A szent tíz

Az ember egyik leghasznosabb segítőtársa, ugyanakkor egyik legádázabb ellensége is. Nem véletlen tehát, hogy a tüzet hosszú évezredeken át, mindenütt a világon félelemmel vegyes tisztelet övezte, és gyakran került a mágikus rítusok, a szakrális s férfias kultuszok és a vallásos áhítat középpontjába.A tíz egyike a négy nyugati, illetve az öt távol-keleti őselemnek. Az alkimisták egykor ellenlábasával, a passzív, nőnemí, hideg és nedves vízzel szemben a tüzet aktív, férfias, meleg és száraz elemként tartották számon. A tüzet az idők során megszámlálhatatlan szimbolikus jelentéssel ruházták fel. Szimbólumként gyakran jelölt egymással teljesen ellentétes képességeket. Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen a tíz egyaránt lehet hasznos és káros, teremtő és pusztító, melengető és perzselő, világító és vakító, mennyei és pokoli. Hérakleitosz például a tüzet tekintette a világ ősállapotának, amely fokozatosan hílni kezdett, miáltal egyre síríbb és nedvesebb szubsztanciákká alakult át. Szerinte
a világ a dolgok szüntelen áramlása és átalakulása.

E folytonos mozgás, változás egyetemes jelképe a látható tíz, amelynek láthatatlan, őseredeti formája a háttérből, a mindenség rejtett középpontjából fenntartja és igazgatja a világot, és amelybe az idők végén majd minden visszatér. Hérakleitosz a tíz ellentétének (természetesen) a vizet tekintette. Míg a tíz nemes és állandóan felfelé tör, addig a víz nemtelen és folyvást lefelé igyekszik. A természetről címí értekezésében a vizet az ember legnegatívabb alkotóelemeként marasztalja el. Szerinte a lélek tízből és vízből áll, amelyek aránya egyénenként változik, s míg a tíz egyre magasztosabb célok felé emeli a lelket, a víz a legaljasabb szenvedélyek mocsarába vonszolja azt.  Egy általános archaikus elképzelés szerint a világ minden tüze az őstízből ered és azt reprezentálja. Minden tüzek legtisztábbika a mennyei tíz, amely végső soron az őstíz romlatlan formája. A héber hagyományban chasmal néven szerepel a füst nélküli mennyei tíz, amelyet semmi sem táplál. A chasmal olyan isteni szubsztancia, amely Ezékiel könyvének első része szerint fenséges ragyogásba borítja Isten trónusát és egész megjelenését. A chasmal villám formájában nyilatkozik meg a természetben.

A modern héber nyelvben egyébként a chasmal elektromosságot jelent. Mivel Isten az őstízből teremtette az angyalokat, az a bukott angyalokról szóló történet, amelyben az ég fiai házasságra lépnek az emberek lányaival, több zsidó hittudósnak is komoly fejtörést okozott. „Az angyalok, e lángoló tüzek, miként végezhették a nemi aktust anélkül, hogy asszonyaikat fel ne perzseljék belülről?” – teszi fel a kérdést Rabbi Jehosua ben Qorcha, majd egy bravúros huszárvágással megoldja a problémát: „Amikor ezek az angyalok alábuktak az égből, erejük és alakjuk akkorára
csökkent, mint a halandóké, és tüzük testté változott.” A bukott angyalok őstípusát, Lucifert, eredeti nevén Hélél ben Sáhárt, azaz a Hajnal Fiát az &Uacuter elbizakodottsága és kibírhatatlan természete miatt a teremtés harmadik napján letaszította az égből. Amikor ez a tüzes angyal, minden angyalok legfényesebbike a Földre, majd onnan a Seolba hullott, szikrázó lángcsóvát húzott maga után, mint egy meteor, mások szerint viszont zuhanása inkább vakító villámcsapáshoz hasonlított.

Termékenyítő villámok
A tíz eredetéről szóló mítoszokban se szeri se száma a villámszóró isteneknek, akiknek gyakran nemcsak a tüzet köszönhetjük, hanem magát az életet is. Sokfelé találkozhatunk azzal az elképzeléssel, hogy a nőnemí ősvizet, vagy magát az anyaföldet egy égi isten termékenyítette meg villámai segítségével. Vagyis kezdetben a villám egy hímnemí isten falloszaként funkcionált, amely eljuttatta az ég tüzének termékenyítő cseppjeit a Földanya méhébe. A villámlás kelti az életet, mondja Jakob Böhme Misterium Magnum címí értekezésében. A kicsé maja indiánok szent könyvében, a Popol Vuh-ban Kukumac isten villámlással teszi termékennyé a földet és teremti meg az élő világot. A védikus tízistennek, Agninak a villám a nemi szerve. Kaliról, a földistennő sötét aspektusáról viszont az a hír járja, hogy „jónijában elfojtott egy lángoló villámot”. Indra ősi fegyvere, a vadzsra (gyémánt-villám-jogar), amely később a tantrikus buddhizmus (vadzsrajána) névadó szimbólumává vált, eredetileg egy fallikus villámköteg, illetve egy villámszóró fallikus jogar lehetett.

