Milánó? Scala!

A világ leghíresebb operájának különös története.„A földszint őrült vagy részeg, vagy mind a kettő; még a piacon sincs ekkora lárma. Mindenki hangosan beszélget,
kiabál, a belépő énekeseket torkaszakadtából ordítva üdvözli, majd az ária alatt is tovább zajong, oda sem hallgat a zenére. De ez még semmi: a földszinten az urak bosszú botjaikkal a padokat verve fejezik ki tetszésüket, s erre a jelre a páholyokból a nézők ezrével dobálják le a röpcédulákat, amelyeken az énekes vagy énekesnő dicséretét zengő szonett olvasható.” &Iacutegy írta le Charles de Brosses Családi levelek címû munkájában
a milánói közönséget, amely a XVIII. század második felében a Hercegi Színházat látogatta, majd néhány évvel
később ugyanilyen lelkes és tiszteletlen lármával töltötte meg az új színházat, amelyet a régi Santa Maria alla Scala templom helyére tervezett Giuseppe Piermarini. És ne gondoljuk, hogy a zsivajt az előadások silány színvonala váltotta ki. Akkoriban ez volt a szokás. A muzsikusoknak, énekeseknek, táncosoknak alaposan meg kellett küzdeniük a sikerért.

A nagy tûzvész: a Scala születése
A fából épült Hercegi Színház – melynek zeneszerzői között Gluck, Puccini, Sammartini, Bach, Scarlatti neve szerepelt – 1776. február 26-án, farsang utolsó éjszakáján porrá égett. Milánónak akkor már 130 ezer lakosa volt, s a város nem nélkülözhette hagyományos mûvészeti központját. A páholyok tulajdonosai, a milánói arisztokrácia képviselői szorgalmazták a legélénkebben a színház újjászületését.

1776. július 15-én Mária Terézia osztrák császárnő aláírta a rendeletet, amely engedélyt adott az új színház felépítésére, és területet biztosított hozzá. Nagyobb, gazdagabb színházat akartak immár építeni az 1598-ban épült fa színháznál, amely a lángok martaléka lett. Méltót az európai nagyvárossá váló Milánóhoz, amely a
viharosan váltakozó francia és spanyol uralom korszaka után a gazdasági és kulturális fellendülés virágkorát élte.

Iskolái a legtekintélyesebbek közé tartoztak Európában. Mária Terézia császárnőt Milánóban Ferdinánd főherceg és Carlo Firmian gróf, a teljhatalmú miniszter képviselte. Ôk gondoskodtak róla, hogy a színház rekordidő alatt felépüljön.A tervezőnél, az akkor negyvenéves Giuseppe Piermarininél aligha találhattak volna jobbat. Ô formálta meg Milánó új arculatát, ő tervezte a közparkokat, korszerû utakat és tereket, számos értékes épületet. Az új operaház épülete is időtálló értéknek bizonyult, nyugodt és derûs, gazdag és funkcionális klasszicista homlokzatával.

Az építkezés költsége 1,4 millió milánói líra volt. Egy év és kilenc hónap múlva a zenekarral és énekesekkel megrendezett akusztikai próba kitûnő eredménnyel zárult. Megszületett a milánói Scala Színház.Az ünnepélyes megnyitásra 1778. augusztus 3-án került sor. Ott volt Ferdinánd főherceg a feleségével, az egész nemesség, a kormány, a legvagyonosabb közönség. &Oumltszáz néző foglalt helyet a földszinten, zsúfolásig megteltek a páholyok (még nem volt mindegyik kész). A főbejárat előtt egymást követték a hintók. Kíváncsiak tömege nézte őket. Két évszázad alatt sokszor megismétlődött ez a jelenet, csak a hintók helyét foglalták el luxusautók. A megnyitásra Antonio Salieri, Gluck tanítványa és Beethoven mestere komponált operát és két balettet. A nézőteret ezer gyertya, a színpadot száz olajlámpás világította meg.

