Évezredekkel ezelőtt Alcatraz szigete csupán egy kopár szikla volt, melyet tengeri madarak népesítettek be. Aztán egy spanyol felfedező, Juan Manuel de Ayala 1775-ben bevitorlázott Észak-Amerika csendes-óceáni partvonalának legnagyobb természetes kikötőjébe, a későbbi San Franciscó-i öbölbe, és feltérképezte a markáns ismertetőjeleket.Ennek nyomán kapta az öböl közepén éktelenkedő szirt az „Isla de los Alcatraces”, vagyis Pelikánok Szigete nevet, ami az idő előrehaladtával Alcatrazra egyszerísödött.A XIX. század közepén elterjedt a hír, hogy az Amerikai-folyóban aranyat találtak. A földkerekség minden tájáról aranyásók ezrei érkeztek San Franciscóba, hogy próbára tegyék szerencséjüket: a város lakossága néhány év alatt háromszázról harmincezerre duzzadt. Az Egyesült Államok kormánya gyorsan felismerte, hogy Kalifornia nagy érték, védelméről gondoskodni kell, mielőtt valamely más hatalom magának kaparintaná meg földjét és természeti kincseit, ezért földeket sajátított ki az öböl környékén katonai célokra.
Erődnek tervezték – börtön lett belőle
A „Védelem Háromszöge” kódnéven futó elképzelés három erőd megépítését tervezte: egyet-egyet az öböl bejáratának két oldalára, vagyis a majdani Golden Gate híd két hídfőjéhez, egyet pedig középre, Alcatraz szigetére. 1853-ban el is kezdődött az Alcatraz erőd építése, de nem haladt túl gyorsan a munka, mivel az aranyláz közepén nem tolongtak az emberek, hogy fix bérért dolgozzanak, hiszen mindenki a gyors meggazdagodás vágyálmával érkezett Kaliforniába. Hat év alatt, 1859 decemberére így is elkészült az erőd, és beköltözött az első katonai osztag. Bár az épületet erődnek tervezték, hamar kiderült, hogy remekül szolgál börtönként is. Szinte megépülésének pillanatától tartottak fogva nemkívánatos személyeket a pincében, és nemsokára más erődök is előszeretettel küldték ide foglyaikat: katonaszökevényeket, árulókat, tolvajokat. Miután bebizonyosodott, hogy az Alcatraz biztonságosabban míködik börtönként, mint a meglévő egyéb katonai fogházak, 1861-től hivatalosan is a csendes-óceáni hadosztály katonai börtöne lett.
Az amerikai polgárháború 1861-es kitörése után nemcsak a szigeten fogva tartottak száma ugrott meg, hanem az ott állomásozó katonáké is, hiszen az északiak rendíthetetlen bástyája volt az Alcatraz erőd a Kaliforniáért folytatott harcban. Miután a szigetet senki sem támadta meg, egyre inkább tolódott az épület funkciója a börtön felé, az erődöt övező 111 ágyú pedig a haditechnika fejlődésével lassan idejétmúlttá vált. Ezekben az években árulással vádolt civileknek is „otthont adott” a börtön, így a foglyok száma olyannyira megnőtt, hogy egy ideiglenes faépületet is felhúztak rabtartás céljából, melyet évtizedekig tovább bővítettek, és az Alsó Börtön nevet kapta. A háború végéhez közeledve a hadsereg úgy döntött, hogy az Alcatrazt jó szolgálatáért új épületekkel és új fegyverekkel jutalmazzák. A régi ágyúkat utoljára a merénylet következtében elhunyt Lincoln elnök tiszteletére sütötték el, majd elkezdődött folyamatos leszerelésük.
A kor legnagyobb vasbeton építménye
A XIX. század második felében az Egyesült Államok kormánya nyugati terjeszkedése során gyakran került összetízésbe különböző indián törzsekkel, akik nem tírték jól, hogy őseik földjén a fehér emberek kultúrájának gyakorlására vannak kényszerítve – sokszor nem túl finom módszerekkel. Az együttmíködést megtagadók közül sokan az Alcatraz vendégszeretetét élvezhették. Legnagyobb visszhangja talán annak az 1895-ös esetnek volt, amikor az észak-arizonai hopi törzs tizenkilenc vezetőjét fogták el, és börtönözték be az Alcatrazon, mert nem voltak hajlandóak gyermekeiket fehérek iskoláiba járatni. Őket aztán nyolc hónap múlva kiengedték, mikor megígérték, hogy mindent megtesznek, hogy népük „tanuljon a fehérektől”, aztán hazatérve újra folytatták engedetlenségi mozgalmukat.
