Tudósközelben: Hargittai István kémikus, akadémikus

IPM: &Oumln rendszeresen  készít interjúkat Nobel-díjas tudósokkal, illetve potenciális jelöltekkel. Mi vitte erre az útra, hiszen nem túl szokványos, hogy egy tudós másokat faggat?

H.I.: Két eredete van ennek. Még 1965-ben, a rádió felkérésére készítettem interjút Nyikolaj Szemjonov Nobel-díjas szovjet tudóssal. Felkészületlenül mentem, szinte arrogánsan viselkedtem, de az interjú jól sikerült. Ez persze Szemjonov érdeme, hiszen ő rutinos interjúalany volt. Olyan kérdésekre is válaszolt, amire mások nem szoktak, például, hogy mit gondol, harminc év múlva hol áll majd a tudomány. Prognosztizált, és utólag meghallgatva az interjút, nem sokat tévedett. Aztán az 1990-es évek végén hat évig szerkesztettem egy New Yorkban megjelenő, kémikusoknak szóló tudományos ismeretterjesztő lapot, és oda kezdtem interjúkat készíteni tudósokkal. Ezeket annyira megszerették, hogy egy londoni kiadó már négy, egyenként harminchat interjút tartalmazó kötetemet is megjelentetett, amiből még kettőt tervezünk.

IPM: Az interjúalanyok között hány Nobel-díjas volt?

H.I.: Mintegy száz. Az mindig érdekes, ha az ember velük beszélget, mert  valószíní, hogy nagy tudóssal ül szemben. Ráadásul a közvélemény számára ez a kitüntetés olyan megkülönböztető rang, ami vonzerőt jelent.
 
IPM: Az interjúkból, illetve a Nobel-díj történetéről szóló könyvének háttérkutatásaiból összeállt az &Oumln fejében valamilyen rendszer, hogy mikor, milyen terület és azon belül ki kapja meg?

H.I.: Nincs igazán rendszer, és ilyennek a létét tagadják is a svédek. Lehet, hogy egybeeséseket fel lehetne fedezni, de – a díjak kis száma miatt – ez nem kimutatható. &Iacutegy nem is megjósolható, mikor ki kapja, márpedig rendszerről akkor beszélhetnénk, ha prognosztizálni lehetne.

IPM: Térjünk át akkor meglévő rendszerekre, mégpedig az &Oumln kutatási területére. Remélem, jól jegyeztem meg: a molekulák szerkezetének meghatározása és modellezése. Jaj.

H.I.: Még hangzásra is bonyolult, igaz?!

IPM: Nem csoda, hogy elkezdett a szimmetria kérdésével foglalkozni. Mégiscsak egyszeríbb kimondani.

H.I.: Az biztos, de a szimmetriakutatás csak a hobbim. Ami persze az eredeti tevékenységemből nőtt ki. Például, a vízmolekula H2O, tehát hidrogén-oxigén-hidrogén. A szerkezetének  fontos jellemzője, hogy az oxigénhez kapcsolódik egy-egy hidrogénatom, és ha a geometriáját  le akarjuk írni, akkor azt mondjuk, hogy ez egy  háromszög alakú molekula, amelyet jellemez, hogy milyen távolságra van egymástól az oxigén és a hidrogén és hogy a láncot alkotó három atom milyen szöget zár be egymással. Tehát molekulák szerkezetének a meghatározásával foglalkozunk, és azzal, hogy ezt hogyan lehet kiszámítani, valamint, hogy hogyan lehet megjósolni olyan molekulák szerkezetét, amelyeket még nem vizsgáltak.

IPM: És mondjuk a víz volt az, ami felhívta a figyelmét a szimmetria jelentőségére?

H.I.: Lehetett volna a víz is, vagy más szimmetrikus molekulaszerkezet, de pontosan meg tudom mondani, mi volt az a két dolog, ami elvitt abba az irányba. Amikor készültem a kandidátusi vizsgámra, akkor valamit újra felfedeztem, valamit, amit előttem már sokan mások is felfedeztek. Mégpedig azt, hogy ha a szerkezeti kémiában, spektroszkópiában figyelembe veszek bizonyos szimmetriákat, sokkal kevesebbet kell tanulnom. És akkoriban született az első gyermekünk is, akit állandóan fényképeztem. Egy idő után felfigyeltünk arra, hogy a képeimen mindig szerepe van a szimmetria meglétének, vagy éppen hiányának. Volt olyan, hogy egy helyszínre másodszor is elmentünk, mondván, ha elsőre, véletlenül, ilyen érdekes szimmetriákat találtam, másodszorra, tudatosan, biztosan még többet felfedezek. De nem találtam mást. Viszont előadásaimban megmutattam néhány képet és ezek nagyobb érdeklődést váltottak ki, mint az előző, szigorúan vett tudomány. Attól kezdve gyakran tartok  előadást a szimmetriáról  és feleségemmel együtt több könyvet is megjelentettünk a témában.
 
