Az egyik a magyar politikai és a katonai vezetés között a kormányzó döntéseiért vívott összecsapásból fakadt. A másik abból a kérdésből adódott, Magyarország vagy Románia szerez-e majd előnyt a másikkal szemben a nemzetiszocialista Németország várható jutalmazásainál és büntetéseinél a háborút követően.Ez utóbbi egyébként 1942–43-ban előjelet váltott: a tét már az volt, melyik ország képes jobban lazítani Németországhoz fíződött kapcsolatait és megelőzni a másikat az angolszászokkal inkább teremtendő, mint teremtett kapcsolatok terén. Ez utóbbi verseny mindkét szakaszát Románia Magyarországgal szemben, ha nem is kiütéssel, de pontozással egyértelmíen megnyerte. Bár előnye ebből – később vált egyértelmívé – nem származott.
Nézzük az első színterét…. A harmincas évek második felében vált felismerhetővé, hogy az egyébként eléggé befolyásolható kormányzó döntéseiért vívott versenyfutásban szinte törvényszerívé vált: ha a kormányzat egyezett meg az államfővel, úgy a katonák kerültek befejezett tények elé. Ha a katonák érték el ezt, úgy a politika kényszerült a befejezettek tudomásulvételére. Sorsfordító kérdésekről volt szó: Magyarország hadba sodródásáról, a hadiállapotról. Míg 1939 szeptemberében egyértelmí volt, hogy Magyarország nem engedi át a területén tranzitálni kívánó német vasúti szállítmányokat – ez a kormányzat és az államfő közös döntése volt –, az inga 1941 márciusában már a katonák javára lengett ki.
Werth – Teleki: 4:2
Csatározás a remélt jutalomért
A részletek persze igen sokrétíek, a lényeg azonban megragadható. Az államfő kitöltetlen csekként felfogható felhatalmazásával a vezérkar főnöke, Werth Henrik a miniszterelnök és a külügyminiszter – Teleki és Bárdossy – tudta nélkül kérte öt hadsereg mozgósítását a kormánytól, amely azonban a kért alakulatok mobilizációjához nem járult hozzá. Kezdeményezte azonban egy olyan intézmény összehívását, amely a minisztertanács döntését módosíthatta. Ez a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács volt, amely katonai vezetéssel bővített, de a kormánynál szíkebb intézményként míködött. Az 1941. április 1-jére összehívott ülésen az államfő elnökölt. Az első felszólaló a már csak három napig külügyminiszter, majd Teleki kormányfő öngyilkosságát követően miniszterelnökké kinevezett Bárdossy László volt, aki igen okosan határolta el magát a katonáktól, de Telekitől is. Volt azonban egy mondata, amely szinte kulcsot ad egész későbbi tevékenységéhez: „…angol és amerikai győzelem esetén Magyarország minden addig megszerzett területét elveszítené és Trianonnál is nehezebb helyzetbe jutna”.
Majd a jobb- és a szélsőjobboldal által oly gyílölt belügyminiszter kért szót és elmondta, hogy „…tárcája szempontjából mindenesetre elkerülendőnek véli a nyakló nélkül való katonai fellépést, azaz a német hadsereg melletti, Jugoszlávia leigázása céljából történő korlátlan és támadólagos katonai beavatkozásunkat”. A Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter támogatását is élvező vezérkar főnöke a német katonákkal történt megbeszélésre (Paulusról van szó, a 6. német hadsereg későbbi parancsnokáról, kinek hadserege semmisült meg utóbb Sztálingrádnál) és megállapodásra hivatkozott. Előbbit joggal, utóbbit alig tehette. Werth elmondotta: „…nem lehet azt kimondani, hogy csak az ezeréves határokig megyünk és tovább nem, mert az ellenséget meg kell támadni és ha kell, mélyen saját területén addig kell üldözni, míg megsemmisül. Csak teljes katonai győzelem után léphetnek előtérbe politikai szempontok szerint való megfontolások…
Feltételekhez kötött katonai fellépésünk a német vezetésben nem váltana ki előnyös hatást… azonnali beavatkozást sürget és a németek fellépésével egyidejíleg korlátlan katonai célkitízéssel öt gyalog és egy gyorshadtest mozgósításának és felvonultatásának elrendelését javasolja”.
