A gyengéd erőszak

Az agresszió szó a latin aggrediorból származik, amelynek érdekes, kettős jelentése van: egyszerre jelent támadást és közelítést. S bizony, a támadás sokszor a kapcsolatteremtés torz formája. Gyermekkorból jól ismert a példa, amikor a fiú húzgálni kezdi a neki tetsző lány copfját, vagy rendszeresen elbuktatja őt. Azzal, hogy beleköt, kapcsolatot teremt vele…A felnőttkori szexuális évődés is gyakran megőrzi ezeket az elemeket, s patologikus formában megjelenik a nemi erőszaknál is. A nyílt agresszióhoz is testi kapcsolatba kell lépni az áldozattal, ami két ember között a lehető legszorosabb érintkezés. Aki nem tanulta meg, hogyan alakul ki két ember közt valódi intimitás, annak a testi közelségnek csak ez a típusa marad.

Érdekes eredménnyel zárulhat, ha abból indulunk ki, hogy valójában az ember minden aktivitása – sőt, mint ahogy hamarosan kitérünk rá: a passzivitása is! – agresszió. Hiszen mi történik akkor, ha az agressziót nem úgy határozzuk meg, mint szándékos károkozást, hanem úgy: rávenni valakit arra, hogy azt tegye, amit szeretnénk. Ez a definíció közel áll a pszichoanalitikus meghatározáshoz, és talán a jelenség lényegéhez is. Az agressziónak ugyanis nem az a végső indítéka, hogy kárt okozzunk másnak, hanem az, hogy elérjük, amit akarunk. A frusztrációs elmélet szerint agresszió akkor alakul ki, ha az egyént akadályozzák szükségletei kielégítésében, vágyai elérésében.  

Időspórolás
Feldmár András, Kanadában élő pszichológus szerint az agresszió nem más, mint energia, amelyet arra fordítunk, hogy hamarabb hozzájussunk ahhoz, amit akarunk. Minden háború és kegyetlenség arról szól, hogy valaki gyorsabban jusson hozzá valamihez, mint az természetes. Mert vágyaink szinte mindig ellenállásba ütköznek, s ha van türelmünk várni, akkor minden ellenállás legyőzhető. Ha elfogadjuk az ellenállást, akkor idővel át tudunk törni rajta.

Ha nem fogadjuk el, vagy nem tudunk, nem akarunk várni, és az ellenállást azonnal le akarjuk törni: az az agresszió. Pedig érdemes megfigyelni, mit csinál a víz, amikor falba ütközik. A víz úgy tesz, mintha tanulmányozná a falat. Miből van, hol vannak repedései? Hol lehet átkerülni a túloldalára? Ha a víz talál egy lyukat, átfolyik. Ha nem talál, akkor addig emelkedik a szintje, amíg végül át tud jutni rajta. Csak idő kérdése, hogy mikor győzi le az előtte tornyosuló akadályt.  

Az agresszió fogalmának árnyaltabb meghatározása segítségünkre lehet abban, hogy egészségesebben viszonyuljunk az erőszakhoz, mint eddig tettük. Ha az agresszió egyfajta energia, amelyet arra fordítunk, hogy hamarabb kapjunk meg valamit, mint ahogy egyébként is megkapnánk, akkor bizonyos határokon belül jól lehet használni, a határokon kívül pedig több kárt okoz, mint hasznot. Az élet, így az agresszió is, soha nem fehér vagy fekete. A világ polaritása itt is érvényesül: a túl sok agresszió egy emberben éppolyan tévút, mint a túl kevés. Mindenkinek magának kell megtalálni a számára optimális agresszió szintjét. Mi az az optimális energia, amelyet arra fordít, hogy vágyait ne tévessze szem elől, és ne kelljen rájuk tovább várnia, mint feltétlen szükséges?  