IPM: Lefordíthatom a szimmetriakutatást úgy is, hogy egyfajta harmóniakeresés? Az emberek többsége a szimmetrikust tekinti szépnek.

H.I.: A szimmetria valóban harmóniát és arányosságot is jelent. Azt viszont nem gondolom, hogy csak az a szép, ami szimmetrikus. A túl sok szimmetriától megcsömörlünk, mert túlzottan steril, irritáló, zavaró. Ezért van az, hogy a középkori építészek egy-egy gyönyörí palota sarkában hagytak valami befejezetlen dolgot, hogy megtörjék a túlzott szabályosságot. Sőt, az élet elengedhetetlen feltétele bizonyos szimmetriák hiánya, amit disszimmetriának hívnak.
A nukleinsavak, amelyek az öröklődést hordozzák, nem tudnák betölteni feladatukat, ha teljesen szimmetrikusak lennének.

IPM: Előbb említette, hogy a feleségével közösen dolgoznak. Nem ritka, de azért nem is éppen szokványos dolog ez sem.

H.I.: Ez biztos, de nálunk adta magát. Feleségem eredetileg a tanítványom volt. Na nem volt közöttünk nagy korkülönbség, csak négy és fél év. Mindenesetre az egyetemi doktori disszertációját az én vezetésemmel készítette el. Első könyvünk  molekulaszerkezeti témájú volt, és természetes volt, hogy együtt csináljuk.  A folytatás is magától adódott. Én csak egyetlen könyvet írtam mással, de az kínlódás volt, nem úgy, mint a közös munka a feleségemmel.

IPM: És az miért van, hogy az esetek többségében angolul jelentetik meg könyveiket, bár az &Uacutet Stockholmba címí könyve a jövő héten magyarul is megjelenik?

H.I.: Két oka van. Az egyik, hogy angol nyelven nagyobb az olvasóközönség. A másik, hogy nem volt kellemes tapasztalatom a magyar kiadókkal. Nem szerzőbarátok. Persze lehet, hogy ez azóta megváltozott. Volt egy kellemetlen élményem. Egy magyar kiadó kiadta egy angol nyelví könyvemet úgy, hogy a kézirat leadása után öt évvel jelent meg. Egy nagyon szép recenzió Nyugaton azzal végződött, hogy nagyszerí könyv, csak kár, hogy a szerző az utóbbi négy év tudományos irodalmát már nem ismeri. Ez 20 évvel ezelőtt történt.
 
IPM: Megfigyelte, hogy bármit kérdezek, mindent két okra vezet vissza?

H.I.: Igen, megfigyeltem, és csodálkozom is rajta, de ezután majd jobban odafigyelek.
 
IPM: Itt az első alkalom. Mire vezethető vissza a kémia iránti érdeklődése?

H.I.: Kedvenc tárgyam a matematika volt. &Oumltödikes koromban jutalom-könyvet kaptam egy matematika versenyen elért eredményemért. A könyv arról szólt, hogy a szénből mi mindent lehet előállítani. Ekkor találkoztam először a kémiával. Érdekes, hogy a könyv teljesen átpolitizált volt, de én tizenegy évesen ki tudtam szírni mindezt, és csak a szénre koncentráltam. A matematikát továbbra is szerettem, de voltak nálam jobb matematikusok, és nem akartam egy lenni a sok közül. Pedig egy kémiatanárom majdnem megutáltatta velem a tárgyat, úgyhogy kész szerencse, hogy csak két hónapig tanított. Én ezért mindenkit meg tudok érteni, aki azt mondja, hogy utálja a kémiát, mert miközben nincs olyan az életben, aminek a hátterében ne lenne ott a kémia, nem jól tanítják, és nagyon rossz, mai divatos szóval, a pr-ja. Mondok is egy példát. Ma délután itt volt egy svéd kollégám, a Nobel-díj Bizottság tagja, és megkérdezett, mit szólok a legutóbbi díjhoz. Azt mondtam, hogy a kémia szempontjából sajnálom, hogy a mágneses rezonancia leképezés felfedezésért orvosi Nobel-díjat adtak és nem kémiait. Az eredeti felfedező egy kémiaprofesszor, Paul Lauterbur, aki ma is kémikus, és a fizikai kémia elvei alapján dolgozta ki az új módszert, amiért orvosi Nobel-díjat kapott. Igaz, hogy a felhasználás orvosi, de a kémikusoknak mégis harcolniuk kellett volna, hogy kémiai felfedezésnek ismerjék el, ám elszalasztották a lehetőséget.