A spanyol–amerikai háború beköszöntével újra felpezsdült az élet a szigeten, nemcsak azért, mert a Távol-Keleten harcoló különböző trópusi betegségekkel fertőzött katonák megtöltötték a börtön kórházát, hanem mert a rabok száma is megsokszorozódott: 1899-től 1900-ig 25-ről 441-re nőtt a számuk. Persze ennyi ember befogadásához nem volt elég hely az Alsó Börtönben, úgyhogy gyorsan megépült a nagyobb kapacitású Felső Börtön. Ezek a fából készült szerkezetek azonban nem sokáig tölthették be funkciójukat, mert a vezérkar hamar rájött, hogy tízálló épületekre van szükség, és ezt az elképzelésüket tovább nyomatékosította az 1906-os nagy San Franciscó-i földrengés és tízvész, mely során a város egy része hamuvá lett. A munkaerő kéznél volt, hiszen a raboknak úgyis dolgozniuk kellett, be is fogták őket új betonépületek építésére. Az addig őrként szolgáló katonákat lecserélték börtönőrökre, és mivel a hadsereg rájött, hogy az Alcatraz jövője sokkal egyértelmíbb börtönként, mint védőbástyaként, 1907-től újra a csendes-óceáni hadosztály katonai börtöne lett.
Az Alcatraz erőd átépítésével egy tehetséges mérnököt, Reuben Turner őrnagyot bízták meg, akinek radikális elképzelése volt az átalakításról. Az egész citadellát pinceszintig rombolta, és innen emelt egy teljesen új létesítményt, mely 1912-es átadásakor a világ legnagyobb vasbeton épülete volt. Az új börtön konyhán, ebédlőn, kórházon, udvaron és adminisztrációs helyiségeken kívül hatszáz cellát foglalt magában négy blokkba rendezve. Mellette egy kis erőmí is épült, mely a börtön energiaellátásáról gondoskodott. A gazdasági világválság azonban felhívta a figyelmet a fegyház legnagyobb problémájára: a fekvéséből adódó jelentős míködési költségekre. A víz, élelmiszer és egyéb utánpótlás szigetre hajózása rendkívüli pénzeket vett ki a hadsereg zsebéből, ezért 1933-ban az Alcatraz elhagyása mellett döntöttek. A rabok többségét más börtönökbe szállították, csupán a legrosszabb harminckettőt hagyták hátra szövetségi felügyelet alatt.
Rabélet az elrettentés szigetén
A hadsereg ezen lépése éppen egybeesett az Igazságügy Minisztérium tervével, akik akkortájt éppen egy szuperbörtön létrehozásáról elmélkedtek a javíthatatlannak ítélt bínözők számára. Ennek megfelelően a tárgyalások gyorsan haladtak, és 1933 októberére a katonaságtól a szövetségi börtönhivatalhoz vándorolt a „Pelikánok Szigete”, és ezzel megkezdődött az Alcatraz újkori története, mint szövetségi börtön. Miután a helyszín megvolt, már csak egy ember kellett, aki a börtönigazgatói feladatot el tudja látni. A választás James A. Johnstonra esett, aki lehetetlent nem ismerő hozzáállásával és büntetés-végrehajtásban szerzett sok évnyi tapasztalatával felfegyverezve indult harcba, hogy új börtön-modellt teremtsen.
