Kísértethajók…

A kísértethajókról, az örökké a vizeken hánykolódó bolygó hollandikról szóló történetek nem minden esetben a fantázia szüleményei. A szerencsétlenül járt hajók, melyeket a legénység elhagyott, sokszor hosszú időn keresztül úszkálnak még az óceánok vizén.Századunkban már arra is volt példa, hogy egy hatalmas, sok ezer tonnás vízkiszorítású hajó szaporította a számukat. A legtöbb kísértethajó az Atlanti-óceán északi részén hánykolódik. Leggyakrabban a hajózási útvonalaktól távol bukkannak föl, olyan helyeken, ahová a kereskedelmi hajók ritkán jutnak el. Az is előfordul, hogy a tengeráramlás a partok közelébe sodorja, vagy a hullámverés a víz alatt húzódó sziklákon zúzza szét őket. Megesik az is, hogy a „hollandusok”, melyek természetszeríleg éjszaka nincsenek kivilágítva, összeütköznek a szabályosan közlekedő hajókkal, s így súlyos tengeri katasztrófák okozóivá válnak.

A Marlborough titka

1913 októberében történt.
A Tízföld partjainál, nem messze Punta Arenastól, a Johnson neví angol gőzhajóról észrevették, hogy egy bevont vitorlájú bárka hánykolódik a vízen. A kapitánynak feltínt, hogy fedélzetén egyetlen embert sem látni. Megparancsolta, hogy közelítsék meg az ismeretlen hajót.

A Johnson gépeit leállították, megcsikordultak a csigák, s egy mentőcsónak huppant a tenger vizére. Néhány evezőcsapás, s az angol matrózok kíváncsian betízgették a kísértet kormányosfülkéjén látható elmosódott szavakat, a hajó és a bejegyzési kikötő nevét: Marlborough, Glasgow…

Odaeveztek a hajó orrához… Kiderült, hogy a legénység nem hagyta el a Marlborough-t. A fedélzeten összesen húsz csontvázat találtak. A hajó rakománya valamiféle teljesen egynemí masszává olvadt össze. Ugyanakkor sem a hajótest, sem az árbocok, sem a vitorlák nem szenvedtek semmi olyan komolyabb károsodást, amely magyarázatot szolgáltathatott volna a tragédiára. A megtalált iratok sem segítettek a rejtély megoldásában: a hajónaplót moszatréteg borította, az írás a fölismerhetetlenségig elmosódott, az egyéb iratokat pedig a rovarok rágták szét.

Az angol matrózok töprengve, találgatások közepette tértek vissza hajójukra. A kapitány bejelölte térképén azt a helyet, ahol a titokzatos vitorlással találkoztak, följegyezte a történteket a hajónaplóba, majd parancsot adott a kijelölt út folytatására. Az időjárási viszonyok nem tették lehetővé, hogy a kísértethajót vontatókötélre vegyék.
Partot érve, a Johnson kapitánya azonnal jelentést tett a Marlborough-ról a kikötői hatóságoknak. Amit elmondott, azt a találkozás szemtanúi esküjükkel erősítették meg.

A vizsgálatok során kiderült, hogy a szerencsétlenül járt hajót 1876-ban építették, és D. Leslie volt a tulajdonosa. A hajó hossza 68,5, szélessége 10,7, a fedélzet magassága 6,4 méter volt. 1890. január 11-én a Marlborough kifutott Littleton (&Uacutej-Zéland) kikötőjéből, s London felé vette az irányt. Gyapjút és fagyasztott húst szállított. A hajó legénysége huszonkilenc emberből állt. Rajtuk kívül még egy utas is tartózkodott a fedélzeten.

A vitorlás parancsnoki tisztét J. Hurd kapitány töltötte be, aki tapasztalt, jó tengerész hírében állt. Két nappal azután, hogy a kikötőből kifutott, a fedélzetéről még válaszoltak egy arra haladó hajó jelzéseire. A vitorlást utoljára április 1-jén látták a Csendes-óceánon, valahol a Tízföld partjainál. Ezután a hajónak nyoma veszett.

A hosszadalmas távolmaradás miatt nyugtalan tulajdonosa májusban kerestetni kezdte a vitorlást. A kutatás nem járt eredménnyel. A tengerészeti hatóságok is szabályos nyomozást rendeltek el, de ez sem tudott fényt deríteni a hajó rejtélyes eltínésére. A Marlborough-t ezután a nyomtalanul eltínt hajók között emlegették. Azt hitték, hogy a Horn-fok körüli sziklák áldozatává vált. Ennek a környéknek nagyon rossz a híre; a hajósok igyekeznek elkerülni, hajótemetőnek is nevezik. Az év mintegy háromszáz napján vad viharok tombolnak errefelé. A szél, a hullámok és a part menti áramlatok szinte vonzzák ide a hajókat, majd a part menti szirtekhez csapják őket.

Ilyen volt az a hely, ahol a Marlborough-t utoljára látták, s a föltételezések szerint ezen a helyen süllyedt a hullámsírba. A hajó eltínése és megtalálása között több mint huszonhárom év telt el. Ez idő alatt senkinek sem akadt útjába az úszó koporsó. A fedélzetén lejátszódó tragédia örök titok marad.

