Kioltja a fájdalmat a hipnózis?

Aki átéli, annak nincs semmi bonyolult a fájdalomban: egyszeríen fáj. A fájdalom tudományos vizsgálata azonban mindenféle problémával terhes. Nincs a fájdalomnak olyan szerve, mint amilyen például a látásnak vagy a hallásnak van. Továbbá nincs olyanfajta (például fény- vagy hang-) inger, ami eredendően fájdalmat vált ki. A fájdalom foka és alakja sokféle lehet: tompa fájdalom, hasogató fájdalom, mély, lüktető fájdalom és így tovább. Bár vannak fájdalomelméletek, még mindig nem teljesen világos az a pontos mechanizmus, ahogy az inger fájdalommá alakul. Az sem teljesen világos, hogy miért hatnak bizonyos fájdalomcsillapítók, mint például az aszpirin és a morfium.A fájdalom megértésének problémáját tovább bonyolítja néhány kevésbé ismert anomália. A fantomvégtag fájdalma gyötrelmes lehet, amikor pedig már nincs is meg az a kéz vagy láb, amelyben a személy a fájdalmat érzi. A kisugárzó fájdalom esetén az ember olyan helyen érez fájdalmat, ami távol van az ingerlés helyétől. A késleltetett fájdalom esetén lényegesen később érzi a fájdalmat, mint ahogy a fájdalmas inger hatni kezd. Bizonyos ritka esetekben az emberek veleszületetten egyáltalán nem éreznek fájdalmat. Mások többé-kevésbé folyamatos fájdalmat éreznek, noha ennek nincs semmilyen nyilvánvaló fizikai alapja.

Egy fájdalomkutatásnak szentelt televíziós dokumentumfilm egyszer bemutatott egy esetet, ahol egy motorbaleset áldozata makacs (fantom-) fájdalmat érzett annak ellenére, hogy mítétek sorozatával megszüntettek minden olyan idegpályát és -központot, amiről úgy gondolták, hogy szükséges a fájdalom érzéséhez. Évente sok millió dollárt költenek a fájdalom megszüntetésére vagy csillapítására; a fájdalom mégsem tágít. Mindezzel csak azt akarjuk szemléltetni, hogy a fájdalom rendkívül rejtélyes jelenség.

A fájdalom vizsgálatát tovább bonyolítják bizonyos módszertani problémák. Mit fogadjunk el, mi bizonyítja a másik ember fájdalmát?

Több fájdalommutató merül fel. Először is általában azt várjuk, hogy fájdalmat élünk át akkor, ha egy olyan inger van jelen, ami rendesen fájdalmat okoz nekünk. A személy reflexes elhúzódása ilyen ingertől további bizonyíték arra, hogy ez fáj. Ha szövetkárosodást figyelünk meg az ingerlés helyén, akkor még biztosabbak lehetünk benne, hogy az illető fájdalmat élt át. Amikor egy általában fájdalmas ingert olyan pszichofiziológiai tevékenység kísér, mint például a szaporább szívverés, akkor további bizonyítékaink vannak arra, hogy a személy tényleg fájdalmat érzett. Végül, ha valaki azt mondja, hogy fáj, akkor rendszerint elhisszük neki.

A probléma csak az, hogy ezek közül egyik fájdalommutató sem tökéletesen megbízható. A fájdalom valóban megjelenhet minden látható inger nélkül is (például a fantomvégtag-fájdalom), és az emberek néha érzéketlenek fájdalomkeltő ingerekre (például kábítószer hatása alatt). Az élettani reakciókat számos dolog befolyásolja – az inger kezdetének váratlansága és hirtelensége, a szorongás… Tehát valamilyen pszichofiziológiai tevékenység lehet reakció a fájdalomra, de lehet a fájdalmas inger valamilyen másik jellemzőjére adott válasz is. Ami a szövetkárosodást illeti, ezt néha nem is veszi észre az áldozat addig, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmét.

Végül a fájdalomról adott szóbeli beszámolók (vagy hiányuk) ki vannak téve a hamisítás veszélyének. Az a fájdalom, amiről autóbalesetek áldozatai panaszkodnak, néha illetlenül gyorsan megszínik, mihelyt kifizetik nekik a biztosítási kártérítést. Másfelől viszont a valódi fájdalmat le is lehet tagadni. Képzeljünk csak el egy fiatalembert, aki hősiesen tagadja a fájdalmat, noha véletlenül felemel egy forró zöldborsóval teli gőzölgő tálat, amikor először vacsorázik barátnője szüleinél.