Mindenütt víztartályok álltak, hogy az esetleges tüzet azonnal elolthassák. A közönség nem nagyon figyelt az előadásra, sokkal jobban foglalkoztatta maga az ünnepi esemény, mint a színpadon bemutatott mûvek. Ez a szokás aztán állandósult a Scalában. A legnagyszerûbb előadások sem tudták végig lekötni a közönség figyelmét. A földszinten nagyban folyt a terefere, a pletykálkodás, a páholyok selyemfüggönyei mögött pedig sok mindent csináltak, csak az előadásra nem figyeltek oda. A hölgyek és lovagjaik kártyáztak, dámajátékkal szórakoztak, a diszkrét félhomály merész udvarlásra adott módot.

Bocsánatkérő mívészek
Az énekesek és a színészek sem voltak sokkal fegyelmezettebbek (akkor még prózai mûveket is előadtak a Scalában). Gyakran abbahagyták az éneklést vagy a játékot, hogy elcsevegjenek csodálóikkal, vagy vitatkozzanak ellenfeleikkel és vetélytársaikkal.Lássuk, milyen változásokon ment keresztül a Scala 1778 augusztusától máig. Az első években, gyakorlatilag 1816-ig, a Scala sokféle mûfajnak adott otthont, számos színtársulat vendégeskedett itt, köztük a Comédie Francaise társulata.A földszintről hiányoztak a ma szokásos zsöllyesorok, a közönség állva nézte az előadást, vagy csoportokba verődve társalgott, sétálgatott.

Az ismerősök összetalálkoztak, elcsevegtek, a legtöbb néző csak olyankor nézett a színpadra, amikor az éppen legnépszerûbb énekesek vagy színészek a legsikeresebb áriákat vagy jeleneteket adták elő.
 
A páholyok tarka képet nyújtottak. A páholytulajdonos családok saját ízlésük szerint rendeztették be a páholyt, vacsorát és italt szolgáltattak fel maguknak, hangos és vidám mulatságokat rendeztek az előadás alatt. Ha egy páholyban csend volt, ott aligha áhítatos zenehallgatás folyt, inkább édes szerelmeskedés. Ezekben a gáláns játékokban persze az előadók is részt vettek. Megtörtént, hogy valamelyik bájos kóristalány a szünet után ottfelejtkezett hódolója páholyában, vagy valamelyik nemes hölgy a páholyból ékesszóló pillantásokat váltott egy énekessel vagy táncossal. A vásári hangulat és fecsegés közepette a közönség azért mégis hozzáértő és szigorú ítéletet alkotott az előadásról. És jaj volt a mûvésznek, aki nem fogadta el a közönség ítéletét. (1791. szeptember 24-én este Antonio és Andrea Vulcani balett-táncosok illetlen gesztusokkal reagáltak a közönség füttyére. Nagy botrány tört ki, a két táncosnak másnap bocsánatkérő levelet kellett kifüggesztenie a színház főkapuja mellé.)

Az évek múlása nem enyhített a közönség szigorán. 1816-ban hasonlóan járt Celestina Viganó, a híres táncosnő (akinek nevét a viganónak elnevezett, akkoriban divatos ruha is megörökítette), partnerével együtt sértően reagált a közönség füttyére. Ôk is kénytelenek voltak bocsánatkérő levelet intézni „a nemes Közönséghez, mely jóságának megannyi tanújelét adta”. A levél végén a bûnösök kijelentették: ezentúl inkább bedugják a fülüket, hogy ne hallják a füttyöt.

1798-ban, húsz évvel a megnyitó után, a Scala arculatán apró, de jelentős változás ment végbe: az Európát átalakító új eszmék jegyében a nemeseket kötelezték, hogy családi címerüket távolítsák el páholyuk mellvédjéről. Politikai szempontból jelentős intézkedés volt ez, bár gyakorlatilag mit sem változtatott, mert a Scala továbbra is az arisztokrácia támogatásának köszönhette virágzását. A színház ugyanis kezdettől fogva rettentően deficites volt, és máig is az. Az első tíz évben 24 000 zecchino volt a veszteség. Később, 1790 és 1796 között az igazgató társaság 96 000 milánói líra veszteségről számolt be. Még később Glossop impresszárió kénytelen volt visszavonulni, hogy teljesen tönkre ne menjen. De a milánói mecénások – leggyakrabban a Visconti család – bőkezû adományai újra meg újra kihúzták a pácból a színházat.

