Játék a tenyérrel

Sokan vélik úgy, hogy tipikus angol sportág – pedig dehogy: az ősi rivális Frankhon volt a labdaházi játék igazi szülőhazája. Mondják, hogy szabályrendszere a megtestesült tradíció, a mozdulatlanság. &Aacutem közben tudjuk: Wingfield őrnagy 1874. február 23-án szabadalmaztatott „találmányát” – mindössze két esztendeig tartotta tiszteletben a hagyományaira és innovációira oly büszke Anglia, s aztán sutba dobta valamennyi reguláját, s a modern kor lehetőségeihez igazította…S noha a pályaméret azóta sem változott, a technika fejlődése menet közben számtalan módosítást indukált
– megrengetve többek között a mezopotámiai kultúra időmérésének hatos számrendszerén alapuló egyedi pontozás bástyáit is… Bizony, a hatvanat egésznek tekintő világot vették a számolás alapjául a labdajáték szabályrendszerének első európai alkalmazói,  már amikor a szükséglet, s elsősorban a pénzbeli fogadások megkövetelték, hogy valamilyen regula egységesítse e testmozgás „ahány (labda)ház, annyi szokás” elven nyugvó szokásjogát. Mert maga a játék jóval előbb volt, mint a vetélkedés formájában ízött változata.

Senecától tudjuk például, hogy a rómaiak három különböző labdát ismertek, melyeket tenyérrel ütöttek, s a legkisebb, a pilla trigonale egy bőrrel borított, szőrrel töltött kemény golyóbis volt. E játékok egészen a reneszánsz idejéig megmaradtak Itáliában, a legismertebb labdajáték a palone (tenyér – latinul: palma) néven hódított. Franciaországban szintén ismert középkori foglalatosság volt a jeu de paume (játék a tenyérrel) elnevezésí szórakozás, mely csak a kezdetek kezdetén ízetett puszta kézzel, később kesztyí védte a mancsot, a XIV–XV. század fordulóján pedig megjelentek az első kezdetleges ütők, melyeknek nagysága és formája akkoriban még a tenyér méretéhez igyekezett alkalmazkodni. S hogy mennyire közkedvelt volt e labdaházi játék, jelzi, hogy a párizsi adózók 1292-es listáján már 13 „labdamester” (paumiers) is szerepelt, kiknek feladata elsősorban a játékszer előállítása volt, de a szervezésben, a képzésben is részt vállaltak. E labdás mesterek sokáig a seprí- és kefekészítő céh tagjai voltak, de létszámuk és önérzetük növekedésével már saját testületet alakítottak.

Charles után már pattoghatott
A labdagyártás tehát már fél évezreddel ezelőtt is üzlet volt… XI. Lajos egy rendeletében, még 1480-ban egységesítette a francia  „technológiát”, előírva, hogy a labdák már nem tartalmazhatnak homokot, földet, salakot, agyagot vagy fémforgácsot, helyettesítésükre a kutyaszőr ajánlatos. A Sok híhó semmiért címí Shakespeare-darabból az is kiderül, hogy borbélymíhely is szolgáltathatott alapanyagot („ …és arcának ékességével azóta már teniszlabdát tömnek”). A gyapjú belsővel ellátott gömböcskét birkabőrrel borították be és zsineggel erősen összekötözték, hogy tartós maradjon. Az alapprobléma azonban egészen a XIX. század végéig megoldatlan maradt: a kis golyóbis csak a labdaházak kemény talaján, a kövön tudott felpattanni – más borításon földközelben maradt. Az amerikai Charles Goodyear 1839-es felfedezése, a vulkanizálás hozott forradalmi változást e kérdésben. Indiai kaucsukot felhasználva készültek azok a gumilabdák, melyek lehetővé tették, hogy Harry Gam és barátai az angliai Leamingtonban 1872-ben már a füvön is élvezni tudták a régi játékot. Két évvel később Michael Heartcote találmánya flanel huzattal látta el a „pucér” labdát, 1924 óta pedig nem varrott, hanem ragasztott filc és a gyapjú-nylon keverékéből áll a ma is használatos, az elmúlt húsz évben fehérről sárgára váltott borítás.

