&#336felsége kalóza

1579-ben Francis Drake partra szállt Kaliforniában. A spanyol gyarmatok kirablója, a győzhetetlen spanyol Armada megalázója, az első angol, aki körülhajózta a Földet, az izgága tengerész nem sokat teketóriázott: kerített egy karót, arra ráerősített egy táblát, s azon írásban kinyilvánította, hogy
a terület I. Erzsébet angol királynő tulajdona. Drake az új territóriumnak nevet is adott: Nova Albion, vagyis &Uacutej-Anglia, mivel a parti fehér sziklák erősen emlékeztették a doveri partra.Drake a Golden Hind (Arany Szarvas) neví hajóval érkezett a partvidékre. Részletes leírás nem maradt fenn Drake hajójáról; minden bizonnyal háromárbocos, körülbelül száz láb (harminc méter) hosszú hajó lehetett, magas hátsó fedélzettel, akárcsak a Mayflower, amely negyvenkét évvel Drake partraszállása után angol telepeseket szállított &Uacutej-Angliába. Hogyan, milyen útvonalon, minő eredeti céllal került Drake Kaliforniába? Erre a kérdésre többen keresik a választ. Egyesek szerint Drake a partraszállást megelőző három hónapban hadizsákmányra vadászott Amerika csendes-óceáni partjai mentén (e vidék Drake megjelenéséig spanyol területnek számított). De nem délről érkezett Nova Albionba, hanem északról. &Uacutegy vélte ugyanis, hogy ott talál majd egy átjárót, amelyen visszahajózhat az Atlanti-óceánra. Hajója léket kapott, nyugodt kikötőt kellett keresnie. A Drake-öböl, amely egy folyó tölcsértorkolatánál alakult ki, éppen megfelelt erre a célra.

Mások kétségbe vonják, hogy Francis Drake éppen itt szállt volna partra: úgy tartják, hogy a San Francisco-öbölben vetett horgonyt. Egy régész, aki 1975-ben a San Francisco-öböl közelében egy régi indián települést tárt föl, Erzsébet kori hatpennyseket és olyan üveggyöngyöt talált, amelyet annak idején az angol tengerészek szoktak magukkal vinni, hogy valami más, értékesebb árura cseréljék a bennszülöttekkel. Mindazonáltal a tengerészek többsége kitart amellett, hogy Drake a később róla elnevezett öbölben szállt partra. Feltevésüket arra alapozzák, hogy a San Francisco-öblöt elég nehéz észrevenni, s a vitorlás hajók korában igen bonyolult feladat lehetett bejutni oda. Annyi bizonyos, hogy a Golden Hind harminchét napig maradt Kaliforniában.

Spanyol alázat…
Ki volt valójában Drake? A spanyolok félelmetes és arcátlan kalóznak tartották; ha elfogták volna, minden bizonnyal úgy végzi, mint a közönséges haramiák. A Spanyolországgal hosszú időn keresztül háborúskodó Erzsébet királynő számára azonban Drake nagyon is értékes ember volt; jelentős zsákmányt szerzett Angliának, megzavarta a spanyol erőket, többször keményen megleckéztette az ellenséget. Mivel pedig Drake saját szakállára kezdett kalózkodni, Erzsébet nyugodtan válaszolhatta a felháborodott spanyoloknak, hogy ő nem adott felhatalmazást Drake-nek; jóllehet bizonyítékok vannak arra, hogy a királynő jelentős összegekkel támogatta Drake több vállalkozását. Tény, hogy nem volt még egy kalóz, aki ennyire megalázta volna a spanyol birodalmat, s aki ilyen sokat tett volna Anglia tengeri uralmának megalapozása érdekében.

Tizenkét éves korában Francis már a tengert járta, a Temze és a Medway torkolatában, meg a La Manche-csatornán sajátította el a tengerészmesterség fortélyait. Olyan sikerrel járta ki a kemény iskolát, hogy öreg kapitánya, akinél korábban inaskodott, halálakor rá hagyományozta hajóját. E hajó parancsnokaként Drake még jobban kitapasztalta a délkelet-angliai partvidéket. Sorsa akkor kezdett jóra fordulni, amikor – több rokonával együtt – közös vállalkozásba fogott a plymouthi hajótulajdonos-tengerész Hawkins családdal. Az 1560-as évek végén Drake elkísérte John Hawkinst, aki Nyugat-Afrikába ment rabszolgákért, majd az Atlanti-óceánon át Amerikába szállította őket. A spanyolok tengeri egyeduralma elzárta ugyan a Karib-tenger térségét és az amerikai kontinenst az angol kereskedők elől, ám a helyi spanyol hatóságok gyakran szemet hunytak. Különösen, ha a vállalkozások hasznából ők is részesültek.
Hawkins hat hajóból álló kis flottával kelt útra. Az egyik hajó kapitánya a fiatal Francis Drake lett.

