– Nagyon féltjük, mert pótolhatatlan. A szállítás veszélyes, leejthetik, megrepedhet a rezonáns, alkatrész pedig nincs hozzá. Nem kockáztatunk, csak lemezfelvételekhez vagy kiemelkedő, rangos eseményekkor visszük magunkkal. A darabok tanulásához mindkettőnknek van egy- egy normál zongorája, ez az ünnepi hangszer. A koncert előtti próbákat, utolsó finomításokat azonban mindig ezen végezzük el.
– Rettenetesen izgultunk a vásárlást követően, mert akkori pici lakásunkba nem fért be ez a hatalmas hangszer.
– mondja Egri Mónika. – Bekönyörögtük egy múzeumba, ahol egészen addig jó helye is volt, amíg el nem kezdték a terem festését. Borzasztóan féltünk, hogy baja esik, ezért kénytelenek voltunk nagyobb lakásba költözni – a zongorával együtt.
– Közönség előtt először 1997-ben játszottunk rajta Bécsben, Budapesten 1999-ben, Chopin halálának 150. évfordulóján. Tervezzük, hogy 2006-ban ismét ezen zongorázunk Budapesten. Fellépéseink többségén normál zongorán játszunk, négykezesezünk vagy kétzongorás míveket adunk elő, de ez utóbbi néha sok nehézséget okoz – kapcsolódik a beszélgetésbe Pertis Attila. – Egy zongoraduó egész életen át azon dolgozik, hogy a hangokat teljesen összecsiszolja, a közös hangzást kialakítsa. Egyenrangú zongorák azonban csak a legnagyobb koncerttermekben találhatóak, előfordul, hogy kétféle zongorán, egy Steinwayen és egy Yamahán kell együtt játszanunk, pedig még két Steinway zongora sem szól feltétlenül egyformán, hiszen a hangzás nemcsak a hangszer márkájától, hanem a korától és az állapotától is függ. A zongorák kézzel készített egyedi termékek, így mindegyiknek saját lelke van.
– Ez az oka annak, hogy Pleyel, aki nemcsak hangszerkészítő volt, hanem zeneszerző is, ilyen egyedi hangszer készítésébe fogott?
– Csak találgatni lehet, de valószínínek tartom, hogy igen. Két különböző zongoránál nem olvadnak úgy egymásba a szólamok, ahogyan a zeneszerző elképzelte, Pleyel tudta ezt, talán ezzel az új hangszertípussal akarta megkönnyíteni a duók dolgát – fejtegeti Pertis Attila.
– A hangszerkészítés tekintetében a duplazongora szenzációnak számított – mondja Egri Mónika –, de lehet, hogy az is szempont volt, hogy a két zongora minél kisebb helyen elférjen, hisz az 1800-as években rengeteg két zongorára írt mí született.
– A két zongorára írt zenemívek mellett négykezes darabokat is játszanak. Ez nem szokványos, hiszen a zongora elsősorban szólóhangszerként, vagy a vonósok, fúvósok kísérőjeként ismert.
– Az emberek azt gondolják, hogy a négykezesezés kedves családi elfoglaltság, és amikor két zongoristának kedve támad, leül és négykezesezik egy kicsit. A közfelfogásban ez úgy él, mint a társasági összejövetelek egyik kellemes társadalmi tevékenysége, ezért ma a duóknak meg kell küzdeniük az előítéletekkel is. Hihetetlen, de még a hozzáértők és a koncertszervezők között is találunk olyat, aki másodrangú mífajnak tekinti, ha két szólista egyszerre játszik egy zongorán. Kétségtelen, hogy kezdetben a négykezes azt a célt szolgálta, hogy az emberek megismerhessék a nagy zenekari míveket. Nem volt még hangfelvétel, az egy-egy alkalommal előadott míveket csak nagyon kevesen hallgathatták meg, ezért a partitúrákból átiratokat készítettek, a partitúrák négykezes letétjeit pedig sok helyen, sok zeneszerető ember élvezhette. De ezek teljesen függetlenek az eredeti négykezes mívek irodalmától – véli Egri Mónika.