Az Alcatraz kísérlet volt a szövetségi börtönök történetében, hiszen sohasem volt intézmény, ahol az elszigeteltség olyan szintjét lehetett létrehozni, mint ezen a börtönszigeten. Életre hívásának nem titkolt célja volt, hogy az amerikai igazságszolgáltatás ikonjává váljon, hírnevével elrettentve a bínözés újhullámaként felbukkanó szervezett gengszterbandákat. 1934 áprilisában elkezdődött a főépület korszerísítése: minden cellába bevezették a villanyt, a rácsokat erősebbre cserélték, fémérzékelő kapukat telepítettek, az ebédlő mennyezetébe könnygázkibocsátókat építettek, a cellasorokra merőlegesen pedig speciális fegyvergalériákat építettek az épület mindkét végében, melyek a földtől elemelt rácsos folyosók, ahonnan a fegyveres őrök szemmel tarthatják az összes rabot. Amikor minden készen állt, Johnston börtönigazgató kiválasztotta közvetlen munkatársait, és meghatározta a „játékszabályokat” is. Ezek szerint egy elítéltet sem küldhetnek közvetlenül az Alcatrazra, csak más fegyházban tanúsított rossz magatartás után lehet ide irányítani bárkit is.
A börtönben kizárólag enni- és innivaló, ruha és orvosi felügyelet jár, minden mást ki kell érdemelni, még a munkát is. Havonta két látogató a maximum, de minden egyes látogatót maga a börtönigazgató hagyhat csak jóvá. Érkezése utáni első három hónapban senki sem fogadhat látogatókat. Aki megdolgozott a levelezés privilégiumáért, annak is minden kimenő és bejövő levelét cenzúrázták, újragépelték, és csak aztán továbbították. A többi, hasonlóan szigorú szabály mellett azonban egyértelmíen a beszéd megtiltása volt a legelviselhetetlenebb korlátozás. A rabokra kilencven őr vigyázott háromszor nyolcórás míszakban. Ez a szám átlagban azt jelentette, hogy három rabra jutott egy őr, szemben más börtönökkel, ahol ez az arány tizenkettő az egyhez volt. A két fegyvergaléria és a napi tizenkét számlálás lehetővé tette, hogy egy pillanatra se tévesszenek senkit szem elől, ráadásul a viszonylag kevés rabot majdnem mind névről ismerték. Az őrök kétharmada különböző épületekben a szigeten lakott családjával együtt, a többiek a városból jártak munkába.
A rendes ügymenet szerint a rabok a B és C blokk 336 cellájában voltak elhelyezve. Mindenkinek 1,5 méter széles és 2,7 méter hosszú volt a birodalma egy heverővel, egy vécével és mosdóval, illetve kisasztallal felszerelve. Ehhez jött a D blokk 42 cellája, melyek különböző méretíek és funkciójúak voltak, és az ellenszegülő bentlakók büntetésére szolgáltak. A legkeményebb megtorlás a „vetkőzőnek” nevezett cellába zárás volt, ahova meztelenül zárták a foglyot. Mosdó és vécé sem volt, csupán egy lyuk a földön, de még a leöblítést is kívülről a börtönőr végezte. A bejárat két ajtóval volt lezárva, bent hideg és vaksötétség uralkodott, és matracot is csak éjszakára kapott a bennlakó. Egy-két napnál hosszabb időre ritkán zártak ide bárkit is. Ennél eggyel lazább volt a „lyuknak” keresztelt zárka, ahol vécé, mosdó és egy gyengén pislákoló villanykörte is volt, de minden másban megegyezett a vetkőzővel. Ide már jóval hosszabb időre, akár két hétre is zártak arra érdemeseket. A D blokk többi cellája nem különbözött a normális cellától, viszont az ide számízöttek egy csomó kiváltságtól elestek, ami a többieknek járt. Hetente csak egyszer mehettek az udvarra, és egész nap nem hagyhatták el a cellát, enniük is ott kellett egyedül.
