Van-e jövője a közgazdaságtannak?

A globalizációval a világ valójában csak a gazdaság számára, azon belül is a tőke számára igazán világméretí. Vagyis az információs korszakban különösen fontos kérdés, hogy van-e, és ha igen, milyen jövőszemlélete van a közgazdaságtannak, a jövő alakítása szempontjából ennyire meghatározó tudományágnak?A közgazdaságtan jövőorientált tudomány. A kijelentés meglepőnek tínhet, két okból is. Egyfelől a gazdasági szereplőkről ma nem az az általános kép, hogy a jövő lebegne a szemük előtt: a jelenre vagy a holnap hasznára koncentrálnak, tekintet nélkül arra, hogy a profithajszában milyen károkat okozhatnak a következő generációknak. Az energialobbik nyomása vagy a környezeti katasztrófák jó példái ennek a szíklátóköríségnek.  Másfelől, már maga a tudomány jövőorientáltsága sem magától értetődő. Igaz, hogy minden területen a még ismeretlent kutatják – de ez majdnem minden esetben a már létezőre vonatkozik. A történettudomány vagy az antropológia a múltban határozza meg kutatásának tárgyát. A szociológia vagy számvitel a jelen vagy közelmúlt szerkezetét vizsgálja, és így próbál a jövőre következtetéseket levonni.

Tanok és tőketényezők
A közgazdaságtant azonban már a születésekor a jövő izgatta. Adam Smith, akit a rendszeres gazdasági tanulmányok első mesterének tartanak, 1776-ban jelentette meg könyvét a Nemzetek gazdagságáról. Munkamegosztásról meg bérviszonyokról írt, de az izgatta: ha a legnagyobb gyarmati területek végül elszakadtak (1776 az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat éve is!), akkor mit kellene tenni a gazdasági szférában, hogy el lehessen kerülni a birodalom széthullását? Jöjjön egy másik példa. A modern közgazdaságtan nagy alakjához, Alfred Marshallhoz kötődik a keresleti-kínálati törvény leírása. Csakhogy ő ezt 1890-ben nem empirikus felmérésekre alapozva állapította meg, hanem törvényét és könyvét a „menedzserek”-nek és a jövőnek szánta, azzal a céllal, hogy ha mindenki így gondolkodik (szinte függetlenül a törvény igaz vagy hamis voltától), akkor a törvény míködni fog, a gazdaság az egyensúlyi állapot felé halad, elkerülhetők a válságok, és a boldog békeidők örökké fennmaradnak. Hogy mennyire nem fantazmagória a dolog, bizonyítja, hogy a máig uralkodó közgazdasági tankönyvek első fejezete e fenti törvény.

Az információs társadalom korában a kommunikáció-technológiai lehetőségek nyitottabbá, ezzel együtt bonyolultabbá tették a társadalmakat. A cselekedeteink következményei könnyen felerősödnek, és gyorsan terjednek, ezáltal a jövővel való foglalkozás nemcsak demokratikusabb lett, hanem felelősségteljesebb is. A globalizációval a világ valójában csak a gazdaság számára, azon belül is a tőketényezők számára igazán világméretí. Vagyis az információs korszakban különösen fontos kérdés, hogy van-e, és ha igen, milyen jövőszemlélete van a közgazdaságtannak, a jövő alakítása szempontjából enynyire meghatározó tudományágnak?

A jelenérték számítás
A neoklasszikus (mai is alaptárgyként tanított) közgazdaságtan gondolkodási alapmotívuma a határelemzés. Ennek lényege, hogy a minden egyes lépés vagy időbeli előrehaladáskor bekövetkező változást kell értékelni. Ez önmagában már jövőorientált, hiszen a klasszikus közgazdászoktól eltérően nem a múlt átlagos értékeire kíváncsi, hanem arra, hogy minden egyes döntés milyen változást hoz a jövőben. Más szóval a vállalkozó nem az elmúlt időszakban egy forint ráfordításra eső átlagos bevétel alapján dönt a következő beruházásról, hanem a következő forint kiadás által nyerhető bevétel szerint. A kettő egybeeshet, ha a körülmények változatlanok, ebben a helyzetben megállja a helyét a prognózis. Vegyük azonban észre, hogy megváltozott a szemlélet: a gazdálkodót ez az elmélet józannak, felvilágosultnak, tökéletesen informáltnak és előrelátónak tartja, aki a jövőt „ismeri”, különben hogy dönthetne a következmények alapján.

Kiemelkedő eleme a költség-haszon logikának, hogy a gazdálkodó nem egypontú, következmény-jövőben gondolkodik, hanem jövő alternatívákat állít fel, és ezek között választ. A közgazdasági elméletben ugyanis a döntés „költsége” nem pusztán a forintbeli tényleges kiadás, hanem annak a második legjobb alternatívának a nem-élvezete, amelyről végül is lemondtunk. Tetejébe mindehhez a huszadik század egyik leghatékonyabb elméleti hozzájárulása a jelenérték számítás, amely alapján a különböző jövőbeli időpontok hozamai hasonlíthatók össze a jelenben. Ez a technika közvetlenül összekapcsolja és mennyiségileg is kifejezi a múlt-jelen-jövő idősíkokat.