A fenti példák is azt sugallják, hogy a körülmények sokszor kellőképpen indokolják a fájdalom élménye és a róla szóló beszámoló közötti, különben egyértelmí kapcsolat komoly torzulását. Másrészről viszont a körülmények potenciálisan torzító hatása lehet, hogy nem jelent valódi problémát a hipnotikus fájdalommentesség klinikai, illetve kísérleti vizsgálata számára. Végül is, ha nincs az alanynak oka arra, hogy meghamisítsa fájdalommal kapcsolatos élményét, akkor a fájdalomról szóló beszámolójának meg kell felelnie az élményeinek.

A kérdés lényege tehát a következő: a hipnotikus fájdalommentesség vizsgálatakor vajon a kísérleti vagy klinikai kontextus szolgáltat-e valamilyen okot az alanyoknak arra, hogy letagadják a fájdalmat?

…más szóval, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a betegek és a kísérleti személyek beszámolnak a fájdalomról, és viselkedésükben ez akkor is kimutatható, amikor nincs okuk a fájdalom eltitkolására, akkor rögtön azzal a lehetőséggel is számolnunk kell, hogy az orvos vagy a kísérletvezető jelenléte maga elegendő indok lehet arra, hogy az érzett fájdalmat eltitkolják az emberek…

Ez a probléma nem annyira rettenetes, mint amilyennek először tínik (…) Egy húszéves egyetemistát többször hipnotizáltak, míg végül képes volt a történetileg automatikus írásnak nevezett jelenséget bemutatni. Ez azt jelenti, hogy a személy jobb kezének kialakult az a képessége, hogy leírjon bármit, amit akart és ne legyen a tudatos személyiség kontrollja alatt. Amikor hipnoanalgéziát alakítottak ki nála, és a bal kezét (közönséges) tíszúrásnak tették ki, a személy láthatóan egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy mi történt, és úgy tínt, hogy egyáltalán nem érez fájdalmat. Mégis, amint megszúrták a tível, a jobb keze elkezdte írni: „Jaj, a fene egye meg, ez fáj!”

Példák és esetek sora bizonyítja, hogy azok a személyek, akik hipnotikus állapotban a fájdalomélmény hiányát, vagyis hipnoanalgéziát élnek át, valamilyen szinten regisztrálják a fájdalmat, bár ez nem jelenik meg a szokásos tudatos élményben. Sőt, a fájdalom effajta szivárgásait alátámasztják olyan klinikai tapasztalatok, amelyek során akár hipnózissal, akár gyógyszerrel váltottak ki analgéziát.

(1846-ban, amikor egy Horace Wells neví fogász először akarta bemutatni a kéjgáz érzéstelenítő tulajdonságait, a páciense nyöszörgött. Bár később azt mondta, hogy nem érzett semmit, a szakemberekből álló közönség azt gondolta, hogy egy fogászati színjátékot látott, és gúnyos kiáltások mellett kifütyülték Wellst a mítéti amfiteátrumból. A kéjgáz mint érzéstelenítő későbbi sikere bebizonyította Wells igazát és becsmérlőinek tévedését, de ahhoz már sajnos túl későn, hogy megakadályozza szegény Wells öngyilkosságát.)

&Aacuteltalában véve olyan helyzettel találjuk magunkat szemben, amelyben klinikai betegeknek (vagy kísérleti személyeknek) drámai módon segítenek az analgézia (a fájdalomérzés hiánya) különböző formái; ugyanakkor azonban az ilyen személyek hatékonyan tudják (így vagy úgy) kommunikálni, hogy érzik a fájdalmat.

Több kutatócsoport is megpróbált magyarázatot találni néhány ilyen furcsaságra. Egy fontos elméleti cikkben például, amelyben a kérdéssel összefüggő néhány előzetes vizsgálat adatai is szerepelnek, E. Hilgard beszámol egy korábbi automatikus írással kapcsolatos vizsgálat módosított megismétléséről. Például az egyik hipnoanalgéziás személy, akinek a kezét és karját keringetett jeges vízbe merítették, arról számolt be, hogy nem érez fájdalmat, és teljesen nyugodt volt az egész eljárás alatt, amely normális

körülmények között szívszaggató kínszenvedés lett volna. Mégis, miközben szóbeli beszámolójában ragaszkodott ahhoz, hogy nem érez fájdalmat, disszociált része az automatikus íráson keresztül azt közölte, hogy ugyanúgy érzi a fájdalmat, mint a rendes, nem hipnotikus állapotban.

Hilgard ezt a leplezett kommunikációs rendszert rejtett megfigyelőnek nevezte el, és elkezdte a míködését vizsgálni. Ezekben a vizsgálatokban nyolc olyan, erősen hipnábilis személyt választottak ki, akik képesek voltak az automatikus beszéd, az automatikus írás egy változatára, amelyben a rejtett megfigyelő elmondja (és nem leírja) azokat a dolgokat, amelyek hozzáférhetetlenek maradnak a tudatos oldal számára. (Ha a kedves olvasó úgy gondolja, hogy egy ilyen esemény elvileg lehetetlen, akkor csak gondoljon azokra, akik álmukban beszélnek anélkül, hogy ennek tudatában lennének, vagy emlékeznének rá.)