A cápáknál is veszélyesebb
Ha egy börtönről, ne adj’ isten maximális biztonságú börtönről szó esik, óhatatlanul felmerül a szökések, szökési kísérletek kérdése. Az Alcatraz, mint szövetségi intézmény történetében harminchatan próbálták meg az illegális szabadulást. Az összesen tizennégy próbálkozásban részt vevő harminchat rab közül hetet lelőttek, kettő megfulladt, huszonkettőt elfogtak, öt ember pedig nyom nélkül eltínt, róluk feltételezik, hogy szintén megfulladtak. Hivatalosan mindössze két ember ért partot: az egyik egy szállítóhajó fedélzetén, a másik pedig az öböl átúszása után, ám őket azonnal begyíjtötték a hatóságok. A közhiedelemmel ellentétben nem azért nehéz a szigetről kiúszni, mert cápák vannak, ilyenről szó sincs. A cápáknál sokkal veszélyesebb a 12 °C foknál sohasem melegebb víz, az örökké változó, sokszor rendkívül gyors áramlatokkal kombinálva. Bár sportolók többször úszták már át csak úgy próbaképpen a két kilométernél is rövidebb távot, de erre mindig komolyan készültek, amire szökést tervező raboknak nincs lehetőségük, ráadásul mindig nappal tették ezt, végig ismerve, látva a célt, amire az éj leple alatt menekülő foglyoknak megint csak nincs esélyük.
A tizennégy kísérletből szervezettségében kettő emelkedik ki. Az 1946-os volt a legvéresebb mind közül, mely később alcatrazi csata néven vonult be a börtön történetébe. Ennek mérlege: két halott és tizennégy sebesült őr, illetve három halott és egy sérült fogoly. A bajok akkor kezdődtek, amikor az egyik rab az egyik fegyvergalériára felkapaszkodva szétfeszítette a rácsot, bemászott, és lekuporodva várta az ajtón belépő őrt, akit aztán leütött. Fegyverek és kulcsok birtokában ötfős kis hadsereg állt össze, akik túszul ejtettek kilenc fegyvertelen őrt, és bezárták őket két cellába. Igen ám, de nem volt meg az udvarra vezető ajtó kulcsa. Ekkor már szóltak a vészjelző szirénák, amit a San Franciscó-i partról is jól lehetett hallani. A szolgálaton kívüli őrök, a tengerészgyalogság és a parti őrség sebesen a szigetre érkeztek, és összegyíjtötték a délutáni munkájukat végző rabokat az udvarra. Ezalatt a szökevények rájöttek, hogy nem tudnak kijutni az épületből, és hárman közülük elkezdtek fékevesztetten, célzás nélkül a cellába zárt túszokra lőni. Közben az irodában összegyíltek a börtönőrök, és kis csapatot szerveztek, akikre a főépület visszaszerzésének feladata várt. Terv szerint arra a galériára hatoltak be kintről, ahonnan a rabok zsákmányolták fegyvereiket, és azonnal heves tízharcba keveredtek. Egy áldozat árán a galériát megszerezték, de egyelőre nem tudtak továbblépni.
A következő összecsapásra este került sor, amikor az igazgatóhelyettes tizennégy tisztjét maga mellé véve berontott
a főépületbe, de azonnal tíz alá kerültek. A szökevények pillanatnyi sikereik ellenére megérezték esélytelenségüket. Ketten közülük visszamentek cellájukba, reménykedve, hogy később majd kimagyarázzák a történteket, hárman pedig visszahúzódtak egy közmífolyosóra, mert a tengerészgyalogság bombázása következtében elviselhetetlen mértékí lett a főépületben a füst, amit tovább rontott a levegőben terjengő könnygáz. Végeredményben 48 órába telt, amíg sikerült pontot tenni az összecsapás végére. A három rab tízharcban vesztette életét a közmífolyosón, de két társuk sem úszta meg, ők gázkamrában végezték életüket.
