Kínában kínai turistákkal

A kislány, az utazási iroda ügynöke, ugyan nagyon sajnálta, hogy nem tudott háromcsillagos szállodákat prezentálni, csak kétcsillagosakat, de égre s földre esküdött, hogy tiszták lesznek. Azt ajánlotta, hogy az étkezéseknél, amelyek a szokásos tízszemélyes asztaloknál lesznek, az elején gyorsan szedjek ki magamnak annyit, amennyiről úgy gondolom, hogy elég lesz, s akkor nem maradok éhen. Vigyek meleg ruhát, s gyógyszert is, mert ki tudja, bírom-e a magaslatot. Egyébként a pénzben nagyjából minden benne volt, s ha bármilyen problémám lenne, azonnal hívjam fel telefonon. A helyzet nem csak nekem volt új, neki is én voltam az első külföldi kuncsaftja.Többen is azt mondták, bolond vagyok. Kínai turistacsoporttal Kínában kirándulni valóban nem szokványos,
s a hétköznapi tapasztalatok alapján volt mitől tartanom. De amikor a Chengdu felé szálló gépen ültem, már nem nagyon volt visszaút… A repülőtéren mindenesetre ott várt egy turisztikai szakmunkás, a kezében lévő táblán kis figyelemmel felismerhetők voltak a nevem romjai. Késő éjjel volt már, jól jött a nagyon is kétcsillagos szálloda. Reggel taxival elvittek egy buszra, amely elkezdte szállodajáró programját, s összeszedte a csoportot. Az a benyomásom alakult ki, hogy én laktam a város legkülső részén, s nekem jutott a leglepattantabb szálloda is. Mindegy, a társaság nem tínt veszélyesnek. Előttem ült egy fiatalember, a nagyon közkedvelt platófrizurával. Ez igazából az én elnevezésem volt, tulajdonképpen az itthon is ismeretes tüskefrizura egyik alfaja, melyben a tüskék nem követik – sokszor jótékonyan – a fej formáját, hanem a tetejére vágnak egy lapos fennsíkot. Ezt a platót néztem napokig, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy az alatta tartózkodó ember tudott valamennyire angolul, s ez nagyon megnyugtatott. Az autópálya tábláiból viszont arra következtettem, hogy nem éppen abba az irányba megyünk, mint amelyre én készültem, s az említett baráttól tudtam meg, hogy mégis az első három nap megyünk délnek, s majd csak a második hármon északnak.

Először tehát oda utaztunk, ahol már korábban is jártam: leshani Buddha, Emei-hegy. Pontosabban nem egészen úgy, ahogyan már jártam. Korábban, ha napon belül akarta megjárni Leshant az ember Chengduból, bizony nem is hajnalban, hanem éjjel el kellett indulni. Nem is a távolság, hanem a forgalom miatt. Sichuan síkvidéki részei bizony igen forgalmasak. Rengeteg a folyó, s bár ebből mindig sok kockázat fakadt, a vidék alapvetően gazdag. Most azonban már mindenhonnan mindenhová autópályák mennek. Azt megfigyeltem, hogy általában a második látogatások a legjobbak. Akkor már mindig tudom, mit szúrtam el először, viszont még nem unom. Sichuanban kicsit differenciálódott a véleményem.

Maitréya rendbe szedi a folyókat
A leshani óriás Buddha valóban világszenzáció, egy Haitang neví szerzetes szellemi terméke. A térségben összetorkolló három folyó, a Min, a Dadu és Qingyi annyira kiszámíthatatlan és olyan rakoncátlan volt, hogy rendre lehetetlenné tette az emberek életét. A mi szerzetesünk a VIII. század elején kitalálta, hogy a hatalmas parti sziklafalba kellene vágni egy nagy Buddhát, pontosabban Maitreyát, akit a kínaiak nagyon szeretnek, s ő majd szemmel tartja a folyamatokat. Az ilyesfajta ötletek persze mindig pénzt igényelnek, sok-sok pénzt, s a szerzetesektől sokszor nem elég, hogy éceszgéberek legyenek, menedzserként is fel kell lépniük. Haitang igen elszánt embernek bizonyult. Egyszer – a hagyomány szerint legalábbis –, amikor mérséklődött az adakozókedv, s leült a projekt, kivájta a saját szemeit, demonstrálandó, mennyire elszánt, hogy végigvigye a munkát.

