„Mivel az abszint őrültté és bûnözővé teszi az embereket, epilepsziát és tuberkulózist okoz, és évente franciák ezreit öli meg, mivel a férfit vadállattá teszi, az asszonyt mártírrá, a gyermeket degenerálttá…” – így kezdődik az a felhívás, amely végül egy híres ital eltûnését okozta. Pedig az abszint gyorsan emelkedő, ragyogó pályát futott be…Ha valamelyik svájci völgyecskében abból a bizonyos italból rendelünk a kocsmában, a gazda gyanakodva végigmér, majd arra emlékeztet, hogy az abszintot 1907-ben Svájcban is betiltották. Ha azonban bizalmat gerjesztve tovább beszélgetünk vele, végül is előhúz egy üveget. Hangsúlyozza, hogy kizárólag a saját használatára tartja, de azért módunk nyílik koccintani egyet a híres, szinte legendás itallal.
Különös varázslat történik ekkor a kocsmában: a hangulat megváltozik, hirtelenjében kiderül, hogy baráti társaságban vagyunk. A vendégek az asztal körül tolonganak, hogy jobban láthassák az előkészületeket, az ital elkészítése ugyanis szertartással jár. Élénkebb lesz a társalgás, megoldódik az emberek nyelve. Megtudhatjuk, hogy a szomszéd faluban az öreg Henkelt rajtakapta a szövetségi rendőrség, amint éppen abszintot párolt. Elvették a lombikját, és súlyos büntetést is kellett fizetnie. Persze, azért nem fogja abbahagyni! Ezen a tájon már kétszáz éve foglalkoznak az abszint készítésével.Végre egy hely, ahol tovább élnek a hagyományok még akkor is, ha a hatóság akadékoskodik!
Katonák az egészségért
A helyzettel természetesen mindenki tisztában van. A La Tribüné de Genéve címû újság 1974-ben ezt írta: „Az 1907. április 14-én hozott törvény ellenére, amely megtiltja az abszintkészítést, a Travers-völgyben továbbra is élénk érdeklődés tapasztalható az abszint lepárlása iránt. Az italt – közkedvelt becenevén a zöld tündért – továbbra is nagy mennyiségben állítják élő törvénytelenül.” A Travers-völgy… a nevet úgy körüllengi a költészet, hogy érezzük, bizonyosan valami nagy dolog történt itt. Így is volt: a XVIII. század végén Couvet faluban élt Ordinaire doktor, egy francia orvos, aki politikai okokból menekült el Franciaországból. Ez az orvos lelkiismeretesen járta lóháton a Travers-völgyet, és gyógyított. Egyszerre volt orvos és patikus, ahogy ez akkoriban szokás volt. Súlyosabb esetekben alkoholban áztatott növényekből készült italt adott, amelynek receptjét állítólag egy falujabeli öregasszonytól kapta. Amikor Ordinaire doktor meghalt, a házvezetőnője – szintén állítólag – eladta az ital receptjét egy Dubied nevû őrnagynak, aki viszont meg volt áldva némi üzleti érzékkel, és a veje, Pernod segítségével 1798-ban felállította Couvet-ban az első abszintlepárlót A legenda szerint így kezdődött…
A határ két oldalán természetesen nincs egyetértés az ital eredetét illetően. A franciák azt állítják, hogy doktor Ordinaire az abszint fölfedezője, míg a svájciak szerint ő csak fölhasználta és elterjesztette az eredetileg svájci receptet. Mindegy, a lényeg úgyis az, hogy a zöld tündér valahol ezen a vidéken született. A félig-meddig legendás keletkezést immár sokkal pontosabban nyomon követhető pályafutás követte: az abszint kétes gyógyitalból mindenekelőtt likőrré vált, amelyet étvágygerjesztő hatása miatt szívesen ittak aperitif gyanánt. Korábban azért adták az orvosok, hogy csökkentse a beteg lázát, és gyógyulást hozzon, most elhagyta a patikákat, és egyre terjedő jó hírének köszönhetően minden valamirevaló likőrkészletnek elmaradhatatlan tagja lett. 1805-ben Pernod úr, látván a likőr sikerét és az egyre növekvő keresletet, elhatározta, hogy önálló vállalkozásba fog.
A kedvezőbb adózási feltételek miatt Franciaországba települt át, Pontarlier faluba. Itt létesült az első francia lepárló, ifjabb Pernod cégtulajdonos neve alatt, s ez indította el az abszint nagy karrierjét. Huszonöt évvel később, 1830-ban ugyanis az abszint már divatos, bár igen drága ital. Ez a nagy francia gyarmatosítások kora: Algéria, Madagaszkár, Indokína… a katonák forró égtájakra vonulnak, és közben hamar meggyőződnek az abszintlikőr áldásos hatásáról. Néhány cseppet a kétes tisztaságú vízbe csöppentenek, hogy megóvják magukat a maláriától és a dizentériától.