A másik figyelemre méltó szökési kísérlet 1962 nyarán történt, és ennél jóval szelídebb volt. Négyen tervelték ki a szökést, de végül csak hárman vettek részt benne. Ők az ebédlőből szerzett kanalakat alakították át szerszámmá, hogy a cellájuk hátsó falában lévő szellőzőnyílást nagyobbítsák meg vele hosszú hónapok fáradságos munkájával. Hogy az őrök ne vegyék észre a lyukat, az eredeti falhoz hasonló faldarabot raktak éjszakára elé, még hamis szellőzőfedelet is konstruáltak rá. Amikor a nyílások elég nagyok voltak, hogy átférjenek rajtuk, a cellák mögötti közmífolyosóban a csöveken fölfelé mászva jutottak el az épület tetejéig, ahol még egy rácsot kellett eltávolítaniuk házi készítésí kis fúrójuk segítségével. Amikor mindennel elkészültek, még nem szöktek meg, mindent eltüntettek, és szépen visszamentek cellájukba, hiszen tökéletességre törekedtek. Festékből, szappanból és kőporból meglepően élethí emberi fejeket kreáltak, amit a fodrászatból lopott hajjal tökéletesítettek. A szökésük estéjén ezeket félig betakarva az ágyukon hagyták, így egész éjszaka nem vették észre távozásukat, csak a reggeli számlálásnál. A sötétben könnyí dolguk volt észrevétlenül lemászni a főépület tetejéről és egy öt méter magas szögesdrótkerítésen átmászva már lenn is voltak a parton. A történet innentől kezdve erősen bizonytalan, mert nem tudni biztosan, hogy esőköpenyből fabrikált mentőmellényeikben partot értek-e valaha. Annyi bizonyos csupán, hogy napokkal később az öböl vizében megtalálták egyikük személyes holmijait vízhatlan csomagolásban. A hivatalos álláspont szerint megfulladtak, de mivel a holttestek sosem kerültek elő, a találgatás a mai napig folytatódik.
Az 1962-es szökés után a börtönt kemény vizsgálatnak vetették alá, melyek egyértelmíen megállapították az épületek kétségbeejtő állapotát és a biztonsági rendszer hiányosságait. Bár ezek a pontok egy ideje már napirenden voltak, mert a börtönhivatal tudta, hogy az idő múlásával az ideális börtönről alkotott társadalmi elképzelés megváltozott, és az új igények (rehabilitáció kontra „ember-raktár”) kielégítésére az Alcatraz nem alkalmas. A börtön költségvetésének csökkentése természetesen hatással volt biztonsági kérdésekre, az óceán sós vize és levegője pedig megállíthatatlanul pusztított mindent. Az Alcatraz ismételt válságát újból legnagyobb előnyének, az elszigeteltségnek köszönhette. A fenntartás egetverő költségei minden ésszeríséget meghaladtak. Egy rab egy napi ellátása 10,10 dollárba került, míg egy másik börtönben ugyanez az összeg csak 3,00 dollár volt. A számítások szerint kb. hatmillió dollárra lett volna szükség a felújításhoz, az Illinois államban épülő vadonatúj létesítmény pedig összesen tízmillióba került. Így történt, hogy 1963. március 21-én az Alcatraz Szövetségi Börtön becsukta kapuit. Az utolsó hónapokban már fokozatosan csökkentették a rabok számát, az említett napra mindössze huszonheten maradtak, akiket ekkor szállítottak máshova. A börtön 29 éves történetének mérlege: 1545 fogva tartott; legtöbb rab egy időben: 302; legkevesebb: 222; átlagban: 260. Az egy rabra eső átlagosan letöltött idő nyolc év volt.
Harc a Szikláért – indián megszállás
Aztán 1969. november 20-án új lakók érkeztek a szigetre: indián megszállók. Tizenegy nappal korábban egy napra már birtokba vette az Alcatrazt a „Minden törzs indiánjai” elnevezésí csoport, de akkor, miután kikiáltották, hogy a sziget
az őslakóké, önként hazatértek. A csoport vezetője egy Richard Oakes neví mohikán fiatalember volt, tagjai indián egyetemistákból és városlakókból verbuválódtak, mint a nevük is sugallja, különböző törzsekből. Hazatérésük után az egyetemisták összedugták a fejüket, és eldöntötték, hogy hosszabb megszállásra van szükség ahhoz, hogy az emberek figyelmét az őslakók problémáira tudják irányítani. Végül százan jöttek össze huszadikán, akik a szigetre hajóztak, közülük nyolcvanan a Los Angeles-i egyetem diákjai voltak. Megérkezésük után azonnal felosztották maguk között a feladatokat, mindenkinek dolgoznia kellett a közösségért valamit. A kormány először nem akart foglalkozni az üggyel, felszólította az indiánokat, hogy azonnal hagyják el a szigetet, de később a helyzet komolyságát látva kötélnek állt, hogy formális tárgyalásokra sor kerüljön.