A 713-ban kezdődött beruházást kilencven év alatt sikerült befejezni Haitang eredeti tervei szerint. Az eredmény egy hetvenegy méter magas szobor, fából köré épített templommal, melyből a legfelső emeletek egyikén kukkolt kifelé Maitréya, hogy a folyók tudják magukat mihez tartani. Két oldalán a sziklába lépcsőszerpentint vájtak, azon lehetett lemenni a templom bejáratához. A történelem menet közben némileg korrigálta a terveket, hiszen a templom maradéktalanul leégett a Buddháról, így a folyóknak nem kell figyelniük, hol is néz ki, ott hatalmasodik teljes valójában, páratlan látványt kínálva. A lépcsőkön szépen körbe lehet járni a grandiózus testet, én azonban már tudtam, hogy hajóval ki kell menni elé a folyóra, mert olyan nagy, hogy egyben csak onnan lehet látni. Természetesen az első vizitemből ez a vízre szállás kimaradt. &Oumltletemet szétpermeteztem a buszban, s az idegenvezetőnk fejenként negyven jüanért meg is szervezte a hajóutat.

Akkor még nem tudtam, hogy az igazán fantasztikus élmény az utolsó volt aznapra. Amikor ugyanis már a lépcsőket igyekeztem volna megmászni, hozzájuthattam egy nagy tapasztalathoz arról, milyen is az, amikor hoszszabb munkaszünet van, s az emberek elindulnak megismerni az országot. Egy pillanat alatt mondtam le arról, hogy megmászom a lépcsőket. &Iacutegy felszabadult időmet kihasználhattam, hogy pontosan szemrevételezzem azt a sort, amelynek a végére nem voltam hajlandó beállni. Körülbelül négyszáz méter hosszú lehetett, átlag hét ember széles. Igaz, nagyon békés. Szalagszeríen préselődött be egy nagy, négyszög alakú térbe, ami azt jelentette, hogy a mellettem álló ember akár nyolcvan méterrel is előttem lehetett a sorban. Szóval, ezt nem, inkább csendben eldohányozgattam a kisebb Buddhák között. Mellesleg egy pöfékelő sorstársam azt is elmesélte, hogy Maitréya valóban megrendszabályozta a folyókat. Azt történt ugyanis, hogy a kibontott irdatlan mennyiségí szikla a mederbe került – nyilván mérnöki számításoktól sem függetlenül – s úgy változtatta meg a víz áramlását, hogy ezzel megteremtette a környék biztonságát is.

Másnapi célunk – telve aggodalommal a tapasztalt tömeg miatt –, az Emei-hegy volt, a buddhisták egyik szent hegye a négyből. A szent hegyeknek persze két listája fut Kínában, a taóistáké (öt) és a buddhistáké (négy), az Emei tehát az utóbbiba tartozik. Egyes bennfentesek szerint azért, mert tapasztalható rajta a szentséggel járó optikai jelenség. Mi ezt otthon glóriaként emlegetjük, s leginkább Jézus feje körül ábrázoljuk. A jelenség vagy jel hasonló a buddhistáknál is, csak nem éppen a fej körül. Mivel itt tipikus az ülőhelyzet, általában az ülő Buddha körül, függőlegesen ábrázolják. S mivel történelmi Buddhákból elég tekintélyes készlet áll ma már a rendelkezésünkre, az optikai jelenség nem egyetlen személy ábrázolásához van kiszignálva. Mások ezt vitatják, mert az a valami az ábrázolásokon sokszor nyilvánvalóan levél, lótusz leginkább.

Sok ellentmondásosat hallottam egyébként az évek során a szent helyek kiválasztásának módszereiről. Nem tudom, igaz-e, végül is én vontam le a következtetést, de vannak szakértők, általában szerzetesek, akik érzik, melyik helyen sok a qi (csi), vagyis az energia, s ahol sok, ott nagyobb rajokban köröznek a szent emberek. S mivel ez tart száz és ezer éveken keresztül, ezeken a helyeken egyre több templom épül, s így szent helyekké válnak. A szent hegyek tehát ilyen templom- és kolostorfürtök, de mindenfelé lehet ilyeneket találni. Mindenesetre az Emeien élesben létezik az optikai verzió is, Buddha fényének hívják, s igazából talán még Buddha sem kell hozzá. Egy tény: első utazásomkor csak a hegy lábáig, vagy mondjuk, sípcsont-középig, a Baoguo-templomig jutottam, mert nem volt több időm.