Azután, hogy a hadfiak erősen megkedvelték a gyógyhatású likőrt, Franciaországba hazatérve tovább fogyasztották akkor is, amikor a maláriától már nem kellett tartaniuk. Példájukat hamarosan követte a polgárság gazdagabb rétege, amely telve volt csodálattal a hős katonák iránt. Természetes, hogy mindebből nem maradhatott ki a mûvészvilág sem, amely szünet nélkül új élményeket keresett, és minden eszközt kipróbált, hogy érzékenységét és alkotóerejét fokozza, valamint a hagyományos ízlésû kispolgárokat megbotránkoztassa. A párizsi mûvészkörökben egyre többen hódoltak a zöld italnak, remélvén, hogy gondolkodásuk gyorsabb, alkotó fantáziájuk eredetibb lesz…
Nők az egyenrangúságért
A zöld tündér ugyanis gonosz ital, pusztító erejét André Chamson francia író 1958-ban így ecsetelte: „A szellem és a tehetség szemem láttára lezajlott nagy katasztrófáinak az alkoholizmus volt az oka. Soha senki sem fogja megírni azokat a mûveket, amelyek az alkohol miatt nem születtek meg. Az alkohol pusztulásba vezeti mindazokat, akik engednek a zsarnokságnak.” Kemény kérdés, hiszen nem kételkedhetünk abban, hogy az alkoholizmus szörnyû tragédia, de hogyan ítéljünk az alkohol miatt létre nem jött mûvek felől? Vajon Verlaine meghalt volna ötvenkét éves korában, ha nem iszik? Vagy ha nem abszintot iszik, akkor másfajta alkoholtól pusztul el ugyanúgy? Befejezte volna életmûvét Musset harmincegy évesen? Meghalt volna Baudelaire negyvenhat évesen, teljes testi és lelki nyomorban? De ne legyünk igazságtalanok a költőkkel szemben, a festők is ittak, és sokan szívesen ábrázolták a zöld ital mellett üldögélőket. Csak Degas híres festményét említsük, amelynek címe is Az abszint; vagy Picasso Ivó nők, Toulouse-Lautrec Boileau a kávéházban, Van Gogh Csendélet abszinttal címû kompozícióira gondoljunk, vagy Manet, Renoir és mások vásznaira…
S hogy nemcsak festették, hanem itták is, arra igen jó példa Toulouse-Lautrec, aki barátja, Aristide Bruant számára egy Földrengés elnevezésû italt kavart konyakból és abszintból, és egy lépést sem tett a veszedelmes hatású ital nélkül. 1870 táján az abszint demokratizálódott, elterjedt az olcsó helyeken is, a kezdetben méregdrága ital lassanként olcsóbb lett, mint a bor, s egyre komolyabb konkurenciát is jelentett számára. Emiatt egyesek nyugtalankodni is kezdtek, például Jean d’Orsay, a Le Matin címû lap munkatársa:
„A kávéházak teraszán mindenütt a zöld ital váltja föl a vörösboros üvegeket. Hol vannak a hajdani ártalmatlan borocskák?”
Az abszint megjelenik azokban a kis bisztrókban és füstös kocsmákban is, ahová fizetési napokon csak úgy özönlik a nép. Lassan már a borkereskedők, a gyümölcsárusok, de még a szénkereskedők is abszintot árulnak. A boltok bejáratánál, a tereken, utcákon állandóan érződik a jellegzetes illat. Új társadalmi jelenség, hogy a nők, akik eddig az étkezések után megelégedtek egy kis konty alá való itallal, szintén rákaptak az abszintra. Ne feledjük, hogy az egyenjogúságért folytatott harc ekkoriban éri el első tetőpontját: az élharcos hölgyek pedig viseletben és szokásban egyre szabadabbak. Ott ülnek a párizsi kávéházak teraszain – „biztosíthatom önöket, hogy a nők legalább úgy isszák az abszintot, mint a férfiak”, panaszolja a Le Matin már idézett munkatársa. Szinte egész Európa megtelt abszinttal, elsősorban mégis Franciaország. Az ital ellenségei fájdalommal állapították meg, hogy az abszint francia nemzeti itallá vált. Pedig a keserû ízanyagokat tartalmazó szeszes italok a XIX. század közepéig nem voltak igazán divatosak. Kétszáz évvel ezelőtt Franciaországban még csak itt-ott tûnt föl bátortalanul néhány fajta keserûlikőr.
