Mívészközelben: Egri Mónika és Pertis Attila

– Tulajdonosai egy ritka hangszernek, koncertjeik többségén mégse a duplazongorán játszanak.

– Nagyon féltjük, mert pótolhatatlan. A szállítás veszélyes, leejthetik, megrepedhet a rezonáns, alkatrész pedig nincs hozzá. Nem kockáztatunk, csak lemezfelvételekhez vagy kiemelkedő, rangos eseményekkor visszük magunkkal.  A darabok tanulásához mindkettőnknek van egy- egy normál zongorája, ez az ünnepi hangszer. A koncert előtti próbákat, utolsó finomításokat azonban mindig ezen végezzük el.

– Rettenetesen izgultunk a vásárlást követően, mert akkori pici lakásunkba nem fért be ez a hatalmas hangszer.

– mondja Egri Mónika. – Bekönyörögtük egy múzeumba, ahol egészen addig jó helye is volt, amíg el nem kezdték a terem festését. Borzasztóan féltünk, hogy baja esik, ezért kénytelenek voltunk nagyobb lakásba költözni – a zongorával együtt.

– Közönség előtt először 1997-ben játszottunk rajta Bécsben, Budapesten 1999-ben, Chopin halálának 150. évfordulóján. Tervezzük, hogy 2006-ban ismét ezen zongorázunk Budapesten. Fellépéseink többségén normál zongorán játszunk, négykezesezünk vagy kétzongorás míveket adunk elő, de ez utóbbi néha sok nehézséget okoz – kapcsolódik a beszélgetésbe Pertis Attila. – Egy zongoraduó egész életen át azon dolgozik, hogy a hangokat teljesen összecsiszolja, a közös hangzást kialakítsa. Egyenrangú zongorák azonban csak a legnagyobb koncerttermekben találhatóak, előfordul, hogy kétféle zongorán, egy Steinwayen és egy Yamahán kell együtt játszanunk, pedig még két Steinway zongora sem szól feltétlenül egyformán, hiszen a hangzás nemcsak a hangszer márkájától, hanem a korától és az állapotától is függ. A zongorák kézzel készített egyedi termékek, így mindegyiknek saját lelke van.

– Ez az oka annak, hogy Pleyel, aki nemcsak hangszerkészítő volt, hanem zeneszerző is, ilyen egyedi hangszer készítésébe fogott?

– Csak találgatni lehet, de valószínínek tartom, hogy igen. Két különböző zongoránál nem olvadnak úgy egymásba a szólamok, ahogyan a zeneszerző elképzelte, Pleyel tudta ezt, talán ezzel az új hangszertípussal akarta megkönnyíteni a duók dolgát  – fejtegeti Pertis Attila.

– A hangszerkészítés tekintetében a duplazongora szenzációnak számított – mondja Egri Mónika –, de lehet, hogy az is szempont volt, hogy a két zongora minél kisebb helyen elférjen, hisz az 1800-as években rengeteg két zongorára írt mí született.

– A két zongorára írt zenemívek mellett négykezes darabokat is játszanak. Ez nem szokványos, hiszen a zongora elsősorban szólóhangszerként, vagy a vonósok, fúvósok kísérőjeként ismert.

– Az emberek azt gondolják, hogy a négykezesezés kedves családi elfoglaltság, és amikor két zongoristának kedve támad, leül és négykezesezik egy kicsit. A közfelfogásban ez úgy él, mint a társasági összejövetelek egyik kellemes társadalmi tevékenysége, ezért ma a duóknak meg kell küzdeniük az előítéletekkel is. Hihetetlen, de még a hozzáértők és a koncertszervezők között is találunk olyat, aki másodrangú mífajnak tekinti, ha két szólista egyszerre játszik egy zongorán. Kétségtelen, hogy kezdetben a négykezes azt a célt szolgálta, hogy az emberek megismerhessék a nagy zenekari míveket. Nem volt még hangfelvétel, az egy-egy alkalommal előadott míveket csak nagyon kevesen hallgathatták meg, ezért a partitúrákból átiratokat készítettek, a partitúrák négykezes letétjeit pedig sok helyen, sok zeneszerető ember élvezhette. De ezek teljesen függetlenek az eredeti négykezes mívek irodalmától – véli Egri Mónika.

