Elbeszélhető-e egy csata hiteles története?

A főcímben megfogalmazott kérdés egy olyan történetelméleti problémára utal, amely a posztmodern kihívása nyomán vált kellően tudatossá a szaktörténészek körében is. A probléma lényege röviden így foglalható össze: (1) a világról és benne a magunkról elérhető tudás kizárólag közvetítések útján férhető hozzá; (2) az így megszerzett, a referált valóságról ezúton nyert ismeretek konstruált jellegíek, szellemi konstrukciók; (3) a megismerés tartalmát a megismerési folyamat kommunikációs szakasza, vagyis a megszólalás és a közreadás módja és formája egyaránt közvetlenül is meghatározza, a történetírás formája és tartalma közt ilyenformán folytonosság áll fenn.Mindezek közvetlen közelről érintik a történeti tény fogalmát, amely – e felfogás szerint – korántsem adott, hanem fellelt (általunk létrehozott) entitás; érintik továbbá a tény konstruálásától a történet megszerkesztéséig tartó folyamatot, s végül felvetik a történetforma megválasztásával kifejezett vagy kifejezni kívánt tartalom, a mondanivaló (a jelentés) kérdését.

Az, ami bennünket ezúttal közelebbről izgat, nem más, mint a tanúbizonyság – a forrás és a benne szereplő adatok – megbízhatóságának (történészi megítélésének), valamint a belőle (is) táplálkozó történetírói elbeszélés lehetőségének kérdése. Ez áll azon vizsgálódás mélyén, melynek eredményeként megválaszolhatjuk a kérdést: elbeszélhető-e egy esemény vagy az események bonyolult és kusza sora hitelt érdemlő módon a tanúbizonyságok evidenciáira hagyatkozva. A csata eseménye szolgál elméleti tépelődésünk empirikus bizonyító anyagául. Az időben egymásra következő és zárt (lehatárolt) egységes egészet alkotó eseményeknek ez a sora különösen alkalmasnak tínik jelen vizsgálódás céljaira; mint eseményegységnek a megfigyelése – a róla való tanúságtétel – és utólagos elbeszélése szinte paradigmatikus módon tárja fel előttünk a történelmi múlt megismerésének megannyi fogas kérdését.

A történész lehetőségei
Ha felütjük az utóbbi negyedszázadban a mohácsi csatának szentelt két legjelentősebb szaktörténeti munkát, Szakály Ferenc, valamint Perjés Géza könyvét, szemünkbe ötlik, hogy a szorosan vett eseményről (csata) alig esik bennük szó. &Aacutem épp ez a helyzet a mohácsi csata legfőbb – mondhatni egyetlen – narratív forrásával, Brodarics krónikájával is…
De más korabeli tanúságtétel hiányában Brodaricsra kell a történésznek a csata történeti bemutatását alapoznia, úgy kezelve a fikcionalizált leírást, mint amiből a tényeket is ki lehet valahogy hámozni. Ez a törekvés igen korlátozott sikert ígér azonban, hiszen Brodarics először is nem nyújt kimerítő beszámolót a csata teljes lefolyásáról, másodszor egy szál maga áll történetével, amely így legföljebb egy a lehetséges leírások közül (egyetlen nézőpontból beszéli el az események sorát, s ezen a problémán a nem túl gazdag török források sem segítenek érdemben). Mindez pedig oda vezet, hogy gyakori vele szemben a történészi gyanakvás…

Mit lehet tenni vajon ezek után, milyen lehetőségek adódnak a történetírói beszéd mívelésére? Két megoldásra mutatok be példát, jóllehet több megoldás is felmerülhet; ezek egyikéről, a számomra legrokonszenvesebbről azonban csupán a konklúzióban szólok egészen röviden.