1568-ban a mexikói partokon fekvő Veracruz felé tartottak, Hawkins és Drake hajóit ugyanis az óceánon való átkelés során megrongálta a vihar, s fogytán volt az élelmük is. Védett kikötőre volt szükségük, hogy hajóikat megjavíthassák, tartalékaikat kiegészíthessék. Nem akartak semmiféle összeütközést a spanyolokkal, s efelől biztosították is a spanyol hatóságokat. Eleinte úgy látszott, hogy a spanyolok hisznek az angoloknak, akik már éppen hozzáláttak a kikötéshez, amikor – mint később Hawkins írja – az új spanyol alkirály parancsnoksága alatt tizenhárom nagy hajóból álló flotta érkezett a kikötőbe.Hawkins utóbb azt állítja, hogy ha akarta volna, emberei távol tudták volna tartani a spanyol hajókat a kikötőtől. De ő jó szándékúan tárgyalásokba bocsátkozott a spanyolokkal. Meg is állapodtak, hogy a spanyolok zavartalanul behajózhatnak az öbölbe, az angolok pedig rögtön távoznak, mihelyt hajóikat kijavították.&Aacutem amint behajóztak, a spanyolok nyomban tüzet nyitottak az angolokra. Azok persze viszonozták. Nagy csetepaté kezdődött, végül az angolok minden hajója odaveszett. Drake és Hawkins szerencsésnek mondhatta magát: sikerült megmenteniük a puszta életüket.

Ekkor határozta el Drake, hogy semmiféle megállapodást nem fog betartani, ha spanyolokról van szó. Élete végéig tartotta magát e fogadalomhoz.

Amikor Francis Drake ügy-gyel-bajjal visszatér Angliába, nagy nyilvánosság előtt kijelenti: nyílt háborút kezd a spanyolok ellen, ha kell, akár egyedül is. Hamarosan ismét spanyol vizeken hajózik. Panamáról gyíjt adatokat. A Csendes-óceán partján fekvő Panama városa a spanyolok fontos tranzitkikötője volt. Ide érkezett óriási hajókon Dél-Amerika sok-sok kincse: a perui arany, a bolíviai ezüst. Az értékes rakományt aztán a keskeny panamai földnyelven keresztül, öszvérháton szállították tovább, vagy leúsztatták a Chagres folyón, a karib-tengeri partvidéken levő Nombre de Diosba. Itt nagy gályákra rakták át a szállítmányt, amely elindult hosszú útjára.  

A várakozás varázsa
1572-ben két kis hajóval, s azok fedélzetén hetvenhárom emberrel Drake először a panamai Nombre de Diostól mintegy százhatvan mérföldnyire északra, egy kis szigeten köt ki, és itt kiépíti támaszpontját. Embereivel a part mentén hajózik, a nagy fogásra azonban várnia kell, míg a kincseket szállító karavánok a panamai földnyelven ismét el nem indulnak a csendes-óceáni partról a karib-tengeri partra.

Drake csapdát készít elő: embereivel együtt csöndben, kitartóan várakozik Veracruz közelében. Végre fölhangzik az öszvérek nyakában csüngő kolomp hangja: közeledik a karaván. Drake már hallja az ostorok csattogását, az öszvérhajcsárok kiáltozását. Ebben a pillanatban egy fiatal angol – utóbb úgy mesélik: sokat ivott az aqua vitae-ből – kiegyenesedik kuporgó helyzetéből, föláll, és már indulna is az öszvérek felé. Egy cimarron ráveti magát, de már későn: a spanyolok észrevették a rájuk leselkedő kalózokat, riadót fújnak, menekítik arany-nyal megrakott öszvéreiket; az angoloknak egyetlenegyet sem sikerült elfogniuk. Drake összeszedi embereit – a spanyolokat riasztó fiatal kalóz sorsáról nem maradt feljegyzés –, és visszavonul támaszpontjára. Egyelőre vár. Mindig ezt teszi majd később is, valahányszor nehéz helyzetbe kerül. A várakozás azonban nála nem jelent belenyugvást. Nem volt életének egyetlen olyan kudarcsorozata, tragédiája, hogy azt mondta volna: föladom. Sok emberét veszítette el harc közben, betegségben, ő maga is többször megsebesült. Egyik testvérét, Johnt akkor veszítette el, amikor kudarccal végződő támadást intéztek egy part mentén haladó spanyol hajó ellen; nem sokkal később trópusi lázban meghalt másik testvére, Joseph. Kortárs kalózok ránk maradt visszaemlékezéseiből tudjuk: a legtöbben ilyen helyzetekben hazatértek. Nem úgy Drake: ő legföljebb közeli támaszpontjaira vonult vissza, hogy összeszedje magát az új vállalkozáshoz.