 A vadzsra tibeti neve dordzse. A dordzse és a lingam (fallosz) szavak összevonásából ered Darjeeling városának neve, amely így „villámló falloszként” fordítható. A megtermékenyítő égi tíz motívumával a kereszténységben is találkozhatunk. A keresztény templomok keresztelő medencéjét gyakran hasonlítják Mária méhéhez, és mivel Máriát a szent égi tíz termékenyítette meg, egyes helyeken bizonyos ünnepek alkalmával égő gyertyát merítettek a vizébe. Az égi tíz azonban nemcsak (termékenyítő) villámok képében, hanem időnként eredeti formájában is megjelenhet a középső világban.
Mózes egy lángoló, de el nem hamvadó csipkebokorban pillantja meg az Urat. A középkorban az égő, de meg sem pörkölődő csipkebokor Mária jelképe lett, aki úgy vált Jézus anyjává, hogy közben érintetlen maradt. Pünkösdkor arra emlékezik a keresztény világ, hogy a Szentlélek lángnyelvek formájában alászállt az apostolokra. Az angyalokat, különösen az iszlám világban, gyakran ábrázolják lángoló dicsfénytől övezett fejjel.

Ugyanígy ábrázolják Mohamedet és a korábbi prófétákat is. Mózes az őt megjelenítő képeken gyakran fényszarvakat visel a homlokán, annak jeleként, hogy közvetlenül látta az Urat és beszélt vele. A templomokban égő örökmécses az isteni jelenlét szimbóluma. Az iszlám démonológia szerint a dzsinneket, ezeket a többé-kevésbé démoni kreatúrákat Allah a füst nélküli őstízből teremtette, ezért képesek bármilyen alakot magukra ölteni és bárhol megjelenni.Miután az égi tíz leszállt a Földre és megtermékenyítette azt, létrehozva az életet, továbbra is a Földön maradt, de nemcsak degradált, fizikai tízként, hanem az élőlényeket megelevenítő, életben tartó láthatatlan, megfoghatatlan belső tíz formájában is. Az emberben lakozó láthatatlan, belső tíz székhelye a szív.

&#336sök és kultuszok
A tíznek, mint isteni lénynek Indiában még ma is él a kultusza. A védikus tízisten, Agni nevének jelentése egyszeríen csak „tíz” (vö. latin ignis – tíz). A Rigvédában legalább kétszáz olyan himnusz található, amelynek ő a címzettje. Agni fő funkciója, hogy közvetítsen az emberek és az istenek között. &#336 az, aki az áldozati oltár tüzeként az égbe viszi az áldozatot. A régi perzsa vallás Indiába menekült követői, a párszik azért tisztelik a tüzet, mert „ez a tiszta, fénylő, eleven, megfoghatatlan, termékeny és elpusztíthatatlan elem az istenség legtökéletesebb szimbóluma”. A régi indoeurópaiak máglyán égették el halottaikat, mert hitük szerint a tíz csak a változásoknak kitett, romlandó, halandó testet emészti el, a halhatatlan lelket magával viszi az égbe, az istenek honába. Az afrikai hereróknál a tízkultusz szoros kapcsolatban áll az ősök tiszteletével, ami abban is megnyilvánul, hogy az oruzo (varázsló-pap) tízhelyén égő központi, szent tüzet kizárólag a holtak lelkeinek otthont adó omumborombonga-fa ágaival táplálják. A burjátoknál minden sátor tízhelyében él egy gali  ezsen, azaz tízszellem.

A házi tízhely őrzőszellemének emberi formája van, de „amíg a tízhelyben tanyázik, olyan apró, hogy nem lehet észrevenni”. A tízbe nem szabad semmilyen hulladékot, szemetet dobni, sem késsel vagy más hegyes tárggyal belepiszkálni, mert ezt a gali ezsen sértésnek venné. Idegen nem nyúlhat a tízhöz. Ugyancsak a házi tízhely szentségét őrizte, illetve képviselte a görög Hesztia, illetve római megfelelője, Vesta, aki idővel az állam szilárdságát, majd a birodalom egységét reprezentáló szent tíz istennőjévé nőtte ki magát. Vesta szíz papnőinek feladata volt az istennő (egyetlen) templomában égő szent tíz táplálása és őrzése, valamint az istennő kultuszához tartozó hivatalos áldozati szertartások lebonyolítása és az egyéb szakrális tevékenységek elvégzése.