Ha inni akartak, akár otthon, akár vendéglőben, bort illett rendelni.
Az abszintot alkoholba áztatott növényekből (elsősorban fehérürömből) párolták le, és így 68-72 fokos italt kaptak, ezért kellett vizet hozzáadni. Ez a víz az alkoholban oldott különféle növényi anyagok bizonyos reakcióját váltotta ki, és tejszerûvé változtatta az italt. Ráadásul cukrozni is kellett, hogy enyhítsék az eredetileg túlságosan keserû ízt. Mivel azonban ilyen töménységû alkoholban a cukor nem oldódik, már eleve oldott állapotban kellett a pohárba önteni. Általában a pohár fölé tartott cukros kanálra csöpögtették a vizet – valóságos szertartás ez, amely nagyszerû alkalmat nyújtott a beszélgetésre, vitára. Ezek a külsőségek is minden bizonnyal hozzájárultak a zöld tündér elsöprő sikeréhez.
Igaz volna-e hát, hogy annyi ember korai végének az abszint az okozója? Hiszen a távolabbi múlt század
második fele s különösen a századforduló évei az egyre fokozódó ivászat jegyében teltek. A korábban élő nemzedék, a romantikusok teli voltak hittel, hogy az életet szebbé s a szabadságot elérhető köztulajdonná lehet tenni. A század második felében ez a hit erősen csökkent. Az írók, festők, költők kábulatba menekülnek, hogy az életnek nevezett kilátástalan tréfát valahogy elviselhessék. Hasist rágtak, vagy ivásba fojtották az estéiket, a Montmartre-on egy egész festősereg, Berlinben a Fekete Malachoz címzett kocsmában Strindberg, Edvard Munch, az egész német és skandináv avantgard iszik, Richard Dehmel német költő szavaival
„úgy iszunk, hogy lelkünk túlcsordul belőlünk.”.
Mintha szesszel akarnák agyonlocsolni a rosszul sikerült, búcsúzó évszázadot, persze mindegy, hogy mivel, lehet az bor vagy pálinka, pezsgő vagy abszint.
Alkoholisták a túlélésért
Így lett lassan a zöld tündérből boszorkány, nemzeti csapássá lépett elő, és elnevezték zöld veszedelemnek. Igaz ugyan, hogy a társadalmi nyomor következtében alkoholban úszott a századvég, s az abszint Franciaországban az összes elfogyasztott alkoholnak csak a három százalékát tette ki, míg a nemzeti ital, a bor viszont 72 százalékot – mégis az abszint lett a bûnösnek kikiáltva. Az erős alkoholfogyasztás, amely elsősorban a munkásság körében pusztított, joggal aggasztotta a közegészségügy és a gazdaság szakértőit. Nagyrészt ennek számlájára írták a születési arányszám változatlanságát, az emésztőszervi és idegrendszeri betegségek terjedését, a kórházak és elmegyógyintézetek növekvő forgalmát. De lehetetlen meghatározni, pontosan mekkora része volt ebben az abszintnak vagy bármelyik más italnak, hiszen az iszákosok nagy többsége nemcsak egyféle alkoholt fogyaszt.
Az elmebetegségek esetében a kép szintén eléggé világos: az idült alkoholizmus következtében föllépő elmebajt bármely szeszféleség kiválthatja. Azért fontos ez, mert 1907-ben Georges Clémenceau, az akkori miniszterelnök a parlament alkoholellenes csoportjának kívánságára vizsgálatot rendelt el az elmegyógyintézetekben. Az eredmény meglepő volt, mivel az derült ki, hogy azokban a megyékben fordul elő legmagasabb számban az alkoholizmus következtében beálló elmebaj, ahol a legkevesebb abszintot itták, míg az abszintosabb megyékben az elmebeteg alkoholisták száma jóval csekélyebb volt. Nem tudjuk azonban, hogy miféle egyéb körülmények befolyásolhatták ezt a helyzetet.
Népszerûsége miatt azonban, az abszint lett az általános alkoholizmus szimbóluma. 1902-ben a francia miniszterelnök felkérte az Orvosi Akadémiát, hogy tanulmányozza a súlyos kérdést. Külön bizottságot hoztak létre, tagjai a legnagyobb orvosi szaktekintélyek, akik behatóan tanulmányozták a lepárlással előállított italok mérgező hatását. Az akadémia kijelentette, hogy „kivétel nélkül minden eszencia, akár természetes, akár mesterséges, valamint a szeszes italokhoz adagolt kivonatok ártalmasak és veszedelmesek.”
