Elfeledett illemszabály, hogy töltőtollat az ember nem kérhet kölcsön. A jó töltőtoll egyedül a gazdájának engedelmeskedik: hegye az ő kézírásához kopott, mások csak a papírt szaggatják vele. Így volt ez a régi lúdtollal is, csak a golyóstoll tûri közömbösen bárkinek a kézmozdulatait. A szép írás elegáns eszköze így hát valószínûleg továbbra is a töltőtoll marad.Az emberek ma már nemigen írnak egymásnak, szokás mondani; a telefon meg a telex kiölte a levelezést. Korunk egyetlen leveleskönyvet se fog az utókorra örökíteni, kézírásosat pedig végképp nem, hiszen a különféle írógépeknek se szeri, se száma. És mégis, soha annyi és annyiféle toll nem állt az emberek rendelkezésére, mint éppen ma. Golyóstollak, különböző hegyvastagságú rost- és filctollak, cserélhető betétesek és eldobhatók – no és persze az elpusztíthatatlan, öreg töltőtoll.
A töltőtoll csakugyan matuzsálemi korban van: a múlt század elején született meg Angliában, ahol ketten is szabadalmaztatták: F. B. Folsch 1809-ben bejegyzett találmánya tartályból, tollszárból és acél tollhegyből állt; tíz évvel később pedig J. Schaeffer szabadalmaztatott egy másik fajtát.
Tinta a lúdtollban
Persze a töltőtollnak is vannak ősei, mégpedig nagyon régi ősei is. A tintát is tartalmazó lúdtoll, amelyet Sehwender ír le 1636-ban, már majdnem töltőtoll. Ugyancsak a XVII. század közepén egy Journal d’un voyage a Paris (Párizsi útinapló) címû írás ezüsttollakról számol be, amelyek különleges tintával töltött tartályt is magukban foglalnak, s ezekkel akár egy egész oldalt is tele lehet írni anélkül, hogy mártogatni kellene a tollat. Az ötlet nyilvánvalóan föllelkesítette Bion matematikust, aki egy 1725-ös könyvében örök életû írótollról ír. Szintén a XVIII. században esik említés egy másik töltőtollról, vagy valami hasonlóról II. Katalin cárnő emlékirataiban. A két idézett szabadalom után a XIX. század folyamán több országban is tökéletesítették a töltőtollat. Az első arany tollhegyek Németországban tûntek föl, 1824-ben. Ám az ipari sorozatgyártás felé az amerikaiak tették az első lépéseket: 1884-ben L. E. Waterman jegyeztette be az első szabadalmat, és egy kis házban, New York egyik külvárosában kezdett töltőtollat gyártani. Három évvel később, Wisconsin államban megkezdte mûködését a Parker-gyár. 1892-ben Chicagóban megalapították a Concklin-gyárat, amelynek nevéhez az automatikus töltés érdeme fûződik.
Az idők során a töltés módszerei mentek át a legjelentősebb fejlődésen. A töltőtollnak volt egy visszaugrós tollhegyû, úgynevezett biztonsági változata is, de végül a rögzített tollhegy állandósult; az anyaga acél, később arany, sőt üveg is volt. Készítettek tollszárat különböző fémekből, celluloidból, majd végül győztek a különféle mûanyagok: a tollszár kialakítása adta a legtágabb teret a fantáziának – és a gyûjtőszenvedélynek is. A töltést különféle emelők, gombok tették lehetővé; a beugrós típusban a tintát csepegtetővel adagolták a tartályba. Az első automatikus töltésû tollak tintatartójában gumitömlőcske volt, amely ha összenyomták és kiürült belőle a levegő, magába szívta a tintát. Később az injekciós fecskendők analógiájára bevezették a dugattyús töltési módot. Aztán, vagy tíz évvel ezelőtt, megjelentek a patronos töltőtollak, amelyekhez már nincs szükség tintásüvegre: a tintát tartalmazó patron egyetlen mozdulattal a helyére illeszthető, és ha kifogyott, el lehet dobni. Ez a találmány mintha új életre keltené a már-már elfeledett töltőtollat: napjainkban egyre többen vásárolják.