1. A szolid és visszafogott leírás
Ez képezi az egyik kézenfekvő alternatívát, amit különösen a mohácsi csata mostoha forrásadottságai indokolnak. Ezt a megoldást választva a történész nem igyekszik túl sokat markolni az eseményről szóló szintén szíkszavú előadásában. Mely utóbbi szükségképpen sok bizonytalanságot is magában rejt az esemény lefolyásának rekonstruálása során, a historikus azonban mindig jelzi helyenkénti tudatlanságát, a múltról általa alkotott kép szegényességét és bizonytalanságait. &Iacutegy tesz Szakály is, kijelentvén: „a támadás már alighanem elfulladt”. Nem szégyelli tehát bevallani, hogy semmit nem tud az esemény egyik vagy másik fontos (fontosnak vélt) mozzanatáról, s ez okból nem is kíván róluk beszélni. Nézzünk egy példát! „Azt, hogy a magyar lovasság vágta magát át a ruméliaiakon vagy pedig, meglepetésük elmúlván, végrehajtották a szétnyílást, s maguk engedték át azt, nem tudni.” Holott a szóban forgó esemény bizonnyal döntő hatással lehetett a csata végső kimenetelére, és emiatt perdöntő történészi megállapítások apropója is szokott lenni. Egy ehhez fogható őszinte beismerésre idézem következő kijelentését: „az adatok ettől fogva már áttekinthetetlenek, és szinte teljesen ismeretlen a második harcrend támadásának sorsa is”.

Az ismeretek hiányának pótlása végett historikusunk ritkán és csak módjával él a tudományos fantázia egyébként nélkülözhetetlen eszközével, amire azonban olykor maga is rákényszerül. Arra a kérdésre, hogy miért a mohácsi síkon került sor az ütközetre, és mi lehet ebben a véletlen és mi a tudatosság szerepe – legalábbis magyar oldalon –, Szakály hipotetikus választ ad, melyet a történeti analógia bizonyító erejére alapoz. Ennek nyomán konstatálja végül, hogy: „a magyar hadvezetés önként, előre megfontolt szándékkal, sőt ha ezt a kifejezést a mohácsi hadjáratra egyáltalán alkalmazni lehet, gondos megfontolás után választotta ki az ütközet helyét”. &Aacutellítását nem valamely megbízhatónak tartott forrás hihető adataira építi, amely arról adna egyebek közt számot, hogy mit gondoltak Lajos király környezetében (és mit gondolt maga a király) az ütközet lehetséges vagy kívánatos színhelyét fontolgatva (ilyen forrás ugyanis nincs). Pusztán analogikus levezetésről van szó, melynek az az alapja, hogy az 1526-ot megelőző nem túl távoli múltban időnként már előfordult Mohács csatatérként való kiválasztása. Kommentárként vele kapcsolatban nyomban meg is jegyzi: „Nem tudunk másra gondolni, mint hogy valami, ki tudja mikor beidegződött, hamis elképzelés tartotta fogságban a vezetőket.”

Szakály megállapításában elsősorban nem az értékelő ítélkezés („hamis elképzelés") az igazán figyelemreméltó, hanem főként az, hogy két vagy három egyöntetí (tehát ismétlődő) megoldás alapján rögtön valamiféle beidegződött gyakorlatra következtet. Lehet, hogy igaza van, de ez korántsem biztos.

A hadtörténetben jószerivel megszokott, hagyományos eposzi elbeszélésmód kellékeként a retorika sem hiányzik (nem is hiányozhat) egy történeti munkából. Nem kivétel ez alól Szakály ábrázolása sem. A történész úgyszólván anticipálja az ütközet magyarok szempontjából kedvezőtlen végső kimenetelét, így mutatva be a csatára várakozó magyar sereget: „mindenképpen túl akar lenni az erőpróbán augusztus 29-én. Sokakat a szorongató félelem, sokakat a vakremény, sokakat az elszánás tesz türelmetlenül várakozóvá”. A minden bizonnyal szándékosan jelen időben megfogalmazott kijelentő mondatban arra esik a hangsúly, hogy türelmetlenség kerítette hatalmába a sereget, a türelmetlenség pedig – jól tudjuk – soha nem vezet jóra, bármi álljon is mögötte; ez utóbb be is igazolódott, hiszen elvesztettük a csatát.

Jóllehet Szakálynak semmilyen kézzelfogható bizonyítéka nincs az általa inkább csak feltételezett tényre. Brodarics révén tudható ugyan, hogy a király bizonytalankodott és folyton halasztani próbálta az összecsapást, a katonák ellenben „zúgtak és méltatlankodtak” ezt hallván, mivel a „nyugalomhoz és tétlenséghez szokott előkelők, úgymond, a kik ilyesmit ajánlnak a királynak, futásra gondolnak, nem csatára”. Ennél többet és sokkal konkrétabbat azonban nem tudunk a harcosok hangulatáról. Ráadásul kérdéses, valóban a katonák vagy csupán egyes parancsnokaik véleményét tolmácsolja-e Brodarics, lévén, hogy leginkább velük találkozott a szík körí megbeszéléseken (a katonákkal viszont nem feltétlenül alakult ki szorosabb személyes kapcsolata). A parancsnokok hangulata ugyanakkor nem feltétlenül vágott egybe alárendeltjeikével. Mindez talán mindegy is, hiszen a valóság ez esetben sem forrásokkal igazolt módon kerül a történész tálalásában a szemünk elé; a hangulatfestő retorikai elemeknek legföljebb a dramaturgiai funkciója számít – az eseménysor tragikus végét vetítik előre…

