Sátortáborok az Antarktiszon

Hozzávalók: lengyel vodka, sarki angol, argentin míhold, brazil meteorológia, amerikai nőiesség, magyar napelem…Kétféle az ember. Egyik részük nem járt az Antarktiszon, a másik igen. Valami szerencsés véletlennek köszönhetően én az utóbbi csoportba tartozom, és hogy ez így alakult, azon ottlétem óta sem sikerült napirendre térni. Saját mércénkkel mérve szokatlan, furcsa világ a déli sarkvidéké, és az utazás előtt gondosan elolvasott könyvek, útleírások sem enyhítik az emberben a döbbenetet, a meglepődést, amit akkor érez, amikor a hatodik kontinens földjére lép. Velem ez akkor történt meg, amikor az első magyar antarktiszi filmes expedíció tagjaként kiszálltam a chilei légierő katonai szállítógépéből. A vakító fehérség, és a friss, minden szagtól mentes, metszően hideg levegő kijózanítóan csapott az arcomba – ez mostantól nem olvasmány, nem egy könyv, hanem a valóság.

Az Antarktisz átformálja az embert. Próbára teszi, sokszor már-már elviselhetetlen erőpróbák elé állítja. Egy kemény hóviharban, vagy több hónapnyi összezártság során azonban mindenkiben, még a legelszántabb sarkkutatóban is felvetődik a gondolat: de jó lenne erről inkább mégis valami könyv lapjain olvasni. Egy meleg szobában persze, lehetőleg családi körben, egy csésze forró tea mellett. Akkor nem kellene napról napra, hónapról hónapra újból szembenézni ezzel a szép és könyörtelen vidékkel. Aki munkája vagy kalandvágya miatt hosszú időt tölt el az Antarktisz valamelyik szegletében, életre szólóan megváltozik. Meg sem próbálom leírni, hogy a déli mágneses pólus vonzásából mennyire másnak tínik minden, miként rendeződik át az emberben fontos és lényegtelen, mert ez vélhetően mindenkiben másként zajlik le. Annyi azonban biztos, hogy kétféle a sarkkutató is. Egyik részük soha többé nem tér vissza a hó és a jég birodalmába. A másik igen.

A délsarki nyár idején, januártól március végéig sok olyan emberrel ismerkedtem össze, akik az utóbbi csoportba tartoznak. Az antarktiszi félsziget északi csúcsánál fekvő Dél-Shetland- szigetek egyikén, a György-király-szigeten eltöltött időbe ezek az emberek loptak igazán meleg pillanatokat. Ott segítették a magyar antarktiszi kutatóprogram munkáját, ahol csak tudták. Vendégszeretetüknek köszönhetően szinte mindegyik állomáson megfordultunk, ami a György-király-szigeten épült, így bepillantást nyerhettünk egy zárt közösség, az antarktiszi kutatóállomások személyzetének mindennapjaiba.

Életmentő szakács és technikus
„This is Poland” – vagyis „Ez Lengyelország”. Ez állt a lengyel Henryk Arctowski állomás ajtaján, velősen summázva egy efféle állomás mibenlétét. Minden nemzet, amely az Antarktiszon állandó, azaz egész évben míködő állomást üzemeltet, igyekszik az anyaország jellegzetességeit, nevezetességeit minél nagyobb hatékonysággal besíríteni arra a néhány fítött négyzetméterre. Az ide vetődő kutatók ugyanis ennek alapján ítélik meg, milyen lehet az ország, ahonnan az állomás személyzete érkezett. Amint kinyitottuk az ajtót, a párás melegben ismerős illatok csapták meg az orrunkat. Hurka, kolbász, és a hetek óta nélkülözött, közép-európai gyomornak létfontosságú savanyúságok, nem beszélve a sokféle, otthonról ismert süteményről. A pult mögül vidáman integetett az állomás talán legjobban megbecsült tagja, Krzysztof, a szakács. Mit szakács, séf! Vagy inkább mesterséf, aki tudja, hogy a hidegben megfáradt emberhez a gyomrán keresztül vezet az út.