A szabályok egységesítették a gyártás követelményeit: a játékszer gumi üregét belülről gyapjú, illetve míszál borítja, átmérője típustól függően 654-685 mm, súlya 56-59,4 gramm között lehet, húsz fokos hőmérsékleten 254 cm magasságról betonlapra ejtve 134,62-147,32 cm magasra kell ugornia (az európaiak számára szokatlan töredékszámok, miként a tenisszel kapcsolatos egyéb „különös” léptékek abból adódnak, hogy az angol mértékegységekből kell centire, dekára átszámolni az alapadatokat…). A rugalmasság adja a játék komfortérzetét: tovább „fekszik” a labda a húron, jobban átveszi a pörgetést és a labda íve is stabilabb – ezzel együtt a labda nyomása állandó kell, hogy maradjon. Minél nagyobb a nyomás, annál jobb a labda felugrása a talajról.

A kaucsuk, természetéből adódóan nem ad teljesen zárt felületet, amiből következik, hogy – bár speciális adalékok ezt gátolják – az 5 cm vastag gumilap nem teljesen átjárhatatlan a gázok számára. A két félteke 120 fokon történő összeforrasztása, vulkanizálása előtt 1,2 bar-os belső nyomásra „fújják fel” a labdát. A külső filcben a gyapjútartalom a kedvező repülési tulajdonságokat erősíti, a nylon pedig a tartósságra van hatással – a kettő jó aránya adja meg a minőséget. Manapság már a különböző pályaborításokra is készülnek speciális labdák (figyelembe véve a beton, a szőnyeg, a fí vagy a salakpályán való játék eltérő igénybevételét), s vannak úgynevezett all court termékek, azaz minden borításon használatos sportszerek.

Amikor tehát a meccsek előtt a játékvezető a labdát ellenőrzi, olyankor a belső nyomást, a keménységet, a filc állapotát vizsgálja, hiszen a tartósságot garantáló légmentesen lezárt konzervdobozból előkerülő új labdák között is lehet hibás, „puha” vagy lyukas termék. Játék közben a használattal, a kopással párhuzamosan – gyorsan veszít minőségéből a labda. Amatőröknél több mérkőzést, edzést is kiszolgál ugyanaz a golyóbis, a nagy profi versenyeken azonban már hét game után lecserélik, s azt követően is minden kilenc játék után hat új labdát kapnak a küzdő felek, így előfordul, hogy egy ötjátszmás wimbledoni meccs csaknem félszáz labdát felemészt – más kérdés, hogy ezeket az egyszer használatos játékszereket jó áron lehet még értékesíteni kis kluboknak, amatőr sportolóknak.

Rendet vágtak a füvön
Mielőtt még a sportágtechnika újabb meghatározó területére, az ütők világába elkalandoznánk, tegyünk egy rövid sétát egy olyan útvonalon, melyről a salakpályákon felnőtt közép-európai teniszbarát aligha gondolná, hogy vezet valahová, hogy köze van a fehér sport elterjedéséhez. Pedig a fínyíró gép megjelenése szintén forradalmi változásnak tekinthető…
Az ősi labdaházi játék a vulkanizálás jóvoltából költözhetett ki a fedett csarnokból a szabadba, ám a sarlós, kaszás fígondozás még az esők által olyan nagyszeríen nevelt szigetországi gyepen sem tette élvezhetővé a játékot. Alexander Shanks és Thomas Green nevét vélhetően nálunk kevesen ismerik, pedig e két brit úriember ötletes masinája, a fínyíró gép vágott rendet e kérdésben: a kellően rövidre nyesett zöld gyepen immár nem volt akadálya az önfeledt szabadtéri teniszezésnek. Elindult hódító útjára az új változat.

Megkülönböztetendő a régi játéktól, az új módi felvette a gyepre, pázsitra utaló Lawn elnevezést, míg a napjainkra szinte feledésbe merült, de néhány helyen azért még ma is játszott nagy előd a Real Tennis néven jelzi az utókornak: ez – volt – az igazi… A fí tehát csatát nyert a XIX. század második felében. Angliában, a brit gyarmatbirodalom számos országában, s szerte a világon másutt is gomba módra szaporodtak a pályák – kezdetben a fí volt a meghatározó borítás. Jellemző módon a négy Grand Slam torna közül is csupán Párizs lógott ki a sorból a maga salakpályás versenyével. A US Open 1975-ben váltott fíről a kemény borításra, s költözött rövidesen az amerikai nyílt bajnokság Flushing Meadow hard court pályáira. Ausztrália 1988-ban mondott búcsút a zöld gyepnek, amikor a Kooyong stadionból a ma már Melbourne Parknak nevezett csodás nemzeti teniszközpont Rebound Ace kemény pályáira telepítették a távoli kontinens évnyitó világversenyét.