Eddig arról volt szó, hogy a klasszikus, múltba forduló közgazdasági gondolkodás helyett a jövő felé forduló és abból visszanyúló szemlélet az uralkodó. Tekintsünk azonban mélyebbre a közgazdasági módszertanban. A neoklasszikus elemzés közvetlenül is érinti a jövőt. Friedman, a nyolcvanas években induló korszakváltás vezető közgazdasági ideológusa arról értekezik, hogy egy elmélet megbízhatósága nem azon mérendő le, hogy az a valóságot mennyire pontosan írja le, hanem azon, hogy az mennyire pontosan képes előre jelezni. Amennyiben a fennálló elméleti modell alapján prognosztizált jövő megegyezik a megvalósult jövővel, úgy az elmélet, akármilyen absztrakt valóságképet rajzol is fel, használható. Vagyis az elmélet csupán a folytatódó jövő előrejelzésére alkalmas, a múltbeli megfigyelések általánosításának továbbvetítésére. Ennek felelt meg elméletileg a sokáig uralkodó nézet az adaptív várakozásokról: a jövőre vonatkozó elképzeléseinket a múltbeli tapasztalatok határozzák meg.

A kétoldalú következmény
A következményekben való gondolkodás szélsőséges esetben kétoldalúvá válik. Matematikailag ugyanis alkalmas arra, hogy végtelenül kicsi – időben: pillanatnyi – elmozdulásra eső változást mérjen. Ebben a módszerben eltínik az idő: a múlt és a jövő jelenné zsugorodik, mégpedig pillanatnyi jelenné. Mindez nem baj, sőt! Az időtlenség ugyanis kifejezi azt az egységességet, amelyet az emberi érzékelés csak ellentétekben vagy időbeli sorozatban képes felfogni és kifejezni: jó-rossz, fény-sötétség, egészség-betegség, holnap-tegnap. A jelen ebben az esetben ún. kiterjesztett jelen, amely egyszerre magában foglalja a múltbéli tapasztalatokat és a jövőre vonatkozó várakozásokat, ugyanakkor a mindenkori jelenre koncentrál, nem nosztalgiázik a múltban, és nem veszik el egy nem létező jövőben.

A pillanat világa azonban úgy is megjelenhet, hogy nem érdekel a múlt, és nem foglalkozom a jövővel, csupán a mának élek. Ennek jellegzetes esete, amikor a pillanatnyi állapotot, az itt-és-most szerkezetét, irányát mechanikusan kivetítjük a jövőbe. A neoliberális típusú globalizáció világa éppen ezt a projekciót képviseli, elképesztve a józanul gondolkodókat – például akkor, amikor nemzetközi pénzügyi szakemberek saját stabilizációs modelljük jövőjét kényszerítették receptszeríen a közép-kelet-európai országokra a kilencvenes években. (A közgazdaságtan jövőorientáltságát a nemzetközi elismerések is bizonyítják. A 2003. évi közgazdasági Nobel-díjat Grangers professzor az idősorok ökonometriai elemzésében kidolgozott új módszerekért és elért eredményekért kapta.)

Előrefelé kérdez, visszafelé néz
Az előrejelzés szerves része a közgazdasági kutatásoknak, de elsősorban prognosztikai alapon, a múlt és jelen vizsgálatából levonható tudományos következtetéssel. És itt van a probléma.  Az információs társadalommal ugyanis egyfelől korszakváltásba lépett a fejlettnek mondott világ, aminek lényege az, hogy a kétpólusú-jóléti világ logikája, törvényszeríségei nem alkalmazhatók automatikusan a következő időszakra. Másrészt az info-kommunikációs eszköztár drasztikusan lerövidíti azoknak a döntéseknek a következményidejét, amelyeket a mindennapi életünk egyre meghatározóbb területein hoznak. A kontinensek vándorlása persze még mindig elhanyagolható változás a mi életünkben, az alma termésideje sem alakul át, és egy útépítő vállalat beruházásai is jól kalkulálhatók – legalább is természeti-míszaki szempontból. A szolgáltatással, turizmussal, sőt számítástechnikai míszaki fejlesztéssel foglalkozó vállalkozások azonban nem építhetnek a múlt trendjeire, sem a jelen állapotára.

Vagyis, mindent összevetve a közgazdasági szemlélet „előrefelé kérdez”, de visszafele néz. Továbbá olyan emberképet rajzol, amely egyszerre ismeri a múltat és a jövőt, és a kettő között nem mutat lényeges törést. Ennek a közgazdaságtannak a csúcspontja az ún. új intézményi iskola, amely a neoklasszikus módszertant, annak minden előnyével és hátrányával együtt kiterjeszti a gazdasági szférán túlra. A józan előny-hátrány mérlegelés alapján elemzik és ítélik meg a jogi, politikai, közszolgálati döntéseket, magát a gazdaságtörténetet is, sőt az állatok viselkedésére, döntéseire is alkalmazhatónak vélik. A neoklasszikus közgazdasági szemlélet tehát ambivalens: egyfelől a régmúltban ragadt, azokat a technikai viszonyokat képviseli, amelyekben az emberöltő által befogható jövő a nagyapák tapasztalataiból is megragadható volt. Hiányzik belőle a jövőkép alkotás eleme, amely a múlt-jelen tendenciájától minőségileg eltérő jövő elképzelését is lehetővé teszi. Másfelől viszont előreszalad a jövőbe: emberképe bölcs, megfontolt, előrelátó és józan – tényleg homo sapiens, szóval nem az ezredforduló embere.

