Egy magyar üzletember régi álma volt, hogy a világ legnagyobb vallási épületegyüttesét, a kambodzsai őserdőben rejtőzködő templomvárost, Angkort a saját szemével láthassa. Erről az útról készítettünk filmet.A templomváros falára faragott dombormíveken láttam először a khmerek vallási ünnepein félmeztelenül táncoló apszarákat. A titokzatos mosoly, a nehéz, agyondíszített öltözet, a gömbölyí, fedetlen keblek, a furcsa, méltóságteljes mozdulatok misztikus hangulatot sugároztak. De az igazi meglepetés akkor ért, amikor kísérőink közölték, hogy igazi apszara-táncosokat is filmezhetünk. Elmondták, hogy Pol Pot rémuralma után a kambodzsai kormány első dolga volt
Egyetlen öregasszony maradt életben azok közül, akik ismerték az apszara-tánc rítusát. Ő tanította be a kislányokat, akik most nekünk fognak táncolni, hogy filmre vehessük a khmer kultúra titokzatos ősi szertartását. Helyszín: a Királyi Palota.
Oda voltam a gyönyörtől, ekkora mázlim nem lehet! Norodom király palotája a Mekong folyó partján – a világ egyik legszebb díszlete…! És még az öltözőjükben is engedtek fényképezni! Csodálatos volt látni, ahogy ezek az egzotikus szépségí kislányok sminkelik magukat, ahogy a hatalmas aranyozott fejdíszüket felteszik!
A kedves, idős hölgy, aki a vezetőjük és koreográfusuk volt, mindent tudott az apszarák ősi kultúrájáról. Tőle tudtam meg: az apszarák eredetileg égi táncosnõk, nimfák, a khmer mívészetben az istenek és az istenkirály kedvesei. Gyorsan készítettünk is egy riportot vele. Szépen elmondta a mikrofonba és a kamerába az apszara-tánc történetét. Csak itthon derült ki, hogy a magnó nem indult el, és csak képben van meg az interjú! (Ez a méreg, nem a cián!) A tánc, és az egzotikus zenét játszó zenekar muzsikájának felvétele azonban gyönyöríen sikerült. E csodálatos élmény után visszamentünk a Wat Phnom hotelbe, ebédelni. A valaha elegáns, hatalmas szállodában összesen négyen laktunk. Mi ketten, magyarok és két orosz mérnök.
Az étterem csak akkor nyitott ki, ha mi megjelentünk. De akkor négy-öt pincérlány rögtön tüsténkedni kezdett. Felkapcsolták a villanyt, és beindították a ventillátorokat, mivel szörnyí hőség volt. A trópusi forróságban jól megszomjaztunk, és éppen inni akartam a hívös ásványvízből, amikor a poharamba pottyant egy gekkó! Szegény gyíkocska a kis tapadókorongos tappancsaival a mennyezeten sziesztázott – pont a ventillátor fölött –, amikor a „légkondicionálást” üzembe helyezték, és úgy látszik, a hirtelen jött huzat levitte, éppen az én poharamba! A pincérlányok meg ijedtükben azt sem tudták mit tegyenek, úgy meg voltak szeppenve, de ugyanakkor fulladoztak a visszafojtott nevetéstől. Aztán mikor látták, hogy mosolyogva nyújtom feléjük a gekkós poharamat, – tokáj, tokáj! – kiáltották, és kirobbant a fergeteges kacagás. Később a tolmácsunk elmagyarázta, hogy a gekkó khmer neve a tokáj!
Az ebéd utáni séta aztán lelombozta a jókedvemet. Phnom Penh utcáit járva arra lettem figyelmes, hogy sok-sok fehéringes fiatalember közeledik egy épület felől – és mindegyiknek hiányzik egy darab valamelyik lábából. A taposóaknák szedik az áldozataikat! Olyan megrendítő volt a látvány, hogy képtelen voltam fényképezni. Pedig micsoda kép lehetett volna…! Az utcán sétáló elefántok és az őket körülugráló, folyton ennivalóért kuncsorgó majmok között mankójukkal csendesen ácsorgó, csonka lábú fiúk csoportja. A World Press Foto pályázatát ilyenekkel szokták megnyerni. Elszorult a szívem, és a Soha El Nem Készült Fotóim virtuális albuma újabb darabbal gazdagodott.
Kambodzsai barátaink Szihanoukville-be is elvittek minket, a Sziámi-öböl partjára. Nem volt izgalommentes ez az út sem. Ez már induláskor kiderült, mert a két személykocsit elöl-hátul egy-egy katonai dzsip kísérte, tele fegyveresekkel. Azt mondták, át kell mennünk egy olyan területen, amit még Pol Pot csapatai ellenőriznek. Naná, hogy pont ott kapott defektet az egyik dzsip. Amíg kereket cseréltek, a géppisztolyos katonák körbeállták a konvojunkat, aggódva figyelték az út környékét. Figyelmeztettek, hogy ha várakozás közben könnyíteni akarunk magunkon, akkor keressünk olyan helyet, árkot vagy mélyedést, ahol takarásban vagyunk, és a fejünk nem látszik ki.
Aztán kísérőink azzal vigasztaltak, hogy útközben a kátyúkat is figyelni kell, mert amelyik gödröcske ki van foltozva kövekkel, az nagyon veszélyes. Négykézláb közelíti meg a katona, és óvatosan, egyenként emeli ki a köveket, mert alatta taposóakna van. Szerencsére, ezt megúsztuk, csak az út menti KRESZ-táblák emlékeztettek a lövöldözésre, mert azok a golyónyomoktól olyanok voltak, mint a rosta. Kom Pong Szom városát azelőtt Szihanoukville-nek nevezték. A Sziámi-öböl szépségét a Pol Pot által elsüllyesztett, oldalukra fordult hajók rozsdásodó roncsai csúfították. Az árusoktól hemzsegő kikötőben láthatóan zavartalanul folyt az élet, az újjáépítés. Lefényképeztük, ahogy a deszkákat fírészelték, építették az új hajókat. Aztán fürödtünk egyet a Sziámi-öbölben. Furcsa érzés volt az óceánban pancsikolni a lemenő nap aranyló fénysugarában a víz fölé hajló pálmák alatt, miközben néhány méterre tőlem katonák állnak térdig a vízben, géppisztollyal a vállukon, és fürkésző szemmel őrzik a messziről jött európai vendégek testi épségét – kettőnkét.
Este Szihanouk herceg tengerparti villájában hajtottuk fejünket nyugovóra. Nem nagyon élvezhettem a királyi luxust. A szomszéd ágy egy katonáé volt, amíg kiment könnyíteni magán, a fegyvere feküdt a lepedőn. Éjszaka békésen szuszókáltam a szúnyogháló alatt, mikor egyszer csak távoli fegyverropogásra riadtam. A szobánkban fekvő katonák egyszerre ugrottak ki az ágyból, rohantak kifelé a fegyvereikkel a vaksötétben. Villany nem volt. Csak a kiabálást, és a furcsa zajokat hallottuk. Nem értettük, mi történt, de nem is tudtuk meg. Egy jó félóra múlva visszajöttek a katonák, morgolódva magyaráztak valamit khmer nyelven, amiből természetesen semmit nem értettünk, de mivel mindenki épségben visszatért, viszonylag megnyugodva merültünk el az álom békés világába. §
