyerek; és végül egy keserí, belső ügyész, aki egy vagy több alszemélyiséget vádol az elszenvedett abúzusokért.

  • Az Ozirisz-komplexus  
    A multiplex személyiség kialakulásában minden bizonnyal szerepe lehet a bántalmazáskor megélt testen kívüli élményeknek is. Ha a gyerek annak a szerencsétlen lánynak, akit az ágyon fekve lát összegörnyedni az átélt borzalmak miatt, más nevet ad, az abúzus valamivel elviselhetőbbé válik, mert az valaki mással történt meg. Amint az új személyiség létrejön, amnézia-függöny ereszkedik az eredeti személy és az új közé. Tehát nemcsak, hogy a bántalmazás nem vele történt meg, hanem valaki mással, de ő még csak nem is emlékszik rá többé. Ez védi majd a továbbiakban, ha az abúzus újra és újra megtörténik vele.

    Az is gyakori, hogy a páciens különböző alszemélyiségeket hoz létre a trauma különböző aspektusainak kezelésére. És ha az agya egyszer rááll a mechanizmusra, a későbbiekben már minden stresszkeltő, de nem traumatikus szituációra is ezzel válaszolhat.  Dr. Colin A. Ross a témáról publikált könyvének „Az Ozirisz-komplexus” címet adta. Az egyiptomi mítoszban ugyanis féltékeny bátyja, Set megöli Oziriszt, majd feldarabolja, és szétszórja a részeket. &Iacutezisz azonban összeszedi meggyilkolt testvére holttestének darabjait, és újra egyesíti, vagyis integrálja őket. (Integrációnak hívják a terápiában az alszemélyiségek beolvasztását is.)

  • Multiplexek a moziban  
    Egészen az ötvenes évekig a populáris kultúrának nem nagyon volt tudomása a többszörös személyiségzavarról. A közvélemény érdeklődését azután keltette fel a téma, miután Corbett Thigpin és Hervey Cleckley mívéből, a „The Three Faces of Eve”-ből 1954-ben kasszasiker film készült, Joanne Woodwarddal a főszerepben. Ekkortól azonban szinte a csapból is elkezdtek folyni az erre a személyiségzavarra épülő fikciók, lévén Hollywood ráérzett a betegségben rejlő hatalmas drámai potenciálra. Nálunk minden bizonnyal a Daniel Keyes (a „Virágot Algernonnak” szerzője) tollából született „Az ötödik Sally”, s az ennek nyomán készült film révén került be az MPD a köztudatba, angolszász nyelvterületen pedig a Sally Field főszereplésével bemutatott „Sybil” a legismertebb filmes feldolgozás. Dr. Jekyll és Mr. Hyde, valamint a Psycho Normal Bates-ének története azonban inkább a betegséggel kapcsolatos dezinformálást, mint annak megismerését és megértését szolgálta volna.

    Mint emlékszünk rá, Dr. Jekyll egy titokzatos szer hatására változik tisztes orvosból gyilkos szörnyeteggé, a „Psycho”-ban pedig Norman Bates anyja képében öl. Mindkét esetben egyetlen árnyékszemélyiség lép elő a sötétből, s e történetekkel veszi kezdetét a többszörös személyiség, a skizofrén elmebeteg és a pszichopata sorozatgyilkos – a valóságban teljesen eltérő vonásokat mutató – portréjának mozgófilmes összemosása. Ha az aktuális mozikínálatot nézzük, a Stephen King thrilleréből készült „Titkos ablak”-ban a Johnny Depp által domborított figura a többszörös személyiség jegyeit mutatja, miközben az átlagnéző a karaktert minden bizonnyal skizofrénnek címkézi. Ugyanez a helyzet, példának okáért, a Harcosok Klubjával is. &Uacutegy tínik, a forgatókönyvírók hajlamosak elfeledkezni róla, hogy amikor a drámai cselekmény feszültségének növelése kedvéért áldozatokat hoznak egy mentális betegség autentikus bemutatásának oltárán, akkor nem egy ártalmatlan fikciót hoznak létre, de emberek ezreinek társadalmi megítélését befolyásolják.

    Elfeledkeznek róla, hogy amikor egy multiplex személyiséget helyeznek a cselekmény középpontjába, akkor olyan emberekről írnak, akik köztünk járnak-kelnek, lélegeznek, dolgoznak és szeretnek a jelen, való világban.A többszörös személyiségzavar természetesen csak akkor kerül be a híradóba, ha valaki ezzel a diagnózissal bíncselekményt követ el, s ritkán teszik hozzá, hogy nem ez a jellemző reakció. Sosem hangzott el még, hogy az ezzel a diagnózissal élők többsége magas szinten funkcionál és sikeresen boldogul a társadalomban, és nem vét annak normái ellen.  A fikcióban pedig összemossák a multiplex személyiségzavart az őrülettel, ami szintén nem a megismerést segíti elő.