IPM: Nem szokott arra gondolni, hogy majd &Oumln megnyeri ezt a kémikusoknak? Hiszen annyit foglalkozik a Nobel-díjjal.

H.I.: Azért tudok ezzel a témával tárgyilagosan és számomra is szórakoztatóan foglalkozni, mert tudom, hogy nincs egyéni érdekeltségem a dologban.  Viszont azt is tudom, hogy mennyi gyötrődéssel jár ez azoknak, akik nagyon közel kerülnek a díjhoz, amit azután vagy megkapnak, vagy nem. Októbertől októberig rettenetes feszültségben élnek, még akkor is, ha ők valóban szerények és esetleg nem is számítanak rá igazán, de a környezetük nem engedi, hogy kivonják magukat ez alól a nyomás alól. Viszont a Nobel-díjas felfedezések és kutatók tanulmányozása számomra igazi iskolát jelent.  Ennek  köszönhetem például azt is, hogy megszerettem a biológiát és rengeteg információra teszek szert.  Meg tudom mondani például, hogy Magyarországról kit tartok legesélyesebbnek tudományos Nobel-díjra.

IPM: Éspedig?

H.I.: Hangsúlyozom, hogy arról nem beszélhetek, hogy kit jelölök, amikor rendszeresen felkérnek jelölésre, mert ebben szigorú titoktartás kötelez.  Szerintem Furka &Aacuterpádnak (Széchenyi- díjas professzor. A Szegedi Tudományegyetemen előbb kémia–fizika szakos középiskolai tanári, majd vegyészdiplomát szerzett. 1972 óta az ELTE egyetemi tanára. Fő kutatási területe a kombinatorikus kémia. A szerk.) kellene kapnia, és esélyes is rá.

IPM: Bízzunk benne, hogy bejön a jóslata. De visszatérve tudós-interjúira. Azt mondja, rengeteget tanult tőlük. Volt olyan, hogy életre szóló nyomot hagyott &Oumlnben valaki?

H.I.: Több ilyen volt, de ha az egyik beszélgetésemre visszaemlékszem, még most is meghatódom. Egy kilencvenes éveihez közeli amerikai, a Harvardon  kémiát oktató világhíres professzortól, Frank Westheimertől  kérdeztem meg, hogy ki volt rá nagy hatással. Elmondta, hogy a Harvardon egy James Conant neví professzorhoz ment volna doktoránsnak, de mivel az a Harvard elnöke lett, mást kellett választania. Miután ledoktorált, Conant  behívta magához, hogy megkérdezze a terveiről. Miután elmondta, Conant így szólt: ha ezt megcsinálja, akkor az lábjegyzete lesz egy lábjegyzet lábjegyzetének a kémia történetében. Westheimernek ez a megjegyzés átalakította a gondolkodásmódját, mert rájött, hogy nemcsak azt kell eldöntenie, hogy mivel foglalkozzon, hanem azt is, hogy mi elég fontos ahhoz, hogy foglalkozzon vele. És ennek megfelelően dolgozott egész életében, mindig szem előtt tartva azt, hogy vajon ehhez mit szólna Conant?

IPM: &Oumlnnek volt ilyen mentora?

H.I.: Több is. Cikket írni például bizonyos tudósok cikkeinek olvasásából tanultam meg. Sok ember van, akinek nagyon sokat köszönhetek. A gimnáziumban, ahova kalandos úton kerültem, az első osztályos osztályfőnököm volt az, aki példát mutatott. Aztán volt egy borzalmas kémiatanárom, de sokat tanultam tőle, úgyhogy neki is nagyon hálás vagyok.

IPM: Azt mondja, kalandos úton került gimnáziumba. Miért?

