Richter prózában

Richter – meztelenül, – életgyónás. A kötet magva az a végtelen beszélgetés, amit Bruno Monsaingeon folytatott vele halála előtt (mikor már nyilvánosan nem zongorázott). Tárgyszerí, precíz, – magányos figura. Mint ahogy „naplója” is a magány breviáriuma, csak a zene és a hozzá való viszony – koncertek, rádió- és magnófelvételek párszavas kommentárjai.De micsoda lényegre törő pár szavasok ezek! Beszélgető partnerében, Bruno Monsaingeon-ban megbízott: ismerte Ojsztrahról készített filmjét, tudta, csodálta hitelességét, kitartását a legeldugottabb dokumentum felkutatásához, és a szeretetet „tárgya” iránt. Szóval: érezte, hogy ráhagyatkozhat. Ráhagyatkozott? A szövegből kétrészes tévéfilm is lett, „Richter – a titok” címmel, ami jobban passzol ahhoz, amiről szót ejt, magáról. Mert arról – a személyiséggé vált mívészetről – nem lehet beszélni. &Iacutegy aztán a történelem e ritka jelensége megfejthetetlen marad, távoli és mégis állandóan jelenlévő, velünk van, elvarázsol, nyugtalanít, segít. De csak az, ami megszólal – a zongorahang.

Szóval: a kötet – életgyónás (emlékezés önmagára), apjára (megölték), anyjára, aki miatt halt az apja (ő maga halálosan szerette anyját, idegesítette új férje), a nyomor (Neuhausnál a zongora alatt aludt, mikor Moszkvába került). Amerikai út – smasszerral, szorongás (és siker, ami bosszantja) a Carnegie-ben, Bostonban már felszabadultabb, minden jobban megy – mindez ma már félig-meddig köznapi legenda lett. Ami feltínő, az a némaság a zenéről. Illetve: darabokról, az előadás hogyanjáról – akárki játssza – legfeljebb pár szavas kommentár (Fischer Annie bécsi koncertje után: la grande Dame de pianoforte). Ennyi. Vagyis a zene mélysége, lelke, mit tudom én micsodája, amitől életelixír lesz a keze alatt – egy szó se. „Két dolgot utálok, a hatalmat és az elemzést”. (Ezért nem akar karmester lenni…) Nem beszél róla, pedig csak ez érdekli a világból, nem széljegyzeteli sem a világ eseményeit, sem saját körülményeit. Csak ez érdekli, – olykor képes egy teljes éven át dolgozni egyetlen darabon, hogy eljusson addig a mélységig, ahol már úgy érzi, övé
a dolog.

Nem beszél róla, illetve – bájos naivitással – úgy gondolja, csak annyit kell csinálni, (és ő csak annyit tesz), hogy lejátssza azt, ami a kottában le van írva: mindent és pontosan. Nem többet, mást – csak annyit. Vagyis, hogy ő, mint előadó nem hermeneuta, aki sajátos módon teremti újra a mívet. És ez a meggyőződése végigkíséri naplóbejegyzéseit is és M-nek elmondott élettörténeti apercu-it.  A zongora világa R. szerint? Nem a zene világa ilyen. Pedig a Wohltemperierte Klavier két kötete (amit nem szeret) maga a metafizika. Titka – talán – abban rejlik, hogy minden egyes darabja más egyediséggel szólal meg, anélkül, hogy az egész széttöredezne. Igaz, vannak részei, melyeket szeret, a második kötetet megoldatlannak érzi…

Természetesen perfekcionista. Pontosan tudja, mit rontott, mivel kell még foglalkozni – és két-három koncert után kezdi érezni, hogy már javul, majd azt is, hogy nihil obstat… Nem egyszer viszont letilt egy felvételt egyetlen elrontott hang miatt. Ezért utálja Karajánt, akivel Beethoven Hármasversenyét vették fel (partnerei: Ojsztrah, Rosztropovics) – nem elég hogy nem érti a darabot – mondja róla –, de elköveti azt az otrombaságot, hogy még félkész állapotban egyszer csak azt mondta, „ennyi, ez a felvétel”. Richter erősködik, hogy a második tételen még dolgozni kellene, nincs még készen, – „nem”, zárja le a vitát Karaján: „sietni kell a fotózásra”. Jellemző. Bosszankodik, hogy hangverseny-előadásairól egyre több  – nem kicsiszolt – felvételből lesz lemez. És itt egy kemény kultúrkritika: miért kell annyi lemez? Csak koptatják a mívet, meg az előadót.

