Tudósközelben: Gyulai József, Széchenyi-díjas fizikus, akadémikus


IPM: &Oumln Hódmezővásárhely díszpolgára. Mi az első, ami eszébe jut, ha meghallja a város nevét?

Gy. J.: A szüleim, szülőházam, amely még ma is áll és az iskolám. Édesapám, aki a Népbank igazgatóhelyettese volt és a háborúban meghalt, és az édesanyám, akit 16 évesen elkergettek otthonról. 22 éves korára – saját erőből – elérte, hogy egy exportcég menedzsere lett, szóval csodálatos asszony volt. A szüleim mindent megtettek, hogy a lehető legtöbbet adják nekem. Háromévesen már osztrák nevelőnőm volt, 5-6 évesen kezdtek el angolra taníttatni, egy nyáron elküldtek Szlovákiába nyelvet tanulni, szóval 9 évesen már több nyelven beszéltem. Szüleim 1930-ban költöztek Hódmezővásárhelyre, én már ott születtem. A Bethlen Gábor Gimnázium fantasztikus iskola volt. Tanított minket például Németh László. Nekünk, kicsiknek csak egészségtant, de a nagyobbaknak irodalmat is. Amikor később elolvastam az Égető Esztert, ráismertem a tanáraimra.

IPM: Milyen érzés volt irodalmi míként olvasni a saját életéről?

Gy. J.: Furcsa, de jó. Bár én jobb sztorikat tudtam volna írni, mint Németh. A könyvben például szerepelt egy Bózsó Sándor, akit mi Mátyás Sándornak ismertünk. Agglegény, hipochonder, aki a gyógyszereit néha kirakta az asztalra, és akinek nagyon tetszett az én édesanyám. &Uacutegyhogy amikor látni akarta, engem vagy leszidott, vagy „bezúgatott”, hogy legyen oka behívni „a kedves szülőt”
az iskolába.

IPM: És miközben gimnáziumba járt, hogyan keveredett a konzervatóriumba?

Gy. J.: 5-6 éves koromtól zongoráztam, tehát a technikám megvolt. Aztán, úgy 14 éves koromban írtam egy Liszt Rapszódia-szerí darabot, amit Antal Imre és az unokabátyja elvitt megmutatni a szegedi konzervatórium zeneszerzés tanárának, aki azt mondta, hogy a szerzőt is vigyék el hozzá. Ettől kezdve hetente kétszer jártam Szegedre, zeneszerzés szakra.

IPM: Végül nem lett zeneszerző, sőt be sem fejezte a konzervatóriumot. E helyett matematika–fizika szakon végzett. Nem szokványos váltás.

Gy.J.: A gimnázium után titokban jelentkeztem a Zeneakadémiára, ahová fel is vettek. Ezt viszont nem mertem elmondani a szegedi tanáromnak, ráadásul akkor még új volt a kapcsolatom későbbi feleségemmel, Eszterrel, akivel most már több mint 50 éve vagyunk együtt. Végül is úgy döntöttem, Szegeden maradok. Aztán rájöttem, hogy rossz döntést hoztam, és próbáltam mégiscsak bekerülni a Zeneakadémiára, de a kérvényemben foglaltakat félreértették, és nemhogy oda nem vettek fel, de a konzervatóriumot is abba kellett hagynom. A gimnáziumi osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy év közben bekerültem a Szegedi Tudományegyetemre. Az egyetemet elvégezve az alma materben kezdtem el tanítani, de közbeszólt ’56. 29-én behívott az ezredparancsnok, hogy védjük a várost.

A bukás után édesanyám azt javasolta, hogy disszidáljak, de leendő anyósom nagybeteg volt, így szóba sem jött, hogy itt hagyjuk. Viszont a profeszszorom segítségével decemberben kaptam egy kutatói állást a szegedi egyetemen, ahol tizenöt évet dolgoztam. Aztán ért Szegeden egy pár munkahelyi csalódás, és úgy döntöttem, családostul kimegyek Afrikába fizikát tanítani. Amikor bejelentettem a professzoromnak, hogy megpályázom Ghánát, ő elképedt, és összehozott nekem egy amerikai ösztöndíjat. Az viszont már az én feladatom volt, hogy megszervezzem. Kiválasztottam James W. Mayert a Caltech-ben, aki kész volt fogadni engem. Kimentem hozzá, de azzal várt, hogy időközben irányt váltott, és most már ion-implantációkkal foglalkozik. Tehát, ha szorosan akarok vele együttdolgozni, kövessem az ő példáját. Ez lett a félvezető, az IC-szakma egyik alaptechnológiája. Egy Amerikában töltött év után úgy jöttem haza, hogy tíz elsőszerzős cikket írtam, amelyek azután a későbbi eredményekkel több ezer hivatkozást hoztak a csoportunknak.
 
IPM: Ezután már nem ment vissza Szegedre, hanem a KFKI-nál kezdett el dolgozni. Nem volt nehéz visszaszokni a magyar viszonyokhoz?

