Tanuljunk grafológiát! Kapcsolataink az írásban

Hogyan érezzük magunkat kapcsolatainkban? Kezdeményezően vagy visszahúzódóan viselkedünk? Milyen a társaságigényünk? Igényeljük-e a szoros kötődést?Mielőtt kissé jobban elmélyednénk e kérdésben, feltétlenül szóba kell hoznunk egy dr. Max Pulver neví urat. Pulver (1889–1952) svájci író, filozófus, pszichológus volt, és már ifjú korában érdeklődést mutatott a grafológia iránt. Később sokat tett annak tudományos elismertetése érdekében, és megalapította a Svájci Grafológiai Társaságot, melynek elnöki tisztét is betöltötte. &#336 alkotta meg a grafológusok által máig használt, összetett térszimbolika-elméletet, melynek bizonyos elemei a kapcsolatok feltérképezéséhez is nélkülözhetetlenek. Ezek szerint az írás egészében és elemeiben egyaránt, a bal oldal képviseli az én-t, az író személyt, a múltat, az introverziót, a jobb oldal pedig a „te” (a másik ember, a társadalom), a jövő és az extraverzió szimbóluma.

Ha valaki „teleírja” a rendelkezésére álló írófelület bal oldalát, azaz kézírásában nagyon szík vagy hiányzik a bal margó, és az arányos középhez képest egész írástömbje balra csúszott, akkor feltételezhetjük, hogy az illető főként régről eredő, gyerekkori-családi kapcsolatainak szentel nagyobb figyelmet (1. ábra). Kapcsolataiban inkább kezdeményezést vár, hiszen „visszahúzódik” a jobb oldaltól, azaz másoktól. Kisebb, meghitt társaságban vagy egyedül komfortosabban érzi magát, mint új emberekkel és nagy társasággal körülvéve. Ha problémája támad, inkább maga próbálja megoldani, mint hogy segítséget kérjen.

Fontos megfigyelni azt is, vajon egyenesen halad-e a bal margó. Ha a bal lapszéltől egyre inkább távolodik, akkor az író személy eleinte feszeng, támaszt keres, múltbeli tapasztalatai határozzák meg viselkedését, majd felbátorodva egyre inkább képes feloldódni, s akár önállóan kezdeményezni. Amennyiben a bal margója mindinkább közeledik a lapszélhez, akkor ennek az ellenkezője igaz: a kapcsolat elején lazábbnak, könnyedebbnek, nyitottabbnak tínik, majd egyszer csak elbizonytalanodik, és visszavonulót fúj.

A bal margó alakját is ajánlatos megszemlélni. Ha egyenes, akkor a kézírás készítője tendenciózusan képviseli a margó mérete és iránya által jelképezett tulajdonságokat. Ha feszesen-mereven egyenes, azaz a sorok kezdőbetíi katonás rendben, minden apró eltérés nélkül sorakoznak egymás alatt, akkor az adott személy jelentős energiát fordít arra, hogy önmagához való viszonyát és szorosabb kapcsolatait szigorú kontroll alatt tartsa, merev szabályok szerint alakítsa. Logikai úton az is könnyen értelmezhető, ha a bal margó alakja egyenetlen, hullámos, homorú vagy domború.
Lássuk ezután a jobb margót. Ha kicsi vagy hiányzik, és az írástömb egésze jobbra csúszik: az író személy úgyszólván „elébe megy” a többieknek (2. ábra). Aktívan kezdeményez új kapcsolatokat, megmutatja magát számára új közegben, szívesen kér segítséget. Amikor például autósként elvét egy útvonalat, valószíníleg nem a térképet kezdi böngészni, hanem inkább a járókelőknél tudakozódik. „Ami elmúlt, az elmúlt” – tartja, és lehetőleg kapcsolataiban is a jövőbeli perspektívákra koncentrál. Ha teljesen hiányzik a jobb margó, vagyis a sorok szinte leszaladnak a papírról, és az írás más elemei is erre utalnak – pl. összeakadó sorok, kis szótávolságok, sok szögesedés –, az illető akár túlságosan rámenős, tolakodó, mások személyi terét és igényeit figyelmen kívül hagyó ember is lehet. A jobb margó irányát és alakját, akárcsak a bal margó esetében, érdemes szintén szisztematikusan megvizsgálni és értelmezni.
Olykor az is előfordulhat, hogy az egész írástömb faltól falig, pontosabban bal lapszéltől a jobb lapszélig tart (3. ábra). Ez, ha más írásjellemzők is megerősítik, egyebek mellett arra utalhat, hogy az író személy rengeteget nyüzsög, és környezetében dominanciára törekszik, hiszen be akarja tölteni az egész, rendelkezésére álló teret. Hogy ezt csupán szóbőséggel és fokozott aktivitása révén teszi-e, afféle fárasztásos technikával, vagy pedig ennél agresszívabb módon, arról írásának más sajátosságai árulkodhatnak.