Néhány Kínát járó, miszticizmusra is hajlamos turistaveterán mondogatta, hogy nem járt még Kínában, aki nem volt fenn a Jinding templománál.  Hát, itt volt a nagy lehetőség. Az Emei-hegy borzasztó nagy, 3099 méter magas, heteket is el lehet rajta tölteni, s a Jinding fenn van 3077 méteren. Ráadásul nem is egy egyszerí kicsúcsosodás, hanem őrült sziklameredélyek vannak lefelé az egyik oldalán, s ennek majdnem a peremén van a templom. A kínaiak, akik az én ízlésemhez képest szeretik egy kicsit nyálasra komponálni a képeslapokat, mindig úgy ábrázolják ezt a templomot, hogy alatta, kint, a meredélyen túl, tehát a semmiben, lehetőleg jó vastag felhők legyenek. Ez nyilván összefügg azzal, hogy a buddhista hagyományban a hegy a kapu az istenekhez. S a felhők felett, az valószíníleg egy jobb kapu.

A turistát persze csak a legek kihívása érdekli. Azért kell a legmagasabban lévő templomhoz eljutni, mert az van a legmagasabban. De létezett, s létezik egy spirituális út is. Az Emei mindig fontos központ volt. A legenda szerint még az időszámításunk előtti VI–VII. század tájékán járt itt az első buddhista, egy indiai, aki Tibeten keresztül érkezett ide, s már ő megállapította, hogy ez egy szent hegy. &Aacutellítólag már az első században épült itt egy templom, s ez lett volna Kína első buddhista temploma. Ezzel azért érdemes vigyázni, mert csak én két másikban is jártam, amelyről ugyanezt állították, de az biztos, hogy hagyományoknak az Emeien nem vagyunk híján. Fénykorában több mint száz templom volt a hegyen, de a XIX. század közepén a kereszténységre kihegyezett taiping felkelők vágtak egy nagyobb rendet, így ma körülbelül húsz áll rendelkezésre. A spirituális út pedig abból fakad, hogy amikor megkezdte tanulmányait ott egy szerzetes, akkor a legalsó kolostorok egyikébe fogadták be, s ahogy fejlődött, ha fejlődött, úgy juthatott egyre feljebb és feljebb.

A célom tehát a Jinding volt, az első akadály pedig egy újabb négyszáz méter hosszú, hét ember széles sor a libegőnél. Jó, ez talán nem volt olyan hosszú, várakozási időben tudom csak megmondani: negyvenöt perc. Hősiesen kiálltam, gondolván, még így is előbb jutok fel a hegyre a libegővel, mintha ezt az első szakaszt gyalog tenném meg. Körülbelül két emberre voltam már csak a jegykezelőtől, amikor az én kedves platófejí barátom odapattant hozzám, s mondta, álljak ki a sorból, mert csak a libegőre van jegyem, de belépőm a hegyre nincs. Mégpedig azért nincs, mert az idegenvezetőnk a szállásunkon hagyta a kedvezményre jogosító igazolványát, s most visszament érte. A libegőhöz korábban jó negyven perces buszozással jutottunk el, vagyis ez oda-vissza…, jobb volt nem is belegondolni. Egy óra múlva jött meg az ember.

Utastársaim pontosan ennyi idő alatt nem tudtak megegyezni a hivatalos emberekkel, hogy adjanak már jegyet, felmegyünk, majd jön a haver, s ő utólag megmutatja az igazolványát, hogy jogosultak vagyunk a kedvezményre. Nem azért, mert az alkalmazottak ilyen kíméletlen emberek lettek volna. Mindenki segítőkész volt, egyszeríen időbe került, hogy tisztázzák a részleteket. Pont ennyi időbe. Sosem felejtem el azt a gyermeki, felszabadult örömöt az összes arcon, amikor az idegenvezető végül befutott. &Iacutegy majdnem dél volt, mire a Wan Nian-templomhoz értem, s gyakorlatilag minden esélyemet elvesztettem, hogy feljussak a Jindinghez. A Wan Nian egyébként rendkívül impozáns volt, csak nem abban a lelkiállapotban. Ez volt a legnagyobb templom a hegyen, igaz, csak 1946-ig, mert akkor leégett az elődje.

