Egy operatőr gasztrokalandjai

Világjárás és filmkészítés közben az operatőrnek időnként innia és ennie is kell, és ez bizony néha, meglepetéseket és furcsa tapasztalatokat okoz. Én meg az a fajta ember vagyok, aki minden zugában a világnak megszagolok, megkóstolok bármit, imádom a helyi specialitásokat. Ez a tulajdonságom időnként bizonyos következményekkel jár.1. Vietnami kígyópálinka
Tány, a kedves vietnami fiú, a magyar nagykövetségen dolgozott Hanoiban. De olyan rendesen…, hogy az évek során összegyílt pénzből önállósította magát – és amikor ott jártunk, éppen vendéglőt nyitott. Meghívott minket is az avatásra. Különleges csemegével akart kedveskedni magyar barátainak. Előhozta hát a kígyópálinkát! Egy hatalmas dunsztosüvegben öt különböző fajta kígyó volt összetekeredve – róluk öntötte le a  lét. &Aacutellítólag nagyon jó. Én inkább csak fotóztam…

2. Kambodzsai szőrpipik
Phnom Penhben forgatás után egy miniszter elvitt bennünket és a családját a Mekong folyón egy hajóra vacsorázni. A menü egy nagy tál csokoládészínre grillezett apró madár volt, csőröstül-bőröstül, szárnyastul, lábastul. Ezt ropogtattuk előételnek, majd a főfogás egy galambnagyságú madár volt – hasonló kivitelben. Tudom, hogy ilyenkor, vendégségben nem illik a meglepődésünket kinyilvánítani, különösen egy miniszter és családja társaságában, így aztán hősiesen végigropogtattam a szőrös grillpipiket.

3. Ecuadori kui
Kis, keskeny nyomtávú piros vonattal pöfögtünk Guayaquilből, a Csendes-óceán partjáról fel a hegyek közé a hegymászó expedíció tagjaival. Egy-egy állomáson megállva, a vonatot körülnyüzsögték az árusok jégbehítött üdítőitalokat, szendvicseket, gyümölcsöket kínálva. Némelyik még egy tányér levest is benyújtott az ablakon. Amíg állt a vonat az állomáson, egyszer csak ínycsiklandó illat ütötte meg az orrunkat. Kinéztünk az ablakon. Pár lépésre a vonattól, egy teherautó előtt, valami érdekes kis husikákat hurkapálcikákra fízve, roston sütött egy baseballsapkás fiatalember. Nosza, leugrottunk a veszteglő vonatról, és nyomban belakmároztunk az ínycsiklandozó illatú és ízí ropogós nyársonsült „ecuadori rablóhús”-ból. Aztán egyikünk kézzel-lábbal magyarázva próbálta megtudni a kedves indiánfiútól, hogy mi finomat ettünk.
– Kui – válaszolta.
– Micsoda?
– Kui.
– Mi a fene lehet az a kui?
Ma már tudom, hogy ezt nem kellett volna forszírozni… A „főszakács” utasítására a kukta a teherautó mögé terelt minket, és megmutatta. Apró ketrecekben helyes kis tengerimalacok visítottak:
– Kuííííí…kuííííí.

4. Burját omol
Sámánszertartásról készítettünk filmet, ott „hol a Bajkál halat dajkál”, ahogy azt Tamkó Sirató Károly oly találóan megénekelte a versében. A Mongóliából érkezett vendégsámánokat hajókirándulásra vitték a burját sámánok. &Uacutetban az Olhon-sziklák felé, ami itt egy nagyra becsült szakrális hely, a sámánok szertartást végeztek a Bajkál szellemének tiszteletére. A tó szelleme kegyesen fogadhatta a tiszteletadást, mert a matrózok hamarosan megjelentek kezükben fehéren pompázó haldarabkákkal, és bicskával apró szeleteket vágva kínáltak bennünket. Először meglepődtem azon, hogy így, nyersen eszik a halat, de miután megkóstoltam, kiderült, hogy rendkívül ízletes! Persze, este, a tábortíznél nyárson sütve – sokkal finomabb volt! Körülültük a nagy tekintélyí sámánt, no meg a tüzet, és együtt falatoztunk a fölséges ízí halból, ami sült állapotban a számban úgy omol, ahogy a nevéhez illik, mert úgy hívják: omol.