&Uumltőm, ütőm, mondd meg nékem…
Egy tőről, az ősi tenyérjátékból fakadt számos ma ízött, ütővel használatos labdás sport: az asztalitenisz, a badminton (tollaslabda), a squash (fallabda) sportszerei egyaránt a középkorban használatos jeu de paume kellékeiből fejlődtek ki. A teniszütő hosszú utat járt be addig, míg kialakult mai formája, melyet nemzetközi szabályok is rögzítenek. Napjainkban a gyártók pontosan tudják, hogy termékük nem nyújtózhat 73,66 cm-nél hosszabbra, ezen belül az ütőfej maximált szélessége 31,75 cm, a húrozott felület pedig nem lehet nagyobb 39,37×29,21 centiméternél. Egy garnitúra húr lehet az ütőben, s – egyetlen behelyezett tartozékként – az egymást keresztező húrokon kívülre telepíthető a rezgéscsillapító, mely a könyöksérülésektől óvhatja a játékost.  &Aacutem, hogy e szabott határokon belül mit kínál a gyártó, igencsak változó. S egyáltalán nem lényegtelen, hiszen a teniszezés dologi tényezői közül az ütő a leginkább meghatározó, a sportszer fizikai tulajdonságai a pályán előadott produkcióra nagymértékben rányomják bélyegüket.

Az ütő, a húr és a húrozás keménysége egymáshoz igazodó, egyéni adottságoknak megfelelően igazítandó
komponensek. A legjobb ütő sem érvényesül rossz húrozással; a legjobb húrozás sem jelent segítséget, ha az ütő, pontosabban a keret gyenge minőségí; s a legjobb húr sem boldogít, ha helytelenül választjuk meg a húrozási feszességet. S mindent, persze, „igazítanunk” kell a felhasználóhoz, a játékoshoz magához – fizikai adottságaihoz, stílusához, alkalmazott technikájához. Ez utóbbiak elemzése már edzéselméleti feladat, maradjunk inkább a sportszernél, s vizsgáljuk az ütőgyártást, a technika és a sport kapcsolatát. Az ütő kiválasztásánál (az ár mellett) fontos figyelnünk a keret formájára, súlyára és súlyelosztására, az ütő anyagára, de nem mellékes a nyél vastagsága, annak fogása sem, hiszen a kar és az ütő közötti erőátvitelnél ez a kulcsfontosságú híd.

Az ütő alakjánál (három kategória ismeretes: az 1960-as évek közepéig kizárólagosan használt faütők nagyságát idéző „kisfejí”, valamint a közepes midsize és a nagy fejí oversize méret) fontos tényező a hosszanti húrok hosszúsága. Megfelelő keménységí keretnél és hozzáillő keménységí húrozásnál a hosszabb hosszanti húrozás nagyobb fokú rugalmasságot biztosít és e húrok középpontjából a labdát gyorsabban és távolabbra üti. A fejlesztőmérnökök azt is kikísérletezték, hogy az ideális találati felület a kedvező erőátvitel miatt némiképp lentebb tolódik, az ütő fogása, illetve „szíve”, az ütő súlypontja (balance) irányába. A körte és csepp formájú ütőkben a húrok hossza a keret széle felé lerövidül – ha a labdát e felületen találjuk el, kisebb lesz az ütés ereje, hossza, más kérdés viszont, hogy e változatoknál a játékos könnyebben észleli hibázását, azt, hogy a labdát nem az ütő közepéről indította útjára. A keret szélességének növelésével a súlyelosztást lehet kijjebb tolni, nagyobb forgóstabilitást adva az ütőnek. Egyes gyártók utólagos „tuningolást” is kínálnak, s (akárcsak a gépkocsiknál a felnikre) míanyag- és fémnehezékeket lehet a teniszütő keretére erősíteni – ugyanakkor e módszerrel korrigálható, a tenyérhez formálható a nyélen a fogás vastagsága, alakja is. A keret formáját jellemzi még az áramlási ellenállása:

a szögletes, széles kereteket „lassúnak”, a keskeny, kerek formájúakat „gyorsnak” érzik a játékosok. Az ütő súlya alapján is csoportosíthatjuk a termékeket, bár manapság már az új anyagok adta lehetőségeknek köszönhetően egyre könnyebb (Light), kiegyensúlyozottabb ütők vannak forgalomban. A röptejáték előtérbe kerülésével a nehéz keretí ütők helyett a kiegyensúlyozott, illetve a nehezebb nyelí ütők törtek előre – a nagy lendületet kívánó ütéseknél (adogatás, lecsapás, alapütések) viszont továbbra is a „fejnehéz” keretek az előnyösek. Nem könnyí egybehangolni az igényeket és a kínálatot, annak ellenére, hogy szinte minden ütésfajtára, minden játékosra található egyedi ajánlat az ütőpiacon. A játék azonban sokrétí, s arra sincs mód, hogy ütésenként váltogassuk a sportszert.

Mit várunk egy jó ütőtől (azon túl, hogy játsszon helyettünk, s megoldjon minden meccshelyzetet…)? A keret anyaga nagymértékben befolyásolja a labda gyorsítását és irányítását, az ütéspontosságot, a labdaérzékenységet és
a rezgéscsillapítást. A régi faütők ideje lejárt, manapság míanyagot (mígyantaszálat), fémeket (például magnézium, titán, alumínium), míanyagkeverékeket (grafit és üvegszál, grafit és boron kerámiával) használnak a keretek készítésénél, s a keménység a fa, fagrafit, fém-üvegszál grafit (carbon), grafit-üvegszál, grafit-boron, kevlar, titán „útvonalon” halad előre. Leggyakrabban carbonnal kombinált üvegszálat használnak. A boron szintetikus szál, s úgy állítják elő, hogy bórt gőzölnek hajszálvékony wolfram szálra. A súlya az alumíniuméval egyenlő, de szakítószilárdsága, keménysége tízszer nagyobb, s különlegesen hőálló.

Szakíts, ha tudsz!
A húrozó manapság keresett ember egy-egy teniszversenyen: előfordul, hogy az egy hetes viadal 28 selejtezős meccse, s a főtábla 31 egyéni és 15 páros partija, azaz alig több mint hetven mérkőzése kétszáz feletti húrozásra váró ütőt hoz számára, látástól vakulásig ott ül a masinája mellett. Régebben két óránál is tovább tartott, míg az árral és a húrozó fával kőkemény felületet varázsolt a keretbe, de még a mai modern gépek segítségével is vesződséges (mester)munka a húrozás. S ha nem a játékos által kívánt keménységgel feszül a bél, a húrozó kezdheti újra a keret forgatását… Van olyan teniszező, főleg a pályakezdő profi, aki saját géppel felszerelkezve járja a versenyeket, s a „magad uram…”-elv alapján pénzt és bosszankodást spórol meg önellátó munkájával. A húrozás a játék kelléke. Napsütésre, esőre, ám leginkább a használatra igencsak érzékeny a húr – mert alaptulajdonsága (a gyártó által beígért tartósság és optimális rugalmasság, no meg a borsos ár mellett), hogy gyakran elszakad.

A húrok keményítése jelentette a faütők halálát: e termékek nem bírták a nagy húrfeszítést – a technika reakciója: megjelentek a nagyobb ellenálló képességí ütőkeretek, s a kézi húrozást felváltotta a gép.  A húrokat bélből és/vagy az 1950-es évektől kezdve míanyagból állítják elő, noha a kezdeti időkben voltak olyan (elvetélt) kísérletek is, hogy a labdát igencsak koptató, és hatalmas rezonanciával járó fémszálakat helyeztek a fém ütőkeretbe. Korábban juh-, manapság inkább szarvasmarhabelet használnak. A felhasogatott vékony lemezekéket összesodorják, összeragasztják, a nedvességtírő képességüket javítandó a szálakat impregnálják, illetve míanyaggal vonják be. Tiszta míanyag húrokban széles a kínálat (polietilén, poliamid és poliészter-nylon keveréket használnak), egyszálú (monofil) és többszálú (polifil) változatban dobják piacra.