A sorok egymástól való távolsága ugyancsak következtetni enged a társas kapcsolatok jellegére. Ha a sortávolság jól érzékelhetően nagy, ha az egész íráskép szellős, akkor az író személy az önállóságot, a kívülállást részesíti előnyben a társas aktivitás helyett (4. ábra). Lehet elzárkózó, visszavonult is – persze, mindig mérlegelnünk kell az összes írássajátosságot. Ha mondjuk, valakinek kicsi a jobb margója, ugyanakkor azonban nagy sortávolságokkal ír, akkor feltételezhetjük, hogy bár nem okoz számára problémát a kapcsolatteremtés, és ha kell, jól feltalálja magát társaságban, nem mindig él ezzel a lehetőséggel. Időnként inkább a nyugalmas egyedüllétet választja. Ha a sortávolság kicsi, akkor az adott személynek szüksége van arra, hogy mindig emberek vegyék körül. De mi a helyzet akkor, ha emellett a jobb margó nagy? Ilyenkor, bár az illető társaságigénye jelentős, nehézséget jelenthet számára, hogy új közösséghez csatlakozzék, ismerkedjék, új barátságokat kössön, hogy könnyedén megértesse magát másokkal. Kis sortávolság és kicsi bal margó esetén szereti maga körül tudni családtagjait, vagy legalább régi barátait-ismerőseit. Ha a sorok összeakadnak, akkor bizony tapadó közelségbe kerülhet környezetével, kéretlenül avatkozhat bele mások dolgába, ami kapcsolataiban feszültségeket generál (5. ábra). A grafológusok további következtetéseket vonnak le a sorok méretváltozásaiból, irányából, egymáshoz való helyzetéből és alakjából is; mi viszont most haladjunk tovább, a szótávolságok vizsgálata felé.

A szabályos szótávolság az iskolában tanultak szerint hozzávetőlegesen 4,5 milliméter, tehát a saját betíszélességnek körülbelül másfélszerese. Ha a szavak közötti távolság ennél kisebb, az erőteljesebb kötődésigényre, támaszkeresésre, szélsőséges esetben önállótlanságra utalhat – az író személy könnyen elbizonytalanodik, ha valaki nem oltalmazza őt, és nem igazolja vissza folyamatosan elképzeléseit, tetteit. A nagyobb szótávolság (6. ábra) a fokozottabb önállóságot, az időnkénti elkülönülés igényét jelezheti, vagy, ha azt az írás egészének jellege is alátámasztja, félénkséget, kapcsolatteremtési-kötődési problémákat jelképez. Egy olyan írás tulajdonosa, aki nagy jobb margót, nagy sortávolságokat és nagy szótávolságokat produkál, valószíníleg nem fog első látásra a nyakunkba borulni. Ha valaki szabálytalan szótávolságokat alkalmaz, az változékony kapcsolatigényt, illetve ambivalenciát, kiszámíthatatlan hozzáállást jelenít meg.