A háborúk általában felgyorsítják a technológiai folyamatokat, elősegítik bizonyos anyagok vagy eszközök térhódítását. Az első világháború a töltőtoll elterjedését segítette – nem is annyira technikai, mint inkább érzelmi okokból. A töltőtoll az egész XIX. század folyamán megmaradt kevesek privilégiumának, szinte szakmai kelléknek, státusszimbólumnak; századunk elején azonban, épp a világháború alatt, bekerült a katonák hátizsákjába is. Nem szorította ki a tintaceruzát, de széles körben elterjedt írószerré vált. Ezt a reklám is meglovagolta: a vitéz hadfinak szüksége van töltőtollra, ajándékozzunk hát töltőtollat neki, így kapunk majd több levelet a frontról. Hatalmas töltőtollak (hol mint zászlórúd, hol mint szurony a katona kezében) virítottak a plakátokon, amelyek hadikölcsönök jegyzésére agitálnak.
Arany, üveg, acél
Az iskolába azonban akkor még nem léphetett be a töltőtoll. Ott még mindig mártogatós tollakat használtak; a gyakran kiömlő tintatartókat a pedellusok tiszte volt újratölteni.A mártogatós toll egyetlen és igen távoli leszármazottja annak a két eszköznek, amelyet a görögök és a rómaiak használtak: a stílusnak, amely-lyel viasztáblácskákra véstek, valamint a calamusnak, amely-lyel pergamenre és papiruszra írtak. Ezeket váltotta fel több mint ezer évre a lúdtoll – ami nem feltétlenül lúdtoll volt, lehetett pulyka- vagy hollótoll is. A madár evezőtollait forró hamuba vagy homokba temették egy időre, hogy eltávozzon a zsír, majd ronggyal tisztára dörzsölték. Hátrányuk az volt, hogy hamar kicsorbultak, viszont a tollkéssel mindenki olyanra faraghatta a maga lúdtollát, amilyenre akarta. A tollfaragás különböző módozatai külön táblát érdemeltek ki Diderot és d’Alembert Enciklopédiájában.
1780 táján egy birminghami aranymûves fém tollhegyet készített egy Priestley nevû vegyész számára. 1803-ban vékony acélcsőből készült tollakat árusítottak Angliában. Két évvel később Németországban ezüstből készítettek tollakat. Ezek mind kísérletek, nem is túl sikeresek: a tollak nehezek, merevek voltak. 1809-ből származik annak a gépnek a szabadalma, amely a lúdtollat több darabra vágja: ezek mindegyike külön-külön tollhegy, amelyet tollszárhoz lehet rögzíteni. Végül 1830-ban egy Perry nevû angol szabadalmaztatta találmányát, a hegyet kettéosztó tintavezető rés végén egy kis lyukat, amely a fém tollhegyet éppoly rugalmassá teszi, amilyen a lúdtoll volt. Gillot, Mason és Mitchell neve is említést érdemel: nagyjából ugyanebben az időben ők is hozzájárultak a tollhegy tökéletesítéséhez.
Golyóskarrier
Bíró László magyar újságíró, Milton Reynold amerikai gyáros és Seech osztrák vegyész a golyóstoll három atyja: különböző időben, különböző módon előállítható golyóstollakat találtak fel. Harminc évvel ezelőtt úgy tûnt, a golyóstoll egyszer s mindenkorra eltemet minden tollhegyet, töltőtollat, tintatartót. (A tinta mellesleg szintén ősi találmány: a kínaiak már több mint ötezer évvel ezelőtt gyártották növényi és állati kivonatokból; előállítása a középkorban a szerzetesek specialitása volt.)
A golyóstoll első ötlete és szabadalma (ezt Bíró dolgozta ki testvére segítségével) 1938-ból való. A háború idején Argentínában gyártották, ahová a két testvér kivándorolt. Csakhogy a golyóstollból folyt a tinta, és az utántöltés is nehézkes volt. Reynold 1945-ben véletlenül ismerte meg az új írószert egy argentínai útja során. Magával vitt egyet az Egyesült Államokba, ahol tanulmányozta, majd Seech segítségével – aki kikísérletezett egy gyorsan száradó tintát – tökéletesítette. Hamarosan elárasztották vele a világot. A golyóstoll olyan olcsó, hogy reklámként jó ideje ingyen osztogatják: a töltőtollat azonban mégsem sikerült kiirtania – csak a szépírást. §