2. A modellező eljárás
A történészi megszólalás további lehetséges módját – a Szakályétól eltérő – normatív megközelítés szabja meg. Ez utóbbi korszerí változatát a modellező eljárás képviseli. Mohács historiográfiájában Perjés Géza járt ezen az úton. A kérdésről írt terjedelmes munkája legelején kifejti e szemléletmód szerinte kifejezetten előnyös vonásait. „Olyan esetekben, amikor a forrásanyag hiányosságához szemléleti zavarok is járulnak, különös jelentősége van a történészi kutatásban az emberi cselekvések lehetséges határait és a történeti mozgások fő irányát kijelölő modelleknek.” Majd rámutat: a modellek fő haszna abban áll, hogy segítségükkel könnyebben tisztázható a téma, s egyúttal elkerülhetők a szubjektivista, a moralizáló ítélkezés csapdái is; végül a modellek olyan, az eseményeket és a helyzeteket illető értelmezési (fogalmi) teret nyújtanak, amely megkönnyíti a történész számára a szétszórt és hiányos adatok hasznosítását. Lássuk, mire jutott Perjés a modellalkotás birtokában.

Szerzőnk túlzottan is felülről kezeli, mondhatni lekezeli a forrásait (magát Brodaricsot). S teszi ezt a saját magasabb rendínek vélt tudása jegyében. Ez abban nyilvánul meg, hogy ott és akkor ad csupán neki igazat, amikor a krónika beszámolója egybevág a saját elképzeléseivel. Nézzünk néhány beszédes példát. „A magunk részéről ebben az esetben inkább Brodarics szavainak adunk hitelt.” A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk, ez esetben nem egy másik kortárs tanúbizonysággal szemben dicsőül meg Brodarics – ilyen többnyire ugyanis nincs –, hanem egy, a két háború közti hadtörténésszel szemben!

Nem arról van azonban itt szó, hogy a történelmi távlat ab ovo valamiféle tudástöbblettel kecsegtetne bennünket, mivel a történész az általa már jól ismert következmények fényében dönthet valamely múltbeli történés (vagy folyamat) valós történelmi jelentőségéről, s ez biztosabb támpont, mint az esemény valamikori résztvevőinek prizmája.  

Nem a történelmi jelentőségről, sokkal inkább a jelentésről van szó Perjés sírí forráskritikai észrevételeiben és nemkülönben a forrást (vagy forrásokat) a saját modelljével behelyettesítő megoldási javaslataiban. Az utóbbihoz hadd fízzem gyorsan hozzá: szerzőnk nem más forrásokra építve korrigálja Brodaricsot – más források hiányában ezt rendszerint meg sem tehetné –, hanem elméletileg (logikailag) kezdi ki a krónikás szavainak hitelét. &Iacutegy végül a történetíró tudományos fantáziájából fakadó logikai következtetések kezdik betölteni a történeti igazság szerepét. Ez pedig azért következik be, mert Perjés nincs túl jó véleménnyel Brodaricsról, mivel rossz megfigyelőnek tartja, s a tényközléseit emiatt, mint teljesen megbízhatatlanokat rendre el is veti; ráadásul tudatos hazudozóként is megbélyegzi őt.

Ha a Perjés munkáján szemléltetni kívánt történetírói beszédmódot mérlegre tesszük, a benne foglalt megközelítés egy előnyére és egy hátrányára mutathatunk rá – egybevetve azt Szakály metódusával. A módszer előnye, hogy segítségével a történész inkább meg tud felelni az esemény teljességéről adandó beszámoló iránt támasztani szokott elvárásoknak, mint egyéb esetben. A módszer vitathatatlan hátránya viszont, hogy e cél érdekében olykor igen messze el kell távolodnia a szíkszavú, az inkompetens, sőt olykor hazug tanúságtételektől (a forrásoktól), hogy a valószíníségek, a logikai szabályszeríségek és az elképzelhetőség gyakori bekapcsolásával töltse ki végül az előtte folyton ott tátongó írt, a történet sírí hézagait.