A párlatok, különösen az abszint mérgező hatására vonatkozó kijelentések szabták meg a század eleji alkoholizmus elleni harc további irányát. A zöld tündér ellen föllázadt mindenki, Franciaországban egymás után alakultak az antialkoholista ligák, amelyeket a sajtó is támogatott. Az alkoholizmus ellen küzdő nemzeti liga 1906-ban felhívást bocsátott közre. A szövegeket elküldték a központi és a helyi államigazgatási szerveknek, a Tudományos Akadémia tagjainak, a bíróságoknak, a hadsereg főparancsnokának és az egyetemeknek.
„Mivel az abszint őrültté és bûnözővé teszi az embereket, epilepsziát és tuberkulózist okoz, és évente franciák ezreit öli meg, mivel a férfit vadállattá teszi, az asszonyt mártírrá, a gyermeket degenerálttá, szétrombolja a családot,
az ország jövőjét veszélyeztetve ezáltal…” – ezek voltak a drámai hangú felhívás kezdő sorai. A felhívás sikerét látva az orvosi testület vezetői most már az eddiginél is egyértelmûbben az abszint ellen foglaltak állást. Követte őket a mezőgazdasági termelők egyesülete, melyben több ezer szőlősgazda foglalt helyet, akiknek jövedelmező üzletét fenyegette az abszint divatja.
Kitört a háború a borpárti és abszintpárti franciák között. Léon Daudet író (a Tarasconi Tartarin szerzőjének, Alphonse Daudet-nek a fia) igen hangzatosan foglalt állást:
„Én a bor mellett vagyok az abszint ellen, ahogy a hagyomány mellett vagyok a forradalom ellen.”
Törvény a tetszhalottért
A mindenfelől érezhető nyomás hatására a kormány előbb különadót vetett ki a szeszes italokra. Aztán kötelezővé tette, hogy az abszint előállításánál csak a bor desztillációjából készített alkoholt használják föl, így akartak segíteni a szőlőtermesztés válságán. A teljes betiltás egyelőre még elképzelhetetlen volt pénzügyi okok miatt. Egy szenátusi jelentés igen világosan fogalmazott: „Az abszint azonnali betiltása 45 milliós deficitet okozna az államkincstárban. A gesztus bizonyára igen szép lenne, amellyel 45 milliót áldoznánk föl a közegészségügy oltárán …”
Az első világháborúig kellett várni, hogy a kormány felszólítsa az egyes megyék főhivatalnokait, hozzanak határozatot, melyben betiltják az abszint árusítását minden nyilvános helyen. Az első rendelkezéseket egy 1915 januárjában hozott rendelet egészítette ki, majd ugyanebben az évben, március 16-án, két évtizedes vita után elfogadták a következő törvényt:
1. cikkely. Tilos az abszintot, valamint az 1907. évi január 30-i törvény 15. cikkelyében és az 1908. december 26-i törvény 17-ik cikkelyében meghatározott hasonló italokat előállítani, nagy- és kiskereskedelmi forgalomba hozni. Jelen tiltás nem vonatkozik a külföldre irányuló szállítmányokra, valamint azokra a készletekre, ahol kizárólag exportra váró szeszes italok lelhetők.”
A zöld tündér meghalt. Legalábbis hivatalosan eltûnt, s ezzel halott jelképévé lett egy szintén letûnt korszaknak, a színes, kavargó, gyakran haláltáncot járó századvégi bohémvilágnak is. A halottakról azonban néha kiderül, hogy csupán tetszhalottak. Hirtelen feltámadnak, hogy néhány pillanatra jelezzék: még léteznek. Így tett az abszint is, amely legutoljára éppen a köztársasági elnök körül okozott botrányt. Amikor ugyanis Francois Mitterrand hivatalos úton Neuchátelben járt, megkóstolta a zöld tündért, pedig ennek előállításáért büntetés jár. Persze, a törvény nem tiltotta meg az abszint ivását.
A humor sem tilos, még Svájcban sem, ezért az ottani vendéglősök a betiltott abszintot mostanában így szerepeltetik az árlapon: az a bizonyos ital… §
- Modern alkohol...
Az abszintban megvolt minden, ami az időközben megváltozott korban a népszerûséghez kellett. Először is a fehérüröm keserû íze, amely újdonságnak számított. (Ez a növény adta egyébként az ital nevét is, mert a fehérürmöt tudományosan Arthemisia absinthiumnak mondják.) Társult ehhez az a tévhit, hogy az ital gyenge, ami abból eredt, hogy ivás előtt friss vizet kellett hozzáadni, így látszatra könnyû, szomjoltó italt kaptak. Végül az elkészítés módja meglehetősen bonyolult szertartás, ennek következtében az ital megkeverése és fogyasztása valóságos társasági rítus lett.