A kiadós ebéd után az állomásfőnök intésére előkerült egy üveg Zubrovka, amit antarktiszi jéggel, szertartásosan szolgáltak fel, újabb híveket szerezve ezzel az amúgy is népszerí lengyel állomásnak. Ez a fényízés, különösen itt, a Föld túloldalán nagyon sokba kerül az anyaországnak. Egy állomás üzemeltetése hatalmas összegeket emészt fel, különösen a téli hónapok során, amikor az energiaszükséglet látványosan megugrik. A téli hóviharok és hosszú éjszakák idején a generátorok 600–900 liter gázolajat is elhasználnak, és az üzem egy pillanatra sem szünetelhet. A fítésnek és áramszolgáltatásnak folyamatosnak kell lennie, hiszen a létfontosságú fítéscsövek és vezetékek egy esetleges üzemzavar során néhány óra alatt elfagynak, és akkor az állomás végérvényesen leáll. Ilyen esetben a személyzetet evakuálni kell.

Erre a zord télben általában nincs lehetőség, ezért minden szem az állomás technikusain függ, akik viszont a generátorház hangszigetelt vezérlőjében elhelyezett mutatókat, számkijelzőket lesik ugyanilyen árgus szemmel. Munkájuk nem különösebben irigylésre méltó – 12 órás váltásban felügyelik a gépeket. Ha az egyik generátor leáll, késlekedés nélkül ráindítják a készenlétben várakozó pótgenerátorok valamelyikét. Szolgálat közben nem ihatnak egy kortyot sem, alvásról szó sem lehet. A spártai életvitelt folytató személyzet számára csekély vigasz, hogy a generátorházban szolgálatot teljesítő mérnök hatalmas megbecsülésnek örvend. Tekintélye vetekszik még a szakácséval is – érthető okokból.

Közérzetjavító míholdastányér
Hónapokig elszakítva az otthontól az emberben a legváratlanabb pillanatokban tör fel a honvágy. Ellenszere nemigen van, mert az Antarktisz olyan messze van, hogy gyakorlatilag lehetetlen hétvégére hazaugrani. Ha tehát az ember meg akar győződni róla, hogy otthon még emlékeznek-e rá, marad a míholdas telefon. Ha használni akartam, kerestem egy magas helyet, ahonnan minél nagyobb felületet láttam az égboltból, kihúztam az antennát, és tárcsáztam a számot. Csekély felhősödésnél, jó időjárási viszonyok között a telefon észlelte a fölötte keringő míholdakat, és kicsengett, ezután beszéltem, csevegtem – akár két teljes percet is. A magyar kutatási program szík anyagi keretei miatt ennyi volt az engedélyezett heti keret, ebbe kellett belesíríteni a rengeteg élményt, és megtudni, otthon ki, hogy van. Ez általában nem sikerült, ezért igyekeztünk minden állomásról e-mailt küldeni.

Kommunikációs szempontból élvonalba tartozik az argentin állomás, amelynek piros barakkjai között néhány éve hatalmas fehér tányér szegeződik az égre. Ez a nagyméretí míholdas antenna biztosítja a folyamatos internet-hozzáférést és kapcsolatot a külvilággal. Az efféle összeköttetés nemcsak a munkát segíti, de nagyban javítja az állomáson dolgozók közérzetét. Ilyen rendszert használnak a dél-koreai állomáson is, így a meteorológusok a míholdas képeket letöltve jó előre értesülnek a szigetet fenyegető ciklonokról.  Sok előnye ellenére a méregdrága antenna egyelőre csak a tehetősebb országok által üzemeltetett kutatóállomásokon jelent meg. A lengyel állomáson csakúgy, mint az orosz, vagy az időszakosan míködő amerikai állomáson marad az  egyszerí  míholdas telefon. Egyszeríség ide vagy oda, Scotték annak idején valószíníleg a fél brit birodalmat felajánlották volna egy ilyenért. Még akkor is, hogyha ezek a telefonok adatcserében meglehetősen lassúak, és igazából csak szóváltásra, vagy rövid levelek letöltésére alkalmasak.

