Tudósközelben: Csányi Vilmos etológus, akadémikus

IPM: Ha választhatna, rövid időre melyik állat bőrébe bújna?

Cs. V.: Nehéz kérdés… Igazából azok az állatok érdekelnek, amelyek gondolkoznak. Egy kutya bőrébe bújnék, hogy megtudjam, mit érez. Az etológia legnehezebben megoldható feladata, hogy az állatok szubjektív tapasztalatáról tudjunk valamit. Vannak kísérletek, amelyeknél állati agyat kötöttek össze számítógéppel, és többen úgy gondolják, hogy ha ez eggyel míködik, akkor többel is fog, de ez ma még sci-fi.
 
IPM: És miért kutya, és mondjuk, nem csimpánz?

Cs. V.: Mert a csimpánzról el tudom képzelni, mire gondol. A kutya szociális megértése nagyon magas. Mindig tudja, hogy az ember mit fog csinálni és részt akar venni benne. Mivel azonban ragadozó volt, és egész más úton jutott ide, hiszen az ember vette maga mellé, így az olyan dolgok, mint a halál, a szeretet, biztosan máshogy vannak a fejében. A kutya nagyon imád minket, sőt etológusok szerint simogatásfüggő lett. De ez vajon ugyanolyan, mint az embernél? Mert az embereknek is van erre igényük, jó, nem állandóan. A tanszéken a kollégákkal beszélgettünk arról, hogy miért él sokáig egy-egy kutya, mert széles a skála, 6-8 évtől 19 évig tart. Egy közös dolog van azokban a kutyákban, amelyek sokáig élnek, hogy nagyon szerették őket. Nem az a lényeg, hogy jól tartották őket, vagy sem, hanem hogy nagyon különlegesen bántak velük. Érdekelne, mit gondolhat erről egy kutyaagy, amely ötöde a mienknek.

IPM: &Oumlnnek hány kutyája volt?

Cs. V.: Gyerekkoromban volt mindig egy-egy, és most sokáig a Bukfenc. 16 évig volt velünk.

IPM: Akkor nagyon szerették.

Cs. V.: Nagyon. Neki úgy tíz-tizenkét év járt volna. Most ment el egy hete. Megviselt. Utoljára az apám halálakor sírtam, meg most, a Bukfenc halálakor. Egy biológus hamar fel tudja dolgozni az állatok halálát, de más egy ilyen közeli kutya elvesztése. Ugyanolyan, mint amikor egy közeli hozzátartozó hal meg.

IPM: És a másik kedvenc, Jeromos, hogyan reagált?

Cs. V.: Bukfenc a kocsiban lett rosszul. A karjaimban hoztam fel, és letettem a helyére. Jeromos ott volt mellette az utolsó húsz percben és nyalogatta. Amikor meghalt, Jerke felállt, kiment a szobából, és egy hétig nem tette be a lábát oda. Én hiába mentem be, ő elkísért az ajtóig, de ott megállt.

IPM: &Oumln mennyire tud elvonatkoztatni a foglalkozásától akkor, amikor például a kutyájával játszik?

Cs. V.: Nem tudok, de szerintem nem is lehet. Az nem úgy van, hogy egyik percben még kutató vagyok, megfigyelek valamit, majd a következő percben már nem.

IPM: És emberi kapcsolataiban? Volt olyan, hogy bár nem ezzel a céllal ment oda, de egy társaságban kibújt &Oumlnből a viselkedéskutató?

Cs. V.: Persze. Engem nemcsak azok érdekelnek, akikkel szívesen barátkoznék, hanem olyan érdekes emberek is, akiket jó megfigyelni. Mit mondanak, hogyan viselkednek, mit akarnak magukról elhitetni.

IPM: &Oumln mennyire hisz az első benyomásainak?

Cs. V.: Erre mondok egy példát. Volt Hawaiiban egy etológiai konferencia. Bemutattak egy esettanulmányt. Városban élő embereket vizsgáltak. Meghívtak fiatalembereket, és öt-tíz percet adtak nekik, hogy megismerkedjenek egymással. Közben videóra vették az arcukat. Két éven keresztül vizsgálták, hogy mikor dől el, akarnak-e még találkozni egymással. Nagyon megbízható korrelációt tudtak felfedezni a beszélgetés egy bizonyos fázisában bekövetkező izomrezdülés és a találkozási kedv között. És tudja, mikor volt ez?  Az első tíz másodpercben. Ránéztek egymásra, és eldöntötték. Nyilván kellett két-három másodperc, amíg meghallották egymás hangját, de szinte azonnal döntöttek. Az embert ilyen öntudatlan mechanizmusok irányítják abban, hogy valakit megkedvel, vagy nem.

IPM: Egyébként milyen emberekkel van szívesen együtt?

Cs. V.: Nem tudom, megfogott. Mindenféle emberi környezetben szeretek lenni. Bárhol kellemesen töltöm az időt. A barátaim többnyire értelmiségiek, akikkel a izgalmas dolgokról: tudományról, politikáról, az élet dolgairól beszélgetünk. De Nógrádban, az egyik helybéli gazdálkodót, Miskát is nagyon kedvelem. Rendkívüli ember, akit minden nagyon érdekel. 80 körül van, de 30-40 évre való tervei vannak.

IPM: És &Oumlnnek?