Teleki miniszterelnök vélemény formálásában – két nappal öngyilkossága előtt – több volt az indoklás, mint a javaslat. Érvelésében feltíntek ugyan katonai bizonytalanságok, de döntéssé emelt véleménye mégis – bár
kompromisszumokkal – gátat emelt Werth törekvéseinek.Az ülésről jegyzőkönyvet készítő később így emlékezett: „…a szavazatok aránya a kormányzó úr zárszava előtt két pacifikáló megoldás és négy, a német oldalon való határozott kiállás formájában oszlott meg”. Az államfő hí maradt önmagához. A kevésbé fontosakat illetően a pacifikálók mellett, egyébként ellenük, a katonák javára döntött: megbízta a vezérkar főnökét a szükséges német–magyar katonai tárgyalások lebonyolításával.A döntést kompromisszum-halmaz tette ingataggá, magyarázhatóvá. Háttérként pedig egy, a kormányzónak Hitlerhez küldött levele és a Paulusnak tett ígéretek szolgálhattak.
A nyílt konfliktus kerülése némileg indokolható a kormányzó esetében: Telekihez valóban mély, emberi kapcsolat fízte. Ám katona volt – bár haditengerészeti ismeretei fölött ekkor már eljárt az idő, a másik két haderőnemhez pedig nem értett – a nemzetközi politikában alig tudott eligazodni. Így elfogadhatóbb lett számára a katonák kiindulása. A miniszterelnöknek már aligha lehettek illúziói. Egyértelmívé vált számára, hogy az államfő és a kormány sem fogja támogatni. Az államfő pedig távol került attól, hogy Werth javaslatait politikai vagy katonai kompromisszumokkal enyhítse. Werth – Horthy által elfogadott – parancsa magában foglalta azt is, ami a döntésben közvetlenül nem volt benne, a harmadik magyar hadsereg hadmíveletei akkor is megindultak volna, ha nem alakul meg az „önálló horvát állam”.
A katonák újabb s nagyobb hatású döntése 1941 júniusában született. Már Bárdossy László volt a miniszterelnök. A kormányzat és a katonai vezetés közelebb állott ekkor egymáshoz, mint március-áprilisban. Ennek ellenére a különbség világos volt: a kormányzat német kérést várt, ezt szinte ki akarta erőszakolni, míg a katonák, főleg a vezérkar főnöke,
fel akarta ajánlani a magyar haderőt a Szovjetunió elleni német hadjárathoz. A miértre, Románia volt a válasz: ha a románok részt vesznek a hadjáratban, a magyarok pedig nem, úgy az ország számára kérdésessé válhat Dél-Erdély visszajuttatása s a második bécsi döntés is. A katonai vonal exponenseként cselekedett Magyarország berlini követe, az 1944-es miniszterelnök, Sztójay is. 1941. június 7-én írott jelentésében olvashatjuk: „…a Führerrel folytatott megbeszéléseim alapján az volt a benyomásom, hogy Erdély déli részét a birodalmi kancellár végeredményképpen Magyarországnak fogja juttatni. Hogy ehhez még bizonyos újabb érdemeket kell szereznünk, az valószíní előfeltétel”.
A követ úgy vélte, ha Hitler nem szólítja fel Magyarországot a részvételre, ennek elébe kell menni. Ezt egészítette ki a Bukarestből érkezett hír: Románia részvétele a háborúban bizonyosra vehető. A jelentés kitért azokra a magyar vonatkozású román igényekre is, amelyek teljesítését Antonescu román államfő – lényegében egy katonailag erősen megtámasztott diktatúra vezetője – Németországtól várta. Werth 1941. június 14-én – alig egy héttel a Szovjetunió megtámadása előtt – azt javasolta, hogy „…a kormány haladéktalanul lépjen érintkezésbe a német kormánnyal és tegyen formális ajánlatot a német–orosz háborúhoz való önkéntes csatlakozásunkra”. A minisztertanács azonban úgy vélte: „…német részről még közléseket sem tesznek a német–orosz konfliktus lehetőségéről, nemhogy aktív közremíködésünket kérnék”.
Bárdossy egyébként június 16-án a vezérkar főnökéhez írott levelében ismét leírt két olyan mondatot, amelyek újra kulcsot adhatnak magatartása motívumainak megértéséhez: „…egy esetleges német akcióban való részvételünket a német birodalmi kormány később szükségesnek tartaná, ez iránt kifejezett felszólítást intézne hozzánk, ennek természetesen készséggel eleget tennénk”. A német katonai illúziók magyar importját a berlini magyar katonai attasé szinte filológiai pontossággal közvetítette: német részről három hónapot szánnak a Szovjetunió elleni hadjáratra. A 130 német hadosztály 300 szovjet hadosztály tízerejének felel meg. Június 22-én, amikor a három német haderőnem megindult, Magyarország csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg a Szovjetunióval. Június 23-án a német szárazföldi hadsereg vezérkarának főnöke, Halder vezérezredes úgy vélte, hogy törés van a magyar katonai és a politikai vezetés között: csak a kormányzó dönthet. A magyar vezérkarban nőtt az elégedetlenség. Fokozta ezt a hír, hogy Szlovákia már június 25-én hadba lépett, annak ellenére, hogy Pozsony sem kapott német felkérést. És ekkor deus ex machinaként érkezett a kassai bombázás híre, amely a katonák és a kormányzat ellentéteit egy időre megoldotta.