Gy.J.: Szerencsém volt, mert az intézet vezetője, Lénárd Pál nyugati menedzsment mintát követett. Nagyon jó körülmények között dolgozhattam, jó kutatási pénzért, és közben 1974-től részt vehettem egy csereprogramban is. Minden évben két-három hónapot voltam Amerikában, ottani fizetésen. ’74–’75-ben több kutatóval kísérleteket végeztük, és nem értettük, miért van az, hogy az implantált IC egyszer míködik, másszor nem. Akkor az egyik kollégám rájött a mintatartó dobozokkal játszva: nem mindegy, hogy a szilíciumkristály hogyan van vágva. Erre ráugrottunk, én hajnalig bent maradtam, hogy egy csomó kontrollkísérletet végezzek, és másnapra cikk született. Magyarul kitaláltuk azt
a trükköt, amit 1977 óta az egész világ alkalmaz az IC-gyártásban, az integrált áramkörök létrehozásánál.

IPM: Nagyon nagy szó, hogy valaki világviszonylatban jelentőset alkot. Mi vezetett azonban odáig, hogy ön írtechnológiai kutatásáért magas kitüntetésben részesült?

Gy.J.: Amikor Farkas Bertalanék repüléséről szó volt, lehetett javasolni kísérleteket. Olvastuk, hogy egy amerikai diák korábban azt javasolta a NASA-nak, nézzék meg, hogy a súlytalanság állapotában tud-e hálót szőni a pók. Ezek után azt mondtam a munkatársaimnak, hogy ennyire jót mi nem tudunk kitalálni, így ne javasoljunk semmit. Egy évvel a repülés előtt azonban behívott magához a KFKI akkori főigazgatója, hogy az oroszok nagyon elégedetlenek azzal, hogy a magyarok nem tesznek javaslatot az írtechnológiai kísérletekre, pedig az írállomáson van egy írkemence, pl. kristályosítási célokra. Másnap elrepültem Moszkvába. Akkor egyébként már beszéltem oroszul, mert időközben fél évet töltöttem Leningrádban. Az írkemencéről kiderült, hogy a hőmérsékleti határai miatt engem közvetlenül érdeklő, pl. szilíciummal kapcsolatos kísérleteket nem tesz lehetővé, csak olyan anyagok kristályosíthatók, amelyek az akkori MFKI témáihoz álltak közel, így velük kooperálva jött össze a program Kubaszovval és a Farkas Bercivel. Az érdemrend egyébként automatikus volt: akinek a repülés a kísérlet kezdete volt, mint nekem, ezüstöt kapott, akinek a befejezést jelentette, aranyat.

IPM: Előbb említette, hogy megtanult oroszul, korábban már mondta az angolt, a németet, a szlovákot. Van még más nyelv is a tarsolyában?

Gy.J.: Angolul, németül, oroszul jól beszélek, franciául értek, olaszul, spanyolul tanultam. Az orosz mellett, mivel Szegeden jól lehetett fogni a jugoszláv tévét, a szerbre, horvátra is kinyílt a fülem. A nyelvtudáshoz persze az is kellett, hogy nagyon sokszor és sokáig voltam külföldön. Ezeknek az utaknak más előnyük is volt. Nagyszerí barátokra találtam. Olyanokra, akikben megbízhattam, ami nagyon nagy szó.

IPM: A világ sok oldalát láthatta, és sok mindenbe belekóstolhatott. De mi fordította a nanovilág felé?

Gy.J.: A magyar fizikusok a rendszerváltozás után már nem szerették Dubnát, a Dubnai Egyesült Atomenergia Intézetet, ahova Magyarország pénzzel szállt be, és ahol évtizedeken keresztül nagyon jól lehetett kutatni, de anyagilag is kiemelkedően támogatott volt az ottani kutatómunka. Jeszenszky Géza, akkori külügyminiszter viszont azt mondta, az nem lehet, hogy így hátat fordítsunk az oroszoknak, és felajánlott 150 ezer dollárt a dubnai kutatásokhoz. Amikor én ezt megtudtam, a kollégáimmal pályáztunk, és nagyon jó kísérleteket végeztünk ott. A pénzből hatalmas erejí nehézionok áramát „vettük meg”, hogy azzal bombázzunk szilárd felületeket, például szilíciumot. Viszont akkor már létezett az ún. alagút-mikroszkópia, amelyiknél atomi szinten lehetett analizálni a felületet és a grafitfelületet lehet legkönnyebben vizsgálni. Ezért grafitot is besugároztunk. Döbbenten vettük észre, hogy az ionbecsapódások krátereiből hosszú szálak keletkeznek. Kiderült, hogy szén-nanocsöveket állítottunk elő a besugárzással. Ez volt az első találkozásom a nanovilággal. Ez az előállítási mód persze nem alkalmas nanocsövekből használható mennyiség gyártására, ezért – elsősorban Biró László Péter barátom segítségével – bejutottunk az egyik fő európai „nanoklubba”, ahol kiváló partnereket találtunk. A legtöbb kutatásunkban ők a kooperáló partnerek. A következő években a nanotudományban az élettudományok felé szeretnénk kanyarodni.        §

  • Szakmai életpálya
    Hódmezővásárhelyen született, matematika–fizika szakon végzett. Tanárkodott, majd az MTA egyik szegedi kutatócsoportjába került. Egy, a Caltech-be (USA) elnyert ösztöndíj után a KFKI-ban, illetve annak egyik utódintézetében kamatoztatta a tudását. Egyetemi tanár a BME-n és alapító igazgatója volt a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézetnek. Életpályájának mintegy harmadát nagyneví amerikai, francia és német egyetemeken tölthette, munkatársaival együtt. Széchenyi-díjas. Szülővárosának díszpolgára. 2004. március 15-én a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) elismerést kapta.