Mindannyian ismerjük a szólást: lassú víz partot mos. Mit is jelent ez? Hogy céljainkat biztosabban elérjük, ha nem egyszerre, gyorsan akarjuk megkapni, amire vágyunk, de van türelmünk lassan, fokozatosan és kitartással elérni célunkat. Nem véletlen, hogy a taoisták a víz szimbólumát használják a női energia, a yin szemléltetésére. A víz a taoban a szerénységet és rugalmasságot szimbolizálja, hiszen felveszi az őt magába fogadó edény alakját. A taoisták csodálják a víz erejét és türelmét: a folyó elég szelíd és türelmes ahhoz, hogy hatalmas kövek között folyjon, de idővel óhatatlan elkoptatja még az elpusztíthatatlannak tínő sziklákat is. Ez emlékeztet minket arra, micsoda ereje van az állhatatosságnak.

Az erő belülről
A yin, a feminin energia az egyik őserő, s a lassú mozgás és cselekvés kötődik hozzá (szemben a férfias, aktív, dinamikus és gyors yanggal, amelyet a tíz jelképez). Yin és yang együtt adják a teljességet, egymást kiegészítve alkotják az Univerzumot. Az egyén csak akkor élhet harmonikusan, ha önmagában is megtalálja a két energia egyensúlyát. Az erőszakos személy ugyanúgy nem éri el célját, mint a teljesen passzív, erőtlen ember. Ha valakiben az egyik végletet látjuk testet ölteni, ott érezzük mögötte lappangani a másikat. Amelyik kutya ugat, az nem harap, ugye.

A látszólagos keménységet nehéz komolyan venni, a keménykedést inkább érezzük gyengeségnek, álerőnek. Az indulat, vagy dühkitörés mindig a kiegyensúlyozatlanság jele, valódi erőt ezért inkább a szeretetteli gyengédségben, a szelíd, nyugodt cselekvésben sejtünk. Az erőszak az erőtlenség jele, hiszen csak az erős ember tudja magában visszafogni az agresszív késztetéseket. Az igazi erő és igazi aktivitás mindig belül van, az kívülről nem látható. Aki kívül folyton az erőset mutatja, az belül teljesen elpuhul.
 
A gyengéd erőszakot véletlenül se keverje össze senki a passzív agresszióval, személyiségzavarral. Hogy sokan mégis megteszik, abban alighanem Woody Allen is ludas. &#336 a Rejtélyes manhattani haláleset címí filmjében passzív agresszorként jeleníti meg a Mia Farrow által játszott feleségét, aki észrevétlenül és lassan, ám annál biztosabban mindig megszerzi, kikényszeríti amit akar. S mi tagadás, mindannyian ismerünk olyan nőket, akik szelídségükkel és állhatatosságukkal messzebbre jutnak, mint hangos, követelőző társaik, mert azok a változások, amelyeket erőszakkal verünk ki a másikból, sokkal rövidebb életíek és kevésbé stabilak.

Csakhogy a pszicho-diagnosztika nem a Mia Farrow által bemutatott típust tekinti úgynevezett passzív-agresszív személyiségzavarosnak. Hanem azt a negatív személyiséget, aki passzív ellenállásba vonul. A passzivitás ebben az esetben csak az agresszió egy megjelenési formája, és minden, csak nem hatékony életvezetési stratégia. Az ilyen személy negatív érzéseit nem tudja sem levezetni, sem megfelelő formában kifejezni. A vele szemben táplált elvárásokkal szemben védekező magatartást vesz fel.

Alapvetően pesszimista és szkeptikus. Szinte sosem konfrontálódik nyíltan, egyet nem értését, csalódottságát, elégedetlenségét a másik háta mögött fejezi ki. Jellemző rá a halogatás, a lassúság és a makacsság, munkájában többnyire maga ássa sírját. Könnyen sértődik, mert mindent provokációnak vél. Viselkedésében az ellenséges öntudatosság a bíntudatos megalázkodással váltakozik. A lelke mélyén tehetetlennek érzi magát, szorong és boldogtalan, s gyakran játssza a mártír szerepét.

Történeti ellenpélda
A passzív fogalommal persze, nem a fenti pszichopatológiai kontextusban találkoztunk először, hanem történelemórán, amikor a ’48-as szabadságharc leverését követő éveket tanultuk. A hazafiak azokban az időkben nem vállaltak hivatalt és közszereplést, nem fizettek adót, kijátszották a rendeleteket.