Noha a tenisz nem „mérhető” sportág, könnyen lehet, hogy a technika e játéknál is eljutott arra a szintre, ahonnan már nehéz továbblépni a jelenlegi keretek között. S nagy kérdés, hogy kell-e egyáltalán? Az ütők, a húrok, a teniszlabdák egyre ellenállóbb anyagból készülnek, egyre inkább „felkeményítve” a sportszerek fizikai tulajdonságait, meggyorsítva a játékot. A tenisz átvette a XXI. század rohanó ritmusát. Sőt!  &Uacutegy tínik, egyes területeken túlpörgetve önmagát túlságosan előre szaladt, s be is előzött… A 240 kilométeres adogatások, a szerva-röpte stílus, az erő és a dinamizmus megöli a játékosságot, a küzdelmet, a rafinériát. A bombaerős ütések, a vizet fakasztó szervák leegyszerísítik, unalmassá tehetik a játékot. A sportág felkeményedése nemcsak a látványosság ellen dolgozik, de ugyanakkor a játékot ízők egészségét is veszélyezteti.

Nem véletlen tehát, hogy a technikai fejlődés visszaszorítására, a sportág megvédésére saját szabályrendszerének megváltoztatásával igyekszik frontot nyitni a tenisz. A sportszerek „megreformálására”, átalakítására a gyártó lobbi ellenállása miatt kevés az esély, noha történtek halvány kísérletek például a nagyobb és puhább labda bevezetésére – ez az út azonban aligha járható. A lassan másfél évszázados szabályok módosításával azonban hatékony védőbástyák építhetőek: gondolkoznak a 91,4 cm magas háló megemelésén, az adogatóudvar jelenlegi 6,4 m-es hosszúságának megrövidítésén, a második adogatás eltörlésén. S akkor még nem szóltunk a pontszámítással, a játékok, játszmák rövidítésével kapcsolatos eddigi próbálkozásokról, jövőbeli tervekről. A tenisz kettős szorításban él: vissza kell fognia a technikai hatásokat, s a másik irányból pedig a látványosság, az élvezhetőség javítására ösztönzi a televíziózás is, hiszen a tévék kiszámítható játékidejí szuperprodukciókra kíváncsiak. Ez utóbbi kihívás nem csak a teniszt érinti – szinte valamenynyi olimpiai sportágat sürgeti a változtatás, a válaszadás kényszere.              §

  • Tízmilliós teniszrakett  
    Pontosan 28 916 fontot, több mint tízmillió forintnyi összeget fizetett egy gyíjtő a Christie’s téli londoni aukcióján az 1870-es években készített, s mindössze három esztendőn át gyártott Sphairistike ütőért, melynek neve a játék antik voltára utalt. A fíre telepített modern kori tenisz kitalálója, az angol Sir Walter Clopton Wingfield e görög néven szabadalmaztatta találmányát.

  • Tizenöt kiló bélből lesz tíz méternyi húr  
    A francia mesterek esküsznek arra, hogy a másfél esztendős marha bélrendszere a legalkalmasabb a húrkészítéshez. A Babolat sportszergyártó cég statisztikái szerint 15 kg bélből lesz 10 méternyi bélhúr, s az állati bél középső szakaszából lehet a minőségi áru, míg a szélekből készített húr lesz a kevésbé rugalmas tömegtermék. A vágóhídon történik a tisztítás, a hosszanti szeletelés, a lamellák, nyálkák eltávolítása, majd savas hítőhordókban hosszú ideig tárolják, s csak ezt követően szállítják a belet a lyoni üzembe, ahol havonta csaknem kétszázezer marha belét dolgozzák fel. Lúgos fürdetés után számítógép vezérelte gép sodorja össze a szálakat, melyeket egy újabb „fürdőkúra" ragaszt egymáshoz. Speciálisan temperált teremben három napon át felfeszítve szárad a húr, melyet a termelési fázis végén még „csiszolnak”, políroznak, s védőlakk-borítással is ellátnak.