Jobb híján aztán megnéztem a majmokat, amelyek ott szabadon élnek, jól hozzászokva az emberekhez, kellően elszemtelenedve. Csak hogy jelezzem fájdalmamat, ezek az állatok 750 és 1200 méteres magasság között élnek, s még sosem hallottak a Jindingről. A fajtájuk tibeti makákó, amit nem nagyon tudtam összeegyeztetni élethelyük magasságával, de nem törtem a fejem, úgysem éppen az én világom. A völgy viszont, vagy inkább hasadék, melyben laknak, az lenyígözött, annak ellenére, hogy gyakorlatilag nem lehetett haladni a tömegtől. Messzebb jutottam tehát az Emei meghódításában, mint korábban, Kínában azonban, vagyis a Jindingen, még mindig nem voltam. Cserében szerezhettem egy kis tapasztalatot arról, hogy intézik az emberek arrafelé az ügyeiket, ha valami nincsen rendben. Fellépnek, határozottan fellépnek, s ez nekem új volt.

Mellesleg már az első ebédnél gyanút fogtam. Rendkívül leharcolt, nagyüzemi étkezdében ettünk, nyomasztó hely volt. Az ilyen menzákon a rizst többnyire központi helyen felállított fatárolókból szedi ki magának mindenki. Volt a csoportunkban egy &AacuteFÉSZ-elnök kinézetí férfi a feleségével, ő nagyon határozott volt, mindjárt mindent felfedezett, s én még túl sem estem a sokkon, hogy ott kell ennem, ő már mosolyogva érkezett a rizsével. Kérdés nélkül mutatta, hol lehet merni. Éppen visszaértem az asztalhoz, amikor &AacuteFÉSZ-es barátom nagy hangoskodás közepette egész csöbör rizsét kiöntötte maga elé az asztalra. Majd az asszonyka, kevésbé hangosan, ráöntötte a magáét. Kéttálnyi már szép halom, s mondta a platófrizurás, hogy nem jó a rizs. Sose fogom megtudni, mi volt a baj vele, mert már zuttyant az enyém is a halom tetejére, s kaptunk újat. A rizshegy persze maradt, sőt, rákerültek a csontok, miegymás, s tudatosítanom kellett magamban, hogy ez a módi. A rizst nem mindig öntjük ki, de a maradékot csak kilökdössük az asztalra. Láttam ilyet korábban is, de mindig azt hittem, csak disznó alakokkal állok szemben. Aztán én is ezt tettem, nem lévén más megoldás.

&Aacuteltalában a busz hátuljában ültem, s egyik este, mire lekászálódtam, érdes üvöltözésnek lehettem tanúja. Az &AacuteFÉSZ-elnök hangoskodott egy ismeretlen, menedzserformájú figurával. Nagyjából ki tudtam venni, hogy szerinte nem kétcsillagos a szálloda. Csendben fohászkodni kezdtem az összes helyi istenekhez, hiszen már volt fogalmam róla, milyen a kétcsillagos. Folytatódott a dühöngés, bekapcsolódtak a többiek is, s kötötték az ebet a karóhoz: mi ebbe a szállóba be nem megyünk. Valóban elég csatakosnak nézett ki kívülről, nem volt lift se, de azt nem tudtam megállapítani, miből gondolják, hogy nem lesz jó. Talán abból, hogy nem volt kinn a két csillag, mert azok ott mindenhol kinn vannak, ha járnak. Mi több, még négycsillagos nyilvános vécében is jártam. Aztán egy nagyon fölső menedzsernek kinéző pofa rávette az &AacuteFÉSZ-elnököt, tekintse meg a szobákat, s ő aztán egy harmadik emeleti ablakból önelégült mosollyal intett be bennünket az épületbe. Végül is tisztának bizonyult, volt melegvíz, s a vacsora meg a reggeli – bár rusztikus körülmények között fogyasztottuk – kifejezetten finom volt.