Cs. V.: Ez bonyolult. Nem foglalkozom a korommal. Néha eszembe jut, különösen amikor azt mondják, Vili bácsi. De nincs olyan, hogy valamibe azért ne fognék bele, mert sokáig fog tartani. Semmit nem teszek azért félre, mert nem lesz rá időm. Sose lehet tudni. Lehet, hogy már holnap menni kell.

IPM: Most éppen min dolgozik?

Cs. V.: Sok mindenen. Van egy csomó tankönyvfejezet a nyakamon, cikkek, novellák.

IPM: &Uacutegy látom, foglalkoztatja a szépirodalom. Reszkessenek a magyar írók?

Cs. V.: Reszkessenek, ne reszkessenek, hogy is mondjam, ilyenkor az embert már nem túlzottan érdekli, hogy a magyar írók ennek örülnek vagy nem. Szerintem nekik teljesen mindegy. Arra a néhány elbeszélésre, amelyek a „Lény és az őrző” kötetben megjelentek nagyon ránehezedtem. Egy-két kritika úgy fogalmazott, hogy a nagy tudós még írni is tud, de az írásokkal érdemben nem foglalkoztak. &Aacutelnéven kellett volna írni. Annak sokkal több értelme lett volna.

IPM: Kicsit szakmázzunk. Hogy lett vegyészből biológus, biokémikus, majd etológus?

Cs. V.: Egy időben neurokémiát akartam csinálni, de ahhoz nagyon sok pénz kellett. Miután nem volt, és az állatokkal, hobbiszinten, már régóta foglalkoztam, belevágtam.

IPM: De nem bánta meg, hogy ebbe az irányba ment.

Cs. V.: Nem. De én nem hiszem, hogy a döntések befolyásolják az embert. Az ember azért dönt valahogy, mert olyan, amilyen. Többször voltam külföldön. Mindig nagy elhatározásokkal mentem. Hogy ezt és ezt csinálom, ilyen és ilyen időbeosztással élek. És egy idő után mindig kialakult az otthoni légkör.

IPM: Az ember visszatér a gyökereihez.

Cs. V.: Igen. Ahhoz, amit láttunk, tanultunk a korai szocializációban. Az ember abban különbözik az állattól, hogy a genetikai adottságai keretet adnak, amelyek a szocializációja, a kultúrája során realizálódnak.

IPM: A mai magyar társadalmat mi jellemzi leginkább?

Cs. V.: Nagyon nagy szakadék van a mai huszonévesek és az idősebbek között. Mi a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk felvenni azt a viselkedésrendszert, amelyet ez a társadalom kíván, mert mélyen gyökereznek bennünk azok a viselkedési formák, amelyek az előző rendszerben alakultak ki.

IPM: Erre mondják azt sokan, hogy a mostani fiatalok nem tisztelik az értékeket.

Cs. V.: Ez igaz, de természetes. Az ember visszafordíthatatlanul él. Hiába gondoljuk magunkról, hogy mindenhez tudunk alkalmazkodni, ez nem így van. Az embernek 12 éves korára kialakul a személyisége, és bár jöhetnek hozzá még személyiségjegyek, alapvetően nem változik. A világ iszonyatos sebességgel változik, miközben hatmilliárdan vagyunk, ami az emberiség szempontjából nem biztos, hogy optimális. Az értékválasztás az ember nagy kulturális találmánya, hogy az éppen adott viszonyokhoz alkalmazkodjunk. Az értékek a pillanatnyi helyzet előnyeit és hátrányait tükrözik. De hát az én gyerekkoromban még detektoros rádió volt, ma már számítógép, digitális kamera, és egyéb technikai csodák vannak, úgyhogy mi sem maradhatunk olyanok, mint 50 évvel ezelőtt.

IPM: Az ilyen mértékí technikai változás gyorsítja az evolúciót is?

Cs. V.: A biológiait nem, mert ekkora populáció nem változik, de a kulturálist természetesen igen, hiszen ez maga a kulturális evolúció. De ebben visszaköszön a biológia. Az ember csoportkedvelő, társadalom-kedvelő lény, amely kedveli a közös akciókat. Közös hiedelmeket szeret kialakítani, és akkor érzi jól magát, ha valahova tartozik. Hatmilliárd embert nem lehet meglátogatni, de az összes technikai vívmány, az internet, a mobiltelefon azt szolgálja, hogy az embereket közelebb hozza egymáshoz. Az ember genetikai tulajdonságainak biológiai szempontból az optimuma az, hogy 150 fős csoportokban a szavannában éljen, és fantasztikus, hogy ugyanezekkel a tulajdonságokkal hatmilliárdos populációban is tudunk létezni. &Uacutegyhogy én ezért vagyok optimista, mert az ember tényleg mindenhez tud alkalmazkodni. §

  • Szakmai életpálya…
    1935-ben született Budapesten, 1958-ban végezte el az ELTE kutatóvegyész szakát.  1970-ben kapta meg a biológiai tudományok doktora fokozatot molekuláris biológiai kutatásokért. 1973-ban nevezték ki professzornak az ELTE Természettudományi Karára, azzal a feladattal, hogy ott egy magatartásgenetikai laboratóriumot szervezzen. E laboratóriumból fejlődött ki az Etológia Tanszék, amelynek 65 éves koráig a vezetője volt. Tevékenyen közremíködött abban, hogy kialakult és megerősödött a magyar etológiai kutatás és oktatás,  1995-ben az MTA levelező, 2001-ben rendes tagja lett. 2001-től a Magyar Tudomány főszerkesztője.Huszonkét könyvet írt, közöttük az etológia egyetemi tankönyvét.