Aktivitás és passzivitás ebben az esetben egészséges módon egészítette ki és erősítette egymást, hiszen a szabadságharc vezetőinek többsége külföldön kapott menedéket, s az ő mindent megmozgató tevékenységükkel együtt volt igazán fenyegető az itthoni passzív ellenállás. A Kossuth-emigráció fegyveres készülődésének és a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalásainak a némán ellenálló ország adta az erkölcsi hátteret – az itthoniak annyit tettek, amennyit ebben a helyzetben megtehettek.

Ha fel kéne sorolnia, ön szerint kik voltak a világtörténelem azon szereplői, akik a legnagyobb hatással voltak bolygónk sorsának alakulására, kik lennének a névsorban? Talán eszébe jutna Nagy Sándor, vagy mondjuk Napóleon: igen, voltak hódítók, akik fegyveres erővel hatalmas birodalmat építettek fel. Hol vannak ma ezek a birodalmak? De a listán minden bizonnyal ott szerepelne Jézus, Buddha, Mahatma Gandhi, Martin Luther King, vagy akár John Lennon és a Beatles neve. A hadvezérek és hódítók hatása ideig-óráig tart, azoké, akik az erőszakmentességet hirdették, viszont máig él. 

Szeresd ellenségeidet! – hirdették és hirdetik az erőszakmentesség hívei. Hiroshimában az emberiség túllépte az erőszak minden elképzelhető határát, de – gondoljunk Jézusra, Gandhira vagy Kingre – ugyanígy nincs határa
az erőszakmentességnek sem. Martin Luther King így fogalmazta meg az előttünk álló két lehetőséget: az erőszakmentesség vagy a nem-létezés között választhatunk.

Mindannyian idealisták voltak, mégsem szakadtak el soha a realitásoktól. Az erőszakmentességen egyikük sem konfliktus nélküli világot értett. A fejlődés lehetőségét mindig a konfliktus jelenti, akár az egyén, akár a világ sorsát tekintjük. A konfliktushelyzet ad számunkra esélyt arra, hogy a dolgokat egy másik ember szemén át is megvizsgáljuk, s ezáltal többet megértsünk a világból, és egyben magunkból is. A valódi leckéket mindig a konfliktusok során kapjuk, és boldogulásunk attól függ, megértjük-e, amit tanít nekünk. Ha nem értjük meg, az akár a pusztulásunkat is jelentheti… King próféciája tökéletesen realistának tínik: erőszakmentesség vagy világvége. King azt is tudta, hogy az erőszakmentesség ugyan kevésbé látható, mint a mindenütt hangosan, látványosan pusztító erőszak, hatása mégis erősebb lehet. 

A harc formája
Az erőszakmentesség sosem a valódi harc visszautasítása. Ha az erőszakmentesség tökéletes passzivitásba megy át, az bátorítja a rosszat, ezért cselekedni kell… Az erőszakmentesség hatékonyabb fegyver, mint a bosszú és ellencsapás, amely csak eszkalálja az agressziót. Nem fizikai, hanem lelki ellenállásra van szükség, ha sikeresen akarunk harcolni.

Gandhi például elfogadta a kihívást, mert tudta, hogy jobb játékos, mint ellenfele, és hogy végül győzni fog. Megmutatta, hogy Jézus elvei bizonyos körülmények közt politikailag is hatásosak lehetnek. A hatékonyság demonstrálása a nukleáris fegyverek korában a huszadik század legnagyobb morális győzelme. Gandhi hitte, hogy az erőszakmentesség az erőszak felett áll, s hogy az igazi erő a lélekben, a valódi hatalom pedig az erőszak nélküliségben rejlik.