1573-ban Guillaume Le Testu kapitány vezetésével egy francia hajó érkezik az amerikai partokhoz. Drake-hez hasonlóan Le Testu is spanyol kincsekre vadászott. Drake megegyezett a franciával; egyesítették erőiket, és Nombre de Dios közelében újabb csapdát állítottak egy öszvérkaravánnak. A meglepetésszerí rajtaütés ezúttal sikerrel járt. Ha Drake véglegesen letelepszik Angliában, gazdag emberként élhette volna hátralevő éveit. Csakhogy ő nem maradt Angliában! Most jött rá igazán a vállalkozás ízére, támadt egy ragyogó ötlete: miért ne sarcolná meg a Csendes-óceánon haladó spanyol hajókat? Tudta, hogy e hajók gyengén vannak fölfegyverezve: a spanyolok annyira biztonságban tudják magukat, hogy még védőőrizetet sem adnak melléjük. Drake 1577. december 13-án indul útnak Plymouth kikötőjéből, hogy kerülő úton a Csendes-óceán olyan vizeire hajózzon, ahol spanyol hajók fölbukkanását remélheti.

Ahhoz, hogy az amerikai partok mentén lehajózzon egészen a déli szélesség 50. fokáig, majd onnan a csendes-óceáni partok mentén ismét föl északra, Drake-nek állóképes flottára volt szüksége. &Oumlt hajóból  álló egységet  állított össze. Vezérhajóul a tizennyolc ágyúval fölszerelt Pelicant választotta.Hogy Drake útjának valódi célját titokban tartsák, az indulás előtt nem sokkal, szándékosan kiszivárogtatták a hírt, hogy Drake Egyiptomba, Alexandriába hajózik. Mindenesetre a kapitány elérte a Zöldfoki-szigeteket. Itt foglyul ejtett egy Nuno de Silva neví portugál hajóst, aki ismerte az Atlanti-óceán déli részét, sőt egy kissé még a Csendes-óceánt is. Az argentin partok mentén egy kikötőben jellemző közjáték játszódott le Drake vezérhajóján: a kapitány és Thomas Doughty között nézeteltérés támadt. Doughty kalandvágyó, de felső körökben is jó összeköttetésekkel rendelkező úr hírében állott, Drake még &Iacuterországban kötött barátságot vele. Hogy pontosan mi történt, nem lehet tudni, de Drake, későbbi beszámolója szerint, arra a meggyőződésre jutott, hogy Doughty szabotálni akarja a vállalkozást. Ezért letartóztatta az írt, kihallgatta, s egyes beszámolók szerint még beismerő nyilatkozatot is sikerült kicsikarnia tőle. Ezt követően a két férfi együtt vacsorázott, mintha továbbra is jó barátok lennének. Másnap aztán Drake kapitány a fejét vétette vacsoravendégének.

Különös, de Magellánnak ugyancsak az argentin partoknál, s csaknem pontosan azon a helyen, Port St. Julianban kellett megbirkóznia egy lázadással. Drake emberei akasztófát és emberi csontokat találtak azon a helyen.

Drake tehát lefejeztetett egy befolyásos úriembert, ezért sürgősen gondoskodnia kellett arról, hogy újabb tekintélyes pártfogóra tegyen szert a királyi udvarnál, A Magellán-szorosba érve valószíníleg ezért keresztelte át vezérhajóját, a Pelicant Golden Hindra (Arany Szarvas); a szarvasünő volt ugyanis a címerállata annak a Christopher Hattonnak, aki az expedíció egyik támogatója, s egyszersmind Erzsébet királynő bizalmasa volt. A Magellán-szoros partján levő Punta Arenasban Drake feltöltötte készleteit: pingvinhúst, ivóvizet, tízifát rakodott a hajókra. A könnyebb navigálás kedvéért a hajórajt lecsökkentette, három hajón zsúfolta össze embereit; két hajót sorsára hagytak.