Holt nyelven beszélgetők
A zsebben elférő ketyerék – míholdas telefon, GPS, rádió – közül a hagyományos jó öreg kézi rádió adó-vevő az, amit a sarkkutatók az állomások környezetében a leggyakrabban használnak. A 16-os csatorna a bejelentkezésre van fenntartva, alapállapotban a György-király-sziget minden készüléke ezen a frekvencián serceg. A hideg antarktiszi éterben az eszmecserét azonban fura módon nem annyira a különböző nemzetek állomásait láthatatlan hálóként összekapcsoló rádióhullámok terjedése, mint inkább a közös nyelvhasználat nehezíti. Az „antarktiszi angol” lehet nem is annyira az angol egyféle változata, mint inkább egy külön nyelv. Igazából holt nyelv abban az értelemben, hogy senki sem beszéli igazán, megértése az angol anyanyelvíeknek legalább akkora nehézséget okoz, mint a készülék mellett izzadó latin-amerikai rádiósoknak. Az antarktiszi angolt beszélőknek törekedniük kell az egyszerí szavak használatára, és azok többszöri, nyomatékos hangoztatására. Ennek szellemében míködik a brazil állomás időjárás-előrejelző rendszere is.

A brazilokat modern míholdas rendszerük miatt a térség legjobb meteorológusaiként tartják számon, és mindenki őket hívja rádión, ha az elkövetkező napok időjárására kíváncsi.  A brazil szakemberek egyik erénye, hogy képesek az előttük megjelenő, minden bizonnyal bonyolult adathalmazból kihámozni a lényeget, és azt mindenféle köntörfalazás nélkül, elég egyértelmí módon az érdeklődők tudtára adni. Ha például rossz idő közelít, ami a világnak ezen a vidékén elég gyakori, a brazil meteorológus kifogástalan antarktiszi angolsággal mindössze annyit mond, hogy „BAD”, azaz rossz. Ha erős szél is várható, azt is tudatja, mégpedig úgy, hogy „BIG BAD”, azaz nagy rossz. Ha pedig érdeklődésünkre a brazil azt zörgi vissza rádión, hogy „BIGBIG BAD”, vagy ami még rosszabb, hogy „BIGBIGBIG BAD”, akkor jobban tesszük, ha bedeszkázzuk az ablakot, mert valószíní lecsapnak a kontinens közepéből 150–200 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó katabatikus szelek.

Mit ér a nő a sarkon…
1899-ig ember nem fordult elő az Antarktiszon, és az ezt követő évtizedekben is csak elvétve telelt át egy-egy kutatócsoport. A földrész első felfedezői marcona, szakállas férfiak voltak, szájuk sarkából pipa lógott, és mi sem volt elképzelhetetlenebb számukra, mint hogy nőket is maguk mellé vegyenek. Ma már az Antarktiszon több ezres állandó lakosság él, igaz, télire ennek csupán töredéke, kb. 1500 fő marad. Túlnyomó többségük férfi, annak ellenére, hogy a gyengébbik nem képviselőiben éppen úgy megvan a kalandvágy. &#336k is kíváncsiak a világnak ezen részére, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a magyar expedíció hét tagjából kettő hölgy volt. Ezzel azonban csapatunk kilógott a sorból, mert az állomások legtöbbjén elsöprő volt a férfiuralom. A dél-koreai Sejong-király állomáson például egy nő sem volt, talán éppen ezért marasztaltak minket olyan lelkesen, maradjunk még néhány napot. Vagy ha mi mennénk, legalább a lányok maradjanak. Kiderült, hogy a dél-koreaiak próbáltak változtatni a nemek reménytelennek tínő arányán, és a kísérlet teljes kudarcba fulladt. A tanulság az, hogyha 15–20 magányos férfi közé egy-két nőt helyeznek, a konfliktus garantált. Fél év nagy idő, főleg egy hóval eltemetett állomás falai között. Megoldást jelenthet az, hogyha a létszám felét nők teszik ki, és így egyenrangú partnerként kezelik őket, de ezzel a lehetőséggel egyelőre csak elméletben foglalkoznak.

A nők antarktiszi közegbe való beilleszkedését még mindig számos tényező nehezíti. Nagy hátrány például, hogy feltínően keveset isznak, legalábbis jóval kevesebbet, mint a férfiak. Ha egy kemény sarkvidéki munkanap után mégis felöntenének a garatra, lehetetlen velük oldottan nőügyekről beszélgetni. Kártyázni sem szeretnek, vagy ha mégis, akkor általában győznek. Mindezen hátrányok ellenére az állomásokon mind több nőt foglalkoztatnak, így a hétvégi összejöveteleken egyre kevesebb férfinak kell magában, vagy egy partvist szorongatva táncolnia. A nemek közti konfliktust a György-király-sziget évszakosan míködő amerikai állomásán, a Copacabanán egészen alternatív módon kezelték. Itt az állomás vezetője úgy döntött, hogy többségében nőket foglalkoztat kutatóként. &Iacutegy az állomás mentesült a férfias belviszályoktól, és a rövid nyári hónapok alatt a tudományos munka is hatékonyabb volt.