– Az eredetileg négy kézre írt Ravel, Debussy és Liszt kompoziciók többsége alig ismert, közülük sok csak a könyvtárakban lelhető fel. Először mi is meglepődtünk azon, hogy ennek a szolisztikus mífajnak ilyen hatalmas irodalma létezik, de már jó ideje módszeresen kutatunk a közönség számára még ismeretlen mívek után – mondja Pertis Attila. – Washingtonban, ahol majd’ egy hónapot töltöttünk a könyvtárban, olyan elsárgult kottákra leltünk, amelyek Chopin korából származtak. Itt fedeztük fel Schumann, Mendelssohn, Liszt néhány ismeretlen kétzongorás és négykezes darabját. Ezeket a ritkaságokat alig mertük kézbe venni, hogy lemásolhassuk.

– Hogy kerültek ezek a kották Amerikába?

– A szerzők életében a zenemívek jó része  csak egyszeri kiadásban jelent meg, ezeket megvásárolták a zenészek és mígyíjtők. A harmincas években, a kivándorláskor sokan magukkal vitték egyéb értéktárgyaikkal együtt a kottákat is, majd felajánlották a könyvtáraknak.  Szergej Rachmanyinov öröksége is itt található meg, ezt lányai ajándékozták a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárnak – kezd a történetbe Pertis Attila.

– Kutatómunkánk eredménye azután negyvenhárom kilogrammnyi fénymásolat lett, amit felbecsülhetetlen értéke miatt kézipoggyászként akartunk hazahozni. Két kisebb bőröndbe osztottuk szét az értékes papírokat, és azon igyekeztünk, hogy a repülőtéren ne lássák rajtunk, milyen nehezek a bőröndjeink. Már majdnem feljuttattuk a gépre, amikor a személyzet egyik tagja segítségképpen fel akarta emelni az egyiket, és meglepetésében majdnem keresztülesett rajta. &Iacutegy nem tehettünk mást, feladtuk. Elképzelhető, milyen izgatottak voltunk egész úton, hogy az egy hónapos munkánk nem vész-e kárba. Párizsban tovább fokozódott bennünk a nyugtalanság. &Aacutet kellett szállnunk egy másik gépre, és mivel sztrájk volt, így csak a csomagok utaztak tovább – nélkülünk.Szerencsénkre mindenünk épségben megérkezett – fejezi be a washingtoni történetet Egri Mónika.
 
– Középiskolás koruktól ismerik egymást, együtt zenélnek és együtt is élnek.

– Kevés a zongoraduó, hiszen a két embernek szinte állandóan együtt kell lennie, együtt kell gyakorolniuk, mert a kalapácsoknak teljesen egyszerre kell megütniük a húrokat. Egy hegedís és egy zongorista külön is gyakorolhat, majd egy-két közös próba után ragyogó koncertet adhat, de nekünk egy emberként kell gondolkodni és játszani. Nem csoda, hogy a lemezfelvételeknél több időbe telik a duókat felvenni, mint a többi hangszerest. Nálunk csak az ütősök időigényesebbek – mondják a hangmérnökök. A négykezesnél, vagy a két zongoránál olyanok vagyunk, mint az ikrek, megérezzük egymás minden rezdülését. Ehhez biztos az is hozzájárult, hogy összeházasodtunk – mondja Pertis Attila.

– Több kétzongorás versenyen vettek részt, és ezeket meg is nyerték. Gondolom, ez a komoly felkészülésen kívül érzelmi ráhangolódást is kívánt &Oumlnöktől a verseny előtti napokban.