H.I.: Orosházán jártam általános iskolába, és ott jelentkeztem a Táncsics Gimnáziumba, ahova fel is vettek. De az iskolakezdés előtt egy héttel megsemmisítették a felvételemet osztályidegen származásomra hivatkozva. Ez úgy történt, hogy az egyik osztálytársamat nem vették fel, mondván, hogy ipari kulák családból származott. Máig is szégyellem, hogy ezen nem háborodtunk fel eléggé. Az édesapja viszont fellebbezett.  Megírta, hogy míg az ő fiát nem vették fel, hét osztálytársát felvették, pedig ők is hasonló családból származnak. Nálunk a nagyapámnak volt üzlete Orosházán. Megvizsgálták a fellebbezést, a leírtakat jogosnak találták, úgyhogy a másik hét gyerek felvételét is megsemmisítették.

IPM: Ezt hogy élték meg azután, hogy a családjuk, szintén a származásuk miatt, már túl volt egy deportáláson, és szinte csak a csodának köszönhették, hogy életben maradtak?

H.I.: Édesanyámnak talán ez adott erőt, hogy ne hagyja annyiban a dolgot. Elment még a megyei párttitkárhoz is, aki azt mondta, nem lehet elég korán megakadályozni, hogy egy osztályidegen majd egyetemre menjen. De Pesten már más szelek fújtak, 1955-öt írtunk. A köznevelési lapban megjelent az ügyünkről egy cikk, Ezek már a mi gyerekeink címmel, és a minisztérium úgy döntött, hogy a helyi szervek érzékenységét nem bántják meg, de az ország bármely más gimnáziumába felvesznek. &Iacutegy kerültem Pestre.
 
IPM: Nem mondhatnám, hogy könnyí gyerekkora volt. Lépten-nyomon a történelembe ütközött.

H.I.: Én ezt akkor nem így éltem meg. A deportálással kapcsolatban is csak arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy megmenekültem. Ma már máshogy látom, és fel vagyok háborodva, hogy hároméves koromban bezártak egy koncentrációs táborba. De ettől nem lettem búskomor, csak megértettem, hogy én csak egy hatalmas borzalomban voltam szerencsés.

IPM: Minek köszönhetik a szerencséjüket?

H.I.: Annak, hogy körülbelül tizennyolcezer zsidót „jégre tettek”. Volt egy zsidó csoport, amelyik a németekkel tárgyalt, hogy árukért cserébe megmentsen embereket. A németek szempontjából ez azért lehetett fontos, mert talán azt remélték, hogy ez később érdemükül szolgál. És volt egy harmadik szempont. Ausztriában óriási munkaerőhiány volt és Bécsben jól jött a rabszolgamunka; édesanyám például tetőfedőként dolgozott.
 
IPM: És hogy kerültek vissza?

H.I.: A szovjet hadsereg bevonult, felszabadították a lágert, és mi elindultunk haza. Engem a nagybátyám talicskán tolt. Számomra érdekes, hogy édesanyám el sem tudta képzelni, hogy más irányba induljon el. Ha visszagondolok – hozzáteszem, hogy elégedett vagyok az életemmel, és a családomat is annak köszönhetem, hogy visszajöttünk –, én nem indultam volna el a visszafelé vezető úton. Mert nemcsak egy deportálásról volt szó, az már csak egy folyamat vége volt. És ezért zavar engem, hogy ma megpróbálják úgy beállítani, hogy a németek megszállták Magyarországot, és jött a holokauszt.  Ez legalább annyira volt magyar ügy és cselekmény, mint német. És nekünk elsősorban erre kellene koncentrálnunk. Ezt a németek a maguk részéről már megtették, de mi még nem. Ebben azt hiszem, hogy a magyar társadalom még nem jutott el az önismeret, vagy még inkább az önbecsülés azon fokára, hogy ezzel őszintén szembenézzen.              

Szakmai életpálya…   Széchenyi-díjas, a Budapesti Míszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kémia professzora, az ELTE kutatóprofesszora, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Norvég Tudományos és Irodalmi Akadémia külföldi tagja, az Academia Europaea tagja, a Moszkvai Egyetem és az Észak-Karolinai Egyetem (USA) tiszteletbeli doktora.  Kutatási területe a szerkezeti kémia.  Tágabb érdeklődésébe tartozik a szimmetria és a XX. századi tudománytörténet. §