A következő lépés a betík vizsgálata lehet – egymástól való távolságuk, valamint a kötöttség és a kötésmód aspektusából. A szavakon belül a betík egymástól való távolságát a kötővonalakat figyelmen kívül hagyva állapíthatjuk meg. Ez alapesetben megegyezik a betíszélességgel, ám ha ettől eltér, annak ismét sajátos jelentése van. Az eddigiek  alapján nem túlságosan komplikált kikövetkeztetni: a kis betítávolság az adott személy azon törekvését jelképezi, hogy közel érezhesse magát másokhoz, a hiányzó betítávolságból adódó teleszkópos írás pedig a másokra való ráhagyatkozás, a közösségben való biztonságkeresés kivetülése (7. ábra).
A nagy betítávolság (8. ábra) a személyközi távolságtartás igényét fejezi ki – kiváltképp, ha más írássajátosságok is ebbe az irányba mutatnak. Az így író személy szorosabbnak mondható kapcsolataiban is megőrzi szuverenitását, szabadabb mozgásterét. Jó néven veszi, ha például külön szoba áll rendelkezésére otthonában, munkahelyén, ahová bármikor visszavonulhat. Feltínően nagy betítávolságok az intim kötődéstől való félelem, az elzárkózás, a szorosabb kapcsolatra való képtelenség, a magányérzet megnyilvánulásai is lehetnek. Különösen akkor, ha még kötetlen is az írás.

A kötöttség mérésének metódusáról elegendő annyit tudnunk, hogy általában a hosszabb, legalább ötbetís szavakat érdemes szemügyre venni. Ha ezekben javarészt három-négy betí összekötött, akkor normál, azaz átlagos kötöttségről beszélhetünk. &Aacuteltalánosságban elmondható, hogy minél kevésbé jellemző a kötöttség, tehát minél kötetlenebb az írás, annál kevésbé akar, vagy tud kötődni, másokra hagyatkozni és másokhoz alkalmazkodni annak tulajdonosa. &Aacutem ez esetben is fontos, hogy az írásképet a maga teljességében értékeljük – hiszen a kötetlen írás ennek függvényében autonóm, függetlenségre törekvő személyiségre, vagy elszigeteltség érzésével küszködő, gátlásos emberre egyaránt utalhat.

Az íráselemző számára érdekes felfedezés az úgynevezett ragasztott (9. ábra), illetve a forrasztott írás (10. ábra), amelyek első pillantásra nem is feltétlenül lepleződnek le. De éppen ez a céljuk! &Uacutegy tínhet, hogy kötött írásról van szó, ám alaposabb szemrevételezéssel, avagy nagyítóüvegen át szemlélve észrevesszük, hogy a kötővonalak nem folyamatosak. Kivitelezésük közben készítőjük felemelte az íróeszközt, azaz megszakította a mozdulatot, majd ismét pontosan a vonal végéhez illesztve annak hegyét, folytatta az írást. Az ilyen munka bizony komoly figyelmet és plusz erőfeszítést kíván, hiszen sokkal egyszeríbb lenne egyetlen lendülettel továbbhaladni. Vajon miért dolgozik valaki mégis ilyen sokat, hogy létrehozza valaminek az illúzióját? Nos, nem kizárt, hogy az illető bizonyos látszatkapcsolatokat tart fenn, melyekből hiányzik az igazi érzelmi kapocs, az őszinteség, a spontán lendület – ragasztgatni-foltozgatni kell őket. A külvilágot talán meg is tévesztheti, ám írásában, anélkül, hogy tudatában lenne, a valóságos helyzetet ábrázolja.

A kötésmód, azaz duktus, amelynek lényegével e sorozat egyik előző részében már megismerkedhettünk, további információkat hordoz. Szöges duktus esetén (11. ábra), amikor az író személy szögesíti a formákat, főként a betík függőleges irányú vonalait összekapcsoló kötővonalakat: hangsúlyos szerepet kíván betölteni kapcsolataiban, kevéssé alkalmazkodó, és határozottan, céltudatosan, esetleg rámenősen, szélsőséges esetben agresszív módon viselkedik másokkal. De csakis határozott vonalvezetés és koherens íráskép esetén. A bizonytalan vonalvezetésből adódó, töredezetten-döcögősen, gyenge nyomatékkal készült szöges kézírás ugyancsak alkalmazkodási nehézségekre utal, de sokkal inkább az elesettségből, a gyenge fizikai állapotból, a lelki gátoltságból adódóan.