Mindegyik kísérleti személy három ülésen vett részt, három különböző napon. Az első napon a személyeket normál éber helyzetben tették ki isémiás – elkötéssel előidézett elégtelen vérellátásból fakadó – fájdalomnak, és nagyjából megismerkedtek a kísérleti eljárással. A második napon a kísérleti személyek felét hipnotizálták, és isémiás fájdalmat váltottak ki náluk analgéziás szuggesztió védelme alatt; a kísérleti személyek másik fele isémiás fájdalommal találkozott hipnózisban, de analgéziás szuggesztió nélkül.

A harmadik napon a kísérleti személyek a második nap másik helyzetével találkoztak. A kísérletben mind a második, mind a harmadik napon a következő hipnotikus szuggesztiót kapták: „Amikor a kezemet a válladra helyezem, beszélni tudok majd egy olyan részeddel, amely tud arról, hogy mi megy végbe a testedben; amely tud arról, amit az a részed, amelyikkel most beszélek, nem ismer. Az a részed, amelyikkel most beszélek, nem fogja tudni sem azt, hogy mit mondasz nekem, sem azt, hogy egyáltalán beszélsz…”

A kísérleti személyeket a kísérlet mindhárom napján megkérték az első perc után, hogy számoljanak be nyíltan arról, hogy éreznek-e fájdalmat és szenvedést; az isémiás helyzet során kétpercenként kértek ilyen beszámolót. A kísérlet utolsó két napján (amikor a személyeket hipnotizálták) a személyektől rejtett beszámolókat is kértek. Ezt úgy tették, hogy amint befejezte a kísérleti személy a nyílt beszámolót, a hipnotizőr a vállára helyezte a kezét, és még egy (rejtett) fájdalom- és szenvedésbeszámolót kért. Egy korábbi vizsgálathoz hasonlóan az analgéziás személyeknek egy számot kellett mondani 0-tól (nincs fájdalom) 10-ig vagy tovább (rendkívül fájdalmas).

Ennek a vizsgálatnak az eredményeit az isémia nyolcadik percében adott fájdalombeszámoló mutatja be, mivel mindegyik hipnotizált személy legalább eddig kitartott, függetlenül attól, hogy kapott-e analgéziás szuggesztiót. A szokásos, nyitott beszámoló helyzetében egyértelmíen csökkent a fájdalom és a szenvedés mértéke hipnoanalgézia esetén az analgéziamentes hipnózishoz képest. Ez az eredmény ugyanazt a sok, korábbi eredményt mutatja, amely szerint a fájdalom szubjektív mértéke csökken vagy megszínik hipnoanalgézia hatására. Ami újdonság ebben a vizsgálatban, az a személyek rejtett megfigyelőjének a beszámolója. Ez azt fedte fel, hogy amikor a hipnotizált személyek analgéziás szuggesztiót kaptak, akkor majdnem ugyanakkora fájdalomról és szenvedésről számoltak be, mint az analgézia nélküli helyzetben. Ahogy Knox és munkatársai megjegyzik:

 „Ezek az eredmények arra utalnak, hogy valamilyen rejtett szinten a fájdalom és a szenvedés lényegében ugyanúgy teljesen feldolgozódik, mint az analgézia nélküli helyzetben.”

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a hipnoanalgézia hatásai gyanúsak. Ezeknek az eredményeknek ilyenfajta nemkívánatos kiterjesztése ellen szólnak a vizsgálatban résztvevők beszámolói. Az egyikük például azt mondta: „A rejtett megfigyelő és a hipnotizált rész is a teljes énem, de a rejtett megfigyelő inkább tudatában van a dolgoknak, és őszintén beszámolt róla, hogy mi történik. A hipnotizált részem egyszeríen nem volt tudatában a fájdalomnak”. Egy másik pedig így számolt be: „Ahogy telt az idő, a rejtett megfigyelő egyre világosabban mondta, hogy fáj a karom. A vége felé úgy éreztem, át fogja venni az irányítást, és azt fogja mondani: »Ez szörnyí, ez már túl messzire megy, fáj nekem!« Teljesen hajthatatlanná vált, és azt mondta »Tudod, hogy fáj ott, még akkor is, ha nem érzed.« A rejtett megfigyelő úgy érzi, hogy néha érzéketlen vagyok – nem nagyon veszem észre a dolgokat. A vége felé ki akart törni, de a hipnotizált rész egyszeríen nem akarta feladni”.