A fékező hordók
Hajóznak tovább, úti céljuk szerint. Vad vihar támadja meg őket, a vezérhajón utazó Drake elveszíti a kapcsolatot másik két hajójával, melyek közül az egyik elsüllyed, a másik pedig visszafordul Angliába. Drake egyetlen fölszerelése egy asztrolábium (a bolygók pályáját és pillanatnyi helyzetét meghatározó, kezdetleges csillagászati míszer, mely a görögök óta a középkorig mit sem változott). Se térképe, se iránytíje. Egyedül volt, nem volt képes meghatározni a földrajzi szélességet. De azért mégis csak kijutott a Csendes-óceánra, úgyszólván csöndben és észrevétlenül!

A spanyolok nem ismerték föl, hogy a Magellán-szoros sebezhetővé tette őket. Amikor Drake egy szép reggelen megérkezett Valparaisóba, a lakosság spanyolként üdvözölte. Drake-et nem hatotta meg a meleg fogadtatás. Kirabolta a várost, hajójára vitetett minden bort, kenyeret, szalonnát, amit csak talált, a kikötőben horgonyzó egyik hajóról még zsákmányolt negyvenezer dollár értékí aranyat, és – hipp-hopp – már ott sem volt. Senki sem tudta utolérni – hamarosan már északabbra, Peru partjainál járt, s a kedvező hajózási körülmények között kedvére válogathatott, hogy melyik kikötőt támadja meg.

A chilei Tarapacában Drake emberei egy alvó spanyol mellett tizenhárom ezüstrúdra bukkantak, nosza magukkal vitték azt is. Amikor legközelebb kikötöttek, hogy friss ivóvizet vegyenek föl, egy spanyol és egy indián fiúba ütköztek, akik nyolc darab, 400 kg ezüsttel megrakott lámát hajtottak. Drake egyik embere később így emlékezett visz-sza kajánul az esetre: „…felajánlottuk szolgálatainkat, s beállottunk hajcsárnak, de sehogyan sem tudtuk tartani az eredetileg megszabott útirányt…”.Lima kikötője, Callao közelében a kapitány szívet melengető hírt kapott: a Nuestra Senora de la Concepción neví spanyol óriás gálya arany-nyal, ezüsttel, drágakővel megrakva elindult Panama felé.Két hét előnye volt a spanyol hajónak. Drake minden tudását összeszedve, a legkisebb szélfuvallatot is vitorlába fogva a spanyol hajó után vetette magát. Végül Ecuador északnyugati partjainál, Cabo de San Francisco közelében tínt fel az üldözött vitorlás. Igen nagy hajó volt, tömve rakománnyal: bár minden vitorláját kifeszítették, alig haladt előre.

Drake úgy gondolta: a spanyolok gyanút fognak, ha túl gyorsan közelítik meg őket. Ezért kötélre erősített, nagy boroshordókat dobatott a tatról a tengerbe, s azok lefékezték a Golden Hindot.

A fürge kis Golden Hind egy álló napon át cammogott csigalassúsággal prédája mögött. A nap lenyugodott, tintasötét trópusi éjszaka borult az óceánra. Ekkor hangzottak föl az angol hajón a parancsszavak: „Fékező hordókat behúzni! &Aacutegyúkat előkészíteni! Támadásra felkészülni! Egy szót sem, fiúk! Mindjárt ott vagyunk!”A Golden Hind egyre gyorsabban haladt előre. Hirtelen kiáltás harsant a fedélzetről: „Vitorlákat bevonni. Senor San Juan de Anton! Vitorlákat bevonni, különben elsüly-lyesztjük a hajót!”
„Egy angol mer parancsolgatni nekem?!” – kiáltott bátran a spanyol. – „Jöjjön ide, vonja be maga a vitorlákat!”
A válasz: egy jól irányzott lövés két, egymáshoz láncolt ágyúgolyóval. A hátsó árboc kettétörik, s a tengerbe hull… a zsákmány: huszonhat tonna ezüst, nyolcvan font arany, tizenhárom nemesfémből készült, értékes mítárgy, drágakövekkel teli ládák … A vállalkozás költségei megtérültek.Drake ezúttal nem akart hosszan időzni a vizeken. Sietett volna vissza Angliába, hogy a nagy zsákmánnyal feledtesse az ír előkelőség lefejezését. De hogyan térjen vissza Angliába? Néhány optimista tengerész azt az álláspontot vallotta, hogy Észak-Amerika fölött is kell lennie egy átjárónak a két óceán között. Most alkalom nyílott rá, hogy a Csendes-óceán felől elindulva Drake derítse fel: igazuk van-e.