A pesarói hattyú diadala
1816-ban számûzték a prózai mûfajokat, a Scala végleg operaház lett. Igaz, a Scala története följegyez még egy érdekes kivételt: az 1822–23-as operai évad egyszerûen kimaradt, mert egy járvány munkaképtelenné tett minden énekest. Azóta csak két prózai színészt bocsátottak be a Scala színpadára: 1860-ban Adelaide Ristorit, és 1918-ban magasabb hazafias szempontokból Ermete Zacconit, azon az előadáson, amelyet az osztrákok felett aratott győzelem alkalmából rendeztek. A milánói Scala azonban már 1816 előtt is az operai pályafutás tetőpontjának számított minden zeneszerző és előadómûvész számára. Az 1700-as évek végén a Scala rendszeresen előadta Cimarosa és Paisiello mûveit, de a színház mûvészeti irányzatát véglegesen meghatározó esemény az volt, amikor 1812-ben Gioacchino Rossini Milánóba érkezett.

Rossini húszéves volt, két éve végezte el Bolognában Mattei atya zeneszerző-iskoláját, és első szerzeményeivel elég szép sikert aratott Velencében, Bolognában és Ferrarában. Milánói sikere azonban valóságos tornádó volt. 1812. szeptember 26-án mutatták be La pietra di paragone (Próbakő) címû, Luigi Romanelli librettójára készült operáját. Legendás diadal volt ez: 53 előadás, az utolsó előadáson hét megújráztatott részlet.

Egész Milánó a pesarói ifjú lába elé borult, még Luciano Bonaparte, Olaszország alkirálya is, aki hódolata tetőpontjaként elengedte az ifjúnak a katonai szolgálatot. Sőt még Adelaide Malanotte énekesnő is, az említett Bonaparte szeretője, aki faképnél hagyta az alkirályt Rossini kedvéért.

Pedig az opera librettója bárgyú zagyvaság volt, ám a sziporkázó, életvidám Rossini-muzsika annyira megnemesítette, hogy némelyik sora örökzölddé vált, és mai slágerekben is fel-felhangzik. Rossini a következő két évadban is bemutatkozott a Scalában egy-egy operával, ám az Aureliano Palmirában és A török Olaszországban nem aratott sikert: a közönség olyan hidegen fogadta, hogy a zeneszerző ezután három évig távol maradt. 1817-ben tért vissza A tolvaj szarka bemutatójával, és ekkor végleg meghódította a közönséget. A Scala igazgatósága egymás után mutatta be újabb és újabb mûveit. 1823-tól 1825-ig összesen 52 operabemutató volt a Scalában, ebből 32 Rossini mûve. A „pesarói hattyú” volt az első zeneszerző, aki a Scala körülrajongott csillagai, a dívák és dívók közé került; korábban ugyanis a zeneszerző háttérbe szorult az énekesek mögött. Még egy fontos esemény fûződik Rossini érkezéséhez: ekkor mutatkozott be a Scalában Salvatore Viganó, minden idők egyik legnagyobb koreográfusa. Döntő hatást gyakorolt a táncmûvészet fejlődésére. 1813-ban, egy évvel érkezése után, már megnyílt a Scala balettiskolája. Ezzel végleg kialakult a Scala arculata. Stendhal 1816-ban ezt írta róla: „Nekem a Scala a világ legelső színháza, mert a legnagyobb zenei gyönyörûséget szerzi. A nézőtéren nem ég lámpa, csak a színpad fénye világítja meg. Elképzelni sem lehet nagyszerûbbet, impozánsabbat, újabbat.”