Ebéd – háttal a többieknek
Az Antarktiszon eltöltött három hónap során sok állomáson megfordultam, közülük egyen meglehetősen sokszor. Nem is tudok rá visszagondolni mosolygás nélkül. A magyar kutatóállomás a hét fős expedíció elszántságának eredményeként, élénksárga sátortábor formájában nőtt ki a földből. Sok tekintetben iránymutatóak voltunk, így az energiagazdálkodás területén is. &Aacuteramszükségletünket két napelem fedezte, pontosabban kellett volna, hogy fedezze, mert borús napokon nem gyíjtöttek magukba elég energiát. A sátrak egyike míszerekkel volt teli, itt voltak a napelemek által táplált akkumulátorok, és az inverter, ami a bennük tárolt áramot 220 V-os árammá alakította át. Erről töltődött a míholdas telefon, a kutatók által használt hordozható számítógép, és a különféle kamerák, digitális fényképezőgépek. A sátrak közötti kommunikáció hangos ordibálással bonyolódott, csakúgy, mint annak eldöntése, hogy mit csináljunk aznap. Életvitelünket szigorú szabályzat határozta meg, melynek első pontja valahogy így hangzott volna: „tedd a dolgod”, a második pedig úgy, hogy „ne kövess el hibát, főleg végzeteset ne”, a harmadik pedig, hogy „most már tényleg tehetnéd a dolgod”. A magyar állomás személyzete három sátorban került elszállásolásra, meleg, libatollal jól kitömött hálózsákok mélyén.

A klasszikus sarkvidéki tábor atmoszférája mind szagok, mind általános hangulat tekintetében legjobban az ún. fiúsátorban uralkodott el. A kizárólag férfiak által lakott jurta sátorban sokszor késő éjszakáig szóltak a harmonikák, annak ellenére, hogy közülünk senki sem tudott harmonikázni. A vízellátást egy közelben folyó olvadékpatak biztosította, a főzés bizonytalanul míködő benzinfőzőkön folyt. A közösségi életbe az étkezések loptak némi változatosságot. Külön hangsúlyt fektettünk a rendszeres étkezésekre, mert csak így lehetett rendet tenni a szokatlanul hosszú, esetleg teljesen összefolyó sarkvidéki nappalokban. Az egyes sátrak mindig külön költötték el ebédjüket, lehetőleg a többieknek hátat fordítva. Az elhatárolódás oka részben az volt, hogy amúgy is láttuk egymást eleget, másrészt pedig mindenki ódzkodott a másik sátor főztjétől. Fogások tekintetében a fiúsátornak volt a legnagyobb híre. Eledeleink többnyire gyorsan, határozott mozdulatokkal készültek el, és inkább voltak táplálóak, mint gusztusosak. Volt, hogy látogató is érkezett hozzánk, bár ez szinte alig esett meg, mert az állomásunk egy sziklacsúcs oldalában, magasan a tenger felett feküdt, így megközelítése nagy elszántságot követelt.

Ha mégis felbukkant egy vendég, hamariban előkaptuk a whiskys üveget, jól eldugtuk az unicumot, és került csokoládé, meg tasakos császármorzsa is a sátrak között kövekből rögtönzött asztalra. A szélfútta étkezőben hamar dalokra gyújtottunk, és hányatott történelmünk keserédes hozadékaként egyforma könnyedséggel énekeltünk orosz, német, angol és magyar dalokat. Attól függően, hová valósi volt a vendég. A könyörtelen sarkvidéki viharok néha megtépázták sátrainkat, de a magyar állomás minden nehézség ellenére három hónapig állt az Antarktiszon. Nyugodtan kiírhattuk volna valami táblára: „This is Hungary”, vagyis „ez itt Magyarország”. Mint ahogy az is volt. Budapesttől több mint 14 000 kilométerre.    §