– Az eredetileg négy kézre írt Ravel, Debussy és Liszt kompoziciók többsége alig ismert, közülük sok csak a könyvtárakban lelhető fel. Először mi is meglepődtünk azon, hogy ennek a szolisztikus mífajnak ilyen hatalmas irodalma létezik, de már jó ideje módszeresen kutatunk a közönség számára még ismeretlen mívek után – mondja Pertis Attila. – Washingtonban, ahol majd’ egy hónapot töltöttünk a könyvtárban, olyan elsárgult kottákra leltünk, amelyek Chopin korából származtak. Itt fedeztük fel Schumann, Mendelssohn, Liszt néhány ismeretlen kétzongorás és négykezes darabját. Ezeket a ritkaságokat alig mertük kézbe venni, hogy lemásolhassuk.
– Hogy kerültek ezek a kották Amerikába?
– A szerzők életében a zenemívek jó része csak egyszeri kiadásban jelent meg, ezeket megvásárolták a zenészek és mígyíjtők. A harmincas években, a kivándorláskor sokan magukkal vitték egyéb értéktárgyaikkal együtt a kottákat is, majd felajánlották a könyvtáraknak. Szergej Rachmanyinov öröksége is itt található meg, ezt lányai ajándékozták a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárnak – kezd a történetbe Pertis Attila.
– Kutatómunkánk eredménye azután negyvenhárom kilogrammnyi fénymásolat lett, amit felbecsülhetetlen értéke miatt kézipoggyászként akartunk hazahozni. Két kisebb bőröndbe osztottuk szét az értékes papírokat, és azon igyekeztünk, hogy a repülőtéren ne lássák rajtunk, milyen nehezek a bőröndjeink. Már majdnem feljuttattuk a gépre, amikor a személyzet egyik tagja segítségképpen fel akarta emelni az egyiket, és meglepetésében majdnem keresztülesett rajta. Így nem tehettünk mást, feladtuk. Elképzelhető, milyen izgatottak voltunk egész úton, hogy az egy hónapos munkánk nem vész-e kárba. Párizsban tovább fokozódott bennünk a nyugtalanság. Át kellett szállnunk egy másik gépre, és mivel sztrájk volt, így csak a csomagok utaztak tovább – nélkülünk.Szerencsénkre mindenünk épségben megérkezett – fejezi be a washingtoni történetet Egri Mónika.
– Középiskolás koruktól ismerik egymást, együtt zenélnek és együtt is élnek.
– Kevés a zongoraduó, hiszen a két embernek szinte állandóan együtt kell lennie, együtt kell gyakorolniuk, mert a kalapácsoknak teljesen egyszerre kell megütniük a húrokat. Egy hegedís és egy zongorista külön is gyakorolhat, majd egy-két közös próba után ragyogó koncertet adhat, de nekünk egy emberként kell gondolkodni és játszani. Nem csoda, hogy a lemezfelvételeknél több időbe telik a duókat felvenni, mint a többi hangszerest. Nálunk csak az ütősök időigényesebbek – mondják a hangmérnökök. A négykezesnél, vagy a két zongoránál olyanok vagyunk, mint az ikrek, megérezzük egymás minden rezdülését. Ehhez biztos az is hozzájárult, hogy összeházasodtunk – mondja Pertis Attila.
– Több kétzongorás versenyen vettek részt, és ezeket meg is nyerték. Gondolom, ez a komoly felkészülésen kívül érzelmi ráhangolódást is kívánt Önöktől a verseny előtti napokban.