A világítás, amely Stendhalra oly nagy hatást gyakorolt, üvegburákba helyezett olajlámpákból állt. Ezeket 1860-ban a gázvilágítás váltotta fel, majd 1884-ben bevonult a Scalába az első Edison-rendszerû villanyvilágítás, az abszolút újdonság. &Aacutem az újítások ellenére a színház sok mindenben ragaszkodott a hagyományokhoz. A földszinti közönség például még mindig csak állóhelyet kapott. Csak 1891-ben helyezték el végül a földszinten a zsöllyéket és karszékeket. Az operamûfaj legnagyobb remekeinek bemutatóját a földszinti közönség még állva nézte végig. A múlt század első felében mutatkozott be Vincenzo Bellini és Gaetano Donizetti. 1831. december 26-án Bellini Normájának bemutatóját a közönség roppant hûvösen fogadta, pedig Giuditta Pasta gyönyörûen énekelte a címszerepet.

Hivalkodó Luxus és paradicsom
Néhány hónap múlva, Magenta és Solferino után végleg véget ért az osztrák uralom Lombardiában. II. Viktor Emánuel bevonult Milánóba, a Scala királyi páholyáról eltávolították a Habsburg-címert, és helyére tették a Savoyai-házét.De az a zeneszerző, akinek pályafutása a legszorosabban a Scalához kapcsolódott, maga Giuseppe Verdi. Itt mutatták be 1839-ben első operáját, az Obertót, ígéretes sikerrel. A következő év hozta a Pünkösdi királyság csúfos, de érthető bukását. A szerencsétlen zeneszerző életének tragikus szakaszában, súlyos családi gyászba borulva volt kénytelen megírni ezt a vígoperát.

Annál nagyobb diadal volt két évvel később a Nabucco. Aztán következett az Aida, a Manzini halálára komponált Requiem, az Otelló és az utolsó, csodálatos remekmû, a Falstaff. Az Otelló bemutatója óriási szenzáció volt. A bemutatót teljes titokban készítették elő, a közönség lázas érdeklődéssel várta. A belépőjegy ára döbbenetesen magas volt:
5 líra! Elképesztő összeg volt ez akkoriban, az 1886–87-es évadban!Arturo Toscanininak, aki mielőtt híres karmester lett, kitûnő gordonkamûvész volt, az első felvonás végén az Otelló és Desdemona kettősét bevezető csellókvartettben kellett játszania.

„Egyszerre csak azt éreztem, hogy valaki megérinti a vállamat” – emlékezik a maestro. – „Verdi volt az, és odasúgta: ,Arra kérem, játsszon halkabban.’

És igaza volt. Csakugyan túl hangosak voltunk az első csellista hibájából, aki kitûnő, de túl becsvágyó muzsikus lévén, mindenáron feltûnőbbé akarta tenni a szólamát.”Ugyanebben az évadban, 1886 őszén lépett először a karmesteri pulpitusra Arturo Toscanini. Négy zenekari mûvét vezényelte. A következő évadban már a zenekar állandó karmestere volt. Ô érte el, nem csekély küzdelem árán, a századforduló éveiben, hogy Wagner valamennyi operáját bemutassák. Rendkívüli tehetségû karmester volt, de nagyon önfejû. Egy este, 1903-ban, az &Aacutelarcosbál egyik előadásán felbosszantotta a túl sok újráztatás, és szó nélkül otthagyta a színházat. A Scala legújabb története 1921-ben kezdődött, amikor létrehozták önálló igazgatóbizottságát. Az átszervezést Emilio Caldara milánói polgármester, Luigi Albertini, a Corriere della Sera főszerkesztője és maga Arturo Toscanini kezdeményezte.