Bár a szent tíz hanyagság vagy valamilyen baleset következtében történő kialvását Rómában a lehető legrosszabb előjelnek tekintették, az év utolsó napján mégis kioltották azt, hogy azután az új év kezdetével egy időben, rituális körülmények között, bizonyos szent fák összedörzsölésével újból meggyújtsák, megismételve ezzel a világosság és vele a világ megteremtését. Ezt a mágikus aktust egyébként a világ szinte minden részén gyakorolták, illetve gyakorolják még ma is valamilyen formában. A kínaiak például a „hideg ételek ünnepeként” emlegették az évváltás napját, amikor minden otthonban kioltották a lángokat és csak 24 óra múlva gyújtották meg az új tüzeket, Indiában pedig még a régi tízoltárt is lebontották, hogy azután újat építsenek helyette. Mivel az év kezdete népenként és kultúrkörökként más és más időpontra esett, az ilyen fajta tízünnepek is számos dátumhoz kötődhetnek. A ma is élő tízünnepek legtöbbje a napfordulók és a napéjegyenlőségek idejére, vagy ezekhez közeli napokra esik (Szent Iván-éj, Luca-nap, karácsony stb). A pogány kelták november, február, május és augusztus elsején tartották évszakkezdő tízünnepeiket. A februári gyertyaszentelés és a halottak napi gyertyagyújtás ezek emlékét őrzi.    §

  • A gyújtás története   
    Az emberek kezdetben nyilván a villámok okozta tüzekből vittek haza magukkal néhány lángoló ágat, és azután gondosan ügyeltek arra, hogy a táborhelyük, otthonuk központi helyén égő tíz soha ki ne aludjon.  Az idők során azután számos módszert találtak ki, ezek legtöbbje a súrlódás hőfejlesztő hatásán alapul. A tízgyújtás egyik legelterjedtebb módja a tízfúrás, amelyet még a közelmúltban is számtalan törzs alkalmazott szerte a világon, Ausztráliától Észak- és Dél-Amerikáig, Óceániától Afrikáig. A tízfúrás lényege, hogy egy fa alátétbe mélyedést készítenek, ebbe merőlegesen beleillesztenek egy pálcát, majd ezt a két tenyerük közé szorítva vagy egy zsinór segítségével sebesen forgatni kezdik ide-oda.

    Idővel megszülettek a tízgyújtás más módszerei is, mint például a kő kővel, vagy  a kő fémmel való összeütögetése. A rómaiak már olyan segédeszközöket is alkalmaztak a tízgyújtás során, mint a kén, de a valóban egyszerí, foszforból és kénből készült gyújtóeszközökre egészen a XVII. századig várni kellett. További két évszázad telt el addig, amíg az első gyufák kereskedelmi forgalomba kerültek. A Congrave-gyújtókat még kénsavba kellett mártani, hogy lángra lobbanjanak. Foszforos gyufát először Derosne készített 1816-ban. Tőle függetlenül találta fel és hozta forgalomba az első dörzsölésre gyulladó foszforos gyufát Irinyi János az 1830-as évek végén. Ezt hamarosan újabb, biztonságosabb gyufatípusok követték, végül pedig megszületett az öngyújtó.

  • Ki lopott  lángot?  
    A tízgyújtás különféle technikáinak alkalmazása a legegyértelmíbb jele annak, hogy az ember kiemelkedett az állatvilágból. Az elmúlt századok során a néprajzkutatók számtalan olyan történetet gyíjtöttek össze a világ minden részéről, amelyek a tíz eredetéről, megszerzéséről, elrablásáról szólnak. Az antik mitológia egyik legismertebb, legtöbbet idézett története Prométheuszról szól, aki egy nádszál üreges belsejébe rejtve ellopja a tüzet az Olümposzról, hogy azután a védtelen, kiszolgáltatott embereknek adja. Tettéért Zeusz szörnyí büntetéssel sújtja. A kelet-ecuadori hivarók úgy tudják, hogy az idők hajnalán egy ravasz kolibri hozta el őseiknek a tüzet, ügyesen kicselezve annak féltékeny őrzőjét.

    Több észak-amerikai indián törzs a hollónak tulajdonítja ezt a tettet. A hitcsiti indiánok a nyulat tartják a tíz megszerzőjének. Az új-mexikói sia indiánok hagyománya szerint a prérifarkas hozta el az embereknek a tüzet a farkához kötözött száraz fakéregdarabkák segítségével. Egy ausztráliai törzs az ökörszemnek adózik tisztelettel a tíz megszerzéséért. Az apró madárka a farka alá rejtve lopott el egy szikrát az égi tízből. Gyakori motívum, hogy az állatok stafétaszeríen adják át egymásnak a csellel megszerzett tüzet, amely végül eljut az emberhez.  Az apacsok, a navahók és a kaliforniai karok indiánok mitológiájában is találkozhatunk ilyen történetekkel. Szintén gyakori motívum, hogy az istenektől, szellemektől, varázslóktól, irigy asszonyoktól vagy állatoktól ellopott, elrabolt tíz bizonyos fákba, kövekbe költözik, amelyekből dörzsöléssel, csiholással azóta is elő lehet hívni.