– Amikor első, kétzongorás versenyünkre indultunk Olaszországba, az utunk felénél óriási dugóba kerültünk, és akkori öreg autónk, egy Polski Fiat ezt már nem bírta. Felforrt a vizünk, órákat kellett várni arra, hogy tovább indulhassunk, pedig délután ötig a Ligur tengerpartra kellett volna érkeznünk, hogy regisztráltassuk magunkat a másnap kezdődő kora délelőtti versenyre. Az autó azonban önálló életet élt, és a hátralévő úton még többször megmakacsolta magát, így csak este érkeztünk a koncert helyszínére, Finale Liguréba. A versenyiroda bezárt már, szállásunk nem volt, viszont a Fiat csomagtartójában ott lapult egy előző kirándulásunkról benn maradt sátor.  &Iacutegy este tízkor kerestünk egy campinget, felvertük a sátrat, a camping vezetőjétől kölcsönkértünk egy matracot és takarókat, majd kimerülten nyugovóra tértünk. Reggel kimásztunk a sátorból – a turisták legnagyobb meglepetésére Mónika estélyiben, én pedig szmokingban –, végigrohantunk a sátrak között, beültünk az autóba, és a verseny helyszínére hajtottunk. Nem volt időnk se izgulni, se ráhangolódni, rögtön játszanunk kellett. A harmadik forduló végén, mikor a zsíri kihirdette, hogy mi nyertünk, odajött hozzánk egy hölgy, és döbbenten gratulált. Nem hitte volna, hogy a gálán minket lát a Katedrális színpadán, hogy mi zongorázunk – mondta. Ismerős volt az arca, de nem tudtam hova tenni. Azután hirtelen eszembe jutott: ő a camping vezetője – meséli Pertis Attila.

– Melyik fellépésüket tartják a legérdekesebbnek?

– Azt, amikor meghívást kaptunk egy német hajóra, ahol négy koncertet adtunk. A kilencemeletes, három koncertteremmel, négy Steinway zongorával ellátott ötcsillagos úszó szállodában golfjátékosok időztek, számukra szervezte a klasszikus koncerteket a hotel vezetősége. Genovából indultunk, és szebbnél szebb helyeken kötöttünk ki a kéthetes hajóút során. Minden kikötésnél összekészített golfütők várták a hajó vendégeit, akik egész nap kedvenc sportjuknak hódoltak – a Bermudákon is. Este a kultúrára szomjazó közönség a koncertterembe vonult, ahol mi is játszottunk. Nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen nagy luxushajó megérzi a hullámokat, ezért nyugodtan zongoráztunk, mígnem egyszer csak eltínt alólunk a zongora. Meghajlásra már lehetőségünk sem nyílott, örültünk, hogy valahogy talpon tudtunk maradni. Mint később kiderült, ez csak nekünk okozott meglepetést, mert az „óceán konyhájában” novemberben mindig ilyen viharos a tenger, és nincs hajó, amelyik meg ne érezné, hogy amerikai vizekre tért. A zongorákat vastag csavarokkal rögzítették a terem aljához, azoknak baja nem esett, mégis utolsó koncertünket egy alsóbb szinten lévő hatalmas teremben adtuk, annyira nagy volt a vihar. A hullámzás hallatlan kihívást jelentett mindkettőnk számára, mert az erőteljes ringás mellett számolnunk kellett a hajó függőleges mozgásával is. A zongorista nem csak az ujjaival játszik, mert játékához fontos a kéz és a kar szabadsága is, a súlyt is tudatosan adagolja. Nyugodt körülmények között ez valóban tudatos, a viharban azonban folyamatosan, pillanatonként korrigálnunk kellett, mert mások lettek a súlyviszonyok. A kotta ringott, alattunk a hajó dülöngélt, mi pedig Schubertet játszottunk – ez volt az egyik legemlékezetesebb koncertünk. Teljesen más világ ez, de roppant érdekes – állítja Pertis Attila.