Az intézményesített ember
Az utóbbi évtizedek új közgazdaságelmélet útjai részint továbbviszik, részint árnyalják a fenti képet, részint alternatívában gondolkoznak. Az új mikroökonómia, makroökonómia a felvilágosult jövő emberét stilizálja. Ebben a neoklasszikus hagyományokat folytató gazdasági gondolkodásban a jövő formálásának fő szintje egyéni, de ez már nem az egyéni túlélésért küzdő magányos egyén, hanem intézményesített, azaz család-tag, vállalati-dolgozó, gyülekezeti-testvér. Ennek az iránynak a fő jelszava a racionális várakozások, a korábbi adaptív várakozásokkal szemben. Nem a múlt a meghatározó a jövőre nézve, hanem a múltból (sikerekből, hibákból) való tanulás. Az intézményi iskolából nőtt ki az evolúciós közgazdaságtan, amely módosít a fenti képen: a nem egyensúlyi állapotokat vizsgálja és a nem tökéletes ember a jövő formálásának alanya: az, aki téved, hibázik, a tömeghangulat hatása alatt állhat. Ehhez tudni kell, hogy az intézményi iskola tradíciója a huszadik század elejére visszanyúlik; itt azonban nem a közgazdasági módszertant terjesztették ki a többi tudományterületre, hanem fordítva: a politika, pszichológia, kultúra mintázataiba helyezték bele
a gazdálkodás módját.

A régi és az új intézményi iskola közvetítője a ma is élő Coase, aki azt mutatta ki, hogy a demokratikus alapú piaci mechanizmussal megfér a hierarchia – azaz, hogy az egyén a jövőre vonatkozó elképzeléseit alárendeli például a vállalati szintnek –, mert a piaci mechanizmus míködtetésének is költségei vannak. Ennek fő oka a bizonytalanság, amely a tökéletlen informáltságból és az ember korlátozott racionalitásából fakad. A racionális várakozások tétele így összekapcsolódik a korlátozott racionalitással, és a tévedés-tanulás, illetve jövőkép-tapasztalatok mechanizmust építi fel. Az ökológiai közgazdaságtan is változtat az Isten-ember elhamarkodott képén. Itt a természet jelenik meg úgy, mint a jövőképek kialakításának viszonyítási pontja. A projekció nem szalad a végtelenbe, mert az ember, mint természeti lény fenntartásának korlátai vannak. A habzsolás hedonista világát nem lehet a végtelenségig folytatni, mert sem az alapanyagok, energiaforrások nem elegendőek az egyik oldalon, sem a „mellékhatások” és melléktermékek nem kezelhetőek a másikon. Közben pedig a tevékenység „tárgya”, a homo, fiziológiailag, pszichológiailag és szellemileg is korcsosul.

Az ökológiai közgazdaságtan tehát a jövőfeltételek irányából módosítja a gazdálkodó ember elméletét. A sok, formálódó alternatíva közül megemlíteném még az új politikai gazdaságtant, amely szintén korlátok közé tereli a Felvilágosodásban önhitté vált ember. Ebben az esetben viszont nem elsősorban a természeti, hanem a társadalmi törvények határai szabnak gátat az ember mindenhatóságának. Ez az irány szintén merít a régi intézményi hagyományból, és annyiban kötődik a régi politikai gazdaságtanhoz, hogy a gazdálkodó embert egy meghatározott társadalmi szerkezethez és annak politikai céljaihoz köti. Szemléletét tekintve a gazdaság hosszú távon nem öntörvényí, hanem jövőképek megvalósításának materiális területe. Célunk volt pl. az EU-hoz való csatlakozás, de a díszbeszédeken kívül ez gazdaságszerkezeti átalakítást, új szemléletmódot stb. kívánt. Az új politikai gazdaságtanban az az új, hogy
nem társadalmi csoportok konfliktusaiból bontja ki a közgazdasági törvényszeríségeket, hanem az ember fennmaradásának történelmi, hoszszú távú tapasztalataiból meríti a bölcseleti törvényeket.

Kulturális meghatározottságú tehát, és a jövőbe tekint; de azt mint irányt fogja fel, nem mint végcélt. Stratégiai látótere van, de a jelenben él. A közgazdaságtannak tehát van jövője – több is. A megvalósuló jövő és jövőszemlélet attól függ, hogy menynyire vesszük komolyan a közgazdaságtan tanításait, és felismerjük-e, hogy mindez ma, az információs korszakban nem elvont tudománya a vállalatoknak és az állami szektornak, hanem mindannyiunk mindennapjairól szól. Azaz tényleg közgazdaságtan.             §