Hogy milyen messzire jutott el északon, nem tudhatjuk; egyesek szerint az északi szélesség 48. fokáig, csaknem a Brit-Kolumbiához tartozó Vancouver-sziget magasságába. Ott visszafordult délnek. Ekkor már a zsákmány nagy terhe alatt a Golden Hind eresztékei lassan kezdtek meglazulni. Kaliforniában partra rakták a kincseket, s fölépítettek egy cölöpkerítést, hogy a mögött húzódjanak meg, amíg a szükséges javításokat elvégzik a hajón. A kaliforniai indiánoktól nem sok félnivalója akadt Drake-nek, hiszen istenként tisztelték, s a törzsfőnök ragaszkodott hozzá, hogy a kapitány öltse föl a hatalmat jelképező fejéket…

Costa Rica partjainál a Golden Hind elfogott egy spanyol hajót, ahonnan Drake többek között értékes csendes-óceáni spanyol térképeket zsákmányolt. Természetesen gondosan áttanulmányozta valamennyit, mielőtt &Uacutej-Angliából hazafelé vette volna útját. Már tizenkilenc hónapja volt távol Angliától, s újabb tizennégy hónap kellett ahhoz, hogy hazaérjen. A Golden Hind először délnyugati, majd a passzátszelektől hajtva nyugati irányba hajózott. Hatvannyolc nappal az indulás után végre szárazföld tínt föl előttük – minden bizonnyal a Palau-szigetek.

A hajó továbbhaladt a Fülöp-szigetek felé. Ternatéban, a ma Indonéziához tartozó Maluku-szigeteken Drake cukornádat és rizst vásárolt, sőt, miután a helyi uralkodóval sikerült megállapodnia az árban, még hat tonna szegfíszeget is fölrakott a Golden Hindra. A hatalmas mennyiségí ritka físzer valóságos kincs lesz majd Angliának, ha ugyan sikerül eljuttatni odáig. Hamarosan azonban kiderült, hogy ez aligha fog menni. A korallzátonyokkal bőven tarkított indonéziai vizek igen veszedelmeseknek bizonyultak; Celebesz szigetétől valahol keletre, egy éjszaka, erős széltől hajtva a Golden Hind zátonyra futott. A legénység reggelig dolgozott, hogy kiszabadítsa a hajót, de az erős szél valósággal odaszögezte a korallpadhoz. Hogy könnyítsen a hajó súlyán, Drake a tengerbe dobatott nyolc ágyút és a rakomány jó részét – többek között az értékes físzerszállítmány felét. Délutánra végül elült a szél, s a hajó elszabadult a zátonyról.
A Golden Hind egy darabban maradt.

1580 márciusában a kapitány több mint két hetet tölt Jáva szigetén, majd továbbindult, s a Jóreménység fokát megkerülve Nyugat-Afrika felé vette útját. Sierra Leonében friss vizet és élelmiszert vett föl a hajóra, majd megállás nélkül száztizennyolc napon át hajózott, kilencezer mérföldet tett meg. Abban az időben ez volt a leghosszabb, megállás nélkül megtett hajóút. Mire ugyanannak az évnek szeptemberében meglátták Anglia partjait, Drake embereinek már csak egyharmada volt életben.

Erzsébet kettőse
A hivatalos fogadtatás kezdetben hívös. Erzsébet királynő továbbra is kettős játékot íz: amikor a kincseket szállító spanyol gálya kirablásáról szóló hírek elérik Londont, biztosítja a spanyol követet, hogy Drake magányos kalandor, az udvar nem vállal felelősséget érte, mire a nagykövet a hajórakomány visszaszolgáltatását követeli. A királynő egyelőre nem ad választ. Minderről természetesen Drake is értesül – magánkémei útján. A kapitány úgy érzi: becsapták, vége mindennek, elvesztette a játszmát. Tenni persze egyelőre nem tesz semmit. Vár most is, mint szorult helyzetében mindig.