A fandian kockázata
A kínai kultúrában benne van a turisztikai, felfedezői hajlam. Régi szövegeik, majd regényeik tele vannak olyan történetekkel, melyekben emberek kifejezetten azért utaznak el valahová, hogy ott megnézzenek vagy megkóstoljanak valamit. De például tudjuk azt is, hogy a kulturális forradalom első periódusának nagy dezorganizációs időszakát főképp a fiatalok arra is felhasználták, hogy beutazzák, s így megismerjék az országukat. Ennek ellenére a reformidőszak igen leharcolt állapotban találta a turisztikai infrastruktúrát, bár, miért pont ezt ne találta volna úgy. A nagy fejlesztések ellenére mára leginkább kevertnek mondhatjuk az állapotokat, s így egy-egy hosszabb út menedzselésében igen nagy szüksége van az embernek arra, hogy meghitt viszonyban legyen a jó szerencsével. Se a csillagszámok, se az árak nem nyújtanak megfelelő eligazodást, s hogy egy szálloda milyen, azt leginkább akkor tudjuk megállapítani, amikor már az ágyban vagyunk.

Becsülettel el kell azt is mondanom, hogy a leskelődő meglepetések kétirányúak. Amilyen könnyen találhatjuk magunkat drága pénzért egy trágyahalomban, ugyanúgy kerülhetünk igen kedvező összegekért kifogástalan szállodákba. S éppen az utóbbiak azok, amelyek gombamód szaporodnak. El kell ismernem, hogy amióta visszaköltöztem Kínából,rendszeres tapasztalatom Európa-szerte, hogy a három-négycsillagos kategóriákban folyamatosan csak elégedetlenkedem.

Kedvenc kiránduló helyünk volt Shidu, kétórányi autóútra Pekingtől. Elképesztő kőfalak között tekereg egy pici folyócska, amely valamikor nyilván acélosabb volt, hiszen ő vágta a 20–25 kilométeres szurdokot. Sok mindennel lehet ott foglalatoskodni, széles tér nyílik lovaglásra, dereglyén való hajókázásra, lehet petárdázni, ami az ottaniaknak nagyon fontos, s persze nagyokat lehet kajálni, híres a pisztráng arrafelé. Egyszer nagyon elmúlattuk az időt, s hirtelen ötlettel úgy döntöttünk, ott alszunk. Bekocogtunk az első szállodának tínő helyre, s száz jüanért, vagyis nem egészen 2500 forintért kivettünk egy szobát. Bérleményünk közvetlenül az udvarról nyílott, ami kicsit szokatlan volt, de mivel kellemes időt fogtunk ki, ki lehetett ülni – így inkább praktikusnak bizonyult. Itt találkoztam először a nagyon elterjedt zuhanyzóformával: tulajdonképpen egy tágas vécéhelyiség, csak a falból jön egy kézi zuhanyzó is, így ott a kövön megtisztálkodhat az ember, a víz pedig – szerencsés esetben – távozik a lefolyón. Van azért további korlát is. Este nyolckor bekopogott egy jópofa öregember, s szólt, ha gondoljuk, most zuhanyozzunk, most a legkönnyebb, mert most van víz. Ezenkívül volt két vaságyunk, meg egy tévénk három csatornával.

Ennél szörnyíbb helyet csak Zhengzhou-ban sikerült kifognom. Xianból mentünk haza autóval Pekingbe, s egy hosszú, szerpentines szakaszon folyamatosan zuhogott az eső, sokkal lassabban haladtunk, mint terveztük. Már öreg este volt, amikor Henan tartomány fővárosába értünk, s még négy–öt óra autózás várt volna ránk. Persze, szinte minden zárva volt már, utazási ügynökség szóba sem jöhetett, elkezdtük nézegetni a fandian feliratokat. Az elsőben én fel se mentem volna az emeletre. Igaz, helyzeti előnyben voltam, mert amíg a feleségem a recepción tájékozódott, én majdnem leültem egy fotelbe. Érdekes mozgássor lehetett egy külső szemlélőnek: szép lassan elkezdtem ereszkedni, de még nem értem el az ülőszintet, amikor hirtelen visszapattantam, mintha megszúrt volna valami. Akkor vettem észre ugyanis, milyen iszonyatosan mocskos az egész ülőgarnitúra. Nem volt rajta speciális szennyezés, a használat során keletkezett évtizedes kosz tartotta össze az egészet.