– Második hajóutunk alkalmával Dél-Afrikában csatlakoztunk az úszó luxusszálloda vendégeihez, és közel egy hónapos utazásra indultunk. Jártunk a Comore-szigeteken, Mauritiusban és három napot töltöttünk a Seychelle-szigeteken. Felejthetetlen utunk során négy koncertet adtunk a békés, csendes tengeren. A hajó közönsége egészen más összetételí volt, mint a korábbi alkalommal. Élvezettel hallgatták a klasszikus zenét, sőt a gálaest előtti délutánon is megtiszteltek bennünket jelenlétükkel, már az estre öltözve. Az utolsó nap és este ugyanis egy hajóút végén mindig igen jelentős eseménynek számít, többek között elárverezik a hajó fedélzeti térképét is, amelyen a legénység a hajó útját jelöli naponta, és ez rendszerint hatalmas összegért talál gazdára – egészíti ki a hajós élményeket Egri Mónika, majd még hozzáteszi: – De bármilyen lenyígözőek is ezek az egzotikus tájak, visszatérve Európába, az ódon utcákon sétálva, a történelmi épületek láttán érezzük át igazán, milyen jó, hogy itt élünk és a kontinens zenéjének tolmácsolása a hivatásunk.          §

  • A duplazongora   
    E hangszertípust, a Pleyel Double Grand Pianót Pleyel cége fejlesztette ki a XIX. században, utolsó duplazongorájuk 1930-ban került ki a gyárból. &Oumltven darab készült ebből a kecsesnek nem mondható, ám hangzását tekintve egyedülálló, több mint fél tonnás, 2.5 méter hosszú hangszerből, melynek zsenialitása abban rejlik, hogy  közös az öntvény és a rezonáns. A két, egy testben összeépített zongora mindegyike saját húrrendszerrel, pedállal és mechanikával rendelkezik, így minden hang egy térben szólal meg, a felhangok dúsítják egymást, ami csodálatos, meleg, telt hangzást eredményez. Tökéletes hangszer a két zongorára írt zenedarabok előadására, így érthető, hogy egy koncertet követően a fiatal mívészházaspár lázas kutatásba kezdett, hogy juthat hozzá egy ilyen hangszercsodához. Mivel a két világháború között a hangszerek többsége megsemmisült – ma tíz-tizenkettő létezik ebből a zongorából az egész világon, és azoknak is csak  alig több mint fele alkalmas  arra, hogy játsszanak, koncertezzenek rajta – nem volt egyszerí dolguk.   Egri Mónika és Pertis Attila 1995-ben hallották, hogy egy svájci kisvárosban eladó egy 1904-ben készült, teljesen felújított duplazongora, amit egy évre rá meg is vásároltak. Azóta féltve őrzött kincsük a hangszer, és csak igen különleges alkalmakkor szánják rá magukat arra, hogy a világ távolabbi pontjaira szállíttassák, és ott ezen koncertezzenek.


  • Egri & Pertis Duó szakmai életrajza 
    Mindketten Budapesten születtek 1966-ban, középiskolai tanulmányaikat a Bartók Béla Zenemívészeti Szakközépiskolában végezték.  Tanulmányaik befejezése és házasságkötésük után a két mívész Bécsbe költözött, ahol 1994/95-ben a Bécsi Zenemívészeti Főiskola zongora tanszak koncertszakán megszerezték második diplomájukat és az ezzel járó Magister artium címet.  A Pleyel duplazongora különleges hangját a „Pleyel Double Grand Series” CD-sorozaton örökítették meg, ezzel kiváltva a nemzetközi kritikusok elismerését is (American Record Guide, Répertoire, Classics Today, Piano & Keyboard stb.). 1998-ban megjelent a Hungarotonnál dupla CD-jük, amely Liszt összes kétzongorás és négykezes mívét tartalmazza. A CD nemzetközi Liszt-nagydíjat kapott. 2000 szeptemberében a „Pleyel és kortársai” CD-t a német Klassik Heute magazin zsírije a hónap korongjának választotta. 2002-ben a Magyar Köztársaság elnöke Egri Mónikának és Pertis Attilának mívészi munkájuk elismeréseként Liszt Ferenc-díjat adományozott.