Mi van, kiskancsó? Nincs annál rosszabb, mint amikor felbomlik az igények és a lehetőségek, a képzelet és a valóság, a vágyak és a valóság egyensúlya, és ezt Szása Szolonyik csak akkor értette meg teljesen. Valahol egészen közel volt mellette a szabadság, amit ostobán elveszített. Vágyaiban még továbbra is szabad volt, a józan ész azonban azt súgta, a régi életébe már soha nem térhet vissza.Megerősített kísérettel szállították a nyomozati elkülönítő dohos cellájába. Ott várt rá az ügyeletes fegyőr, a buta állat zsaru, a halkonzervből készült büdös moslék és a véget nem érő éjszakai kihallgatások. Megvolt a tárgyalás. A bíró – sovány, töpörödött, tipikus öreg veterán volt, földszíní, szürke arccal, ami a reménytelen rákbetegség jele. Meg az, hogy folytonosan a tenyerébe köhögött. Alaposan kikérdezte, feltett egy sor jelentéktelen kérdést, felsorakoztatta a vád érveit, amelyek már senkit nem érdekeltek. Furcsa volt mindezt látni, hallani. Egy halálra ítélt öregember szenvedésre ítélte az ereje teljében levő fiatalembert.A védelem tehetetlen volt – a vádlott bínössége túlságosan is nyilvánvaló volt, de az ügyész és a bíró is elszántak voltak.
Ezt támasztotta alá az ítélet is: tizenkét év szabadságvesztés a 117-es paragrafus alapján, meg ami a szökésért jár. És az elítélt Szolonyik aktáját, amely személyes adatait és magát az ügyet tartalmazta, erre a tizenkét évre megkapta a vérpíros csíkot, ami azt jelentette, hogy ,,szökésre hajlamos”. Akinek ilyen az aktája, azt a előírás szerint a legszigorúbb biztonsági intézkedések közepette szállítják. Éjszakai munkára nem alkalmazzák, az ügyeletes altisztek a legnagyobb szigorral motozzák, a börtönigazgatók gyílölik, mint az esetleges gond forrását. A frissen elítéltet a permi területre szállították, amely legalább annyira híres volt javító-nevelő börtöneiről, mint Tyumeny a kőolajáról, vagy mint a Krím a nyaralóiról. Várható volt, hogy volt zsaruként, akit ráadásul a szégyenteljes paragrafus alapján ítéltek el, a szigorítottban korántsem lesz édes élete. Így is történt.
Oroszország börtönei az emberi test érrendszerére emlékeztetnek az állandó átszállítások miatt. Elítélteket hoznak, másokat elszállítanak. Ezek által terjednek az információk, így a rabok folyamatosan tájékozódnak az eseményekről. Mindent tudnak az új rabokról: meleg-e, spicli-e, vagy ,,rendes” vagány. Kicsoda volt a szabad világban, hogyan viselkedett a nyomozati időszakban, mi a hovatartozása, ha „nehézfiú”. Eltitkolni magáról nem tud semmit: az iratában a nyomozók pontosan rögzítettek az adatokat, és az őrök is megismerték ezeket. És ha valakiről kiderül valami hazugság, annak a feje nem sokáig marad a nyakán. A „börtöntávírda” pontosabb az államinál, s az információkért akár kezeskedni is lehet. Megérkezése után Szását rögtön felkereste a helyi ,,muter” (így nevezik a belső szolgálat tisztjeit, akik az operatív-nyomozati munkáért felelnek), aki rögtön ellenszenvet váltott ki Szolonyikból. A középtermetí, hadaró, nyugtalan tekintetí tiszt arról érdeklődött, az új rab miként képzeli további életét, mit szeretne csinálni. Választ sem várva felajánlotta neki, hogy legyen „státus nélküli munkatárs”, vagyis besúgó.
Természetesen elküldte a „mutert” egy bizonyos helyre azzal, hogy egyszer és mindenkorra szakított a zsarukkal. A tiszt nem sértődött meg, bizonyára nem először küldték el, de mielőtt elment volna, fejét csóválva megjegyezte:
– Megbánod még ezt. Zsaru voltál, egy mindenki által utált paragrafus alapján ítéltek el, és bizony sokáig fogsz ülni. Ha valami történne veled, kihez fordulsz majd segítségért? Az ilyeneket itt nem szeretik. Nagyon vigyázz, Szolonyik, és jusson eszedbe ez a beszélgetés, ha majd kellemetlenségeid lesznek!