A tárgyalásra mindkét fél határozott elképzelésekkel jött: az indiánok a szigetet akarták, egy indián egyetemet, egy indián kulturális központot és egy múzeumot, a kormányoldal pedig ezt mind megtagadta, és újból a sziget elhagyására szólított fel. Két hónap után megkezdődött a széthúzás a megszállók közt. Jó néhányan visszamentek az egyetemre, helyettük kevésbé tanultak jöttek a városokból és rezervátumokból, ráadásul Oakes 13 éves kislánya egy erkélyről három emeletet zuhant, és meghalt, ami után a pásztor családjával együtt elhagyta a nyájat. Két egymással versengő csoport küzdött az irányítás megszerzéséért, és hogy a káosz teljes legyen, fehérek is felbukkantak a szigeten. A San Franciscó-i hippikultúra virágkorában sok fiatal számára remek ötletnek látszott, hogy csatlakoznak a rendszer ellenségeihez.
Persze az indiánok eredeti céljai nem nagyon érdekelték őket, inkább a drog és a jó balhé vonzotta őket. A kormány eközben teljesen passzivitásba vonult. Bár a szigeten lakóknak tínhetett úgy, hogy valódi tárgyalásokon vesznek részt, valójában csak a kifárasztásuk folyt. Az FBI-tól a parti őrségig mindenkinek ki volt adva, hogy maradjanak távol az Alcatraztól. Annyit azért megtettek, hogy az áramot kikapcsolták, és a vízhordó hajót elszállították. Három nappal ezután tíz ütött ki a szigeten, melynek eredete máig tisztázatlan. A kormány az indiánokat, az indiánok beszivárgott kormánypárti ügynököket vádoltak a gyújtogatással, akik célja, hogy a közvélemény erkölcsi támogatását elveszítsék a megszállók. Így vagy úgy, a tíz során több történelmi épület leégett, köztük a tisztiklub és a börtönigazgatói rezidencia is.
A szigeten kezdetben kialakult rend egyre inkább anarchiába fordult. A mozgalom hamar elvesztette társadalmi bázisát, egyre több indiánnak ment el a kedve az egésztől, és költözött haza a szigetről. Végül 1971. június 10-én szövetségi nyomozók és a különleges erők katonái közös akcióban rohanták meg az Alcatrazt, és a még ott lévő tizenöt személyt máshova szállították. A kongresszus 1972-ben létrehozta a Golden Gate Nemzeti Pihenő Övezetet, melynek történelmi örökségként szerves része lett az Alcatraz is. Az új gazdává így a Nemzeti Park Szolgálat lépett elő, akik egy év múlva megnyitották a rettegett börtön kapuit a nagyközönség előtt. Napjainkban a Szikla San Francisco egyik legnépszeríbb látványossága, évente több mint egymillió látogatóval. §
- A Sebhelyesarcú
Az egyik legismertebb név a rabok listáján kétségtelenül Al Capone, a Sebhelyesarcú, a chicagói alvilág feje, aki mindjárt az első szállítmánnyal, 1934-ben érkezett a szigetre. Átszállítása óriási hír volt, sokkal nagyobb, mint az intézmény megnyitása. Caponét, a hírhedt maffiafőnököt (akit végül szervezett bínözés helyett csak adócsalás miatt sikerült perbe fogni és elítélni), egy atlantai fegyházból helyezték át ide, mert onnan tökéletes kapcsolatot tudott fenntartani a külvilággal, és tovább irányította bandáját. Ezt a fajta befolyást a kiváltságokkal együtt egy pillanat alatt elvesztette az Alcatrazra érkezve, ahol csak egyként kezelték a sok közül négy és fél éves ottléte alatt. Kezdetben ugyan próbálkozott környezete megvesztegetésével, de hamar rájött, hogy Johnston igazgatóban emberére talált. Rabtársai sem bántak vele kivételezetten. Egyszer verekedésbe keveredett az udvaron, ami után nyolc napot töltött az elkülönítőben, másszor pedig a hajvágásra váró sorban volt nézeteltérése valakivel, aminek a végén vitapartnere hátba szúrta. Ebből azonban néhány nap alatt felgyógyult. 1938-ban, amikor régóta hordozott betegségének, a szifilisznek tünetei megjelentek, egy dél-kaliforniai börtönbe szállították át, hogy büntetésének hátralevő részét ott töltse le. Onnan 1939 végén szabadult, és még hét évig élt floridai otthonában, mielőtt betegségébe 1947. január 25-én belehalt.