Telitalálat: a fogyasztói társadalomról, ezúttal a high culture-ban. Közben a lemezkiadók meg sírnak, hogy haldoklik az E-lemez piac, és még több felvételt nyomnak. Nekem jó, mert csodákkal vehetem körül magam – az én szintemen –,
a zenének biztos rossz: elvész ritkaságértéke. (Amit már Adorono is észrevett.) Egyáltalán: a zongorairodalom olyan gazdag, és a koncert-biznisz olyan szegényes: mindig ugyanazt játsszák. (Beethoven c-moll zongoraversenyéből neki is van felvétele, de utálja, nem játssza, mert nem lenne szabad agyonstrapálni – kimegy belőle a meglepetés-érték. Az utcánkban, a szomszéd házban sznobok lakhatnak, a főtételből kapucsengő-hang lett: blaszfémia.) A kötet végén a teljes repertoár névsorolvasása, ahol kiderül, hogy nem csak Schubertet és Chopint kedvelte, (ez is egy pesti marhaság) játszott Janaceket, (szerette); sokat időzött az oroszoknál, Prokofjev természetesen az isten, megfejthetetlen bíbelődés tárgya, de van ott Muszorgszkij, Szkrjabin, Sosztákovics.

És persze Reger, Webern, Berg, meg még sok más is: a zene csúcsai csak a sokféleség tengerében magasodnak ki igazán. Vagy durvábban: ez a mívészet nem sláger-alapú mintázat. Bartók. Csodálja, keveset játssza – fél tőle. Nekem megadatott, hogy a II. zongoraverseny pesti bemutatójának próbáját láthattam: három órán keresztül nyomatott kb. 40 taktust: memorizált, csiszolt, küszködött. Délelőtt volt, az inge már csurom víz, de újra és újra: döbbenetes élmény volt, persze a koncert estéjén semmi sem látszott a titáni küzdelemből. Ezt csak azért említem, mert nem szégyelli bevallani a számára megfejthetetlen rejtvényeket: mondom, számára, mert én semmit sem veszek észre abból, ami hiányzik. A legnagyobb falat – Mozart. Amivel – szerinte – nem tud egálba kerülni. „Nem tudom megjegyezni” – ennyi a magyarázat-töredék, nyilván csak a kérdező kedvéért. Mindegy, ő úgy érzi, Mozart kiismerhetetlen.

Ha már itt: döbbenetes rétegeket tud kibányászni Beethoven korai szonátáiból (pl. f-moll, Op. 2.). A könyvbéli szöveg szerint is szereti őket, de előadásában e darabokból sokfelületí gyémánt lesz belőle: a bemutatásakor még egyszerínek tínő téma többszöri visszatérésével – mindig másképp, persze – és a hívös, matematikai staccatóval a mí-egész robban. Eltínik a gyermeki intonáció látszata és az életritmus „mindig ugyanaz”-ának kegyetlen leleplezése lesz. (Többek között, tenném hozzá laikusként.) Azért valamit mégis kell mondani, pl. a dramaturgiáról. A zene is színház. Hatástechnika. „Én a következőt csinálom. Kijövök a színpadra. Leülök és meg se mozdulok. Egyfajta írt teremtek magamban, és nagyon lassan elszámolok harmincig. A közönségen eluralkodik a pánik – „Mi van? Beteg?”. Ekkor, és csak ekkor: „g”. &Iacutegy a hang az eltervezett módon, teljességgel váratlanul szólal meg. Ebben nyilvánvalóan van némi színjáték, de szerintem a zenében nagyon fontos a színházi elem.