Közben a feleségem már valamiben megegyezett, de mindjárt szóltam, nézzük meg azért előbb a szobát. Azt nem hittem el. Az emeleti folyosón feketék voltak a falak, a padlószőnyegen egy négyzetcentimétert nem tudtam volna kijelölni, amelyen ne lett volna folt, őszintén szólva a szobára már nem is voltam kíváncsi. A vasútállomásnál találtunk aztán egy turistaszállót. Már igen óvatosak voltunk, megnéztük előre a szobát, áthúzattuk az ágynemít, de így is kellett hozzá egy kis lélekjelenlét. Pedig valószíníleg az elnöki lakosztályt kaptuk, mert szokatlanul nagyméretí volt, óriási fotelekkel és szófával. Szerencsére míbőr volt a bevonat, azt könnyebb tisztán tartani, így korát és történetét csak a szakadások és a kopások jelezték. Ilyen tapasztalati batyuval nagyon izgultam, amikor Zibóba utaztam, s előzetesen csak 250 jüanért tudtam szállást foglalni. Ehhez képest egy vadonatúj, csupa üveg, minden igényt kielégítő szállodában laktam.

Platótúra
Sichuan északi részébe már másik busszal, másik sofőrrel indultam. Engem szedtek fel utoljára, így az első ülésen utaztam, a platófrizura helyett most a sofőr fejét tanulmányozva. A Tibet-Qinghai-platóra utaztunk, tehát feltételezett mindennapi platóigényemhez most nem volt szükségem frizurára. A sofőr feje is egy látvány volt egyébként: picikére sikerült a hátsó rész az archoz képest, kicsit elnagyolta a mívész, az ujjlenyomatai is rajta maradtak – Barcsaynál biztos nem ment volna át. Ez azonban még hagyján, de örökké nyitva tartotta az ablakot. Nem másért, mint hogy szabadon tudjon köpködni. Ismerős volt nekem már ez a muzsika Pekingből, meg mindenhonnan – gyíjtőzörej, lökőhang, csattanás –, de hogy órákon keresztül percenként kelljen hallanom, arra nem számítottam. Ezer szerencséje, hogy nagyon jól vezetett.

Szeretek a nagy hegyek között lenni. Nem vagyok sem hegymászó, sem különösebben megszállott turista, s felmentem már néhány idegesítő helyre, mindig nagyon elfáradtam, s nem mindig esett jól. De a hegyek között megnyugszik az elme. Van tér, láthatóak és félhetőek a folyamatok, a helyén van az ember. Nincsenek is sokan, a jelek szerint az ember eredendően nem szeret a helyén lenni. &Oumlsszezsúfolódni szeret, új, derivatív valóságokat teremteni magának, hogy abban izgulhasson és hősködhessen. Nemi szerveket szeret rajzolgatni a lift belsejébe, mert az olyan jópofa. Ilyesmiken gondolkodtam, s meredtem a kanyarokra, melyek véghetetlenül követték egymást. Jártam már, vezettem is elég sokat szerpentinen, de akkor rájöttem, hogy amikor egy egész napon át szerpentinen megyünk, az egy kicsit más. Nem volt jó az első ülésen, túl jól láttam, hol vagyok.

A jobb kanyarok még csak rendben, fölöttem magasodott néhány százméternyi szikla, de a bal kanyar mindig elég idegesítő volt. Tudtam, ha csak nyolcvan méter lenne lefelé, akkor is végzeteset lehetett volna esni, de azok a beláthatatlan mélységek beláthatatlanul idegessé tettek. S aztán elkezdett szemeregni. Nem nagyon, csak hogy éppen csússzon. Egyszer már meg is csúsztunk, de azt akkor még a sofőrön kívül csak én tudtam. Aztán az én emberem egyszer csak el is kezdett hohózni, a kormányt teljesen elfordította, az irány azonban nem változott. Három másodpercünk volt, már akik láttuk a helyzetet, hogy felkészüljünk. Az elsőben megkapaszkodtam, megtámasztottam magam, hogy lehetőleg ne röpüljek ki előre az ablakon, a másodikban balra is kitámasztottam, ha felborul a busz, ne essek nagyot, a harmadikban pedig örültem, mert jobb kanyarban csúsztunk. Aztán nem lett nagy baj, kicsit lebontottuk az út menti építményeket, s a busznak is épp csak annyi sérülése történt, hogy ne tudjon továbbmenni.