De hogyan lehetséges, hogy a vitorlás nem zúzódott pozdorjává a part menti sziklákon? És vajon miért nem süllyedt el a viharok idején? Vajon merre bolyonghatott ily hosszú ideig?

Egyes föltételezések szerint a hajó valamelyik csendes, part menti öbölbe sodródott, s mindaddig ott vesztegelt, amíg a szárazföldről a tenger felé fújó hatalmas erejí szélvihar ki nem sodorta a tengerre.
A Marlborough-t érintetlenül találták. Minden berendezése, fölszerelési tárgya a helyén volt. A csontvázakat is abban a helyzetben és ott találták meg, ahol egy úton levő vitorlás legénységének normális körülmények között tartózkodnia kell.

Egy a kormánykeréknél, három a fedélzeten, a lejáró környékén, tíz a szokásos őrhelyen, hat pedig pihenőben, a kajütben. Mindnyájan a szokásos ruhát viselték, illetve a ruhákból megmaradt rongyfoszlányokban találták meg őket. &Uacutegy látszik, az embereket valami hirtelen, váratlan dolog semmisítette meg.

Tízzel kevesebb csontvázat találtak meg, mint ahány ember valójában a hajón tartózkodott. Lehetséges, hogy már korábban meghaltak s a tengerbe temették őket, mielőtt a többieket is elérte volna végzetük. Vagy talán valahol partra tették őket. De az is elképzelhető, hogy a tragédia bekövetkezte után a hullámok lesodorták holttestüket a fedélzetről.

Voltak olyanok is, akik egy hirtelen kitört járvánnyal vagy mérgezéssel magyarázták az esetet. Korunkban a Marlborough talányát hirtelen fellépő radioaktív hatással is lehetne magyarázni. De bárhogyan volt, bármi történt is, semmi bizonyosat nem tudunk. A talány, úgy látszik, örökre talány marad.

A meglógott iskolahajó

A XX. század egyik legrejtélyesebb kísértethajója a dán Kopenhagen iskolahajó. 1928. december 4-én futott ki Buenos Aires kikötőjéből, hogy folytassa világkörüli útját. A vitorlás fedélzetén a matrózokon és tiszteken kívül még hatvan tengerésztiszt-növendék tartózkodott. Egy hét elteltével, amikor a hajó már mintegy 400 mérföldet hagyott maga mögött, a fedélzetről táviratot küldtek a szárazföldre. A parancsnok közölte, hogy sikeresen folytatják útjukat s minden a legnagyobb rendben van.

A hajó és a fedélzetén tartózkodó emberek további sorsa titok maradt. Rendeltetési helyére, Koppenhágába a hajó nem érkezett meg. Sokan állítják, hogy a későbbiek során többször is találkoztak vele az Atlanti-óceán különböző vizein. &Aacutellítólag fölvont vitorlákkal haladt a tengeren, de az életnek semmi nyoma nem volt fölfedezhető rajta.

1929 januárjában az Atlanti-óceán déli részén, a Brazília és a Jóreménység foka között félúton fekvő Tristan-da-Cuma sziget lakói fölfigyeltek egy elegáns vitorlásra, amely az alattomos part menti szirtek felé tartott. A hajót viharos erejí szél röpítette a partok felé. Már eléggé közel járt a szigethez, s világosan kivehető volt, hogy fedélzetén az életnek semmi nyoma. Az iskolahajókat megkülönböztető széles, fehér csík arra engedett következtetni, hogy a Kopenhagen közeledik.

Mintegy fél mérföldnyire a sziget partjaitól a hajó a parti áramlatok hatalmába került, melyek a nyílt tenger felé sodorták, s a távolban sírísödő ködben hamarosan el is tínt a szigetlakók szeme elől. Amikor a viharos szél elcsitult, megpróbálták fölkutatni, de sem a vitorlást, sem a roncsait nem sikerült fölfedezni. Hamarosan híre jött, hogy azon a januári napon, amikor a Tristan-da-Cunia sziget lakói látni vélték, éppen a Ponaps neví finn hajó haladt el a sziget partjainál. Ezek szerint a sziget lakói valószíníleg nem is a Kopenhagent látták, hanem az ötárbocos finn vitorlást.

Még ugyanabban az évben chilei halászok is hírt adtak a titokzatosan eltínt hajóról. Chile déli partvidékénél halásztak, amikor hatalmas vihar tört rájuk, s a fölkorbácsolt tengeren megpillantottak egy hajót, amely nagyon hasonlított a Kopenhagenre. &Aacuterbocai ekkor már nem voltak. A mentőhajók azonnal kifutottak a halászok által megjelölt körzetbe, gondosan átkutatták a tengert, de semmit sem találtak.

A hatalmas iskolahajónak és legénységének eltínése nagyon fölizgatta a dán közvéleményt, hiszen a hajó, amely mögött több év sikeres tengeri útjai álltak, nemegyszer bebizonyította már kiváló tulajdonságait. A Kopenhagenen hajózó tengerésztiszt-jelöltek szülei speciális keresőhajót indítottak abba a körzetbe, ahol a hajó eltínt, de a kutatás nem járt eredménnyel.