E várakozás közben hozzák a hírt: a királynő hívatja Francis Drake kapitányt, mert látni óhajtja azt a néhány furcsaságot, amit útközben ösz-szegyíjtögetett. A zsákmány biztos helyre, a Towerba kerül. A királynő hamarosan ellátogat a Golden Hind fedélzetére is. Térdre parancsolja Drake-et, a kíséretében levő egyik francia diplomáciai megbízott kezébe kardot ad, s felkéri: a királynő nevében üsse lovaggá a kapitányt…

Ennyi a zsákmány vételára. Persze jut valami azért Sir Francisnek is: szép nagy házat vásárol belőle Plymouth közelében. A sokat tapasztalt tengerész úgy érzi, ideje végre megpihenni. Hadicselek, tengeri rablások kieszelése helyett kezdik érdekelni Plymouth ügyei, s megtiszteltetésnek veszi, hogy a város polgármesterévé választják. De nem marad sokáig nyugton: sem a körülmények, sem saját természete nem kedveznek ennek. Spanyolország és Anglia nyílt háborúra készülődik. 1585-ben lefoglalják a spanyol kikötőkben tartózkodó angol hajókat, Angliában pedig lelepleznek egy katolikus összeesküvést, amelynek tagjai Erzsébet királynőt akarták meggyilkolni. Drake úgy érzi, eljött az idő, hogy újból megleckéztesse a spanyolokat. Ez alkalommal már kétezer-háromszáz emberrel, s huszonkilenc hajóból álló flottával indul útnak. Immáron nem magányos vállalkozó, aki a szerencse forgandóságától függ: hivatalosan is a királynő szolgálatában áll, hiszen Erzsébet látványosan a rendelkezésére bocsátja két magánhajóját.

Drake most is nagyszabású célt tíz ki maga elé: el akarja fogni az egész hazafelé tartó spanyol kincsszállító flottát! Santo Domingo, a karib-tengeri spanyol gyarmatok közigazgatási központja felé veszi útját. A várost abban az időben bevehetetlennek tartották. Santo Domingóba érve Drake először partra teszi embereit, majd fölsorakoztatja flottáját Santo Domingo kikötője előtt, s parancsot ad a város ágyúzására. Miközben a spanyolok egy várható frontális támadásra készülődnek, a partra tett angol csapatok tíz mérföldes gyaloglás után elérik a várost, s hátulról, a szárazföld felől rohanják le. A védők fejvesztetten menekülnek.

„Emberei apácákat támadtak meg – meséli utóbb egy spanyol szemtanú. – Levágatta a püspökünk jobb kezét. Saját függőágyát a székesegyházban állíttatta fel.”

A város valóban sokat szenvedett. Drake üzenetet küldött a vidékre menekült kormányzónak, s váltságdíjat követelt tőle a város megkímélése fejében. Mivel a kormányzó nem válaszolt, Drake parancsot adott embereinek, hogy sorban gyújtsák fel a házakat. Drake Santo Domingó-i garázdálkodása megalázó csapást jelentett II. Fülöp spanyol király számára. Nem az anyagi veszteség miatt – hiszen Drake nem túl magas váltságdíjat, s mindössze nyolcvan ágyút zsákmányolt –, hanem azért, mert egy hónapon át megszállva tartotta a karib-tengeri spanyol gyarmatok központját, a spanyol korona egyik büszkeségét.

A vérig sértett Fülöp király úgy határoz, hogy inváziót indít Anglia ellen. Lázas munka kezdődik a spanyol hajógyárakban, kivált az Ibériai-félsziget délnyugati partján levő Cadizi-öbölben. Drake is arra tart: a fából épített hajók és parti épületek könnyen tüzet fognak… Amikor Drake Cadizba érkezik, tizenkét gálya horgonyoz a kikötőben. Az alacsony merülésí hajókat sírí vitorlázattal látták el, de legtöbbször mégis rabszolgák által kezelt evezők hajtották őket. A gályák fegyverzete egy-egy nagy ágyúból állt. Ezeket nem lehetett megfelelően beirányozni, s csak úgy tudtak célozni velük, ha a hajóval manővereztek. A spanyolok úgy gondolták, az egyvonalban felsorakoztatott, hatalmas ágyúgolyókat kilövő gályák majd elijesztik az ellenséget.