Amikor a közlés Budapestre érkezett, a vezérkar főnöke és a honvédelmi miniszter azonnal a Várba ment. A hírről értesülő kormányzót nem kellett meggyőzniük. A törvényhozás utólagos hozzájárulására utalva – ezt az 1920. évi 17. tc. tette lehetővé – elrendelte a hadseregnek a határon túl történő harcba küldését és a hadiállapot beálltának kimondását. Nem teljes értékí forrás szerint azt is mondotta, hogy lesülne arcáról a bőr, ha tétlen maradna. A miniszterelnök elkésve érkezett, befejezett tények elé került. Pedig a délután 3 órakor összeült minisztertanácsban a katonáéknál színvonalasabb érvek is elhangzottak. A belügyminiszter szavait a katonákkal közös platformra helyezkedő miniszterelnöknek címezte: „…Magyarországnak nem érdeke, hogy Oroszország ellen háborút viseljen. Az lehetséges, hogy retorzióképpen egy repülőgépet küldjünk. Offenzívára nem elég erős a hadseregünk. Komolyan részt venni nem tudunk. … Az összes konzekvenciát viselni fogjuk, hogy egy nagyhatalom ellen háborút kezdünk”.
A német katonai vezetést magyarbarátnak minősítő Hóman szavai után hangzott el ismét Keresztes-Fischer megfogalmazásában: „…nem gondoljátok meg, ha megindítunk egy lavinát, az hova fog vezetni… Ha az oroszok megrakják a németeket, úgy Magyarország sorsa meg van pecsételve”. 1941-ben már kétszer nyertek a katonák. A harmadik menetet azonban elveszítették. 1941. augusztusban. A kormányzó menesztette a vezérkar főnökét. Ami nem sikerült Telekinek, azt megoldotta a kormányzótól távolabb álló Bárdossy. Werth a június 26-án létrejött kompromisszumot – az erők limitáltságát – akarta felmondani és szinte a teljes magyar haderőt, 8 hadtestet, más források szerint ennek a felét ajánlotta fel a német katonai vezetésnek. Most túlfeszítette a húrt. Bárdossy a kormányzónak küldött levelében írta: „…a vezérkar főnöke … a német hadsereg nevében emel vádat ellenünk azért, mintha a magyar kormány bármely elhatározása miatt a német hadsereget súlyos vérveszteség vagy hátrány érte volna….
A vezérkar főnöke azzal érvelt nagyobb erőkkel való részvételünk mellett, hogy a háború utáni végső elrendezésnél a győztes tengelyhatalmak az egyes államokat abban az arányban fogják jutalmazni, ahogyan a hadmíveletekben részt vettek. A vezérkar főnöke az emlékirat több helyén is kiemeli, hogy ilyen jutalmazásra kell magunkat érdemessé tennünk”. Volt persze más ok is Werth leváltására: a keleti fronton nem minden alakult úgy, ahogy tervezték. Teret nyertek, de a szovjet hadsereg végül is szervezetten vonult vissza. A szovjet állam nem esett szét. Ami pedig az új vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc és a kormányzat kapcsolatrendszerét jelzi, arról itt és most csak annyit, hogy a kontrasztok nem váltak annyira élessé, mint 1941 első felében.
Antonescu sakkjátszmája
Német hibákból román előny
Most pedig a másik versenyfutásról. Arról, ami az előjel változása ellenére is megmaradt. Románia ellentmondásban volt önmagával – egyfelől Antonescu szinte az egész román haderőt a keleti frontra küldte, másfelől gazdasági és politikai téren Magyarországnál erőteljesebben használta ki korlátozott cselekvőképességének lehetőségeit. A keleti frontra küldött két román hadseregért a román vezetés nem kért közvetlen ellenszolgáltatásokat, azokat beépítette távlati terveibe, melyeket állandóan hangoztatott. 1942 októberében azonban Antonescu azzal a feltétellel mondott igent a teljes román haderő újabb igénybevételére, ha Magyarország is felszólítást kap a szükséges erőfeszítésre. (A versenyfutásban szinte önálló fejezetté vált, hogy Budapesten és Bukarestben pemanens féltékenységgel olvasták a német véderő főparancsnokság hadijelentéseit: mely román vagy magyar alakulatokat említettek, melyről nem esett szó még siker esetén sem.)