– Amikor első, kétzongorás versenyünkre indultunk Olaszországba, az utunk felénél óriási dugóba kerültünk, és akkori öreg autónk, egy Polski Fiat ezt már nem bírta. Felforrt a vizünk, órákat kellett várni arra, hogy tovább indulhassunk, pedig délután ötig a Ligur tengerpartra kellett volna érkeznünk, hogy regisztráltassuk magunkat a másnap kezdődő kora délelőtti versenyre. Az autó azonban önálló életet élt, és a hátralévő úton még többször megmakacsolta magát, így csak este érkeztünk a koncert helyszínére, Finale Liguréba. A versenyiroda bezárt már, szállásunk nem volt, viszont a Fiat csomagtartójában ott lapult egy előző kirándulásunkról benn maradt sátor. Így este tízkor kerestünk egy campinget, felvertük a sátrat, a camping vezetőjétől kölcsönkértünk egy matracot és takarókat, majd kimerülten nyugovóra tértünk. Reggel kimásztunk a sátorból – a turisták legnagyobb meglepetésére Mónika estélyiben, én pedig szmokingban –, végigrohantunk a sátrak között, beültünk az autóba, és a verseny helyszínére hajtottunk. Nem volt időnk se izgulni, se ráhangolódni, rögtön játszanunk kellett. A harmadik forduló végén, mikor a zsíri kihirdette, hogy mi nyertünk, odajött hozzánk egy hölgy, és döbbenten gratulált. Nem hitte volna, hogy a gálán minket lát a Katedrális színpadán, hogy mi zongorázunk – mondta. Ismerős volt az arca, de nem tudtam hova tenni. Azután hirtelen eszembe jutott: ő a camping vezetője – meséli Pertis Attila.
– Melyik fellépésüket tartják a legérdekesebbnek?
– Azt, amikor meghívást kaptunk egy német hajóra, ahol négy koncertet adtunk. A kilencemeletes, három koncertteremmel, négy Steinway zongorával ellátott ötcsillagos úszó szállodában golfjátékosok időztek, számukra szervezte a klasszikus koncerteket a hotel vezetősége. Genovából indultunk, és szebbnél szebb helyeken kötöttünk ki a kéthetes hajóút során. Minden kikötésnél összekészített golfütők várták a hajó vendégeit, akik egész nap kedvenc sportjuknak hódoltak – a Bermudákon is. Este a kultúrára szomjazó közönség a koncertterembe vonult, ahol mi is játszottunk. Nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen nagy luxushajó megérzi a hullámokat, ezért nyugodtan zongoráztunk, mígnem egyszer csak eltínt alólunk a zongora. Meghajlásra már lehetőségünk sem nyílott, örültünk, hogy valahogy talpon tudtunk maradni. Mint később kiderült, ez csak nekünk okozott meglepetést, mert az „óceán konyhájában” novemberben mindig ilyen viharos a tenger, és nincs hajó, amelyik meg ne érezné, hogy amerikai vizekre tért. A zongorákat vastag csavarokkal rögzítették a terem aljához, azoknak baja nem esett, mégis utolsó koncertünket egy alsóbb szinten lévő hatalmas teremben adtuk, annyira nagy volt a vihar. A hullámzás hallatlan kihívást jelentett mindkettőnk számára, mert az erőteljes ringás mellett számolnunk kellett a hajó függőleges mozgásával is. A zongorista nem csak az ujjaival játszik, mert játékához fontos a kéz és a kar szabadsága is, a súlyt is tudatosan adagolja. Nyugodt körülmények között ez valóban tudatos, a viharban azonban folyamatosan, pillanatonként korrigálnunk kellett, mert mások lettek a súlyviszonyok. A kotta ringott, alattunk a hajó dülöngélt, mi pedig Schubertet játszottunk – ez volt az egyik legemlékezetesebb koncertünk. Teljesen más világ ez, de roppant érdekes – állítja Pertis Attila.
