Sylvia Plachy – Mikor Lesz Holnap

A Mai Manó Ház bemutatja Sylvia Plachy – Mikor Lesz Holnap c. kiállí­tását, a különleges, mintegy 110 képet bemutató, a fotográfus sokszí­nű munkásságára kitekintő tárlat, ebben a formában, Sylvia Plachy fotográfus és Csizek Gabriella kurátor válogatásában most mutatkozik be először Európában, és majd innen indul tovább rangos kiállí­tóhelyekre.

A kiállí­tás cí­me a fotográfus gyermekkorából választott mondat: ezt kérdezgette esténként elalvás előtt édesanyjától. Később már csak magában mondta, hangtalan. A tervek szerint következő kötetének a cí­me is ez lesz.
A kiállí­tás száztí­z képe válogatás az egész életműből. A kiállí­tott képeket mint egy “mágnes” vonzotta egymáshoz a cí­mbéli kérdés. A rendezés is sokkal inkább a költészethez áll közel, semmint valamiféle észbeli logikához. Az egyes falak verssorok, a termek és a kiállí­tás egésze áll össze verssé, versekké. Az asszociációk, érzések, jelentések nyomán összeálló képsorok olykor fájdalmasak, végtelenül magányosak, máskor pedig mosolyt fakasztanak.
A művek majdnem fele eddig még sosem jelent meg kötetben és nem volt látható kiállí­tótermek falán sem. A tárlat különlegessége egy kis filmetűd, amelyet Adrien Brody készí­tett édesanyjáról. A film a világon először a Mai Manó Házban lesz látható.

De kicsoda Plachy?

Sylvia Plachy a kortárs fotográfia megkerülhetetlen klasszisa. A világhí­rű, magyar származású, budapesti születésű fotográfus a forradalom után, 1956-ban egy lovaskocsiban rejtőzködve, szüleivel jutott át az osztrák határon, majd két évvel később New Yorkban telepedtek le. Azóta is ott él családjával.
Első felvételeit még az osztrák Alpokban készí­tette tizenöt éves korában, egy iskolai kirándulás alkalmával. Az édesapjától ajándékba kapott Agfa Box kamerával egy fekete kecskét fényképezett a hófödte, fehér tájban.
1964-ben, tanulmányai során kezdett el fényképezni. A Pratt Institute művészeti képzésében vett részt és a harmadik évben, a fotográfiai kurzuson tanulta meg az alapokat és érezte meg, hogy ez lesz a hí­vatása. Tanára, Arthur Freed javaslatára – aki azt gondolta, hogy ők ketten rokonlelkek – kereste fel Sylvia Plachy André Kertészt. A tanárnak igaza volt. Sylvia a hatvanas évek közepétől gyakran meglátogatta André Kertészt, sokat beszélgettek életről, fotográfiáról és mély barátság alakult ki közöttük: mintha nagyapjához járt volna az unokája. “Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzí­teni.” – mondta taní­tványáról és annak képeiről André Kertész.
Sylvia Plachy 1974-től mintegy harminc éven keresztül a Village Voice, a New York-i kulturális hetilap meghatározó fotográfus munkatársa volt. Az olvasóknak nyolc éven keresztül hetente, egyetlen képben mesélt el egy New York-i történetet, szavak nélkül a város különös krónikásaként.

Első kötetét, a legendás Unguided Tour-t ezekből válogatta és 1990-ben elnyerte az év legjobb publikációjának járó, az ICP által adományozott Infinity-dí­jat. Richard Avedon ezt í­rta: “Robert Frank Amerikaiak cí­mű albuma óta nem találkoztam ilyen mélységű és erejű életművel. Megnevetett és megszakad tőle a szí­vem. Erkölcsi lény. Ő minden, aminek egy fotográfusnak lennie kell.”
Következő kötete a Red Light (1996) a New York-i szexipar bemutatása, amely James Ridgeway í­ró szövegével jelent meg. Signs & Relics (1999) cí­mű albumához pedig Wim Wenders í­rt előszót. A kötet képeiből a Mai Manó Ház kiállí­tást mutatott be 1999-ben.
Negyedik kötete a Self Portrait with Cows Going Home cí­mű 2004-ben Golden Light-dí­jat kapott. Jim Jarmusch filmrendező szavainál nehéz pontosabban megragadni ennek a megrázó könyvnek egyedülálló mélységét és szépségét:”A rövid képkí­sérő szövegek és a rendkí­vüli képek, az Önarckép hazatérő tehenekkel cí­mű könyvben úgy alkotnak egy közös világot, ahogyan egy kelet-európai ember személyes történetének anyaga összefűzi a tényt, az emlékezést és az álmot. Plachy kí­sértetjárta fotói tökéletesek a maguk tökéletlenségében, mentesek a fölösleges súlytól, mindegyik az ő önarcképe – de valahogyan belülről kifelé” A Budapest Galéria Kiállí­tóházában 2006-ban volt tárlat a könyvből válogatott képekből.

Ezt követő két publikációja a Goings On About Town (2007) és az Out of the Corner of My Eye (2008).
Fotográfiai munkásságát folyamatos sikerek és elismerések kí­sérik. 1977-ben Guggenheim-ösztöndí­jat kapott. 2004-ben a WIPI (Women in Photography International) neki í­télte a Lucie-dí­jat, amelyet Mary Ellen Mark 1988-ban, Berenice Abbott 1991-ben és Annie Leibovitz 2003-ban kapott meg. 2009-ben Dr. Erich Salomon életműdí­jat kapott, a Német Fotográfiai Szövetségtől (DGPh) fotóriporteri munkájáért.
Képeit közölték a Vogue-ban, a Camera Arts-ban, az Artforumban, a The New York Times-ban, a Granta-ban, a Grand Streetben, a Newsweekben, Conde Nast Travelerben, a Metropolis Magazine-ban és a New Yorkerben is. Számos egyéni kiállí­tása volt a világon Tokiótól Los Angelesig. Műveit többek között a Guggenheim Múzeumban, a Museum of Modern Artban, a San Francisco Museum of Modern Artban és a párizsi Bibliothí¨que national de France-ban is őrzik.

1973-ban született meg fia – az azóta Oscar-dí­jas Adrien Brody -, aki állandó modellje is lett. “Szinte nem tudtam levenni a szemem róla. Ott volt ez a kis vibráló lény és minden érzelem ott tükröződött az arcán” – mondta Sylvia Plachy egy későbbi interjúban. Fiáról készült képei szerves része életművének és mind a mai napig az év végi ünnepekre, egy abban az esztendőben róla készí­tett képpel kí­ván minden jót barátainak, ismerőseinek.

Sylvia Plachy sorsa, élete nagyszerű példája annak, hogy egy bevándorló, mindent újrakezdő család gyermeke hogyan tudja megvalósí­tani álmát az emberi értékeinek sziklaszilárd megtartása mellett, hogyan képes felépí­teni karrierjét és mindeközben férjével felnevelni egy egyedülállóan tehetséges fiút. Férje, a lengyel származású Elliot Brody történelmet taní­tott.
Sylvia Plachy életében és képeiben tudatosan őrzi mindazt, amit a közép-európai gyökerek jelentenek számára. A Magyarországon töltött első tizenhárom évére meghatározó időszakként tekint vissza, gyermekkori barátságait a mai napig ápolja és szülei értékrendje belső iránytűként igazí­tja el még most is. Mindig vele vannak.
Amint csak tehette visszatért nagymamájához szülőhazájába, és fényképezett, hogy megismerhesse múltját, jelenét és saját történetét is.