Perjés például ragaszkodik ahhoz a feltételezéséhez, hogy Tomorinak volt valamilyen terve a csata vezetését illetően, mely terv ismertetésének egy külön fejezetet, hét teljes oldalt is szentel; holott erről a haditervről semmilyen forrás nem áll a rendelkezésére, sőt a puszta létezése sem bizonyítható források segítségével.

Meg is fedi Brodaricsot, hogy miért hallgat Tomori állítólagos haditervéről, majd arra következtet, hogy: „Ennek csak egy magyarázata lehet: nem is tudott róla, sőt a király sem.” Feltételezésének abszurd voltát megérezve rögtön magyarázkodásba is fog azt illetően, hogy miként fordulhat elő, miszerint semmilyen történeti nyom nem utal a haditervre. &Uacutegy véli, ennek egyedül a titoktartásra való törekvés az oka. Joggal tarthatott ugyanis Tomori attól, így Perjés, ha előadja haditervét a haditanácsban, „a kitínő török hírszerzés” nyomban kiszaglássza. Arra a jogos felvetésre pedig, hogy miért nem közölte Tomori akkor a tervet négyszemközt a királlyal, egyik válasza így hangzik: „nem tudjuk”. Akad azonban másfajta válasza is, nevezetesen, hogy „ismerve a fiatal király ingatag természetét, (Tomori) attól félt, hogy az nem zárja magába a titkot.

A mohácsi csata mindenáron való extenzív történeti ábrázolását ambicionálva sem marad így más lehetőség, mint puszta feltételezésekre hagyatkozni akár a konkrét eseményeket illetően is. Ez a törekvés hatja át Perjés csataleírásának egészét, amiről ékesen árulkodik szövegének nyelvezete is. A bizonyítás során leggyakrabban előforduló szófordulatokra hivatkozhatunk e tekintetben, úgymint: „a magyar hadvezetés a következő dolgokat láthatta előre szinte teljes bizonyossággal”; „gondolhatták Tomoriék”; „sikerült a magyar sereg felállási helyét és az első lépcső hármas tagozódását valószínísíteni”; „a teraszhoz érve a török fővezérletet újabb kellemetlen meglepetés érte: látnia kellett (…)”;„Tomori valószíníleg álló oldalvédnek küldte ki Ráskay csapatát”; „A támadás terve nem maradt fenn, de a források közvetett adatai alapján és logikai úton nagy valószíníséggel lehet rá következtetni”; „Mindezek alapján nagy valószíníséggel állítható, hogy a magyar sereg tempóveszteséggel indította el a támadását”.

A csata sorsdöntő eseményeiről számot adó tényállítások tekintélyes hányada kezdődik a valószíníleg, a kellett látniuk és tudniuk, a szinte bizonyosan így volt szófordulatokkal; kijelentő mondatok helyett pedig rendre feltételes és felszólító módban fogalmazott mondatok sorakoznak szövegében.

Amikor pedig a forrás nem a historikus szája íze szerint beszél a történtekről, hiszen nem a tudományos logika szerint láttatja az eseményeket, az elképzelhetetlen ismétlődő emlegetésével tér Perjés fölöttük gyorsan napirendre.  Fel kell tenni a kérdést: érdemes-e – a modellalkotás kedvéért – ily mértékben elhanyagolni a szolid tényszeríség kívánalmát? Nem az következik vajon a Perjés által követett eljárásból, hogy a csata aprólékos és szakszerí történészi rekonstrukcióját végül puszta feltevésekre és az utólagos bölcsesség előírásaira építjük fel?
 
A kortárs szemtanú vagy szemtanúk hitelességét megkérdőjelező történész a szigorúan történeti érvelés helyett ugyanis gyakran (sőt zömmel) csak retorikus fogásokkal él állításai megalapozása során. A múltra vonatkozó egyes kijelentéseiben megnyilvánuló emberkép többnyire csak a józan ész, a common sense magától értetődő belátását és logikáját rejti magában és nem például a pszichológiáét vagy a mentalitástörténetét. Egy szó mint száz: nem a racionális megismerés egyéb területei nyomulnak be – modellek és fogalmak formájában – az általa adott történeti magyarázatokba. Holott a modellezés eszköztára eredetileg valami ilyesmit ígért (volna), a dolog azonban idővel, úgy tínik, némiképp félrecsúszott.

