Gyakran küzdött anyagi gondokkal, az alkoholt sosem vetette meg, és markáns véleménye miatt még a brit állatkertek körében is jó időre nemkívánatos személy lett. Mindezek ellenére roppantul élvezte azt, amit csinált, állandóan utazott, állatokat mentett, és megalapította hőn áhított állatkertjét is. A 100 éve született Gerald Durrell olyan természetbúvár volt, aki lehengerlő stílusával sokak számára nyitotta meg a megismerhető környezet kapuit.
Gerald Malcolm Durrell Kalkutta közelében, az indiai Dzsamsedpurban született egy 4 gyermekes családba, 1925. január 7-én. 3 éves volt, amikor útépítőmérnök apja meghalt. Ezután családjával hazatért Angliába, majd 1933-ban Korfura költöztek. 6 évig éltek a görög szigeten, amely az ifjú Gerald fő szellemi ihletője volt, itt kezdődött a természet világa iránt egy életen át tartó szerelme.
Durrellt később sem érdekelte egyéb, mint az élővilág sokszínűsége. Édesanyja szerint a kis Gerry első szava is az állatkert volt, persze angolul ezzel könnyebb dolga akadt. Folyton ezt kiabálta, mindig oda akart menni, amikor pedig egyszer ágynak esett, és a család komornyikja vigasztalásképpen mindenféle állatfigurákat készített neki agyagból, onnantól kezdve elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, neki egyszer egy saját állatkertje lesz.
Egész életét a veszélyeztetett állatok megmentésének szentelte. Egyfajta modern Noéként gyűjtötte a kihalás szélén álló fajok egyedeit a világ minden tájáról. Megtehette, hiszen a családi örökség rá eső része szép kis summát tett ki, így elhagyhatta az alkalmi munkáit, hogy kizárólag a szenvedélyének és küldetésének éljen. Elismerésre méltó tevékenysége azonban csak vitte a pénzt, az öröksége hamar megcsappant, így Durrellnek más bevételek után kellett néznie. Bátyja tanácsára az írás felé fordult. Élete során mintegy 40 könyvet írt azzal a kizárólagos céllal, hogy fedezni tudja állatmentő tevékenységét. „Megpróbálok olyan gyorsan túlesni a könyvíráson, amennyire csak lehet. Pénzért írok, ez biztosítja számomra a lehetőséget, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Hogy például elrohanhassak Mexikóba azték nyulakat fogni.” Ám akármennyire is másodlagos volt számára az írás, ösztönös tehetségnek számított, lebilincselő stílusban és fanyar humorral ontotta magából az állatok szeretetével átitatott sorokat, így a siker nem váratott magára.
Papp Sándor cikkének folytatását keressék az IPM májusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