- Gépfegyveres Kelly
Korának szintén neves gazembere volt az újságok címlapját sokszor megjárt George „Gépfegyveres” Kelly, aki jelenlétével az Alcatrazra érkező második szállítmányt erősítette. Kezdetben kisstílí bínöző volt, kalózmásolatok készítéséből és terjesztéséből élt, amiért három évre le is ültették. Szabadulása után először bankrablásokkal kezdett, majd a még nagyobb haszonnal kecsegtető emberrablás felé fordult. Több tettestárssal, köztük feleségével karöltve kieszelték egy oklahomai olajmágnás elrablását. A váltságdíjat 200 000 dollárban állapították meg, és gond nélkül sikerült is lebonyolítani a tranzakciót, ám foglyuk szabadon bocsátásával kezdődtek a bajok. Az elrabolt milliomos annak ellenére, hogy szeme mindvégig be volt kötözve, annyira jó megfigyeléseket tett, hogy instrukciói alapján az FBI egy pillanat alatt megtalálta fogvatartásának helyszínét. Innentől kezdve forró volt a talaj Kelly lába alatt, de hiába bujkált államról államra menekülve, két hónapon belül elfogták. Részben azért, mert a sajtónak folyamatosan azzal kérkedett, hogy úgyis rövid idő alatt megszökik, részben pedig azért, hogy az igazságszolgáltatás példát statuáljon, sebtében az Alcatrazon kötött ki, ahol valamelyest megjavult, és az itt eltöltött tizenhét évben mintafogoly vált belőle. Egy enyhe szívinfarktus nyomán 1951-ben egy kansasi börtönbe költöztették, ahol három év múlva egy második szívroham végzett vele.
- Az Alcatrazi Madárember
Az Alcatraz leghíresebb embere címre – jó néhány hírhedt bínözőt elhomályosítva –, minden bizonnyal Robert Stroud, az Alcatrazi Madárember jogosult, köszönhetően a körülötte zajló állandó médiafelhajtásnak. Stroudot 1911-ben, húszévesen tizenkét évre ítélték emberölésért. A fegyházban, ahol büntetésének letöltését megkezdte, kevesebb mint egy évet volt csak, mert egy kórházi munkát ellátó rabot, akit azzal vádolt, hogy árulkodott róla, megszúrt, aminek következményeként egy szigorúbb börtönbe, a kansasi Leavenworth-be helyezték át. 1916 tavaszán leszúrt egy őrt. Tettéért kötél általi halálra ítélték, ám a végrehajtás előtt elnöki közbenjárásra ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelték. Stroud kezelhetetlen és erőszakos viselkedése miatt a börtönigazgató teljes elszigetelése mellett döntött.A rab Leavenworth-ben töltött harminc évének magányát madarak társaságával igyekezett enyhíteni, innen jött a Madárember elnevezés. Egy nap sérült fecskét talált az udvaron, melyet meggyógyított és nevelgetett. Később engedélyt kapott madarak tartására, és két szomszédos cellában létrehozhatta kis laboratóriumát, ahol szárnyasokat figyelt meg, szaporított és boncolt. Raboskodása alatt közel háromszáz madarat nevelt fel, két könyvet is írt a kanárikról és betegségeikről. Végül adminisztratív rémálommá vált, hiszen végeláthatatlan speciális kérései, töménytelen mennyiségí levele minden nap sok pluszmunkát adott a börtön személyzetének, akik aktív lobbizásba kezdtek, hogy elérjék Stroud áthelyezését. 1942 decemberében aztán Leavenworth fellélegezhetett, az áthelyezést jóváhagyták, célállomás: Alcatraz. Megérkezte után rögtön az elkülönítőben szállásolták el, és sosem engedték közösségbe. Hat évet töltött el itt, aztán még tizenegyet egy missouri börtönkórházban, mielőtt 1963. november 21-én elhunyt.