Alapvető, hogy az ember a váratlanság érzetét keltse. …ez az, amit Neuhausnál felfedeztem, amit ő mutatott meg.” Igen, volt ilyen is. Kísérletezett a sötét nézőtérrel: csak a zongorán van egyetlen lámpa, tessék a muzsikára koncentrálni. De olyan is volt, hogy alig ült le a zongorához, máris belevágott. Ezek a „kiadott” dramaturgiai fogások amolyan papedlik a kíváncsi laikusoknak, etetés a titokról (elterelni a figyelmet a kimondhatatlanról). A teljesítmény végső kérdései számára is felfoghatatlanok. Miután mindent megtett – gyakorlás, felkészülés, életmód, a test átalakítása –, a többiről csak annyit, hogy isten kezében vagyunk. Egy szerinte gyengére sikeredett Dvorzsák zongoraverseny (g-moll) után napokig kínlódik: „Miért ez az igazságtalanság? Mi az ok? A pillanatnyi kedv? A nem megfelelő felkészülés? Vagy valami más? Ez a mívészi siker vagy kudarc nagy rejtélye. Lehetetlen bármit is előre tudni.

A Sors kezében vagyunk, amely ott leselkedik minden kotta és karmesteri pódium mögött.” Egyébként óriási skálája van a publikummal való dialógusának. Miért szeretett vidéken, falun – ócska akusztikájú termekben –, de naiv közönségnek játszani, miért ment el Szibériába is akár, közönségért. (Szeretett utazni, mondja…) És persze Leningrádba, a blokád idején – belopták a városba, majd a koncert után ki –, ahol az ablak nélküli koncertterem tömve várta a muzsikát, az ő zenéjét (miközben volt aki már haza se tudott menni, éhen halt az úton.) Annyit lehet sejteni, hogy utálta a sznob népséget, (azokat, akik csak neve kedvéért ültek be hozzá) s a koncert után magányosan szenvedett, ha nem sikerült áttörni a közöny, vagy „jólismertség” falát. Mi az, hogy siker: a megoldatlanság via dolorosa-ja után adatik, még neki is. (De ez csak a sorok között, meg a naplójegyzetek titkosírásából derül ki.) A kötet végén a koncertnapok statisztikája, – megtévesztő. Illusztrációként hadd idézzem honlapjáról mondjuk 1993-as év januárját: 5, 8, 11, 13, 16, 19, 24, 25, (mind Olaszországban) – egy hónapból nyolc este és abban az időben már inkább nem akart játszani! És a jó Monsaingeon még azt kérdi tőle, igaz-e, hogy 13 órát gyakorol, válasz: általában hármat, de ebből le kell vonni, az utazás, a betegség, a „nincs kedvem” stb. alkalmait. Egyik se stimmel. Egy koncert, az nem csak az az egy este…. Neki: az élet.

*
Országút, ősz, mezők, száradó fák. A Vihar beceneví szonáta szól a kocsiban (Beethoven, d-moll, Op. 31),
minden rendben. És aztán jön a harmadik tétel, (Allegretto), a lét fájdalmas „csak azért is”-e. &Uumlres az út, csak az esti ég és Richter. Mégis kiállok. A fegyelmezettségen áttörő mély fájdalom, a kettő kontrapunktja. Mondanám: depresszió. Mert az is volt, mint a beszélgetésből kiderül. (Igaz, szégyenlősen.) Ami olykor hónapokra bénította – de ő ebből is aranyat csinált, tán innen táplálkozik a „zongora bel cantoja”, (Nyina Dorliak jellemzése) vagy az a leheletnyi, a hallhatóság határát surló pianissimo, amit (szerinte) Neuhaustól tanul. (L. pl. Liszt transzcendentális etídjeit.) Nem tudom: Amit Monsaingeon-nak mond igaz, de túlságosan sachlich. A zongora vallomása teljes. Ami marad: az a titok. Meg hogy vissza lehet hozzá menni vigaszért.  Ajándék.                             §