Drake hajói egyenesen a gályák felé tartottak. Gyorsan és merészen manővereztek, mindig úgy, hogy ne kerüljenek az ellenséges hajók tízvonalába. Mikor kellő távolságba értek, Drake vörösen izzó golyókat lövetett a spanyol hajókra. Az ellenség képtelen volt kitérni a támadás elől, bármilyen erővel csaptak is le a korbácsok az evezőket forgató rabszolgák vállára. Igen kevés gálya maradt épségben, rövidesen azok is megfutamodtak: a vízbe nyúló homokpadok mögött kerestek menedéket. Egyetlen délután alatt a szakállas krakéler végleg megpecsételte a régimódi, esetlen csatahajók sorsát. Drake csapatai kifosztottak és felgyújtottak harminc-negyven hajót, nagy zsákmányra tettek szert, többek között magukkal vittek hat, áruval megrakott kereskedelmi hajót. Mint később gyakran emlegették, e harminchat órás támadás alatt az angolok „alaposan megpörkölték Fülöp szakállát”.

Drake nyugat felé hajózott, s csapatai élén megadásra kényszeríttette a magas szirten épült Sagres erődöt, amely Spanyolország nyugati kereskedelmi útvonalait ellenőrizte. Közben fülébe jutott egy felbecsülhetetlen értékí információ is: az Azori-szigetekről egy kincsszállító hajó indult kelet felé. Elébe ment, s a hajó egyenesen a karjaiba futott. A Sao Felipe neví nagy hajó, Fülöp király személyes tulajdona arany- és ezüstrudakat, selymet, físzereket, értékes kínai porcelánokat, gyöngyöket, drágakövet és egyéb keleti kincset szállított. Értékesebb volt Drake minden korábban zsákmányolt hajójánál. Rakománya bőven fedezte a Santo Domingo és Cartagena elleni támadások költségeit, csupán ennek az egyetlen hajónak az elvesztése arra kényszeríttette Spanyolországot, hogy egy évvel elhalassza az Armada útnak indítását Anglia ellen.

&Oumltvenhat év
Anglia várt. Tudta, hogy a spanyolok hamarosan elindulnak a leszámolásra. 1588. július 29-én a szigetország délnyugati partjai mentén feltínt a hatalmas tengeri haderő – több mint száz hajó.A legenda úgy tartja, hogy Drake, a frissen kinevezett altengernagy Plymouth közelében, egy földnyelven éppen valami labdajátékkal múlatta az időt, amikor jelentették neki a spanyol flotta érkezését. „Várjanak a sorukra! Előbb befejezzük a játszmát, utána megverjük a spanyolokat. Van idő” – mondta a fáma szerint. Pedig nem is volt olyan sok idő. Sem Drake, sem parancsnoka, de senki más Angliában nem tudta, hol fognak lecsapni a spanyolok. Talán éppen Plymouthban? A fellobogózott, aranyos vitorlájú hajókból álló méltóságteljes Armada pedig már-már látótávolságba került a nyugati parton …A védők készen álltak, hogy kifussanak a tengerre, de a spanyolokat segítő, part felé fújó szél hátráltatta őket. &Oumltvennégy angol hajónak mégis sikerült üggyel-bajjal kijutnia Plymouth kikötőjéből a tengerre. A spanyol hajók sarló alakba zárkóztak, hogy védjék egymást. A flotta parancsnokának, Medina Sidonia hercegnek zászlóerdővel díszített hajója a sarló közepén haladt, míg az alvezérek hajói a szárnyakon helyezkedtek el. A hajók, mintha egyetlen kötélre fízték volna föl valamennyit, jó ideig pontosan megőrizték az alakzatot.

Az angol hajók eleinte nem tudták széttörni a spanyolok szoros alakzatát, s arra sem voltak képesek, hogy ellenálljanak az Armada össztüzének. Szélre volt szükségük! Erős, viharos szélre, amely felduzzasztaná az angol hajók vitorláit, lehetővé tenné, hogy lerohanják, sortüzükkel megbontsák a fenyegető sarlót, s egyenként megsemmisítsék a többitől elmaradó hajókat. Bár több, hosszan tartó tízpárbajra is sor került, miközben a spanyolok egyre feljebb haladtak a La Manche-csatornán, az angoloknak nem sikerült megrendíteniük a félelmetes Armadát. Mindössze arra voltak képesek, hogy bele-belemarjanák a hajóhadba. A Doveri-szoros felé haladva a vízi út egyre jobban összeszíkült. Az Armada egyre közelebb került céljához.

Az angoloknak azonban megvolt a maguk sajátos támadási terve: szurokkal leöntött, lángoló hajókat akartak az Armada ellen küldeni, de az e célra szánt hajók lemaradtak. Drake ekkor fölajánlotta saját hajói egyikét, hogy más kapitányoknak is példát mutasson.