 Az árkádos vagy boltíves írás (12. ábra) tulajdonosa általában megválogatja, kivel ismerkedik, saját szabályait és szemléletét próbálja elfogadtatni környezetével, de nem erőlteti azokat másokra, csupán elzárkózik a más felfogásúak vagy a túlságosan lazának ítélt emberek elől. Feltéve persze, hogy nem szöges árkádról van szó, mert akkor sokat tesz azért, hogy saját markáns meggyőződését környezetében is érvényre juttassa.

A girlandos vagy füzéres kötésmódot (13. ábra) a nyitottabb lelkületí, toleránsabb emberek részesítik előnyben. Nem okoz gondot számukra az ismerkedés, kapcsolataikat könnyed, alkalmazkodó módon míködtetik.
A formákat gyakorta fonalszerívé egyszerísítő, fonalas írás (14. ábra) készítője kapcsolataiban képes a spontaneitásra, alkalmazkodó, könnyed. Sőt, ha az íráskép ezt egyébként is megerősíti: olykor túlságosan is az. Mivel nem igazán türelmes, de nem is agresszív egyén, hajlamos lehet ráhagyni másokra azt is, amivel egyébként nem ért egyet – csak mielőbb szabadulhasson. Nemigen hagyja korlátozni magát, de ő sem korlátoz másokat. Megfogni, magunkhoz láncolni nem egyszerí dolog, mert szinte kisiklik kezeink közül.

Végül pedig, nézzük meg, hogyan is vághatunk bele a kapcsolati sajátosságok feltárásába egy teljesebb írásminta nyomán (15. ábra). Láthatjuk, hogy a bal margó viszonylag nagy, a jobb margó pedig kicsi. Ez arra mutat, hogy az írás készítője a kapcsolatokra nyitott, az ismerkedésben gyakorta kezdeményezően lép fel, társaságkedvelő. &Aacutem társaságigénye és kezdeményezésre való készsége nem állandó (a jobb margó homorú). A kis sortávolság megerősíti első benyomásunkat arról, hogy az illető társas közegben érzi igazán jól magát, ám az összeakadó sorok megmutatják, hogy időről időre konfliktusba kerül környezetével. Alighanem például akkor, amikor saját mozgásterét beszíkítve érzi, és nem tud saját igényeit követve visszavonulni, hogy nyugodt körülmények között dolgozhassa fel színes szociális élményeit – erre a nagy szótávolságok engednek következtetni. A betítávolságok ambivalenciára utalnak: a betík helyenként szorosan összetorlódnak, másutt pedig szinte ír támad közöttük.

Szeretne egy emberként érezni és cselekedni a számára fontos személyekkel, biztonságban összebújni velük, de szabadságvágyát, önállóságát sem kívánja csorbítani, és a mérleg hol az egyik, hol a másik oldalra billen – még nem sikerült egyensúlyt találnia közöttük. Ez a fajta kettősség a szintén nagyon változó kötöttségben is megnyilvánul: előfordul, hogy egyetlen tollfelemelés nélkül kilenc betít is papírra vet, máskor viszont ott sem alkalmaz kötővonalat, ahol az nagymértékben megkönnyítené a dolgát. Duktusa javarészt szöges girlandos, ami ismét rámutat arra, hogy kedvessége, nyitottsága, lazasága nem mindig míködik, nem bárkinek szól, és hogy saját akaratát, céljait akár némi eréllyel is igyekszik érvényre juttatni kapcsolataiban. Érdemes megszemlélni sajátságosan megjelenített, kettőzött d betíit (16. ábra). Olyanok, mint két bohócsipkás fejecske, és a kettő közül a második kissé magasabb, ami írásában visszatérő jelenség. Jó néven veszi, ha felnézhet azokra, akik körülveszik, szeret összeszokott párosként együttmíködni azzal, akit bizalmába enged. &Aacutem, amint az a korábbi megállapításokból (szögesedés, nagy szóközök stb.) is kiderülhet: a direkt irányítást és a szoros gyeplőt hosszabb távon nemigen viseli el.