– Második hajóutunk alkalmával Dél-Afrikában csatlakoztunk az úszó luxusszálloda vendégeihez, és közel egy hónapos utazásra indultunk. Jártunk a Comore-szigeteken, Mauritiusban és három napot töltöttünk a Seychelle-szigeteken. Felejthetetlen utunk során négy koncertet adtunk a békés, csendes tengeren. A hajó közönsége egészen más összetételí volt, mint a korábbi alkalommal. Élvezettel hallgatták a klasszikus zenét, sőt a gálaest előtti délutánon is megtiszteltek bennünket jelenlétükkel, már az estre öltözve. Az utolsó nap és este ugyanis egy hajóút végén mindig igen jelentős eseménynek számít, többek között elárverezik a hajó fedélzeti térképét is, amelyen a legénység a hajó útját jelöli naponta, és ez rendszerint hatalmas összegért talál gazdára – egészíti ki a hajós élményeket Egri Mónika, majd még hozzáteszi: – De bármilyen lenyígözőek is ezek az egzotikus tájak, visszatérve Európába, az ódon utcákon sétálva, a történelmi épületek láttán érezzük át igazán, milyen jó, hogy itt élünk és a kontinens zenéjének tolmácsolása a hivatásunk. §
- A duplazongora
E hangszertípust, a Pleyel Double Grand Pianót Pleyel cége fejlesztette ki a XIX. században, utolsó duplazongorájuk 1930-ban került ki a gyárból. Ötven darab készült ebből a kecsesnek nem mondható, ám hangzását tekintve egyedülálló, több mint fél tonnás, 2.5 méter hosszú hangszerből, melynek zsenialitása abban rejlik, hogy közös az öntvény és a rezonáns. A két, egy testben összeépített zongora mindegyike saját húrrendszerrel, pedállal és mechanikával rendelkezik, így minden hang egy térben szólal meg, a felhangok dúsítják egymást, ami csodálatos, meleg, telt hangzást eredményez. Tökéletes hangszer a két zongorára írt zenedarabok előadására, így érthető, hogy egy koncertet követően a fiatal mívészházaspár lázas kutatásba kezdett, hogy juthat hozzá egy ilyen hangszercsodához. Mivel a két világháború között a hangszerek többsége megsemmisült – ma tíz-tizenkettő létezik ebből a zongorából az egész világon, és azoknak is csak alig több mint fele alkalmas arra, hogy játsszanak, koncertezzenek rajta – nem volt egyszerí dolguk. Egri Mónika és Pertis Attila 1995-ben hallották, hogy egy svájci kisvárosban eladó egy 1904-ben készült, teljesen felújított duplazongora, amit egy évre rá meg is vásároltak. Azóta féltve őrzött kincsük a hangszer, és csak igen különleges alkalmakkor szánják rá magukat arra, hogy a világ távolabbi pontjaira szállíttassák, és ott ezen koncertezzenek.
- Egri & Pertis Duó szakmai életrajza
Mindketten Budapesten születtek 1966-ban, középiskolai tanulmányaikat a Bartók Béla Zenemívészeti Szakközépiskolában végezték. Tanulmányaik befejezése és házasságkötésük után a két mívész Bécsbe költözött, ahol 1994/95-ben a Bécsi Zenemívészeti Főiskola zongora tanszak koncertszakán megszerezték második diplomájukat és az ezzel járó Magister artium címet. A Pleyel duplazongora különleges hangját a „Pleyel Double Grand Series” CD-sorozaton örökítették meg, ezzel kiváltva a nemzetközi kritikusok elismerését is (American Record Guide, Répertoire, Classics Today, Piano & Keyboard stb.). 1998-ban megjelent a Hungarotonnál dupla CD-jük, amely Liszt összes kétzongorás és négykezes mívét tartalmazza. A CD nemzetközi Liszt-nagydíjat kapott. 2000 szeptemberében a „Pleyel és kortársai” CD-t a német Klassik Heute magazin zsírije a hónap korongjának választotta. 2002-ben a Magyar Köztársaság elnöke Egri Mónikának és Pertis Attilának mívészi munkájuk elismeréseként Liszt Ferenc-díjat adományozott.