A román diplomácia – miként a magyar is – arra törekedett, hogy kapcsolatot találjon az angolszászokkal. Ugyanakkor a román vezetés arra is kísérletet tett, hogy a német döntéseket befolyásolja. Feltínt ez már a keleti hadjárat előtt. 1941. januárban a berlini román követ helyesnek tartotta volna támogatni az egyes népek önállósági törekvéseit a Szovjetunióban, így az önálló Ukrajna létrehozását. Antonescu 1943. december 5-én közölte Németország bukaresti követével: a háborút nemcsak katonailag kell megvívni, hanem politikai eszközökkel is. A német magatartás módosításának kísérletére főleg a marsall névrokona, Mihail Antonescu külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes vállalkozott. Egy ízben a román diplomácia Németország állítólagos békefeltételeit „szellőztette”. Ezek közé néhány abszurditást is elhelyezett, például azt, hogy Németország még a Rajna-vidék kiürítésére is kész lenne. A magyarázat: ezek irracionalitására hivatkozva lehetett tagadni, ha valami a németek tudomására jutott. Antonescu később maga is megemlítette, hogy a Rajna vidékkel kapcsolatos kitétel kávéházi színvonalra utalt.
Említettük már, Románia Magyarországgal szemben előnyt szerzett a versenyfutás előjelének megfordítását követően. A román diplomácia azt is elérte, hogy Antonescu Hitlernél tett látogatásakor javaslatként tudta szóba hozni mindazt, amit
a németek a román külügyminiszter esetében árulásnak minősítettek. A román kormány a nyugatiakkal folytatott tárgyalások során – ezek hierarchiája mindig magasabb volt, mint amire a magyar kormányzat képesnek bizonyult – azt is nagyjából hihetővé tudta tenni, hogy a német főhadiszállásra hívott Antonescu Horthy sorsára juthat és megszállhatják Romániát. Brit katonai részről azt közölték, hogy a Románia számára kialakítandó békefeltételek attól függnek, milyen módon veszi ki részét az ország az ezerévesnek szánt, de abból tizenkettőt meg is élt Harmadik Birodalom leveréséből. Ám egy héttel később korrigáltak: Antonescunak egy szovjet fogságban lévő román tábornok révén kell a kapcsolatokat fölvennie és megegyeznie a román és a szovjet csapatok közös bevetéséről Németország ellen. Erre Antonescu aligha adhatott választ, így a britek a marsall polgári ellenzékéhez fordultak: döntsék meg Antonescut.
Az oppozíció azonban nem válaszolt. Még nem. Románia lépéselőnyét Magyarországgal szemben jelezheti, hogy az előbb említettektől függetlenül egyrészt érintkezésbe léptek a Szovjetunióval, másrészt – a most idézettek ellenére – a román ellenzék keményebb magatartásával nagyobb hatást gyakorolhatott az antifasiszta koalícióra, mint ez a magyarországi angolszász orientációjú körök esetében történt. Míg a német politikai, rendőri és katonai jelenlét 1944. márciust követően Magyarországon a törvényes és felhasználható kormányzati és közigazgatási intézményekkel számolhatott, a romániai helyzet, a német–román viszony gyökeresen másként alakult. Románia nemcsak kapcsolatfelvételi kísérleteit, de kiugrási tapogatózásait is sikerrel folytatta, sőt, azt el is érte. Igaz, súlyos német tévedések révén, s azáltal, hogy e törekvéseket nem követték Berlin válaszlépései. (A tapogatódzásokról szóló információk főleg semleges országokból érkeztek a német főhadiszállásra…)
Magyarországot megszállták, Romániát az országban tartózkodó jelentős német katonai erők ellenére sem. Románia kiugrása sikerült 1944. augusztus 23-án. Magyarországé október 15-én nem. A román sikerhez német hibasorozat is járult. Akár égi ajándékként is felfogható volt Románia számára, hogy augusztus 24-ére virradó éjjel Hitler írásos parancsára elindították a Ploiesti térségében lévő német légvédelmi alakulatokat, mintegy 6000 fővel és szárazföldi harcokban, főleg harckocsik ellen jól használható ütegekkel a román főváros ellen. Megvalósulhatott így az a szovjet követelés – azonnali hadüzenet Németországnak –, amely a magyar kormányzónak oly sok fejtörést okozott. A harcérintkezés hadiállapotot eredményezett. Bár Hitler vagy Göring parancsára a német légierő bombázta a román fővárosban a királyi palotát és a kormányzati épületeket – ám ennek „csupán” az lett a következménye, hogy a román csapatok a királytól azt a parancsot kapták, a németeket tekintsék ellenségnek, harcoljanak ellenük és fegyverezzék le őket. Bár az, hogy Románia a Magyarországgal szembeni, előjelet is váltó versenyfutást megnyerte, 1945-öt követően nem volt hasznosítható. §