A hajózási szakemberek végül is arra a következtetésre jutottak, hogy a Kopenhagen valószíníleg olyan gyorsan sülylyedhetett el, hogy a legénység és a fedélzetén levő tisztiiskolások már nem érkeztek mentőcsónakba szállni.

Egy urna bombákkal

A Badger Steiten 1969 decemberében zajlott le a katasztrófa, valahol a Csendes-óceán északi részén. A hajó az Egyesült &Aacutellamokból, Washington államból indult el utolsó útjára. Fedélzetén gyilkos bombaterhet szállított a vietnami megszálló csapatok számára. Az út elején az óceán viharos volt. A hullámok tíz napon keresztül ostromolták a hajót, mely kissé oldalra dőlve, veszélyes helyzetbe került.

A kapitány több alkalommal is megváltoztatta az útirányt, próbált kitérni a veszélyes hullámverések elől, de a vihar így is megtette a magáét. A második fedélzeten meglazultak a rögzítések s a szállítmány veszélyes mozgásnak indult. Egy hatalmas hullámlökésnél aztán az egyik konténerből hullani kezdtek a hajófenékbe a bombák, míg végül az egyik föl is robbant.

A hajón mintegy tíz négyzetméternyi lék keletkezett, de csodával határos módon, a detonáció nem robbantotta föl a rakományt. Bár a rés a vízvonal fölött keletkezett a hajó oldalán, s nem fenyegetett a gyors elsüllyedés veszélye, a kapitány parancsot adott a fedélzet elhagyására. Ekkor váratlan dolog történt. A viharos szél a fedélzetről a vízbe sodort két felfújható mentőcsónakot, s csak az utolsót, a harmadikat sikerült vízre bocsátani. Ebben helyezkedett el a harmincöt tengerész, de mielőtt sikerült volna eltávolodniuk a hajótesttől, a fedélzetről a csónakba zuhant egy ezer kilogrammos bomba és teljesen megsemmisítette a mentőcsónakot.

Az emberek a jeges vízbe zuhantak. Néhány tengerész megkapaszkodott a Badger Steit oldaláról lecsüngő kötélhágcsókba és mentőhálókba. A hatalmas erejí hullámok innen is sorra letépték és a nyílt tengerre, a biztos pusztulás felé sodorták őket. A fedélzetre fölvergődött emberek közül is a tengerbe söpörtek néhányat a hullámok. Akik pedig még valahogy tartani tudták magukat, azokat albatroszok támadták meg. Mire a mentőhajó a szerencsétlenség színhelyére ért, már csak tizennégy embert sikerült megmenteni, huszonhat tengerész a tengerbe veszett.

A következő napon az Egyesült &Aacutellamok parti védelmének hajói és repülőgépei az elhagyott rakomány keresésére indultak. A kutatás nem járt eredménnyel. Azt hitték, hogy a hajó elsüllyedt. De 1970 elején a Hawaii-szigetektől északnyugatra ismét megpillantották a tengeren hánykolódó Badger Steitet. A hánykolódó urnát haladéktalanul el kellett süllyeszteni. Már hozzá is készültek, hogy ágyúval szétlőjék a rakományt, amikor mindenki szeme láttára hirtelen elsüllyedt.

Ezt a hírt a szerencsétlenség kivizsgálására alakult kormánybizottság hozta nyilvánosságra. Természetesen arról egyetlen szót sem ejtettek, hogy az ilyen rakományok mekkora veszélyt jelentenek a tengereken közlekedő békés utasszállító és halászhajókra. Csupán a bombaszállítás megbízható módszereit publikálták…

  • Giotta eltínt lelkei

    A gőzös 1955. október 3-án a tapasztalt, jól képzett Miller kapitány parancsnoksága alatt futott ki Apia (Nyugat-Samoa) kikötőjéből, és Tokelau felé vette az irányt. Rendeltetési helyére azonban nem érkezett meg. Megindult a kutatás. Mentőhajók, helikopterek és repülőgépek vizsgálták át a hatalmas egyenlítői óceánt.

    A Giotta megtalálására irányuló mindenfajta erőfeszítés eredménytelen maradt. A hajó, huszonöt emberrel a fedélzetén, nyomtalanul eltínt. Több mint egy hónap telt el, amikor november 10-én, teljesen véletlenül a Fidzsi-szigetektől 187 mérföldnyire megtalálták. A hajó erősen megdőlve, legénység és utasok nélkül úszott a tengeren. A fedélzeti rakományt sem találták rajta.

    A Tuvalu motoros bevontatta a legközelebbi kikötőbe. A gőzös legénységének és utasainak sorsával kapcsolatosan különböző találgatások keltek szárnyra. Trópusi vihar sodorta a Giotta fedélzetéről vízbe az utasokat és a legénységet; lehetséges, hogy nem is vihar volt, hanem egy tenger alatti földrengés által kiváltott hatalmas, szökőárszerí hullám; kalózok támadták meg a hajót, kirabolták és megszabadultak a nem kívánatos tanúktól és így tovább…