Augusztus 7-én éjszaka nyolc hajót tömtek meg gyúlékony anyagokkal; csőre töltött ágyúikat, teli puskaporos hordóikat is a fedélzeten hagyták. Már csak a kedvező széljárásra kellett várni, hogy útnak indíthassák őket a szorosan egymás mellett horgonyzó spanyol hajók felé. Az éjszaka közepén aztán szél támadt, s éppen a kedvező irányba, az Armada felé fújt. A spanyolok azt hitték: lángra kapott a tenger, s tüzet okádó démonok hada száguld feléjük… Az égő hajók mind közelebb értek. A hatalmas robbanások nyomán égő roncsok röpködtek szerteszéjjel. A spanyolok között kitört a pánik. Az értékes felszerelés elvesztésével nem is törődve, sietve-kapkodva elvagdosták a horgonyköteleket, a nagyobb gályák és szállítóhajók megpróbáltak biztonságosabb vizekre menekülni.

Pirkadatkor elkezdődött az igazi ütközet. Bár az épen maradt spanyolok bátran, nagy szakértelemmel harcoltak, az angoloknak gyorsabb hajóik voltak, könnyebben manővereztek velük, s a csatornát is jobban ismerték. A spanyolok csakhamar kénytelenek voltak hátrálni, Hollandia sekély, part menti vizei felé. A hirtelen támadt szél mentette meg őket a zátonyra futástól. Ugyanez a szél azonban nem hagyott nekik más lehetőséget, mint hogy Anglia és Skócia partjai mentén északnak hajózzanak, majd a szigetet megkerülve &Iacuterország nyugati partjai felé folytassák útjukat.Sok spanyol hajó találatot kapott, és elsüllyedt az ütközetben. Körülbelül egy tucat a veszélyes ír partoknak csapódott. A Győzhetetlen Armadának csak a fele érte el Spanyolországot…

A fényes győzelem után Drake visszatért vidéki házába, hogy csendben élje le élete hátralevő részét. &Oumltvenéves volt. De mert rendszeres javadalmazást ekkor már sehonnan nem kapott, s minthogy mindig nagyvonalúan élt, 1595-ben régi barátjával, Hawkinsszal ismét elindult a Karib-tenger felé. Hírt kaptak ugyanis arról, hogy egy arannyal megrakott, sérült gálya Puerto Rico felé tart. &Aacutem mire a harminc angol hajó megérkezett, a szállítmányt már biztonságba helyezték a szigeten, s a part menti ütegek elízték az angol hajókat. Drake nem keseredett el, Panama felé hajózott tovább. Könnyedén elfoglalta Nombre de Diost, de a Panama város elfoglalására kiküldött kétszázötven fős csapatát, kelepcébe csalták, és szétverték. Maga mögött hagyva a lerombolt Nombre de Diost, Drake nyugat felé hajózott tovább a part mentén, majd egy idő után visszafordult. Hazafelé belázasodott, s olyan beteg lett, hogy nem maradhatott tovább a fedélzeten. 1596. január 27-én önkívületi állapotban fölkelt az ágyából, s követelte, hogy adják rá páncélját, mert úgy akar meghalni, ahogyan az egy katonához illik. Még aznap éjjel meghalt.Testét ólomkoporsóba zárták, s Portobelo közelében a tengerbe dobták. Nem volt még ötvenhat éves. §

  • Drake egyik foglya,
    az El Salvador közelében elfogott Don Francisco de Zarate utóbb beszámolt arról, milyen volt az élet a Golden Hind fedélzetén. „Francisco Drake… körülbelül harmincöt éves, alacsony termetí ember, sírí szakállal. Navigátornak, kapitánynak, tengert járó tengerésznek a legnagyobb. Emberei fiatalok, fegyelmezettek, a hadviselésben tapasztaltak, akár az öreg katonák.” Egy-egy fontos döntés előtt Drake rendszeresen kilenc-tíz ember részvételével tanácskozást hívott össze, „de tanácsot senkitől sem fogadott el.” A kapitány aranyszegélyí s aranyozott girlandokkal díszített ezüsttányérokból evett, s megízlelt minden elképzelhető csemegét. Étkezés közben hegedísök szórakoztatták. Drake mindennap imádkozott, sőt gyakran maga is tartott vallásos prédikációt a legénységnek. Francisco de Zarate beszámol arról, hogy Drake festőket is vitt magával a hajóján, akik valósághí színekkel örökítették meg a bejárt tájakat. Drake ugyanis oktató célzatú, afféle praktikus hajózási útmutatót akart összeállítani a Dél-Amerikát körülhajózó tengerészek számára.