 Később, 1929-ben, Toscanini Amerikába költözött. 1943. augusztus 16-án egy nagy bombázás romba döntötte Piermarini híres nézőterét. Szerencsésen megmenekült a vasfüggönnyel védett színpad. A háború végén Milánó legsürgősebb feladatának tekintette a Scala rendbetételét. Rekordidő alatt építették újjá, modern felszerelésekkel, de Giuseppe Piermarini eredeti terveit tiszteletben tartva. Egy évvel később Arturo Toscanini visszatérhetett az ő Scalájába, hogy a második ünnepélyes megnyitáson vezényeljen. A színházat Antonio Ghiringhelli főintendánsra bízták, s ő nagy mûvészi érzékenységgel és hozzáértéssel vezette 1972-ig. &Uacutej virágkora volt ez a Scalának. 1947-ben mutatkozott be Giorgio Strehler a Traviata rendezésével, és Giuseppe di Stefano Massenet Manonjának főszerepében.

1949-ben Renata Tebaldi helyett egy fiatal és ismeretlen görög énekesnő, Maria Meneghini Callas énekelte
az Aida címszerepét. Nagyszerû korszak kezdődött: Callas rendkívüli tehetsége szinte villámcsapásként érte a közönséget és a kritikusokat. A földszint tizenegy éven át két táborra oszlott: Callas hívei Tebaldi híveivel szemben. A Callas-hívek vezetője Emanuele Jachia ügyvéd volt. A két tábor harcosai emlékezetes tapscsatákat vívtak, és éjszakába nyúló vitákat folytattak.

Ez volt a megújult Scala aranykora. Minden bemutató világesemény volt, amelyen részt vett a születő jet set, a sugárhajtású repülőgépen röpködő nemzetközi felső tízezer. Aztán jött az a felejthetetlen este 1969-ben, amikor a milánói diáklázadók a Scala elegáns közönségét vették célba. A felékszerezett, estélyi ruhás hölgyek zokogva menekültek, méregdrága toalettjükön és bundájukon jókora paradicsom- és tojásfoltokkal. Azóta szerényebbek a nagy Scala-beli premierek. A Scalában is rájöttek: elmúlt az ékszerek és Rolls-Royce-ok fitogtatásának ideje… §

  • Sztárkultusz
    A Scala híres sztárkultuszának egyik első tárgya Teresa Fogliazzi, a gyönyörû színésznő és táncosnő volt (a sztárokat akkor még dívának hívták). Bécsben maga Casanova ostromolta kitartóan a szép táncosnőt, ő azonban Gasparo Artgiolini koreográfusba volt szerelmes, és egy pillantásra sem méltatta a fáradhatatlan velencei csábítót. Angiolini és Teresa összeházasodtak, és otthonuk (az a ház, ahol ma a Verdi-konzervatórium van) az írók és mûvészek híres szalonja, a kor legjobb elméinek gyülekezőhelye lett. Ebből a szalonból indult ki egy nevezetes vita, amely ma már a színháztörténet része. Azzal kezdődött, hogy Georges Noverre, a divatos francia koreográfus, néhány balettje előszavában önmagát „a cselekményes balett atyjának" nevezte. Angiolini, aki joggal hivatkozhatott volna Gluck Don Giovannijához készített csodálatos koreográfiájára is, válaszában önmagáról nem ejtett szót, de igen korrekt módon mesterének, az osztrák Franz Hilverdingnek tulajdonította az első cselekményes koreográfia megalkotásának érdemét. A vita tárgya ma jelentéktelennek látszik, de akkoriban óriási vihart kavart, minden európai nagyvárosban két táborra szakadtak a mûvészet barátai, és tüzesen kardoskodtak a francia vagy az osztrák koreográfus mellett.


  • Háború az operában
    1859-ben, a második olasz függetlenségi háború előestéjén az akkor már nagy sikerû Norma előadásán különös incidens robbant ki. A Guerra! Guerra!… (Háború! Háború!) kezdetû kórusnál a közönség lelkes tüntetésben tört ki, háromszínû zászlókat lobogtatva. A jelenlevő osztrák tisztek megértették a kihívást, ők is rázendítettek, hogy: Guerra! Guerra!.. ., és kardjukkal döngették a padlót.