Két órát töltöttünk a buszon kívül a hegyek között, bár előre nem tudtuk, hogy mennyi lesz a várakozás. Besötétedett, szitált az eső, három fok volt, rövid ujjú trikó, farmerdzseki. Rájöttem, nem szeretek a nagy hegyek között. Túlságosan is láthatóak és félhetőek a folyamatok. Küldtek értünk buszt, teljesen átfagyva futottunk be a szállodánkhoz. Sajnos, meleg víz nem volt, tizenegy óra múlt három perccel akkor, s tizenegyig volt. Jiuzhaigou-ban voltam, az elképesztő természeti szépségek hazájában, de ez akkor még nem érdekelt. A hegyeknek másnap újabb rohamot kellett indítaniuk a lelkemért. Becsületükre legyen mondva, megtették, rohamoztak, s győztek. Olyat még nem láttam. Alapértelmezésben nem volt semmi különös. A hegyek magasak voltak, volt, amelyik 5500 méter fölé emelkedett, s közöttük folytak a folyók. A nekünk jutott folyóba még egy másik is beleömlött, így lett a bejárandó területünk Y alakú.

A bonyolultnak ható név azt jelenti, hogy a kilenc falu völgye. Sokáig nem is igazán tudták, hogy létezik. Mármint úgy általában a kínaiak, mert az ott élő tibeti és qiang nemzetiségí emberek nyilván tudták. &Aacutellítólag csak 1972-ben figyelt fel a területre az akkori központi kormányzat, s eleinte csak a fakitermelést szorgalmazta. Aztán ezt 1979-ben betiltották, s három év múlva a területet nemzeti parkká nyilvánították. A turisták előtt csak 1984-ben nyitották meg, de a normális látogathatóság infrastruktúrájának megteremtése még jó néhány évet igénybe vett. Az első évben ötezer látogatója volt, 2003-ban pedig átlépte a kétmilliót. Ma 12 ezer főben van megszabva az az embermennyiség, amely egy időben tartózkodhat a völgyben. A Zhangzha neví városka, ahonnan meg lehet közelíteni, lényegében szállodaváros.

A folyó, amely az említett Y alakban uralja a völgyet, elképesztő dolgokat mível. Tóból vízesésen át tóba, aztán vízesésből másik vízesésbe bukik, majd eltínik, mert erdő van benne, ismét vízesés, aztán nem esik, csak az enyhén ereszkedő sziklán folyik le, de kilométer szélesen, és így tovább. Nincs az a giccsszerző, aki olyanokat tudna kitalálni, de Jiuzhaigou tényleg van. Némelyik tónak olyan volt a színe, mintha rézgálicot tettek volna bele, csak nem matt, hanem mégis áttetsző. Ha festő ilyen színí tóval próbálkozna egy képen, a mi kritikusaink azonnal nyilvános kikötözését követelnék, s a szerencsétlen hónapokig nem merne utána emberek közé menni. Régen a kínai festők sokat utaztak, hogy megfessék azt, amit látnak. Tulajdonképpen tudósítottak. Jiuzhaigou-ba talán nem mentek, de az ehhez hasonló helyek intenzív hatással voltak az egész kínai festészetre. Mint konyha-szemlélődő ott jöttem rá egy esetleg fontos dologra: talán azért is nehezebben emészthető (vagy könnyebben érthető félre) számunkra a kínai festészet, mert gyökeresen más a tapasztalatunk magáról a természetről, mint nekik.

A népesség nagy része itt qiangokból áll, akikről ránézésre én azt mondtam volna, hogy tibetiek. S nem is tévedtem volna olyan nagyot. Az ősi időkben Északnyugat-Kínában mindenkit qiangnak hívtak, aki nem volt han. Azt mondanom se kell, hogy ez a két náció folyamatosan háborúzott egymással. A qiangok meglehetősen nagy területen, de ritkásan éltek, afféle hegyi nomádokként. Később a kínaiak a letelepedett, életformájukban sinizálódott részüket hívták csak simán qiangnak. Nyelvük a tibeti-burmai nyelvcsaládba tartozik, s alapvetően két nagy dialektusa van, s a kettőt beszélők lényegében nem értik egymást. Ha szabad ilyen butaságot mondanom, a tibeti hegyekben a kínai a lingua franca. Körülbelül 200 ezren vannak. Nem lehet őket elkerülni, mert kézmíves holmikat áruló nem szép, de nagyon aranyos asszonyaik – nyilván financiális szövetségben az idegenvezetőkkel és a sofőrökkel – felszállnak a turistabuszokra, ahol még kíméletlenül énekelnek is. Egy nap tartott az út vissza Chengduba. Ezen a napon már teljesen elhatalmasodott a kínai turizmus talán legjellemzőbb összetevője, a vásárlás.