Jogi végzettsége ellenére úgy gondolta, hogy a törvény az a módszer, amely erőszak alkalmazásával akar igazságot tenni, az agressziót pedig  elvakult, célra nem vezető tevékenységnek tartotta, hiszen az akció-reakció elve alapján erőszak mást nem szülhet, csakis erőszakot. De az erőszak nélküli ellenállás, hangsúlyozta, nem jelent passzivitást, sőt ellenkezőleg: ez a legnagyobb fokú aktivitás, amely kiiktatja az agresszív elemet.  Élete során számtalan támadás érte, de ő még a kezét sem emelte fel, nyugodtan fogadta a csapásokat. Amikor revolvergolyó terítette le, a kórházban magához térve első dolga volt, hogy büntetlenséget kérjen merénylőjére…            §

  • Falak vagy ablakok  
    A filmes forgatókönyvírók megkülönböztetik a dialógust és a szubtextet, s a kettő sosem ugyanaz. Dialógus, amit a szereplők kimondanak, szubtext, amit a szereplő magában gondol. A néző feladata, hogy a dialógus mögött hallja a szubtextet, s ez a való életben is így van: amit mondunk, a mögött mindig több van. Sosem mondjuk ki, amit gondolunk, életünk szinte minden egyes percében viselkedünk, vagyis hazudunk. Szkeptikus becslések szerint összesen maximum fél óra valódi intimitásban van részünk életünkben, amikor pontosan tudjuk, mi van a másik fejében, és mi is azt mondjuk, amit érzünk vagy gondolunk. Szinte soha, és szinte senkivel nem vagyunk őszinték, folyamatosan kódolt nyelven kommunikálunk, s az életben aratott sikereink jórészt attól függnek, milyen hatékony dekódoló berendezést alkottunk meg magunknak. Hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz, meg kell tanulnunk megérteni egymást, hogy a nyelv ne a félreértések és a feszültség, hanem a harmónia megteremtésének eszköze legyen.

    Egy konfliktus – legyen az egyének vagy csoportok közti ellentét – megoldása, céljaink elérése erőszakkal sosem lehet hosszú távon sikeres. Agresszív támadás esetén hatékony védekezési technikákat kell kidolgoznunk, mert az erőszakmentesség nem jelent sem behódolást, sem erőtlenséget. Képesnek kell lennünk az önérvényesítésre, hogy soha ne váljunk az erőszakos emberek prédájává. Fejlesszünk ki alternatív „fegyvereket”: a humor például a világ eddig ismert leghatékonyabb lefegyverző ereje.  Az erőszakmentes kommunikáció elveit hirdetők szerint, ha megtanulunk tisztán és hatékonyan kommunikálni, egy nyelvet beszélni és szót érteni, képessé válunk arra, hogy elejét vegyük a harcnak, akár átvitt, akár szó szerinti értelemben is. A nyelvnek és a szóhasználatnak ugyanis komoly szerepe van abban, hogy ablakokat, vagy falakat építünk magunk köré. Még akkor is, amikor külső jegyeiben beszédünk nem tínik erőszakosnak, szavaink akkor is fájdalmat és bánatot okozhatnak, és konfliktushelyzetbe sodorhatnak minket, akár akaratunktól függetlenül.

    Mindenki arra törekszik, hogy megszerezze, amire szüksége van. Valamenynyien jobban járunk, ha ezt másokkal együttmíködve tesszük. Az eddigi sikertelen, és sokszor fájdalmas konfliktusokba torkolló kommunikációnk fokozatosan átalakítható valódi párbeszéddé. Ki kell fejeznünk, mire van szükségünk, de beleérző odafigyeléssel meg kell hallgatnunk azt is, a másik mit kívánna magának. &Uumlgyelnünk kell arra, kérésünk ne legyen burkolt követelés. Kérésünket mindig elég konkrétan fejezzük ki ahhoz, hogy a másik azonnal tehessen valamit azért, hogy nekünk jobb legyen. Ilyenkor nem a probléma azonnali megoldását várjuk a másiktól, hanem az első közös lépést, az érzések szintjén való összekapcsolódást. Ha kialakul a megértésen és bizalmon alapuló együttmíködés, a további lépések kidolgozása és a konkrét probléma megoldása már nem jelent gondot.