Az esemény mint mentális konstrukció
A hetvenes években Perjés számos vitát gerjesztett maga körül részben épp a fentiekben vázolt „módszertani bívészkedés” okán. A mohácsi csata leírására adaptálni kívánt modellalkotó – logikai belátásokat gyümölcsöztető – eljárás épp azért tínik újfent puszta bívészkedésnek, mert az ismétlődő történések (struktúrák) leírására és magyarázatára szolgáló modellezés és logikai levezetés nem vihető át minden további nélkül az egyszeri események rekonstrukciójára. Az ezúton biztosított magyarázat ugyanis szigorúan a kauzalitás elvén alapul, az esemény magyarázata azonban nem oldható meg a történéseket átélő, kiváltó, befolyásoló és elszenvedő alany (egyén vagy közösség) saját értelmező, az eseménynek jelentést kölcsönző aktusa, ezen mentális aktus közelebbi ismerete nélkül. (A struktúrákkal már éppen nem ez a helyzet.) Az esemény viszont önnön jelentését a róla szóló elbeszélés nyomán, annak keretében és nemkülönben az elbeszélés közösségi befogadása (továbbmondása és alkalmankénti újraértelmezése) révén nyerheti el csupán.

Következésképpen nincs megfigyelőktől, elbeszélőktől, az elbeszélést meghallgató, majd továbbadó közönségtől független eseményvalóság, melyet így sem leírni, sem magyarázni nem lehet az esemény elbeszélésétől elszakítva és kivált nem azt egyenesen meghazudtolva.

Ezért nem járhat tehát sikerrel az a történész, aki a csataesemény szerkezetét, lefolyásának menetét valamely utólagos megismerési modell fényében próbálja meg rekonstruálni és értelmezni. Hiszen: „Ahhoz, hogy egy esemény valóban megszülethessen, a szükségszeríen saját nézőponttal, perspektívával rendelkező résztvevőknek, megfigyelőknek és hallgatóknak, befogadóknak valamiféle párbeszéd útján meg kell egyezniük – vagy legalábbis egy részüknek – arról, hogy mi is történt

Ezért gondolom tehát, hogy a történész akár még tanulhat is a Brodarics-féle korabeli tanúságtevőktől; megtudhatja ugyanis tőlük, hogy az, ami – a valamikori események részesei szerint – egyszer velük megesett, és amit ők ezenközben cselekedtek vagy csak tenni akartak, az így együtt az elbeszélés eredményeként teremti meg magát az eseményt. Ha így fogjuk fel az esemény fogalmát, helyénvalóbb megismerési módszernek tínik az, amit a Bouvines címí hadtörténeti munka francia történész szerzője imigyen juttatott kifejezésre: „megpróbáltam azonosulni a lovagokkal, igyekeztem az ő szemükkel látni a világot, amikor vágtában egymás ellen indultak, ügyelve, hogy ne zuhanjanak nagyot”. De miért fontos vajon és miért lehet különösen gyümölcsöző egy ilyesfajta történészi érzékenység és eljárásmód? Azért, folytatja Duby, mert „(e)zzel egy nagyobb problémát is felvetettem és megközelítettem: milyen kapcsolat van egy értékrendszer fejlődése és egy társadalmi formáció fejlődése között.”

Kanyarodjunk még vissza Mohácshoz! Vele kapcsolatban sem tínik eleve kizártnak egy olyan történetírói beszédmód elvi lehetősége, amely úgy közelítene a nem mindig rekonstruálható ütközethez, ahogy azt egy Brodarics neví korabeli résztvevő a maga egyéni látószögéből, kifejezetten irodalmi köntösben megírt elbeszélésbe foglalva láttatni engedi számunkra. Nem kellene végre komolyan venni az általa ilyenformán továbbadott emberi élményt, hogy ekként lássuk magunk előtt Mohács ebben és ezúton megnyilvánuló valóságát? Nem volna ésszeríbb, ha a valóság így megalkotott képének a megismerését tízné célul maga elé a történész s nem azt, hogy a nem túl nagyszabásúra sikeredett utolsó felvonást a majd csak ezt követően elnyert fokozott történelmi jelentőségnek megfelelő módon prezentálja számunkra? A kérdésre adott válaszom aligha lehet kétséges az olvasó számára. §