Az egész országban mindenfelé célirányos bevásárlóbázisok találhatók. Nem arról a burjánzó magánkereskedelemről van szó, amilyen például Hegyeshalom előtt alakult ki régebben. Olyan is van, de azért az ipari méretí gondolat az igazi. A bázisoknak akkora parkolójuk van, hogy hatvan busz férjen el békésen, s programszeríen álltunk ott meg. &Aacuteltalában a helyi termékeket kínálják, de vannak specializációk is. Az egyik bázis például egészségügyi jellegí volt. Voltak tradicionális orvosok, akik megvizsgálták az érdeklődőket, s ajánlottak szereket. Kis szobákban előadások hangzottak el, hogy mit kezdjenek magukkal az asztmások, mit a magas vérnyomásosok. A bázis nagy részén pedig árulták a szereket, melyeket egyébként helyi növényekből és állatokból készítenek. Utastársaim minden megállónál fejvesztve vásároltak, s vitték a szuvenírt és a helyi termékeket a sokszor több ezer kilométerre hagyott nagymamának… §

  • Egymilliárd útrakelő
    Ha belegondolunk, a kínai turizmusban nagyon kemény játékról van szó. 2006-ban 1,1 milliárd belföldi útrakelőt regisztráltak, 27 százalékkal többet, mint 2005-ben. &Uacutetjaik során ezek az emberek elköltöttek 471,1 milliárd jüant (58,3 milliárd dollárt), ami viszont már 37 százalékkal több, mint egy évvel korábban. Azt már akár elenyészőnek is mondhatnánk, hogy ehhez még bejött 41,76 millió külföldi turista is, ezzel a negyedik helyre juttatva Kínát a világ turistafogadó országainak ranglistáján. Az elköltött pénz tekintetében ugyan csak hetedikek egyelőre, de a 25,7 milliárd dollár nem kevesebb, mint 48 százalékos növekedést jelentett az egy évvel korábbiakhoz képest. További hozadéka az ügynek, hogy a turisztikai szektor hat és fél millió embert foglalkoztat, s a 2010-ig tartó mostani ötéves terv további félmillió munkahellyel számol. A döbbenetes tempójú fejlődést hajlamos vagyok alapvetően a piacgazdasági reformok számlájára írni.Arról van szó, hogy mind az ügynökségi, mind a szállodai piacot fokozatosan liberalizálták.Talán a lényegesebb az első. Közvetlenül ugyanis az irodák generálják a turizmust, ők kötik össze az embereket az iparág minden résztvevőjével. Megmaradtak a régi állami ügynökségek is, mind a kilenc – de kíméletlen versenynek lettek kitéve. A privát társaságok jellegzetesen kicsik, de iszonyatosan sok van belőlük, rendkívül rugalmasak, s nagyon invenciózusak úgy összességükben. Az országon belüli roppant kulturális, domborzati, éghajlati és egyéb különbségek egészen eltérő feladatokat szignálnak ki az ügynökségeknek, így meglehetősen széles skálán lehet specializálódni. S ha ez megtörtént, azonnal megpróbálnak diktálni.

    Az én kedvenc ügynököm például minden egyes esetben valami másra akart rábeszélni, mert az ő üzleti filozófiája az volt, hogy az éppen legdivatosabb utakat szervezi. &#336 volt az, aki Guilin helyett Észak-Sichuanba, Tibet helyett Kashgarba akart küldeni.Az óriási fejlődés ráadásul újabb versenylöketet kap, hiszen 2007. december 11-étől liberalizálják teljesen, tehát a külföldiek számára is az ügynökségpiacot.A gazdaság legkülönbözőbb ágazataiban megtette Peking, hogy amikor 2001-ben csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez, megalkudott egy későbbi liberalizációs időpontban, elkerülve, hogy egész ágazatokat azonnal lenyeljen a külföldi tőke. Ez minden esetben azt jelenti, hogy külföldi csak meghatározott tulajdoni arányban, vegyes vállalat formájában szállhat be. &Iacutegy a liberalizációig a szállodákat és éttermeket míködtető vállalatokban lehettek többségi tulajdonosok is a külföldiek (csak száz százalékban nem), viszont az ügynökségekben csak kisebbségi tulajdonosként míködhettek. Ráadásul ezeknek a vegyesvállalatoknak a jegyzett tőkéje el kellett, hogy érje a 4 millió jüant, később ezt 2,5 millióra csökkentették.