*
A kellemetlenségek már néhány nap múlva elkezdődtek. Egyik nap, miután Szása visszatért az ipari zónából, hívatta magához a ,,felvigyázó”, aki a rabok teljhatalmú megbízottja. Ő vigyázott arra, hogy a dolgok „helyesen” menjenek, ő felelt a rendfenntartásért, de persze nem a törvényes rendért, hanem a tetovált fegyencbanda rendjéért. A felvigyázó, ahogyan titulusa szerint kijárt neki, raktáros volt. Neki nem kellett megjelenni a reggeli munkaelosztáson, nem a közös kosztot ette, csak a raktárban üldögélt, és egész nap a tetovált haverjaival kártyázott. Magas termetí, fekete, himlőhelyes, markáns arcú, egyenletes fogsorú, magabiztos tekintetí férfi volt, aki azt a benyomást keltette, mintha legalább olyan nagy ember volna ott, mint maga a börtönigazgató. A mellére tetovált Krisztus a kereszten ábra és egy rövidítés jelezte, hogy rablásért ítélték el. Hátán kék templomkupolák sokasága, amelyek áttetszettek atlétatrikóján, vállán sírí rojtozású huszárvállap, ami azt jelentette: ,,börtönhadnagy”. Kulcstartóján nyolcszögí csillag, kezén pecsétgyírík, nyakában tigrisfog és kissé lejjebb az állat pofájának ábrája. Mindezek tanúsították, hogy ő már kijárta a börtönegyetem minden évfolyamát. A vállára tetovált G betí a felvigyázó magas státusára utalt. Mellette üres ládákon két gorillája ült.
A tekintélyes rab letette a kártyát, s a jövevényre nézett. Kemény, szúrós tekintete röntgensugárként próbálta átvilágítani.
– Na, mit mesélsz nekünk? – kérdezte, s tovább tanulmányozta Szását.
– Mit kellene mesélnem? – kérdezett vissza Szolonyik, és megpróbált egykedvûnek mutatkozni.
– Például, hogy mi a neved? Honnan vagy? Kint mivel foglalkoztál? Hogy akarsz tovább élni? Vamzerolsz a zsandároknak? Szereted a seggbeverőst? Hát a mandulavizitet? És egyáltalán – mihez értesz?
Alekszandrnek hívnak – felelte nyugodtan a kérdezett. – Mivel foglalkoztam kinn? Sok mindennel. Jártam iskolába, voltam a seregben, leszereltem, rendőrnek álltam, kirúgtak, visszavettek, utána sírásó voltam.
Amikor a felsorolásban elhangzott, hogy rendőr volt, a hozzá közelebb ülő gorillának, egy szétvert orrú, hatalmas termetí állatnak vérbe borult a szeme.
– Minden klappol. – A felvigyázó összeszorította a száját. – Nem beszél kanyarba. Azt mondod, a rendőrségnél szolgáltál? A minket védő munkás-paraszt rendőrségnél?
– Igen. – Szása már azt találgatta, hogy már most meglesz-e a bunyó, és hogyan is fog védekezni abban a szík, mindenféle kacattal teli helyiségben.
– Szóval a jardon! És most a bérenczubbonyt börtönposztóra cserélted – mosolygott a tetovált főnök. – De hát az élet idegbajos bige: egyszer fenn, egyszer lenn. Milyen paragrafussal is blattolsz itt?
– A 117-essel – felelte nyugodtan Szolonyik, de mindenesetre hozzátette. – Direkt felnyomtak, úgy ítéltek el.
– És ki nyomott fel téged, kedves ember? – kérdezte nyugodt iróniával a főnök.
– A zsaruk – ismerte be Szása.
– Az egyik igazságosztó felnyomta a másikat… Ezek szerint te még a bérencek között is a legnagyobb féreg voltál, ha még a barlangból is kibasztak?
Szása hallgatott.
– Hát ritka madár vagy te: köcsög zsernyák, egyben kajakkúró bajnok. – A felvigyázó rosszalló pillantást vetett rá. – Szereted az édeset, a potyát. Na és, itt hogy akarsz élni?
Az új rab szemtelenül vállat vont, és nyugodtan válaszolt:
– Ahogy eddig is éltem.
– Korzubij, te még hadoválsz ezzel a köcsöggel? – Az egyik gorilla láthatóan kezdte elveszíteni türelmét. –
A kakasülőre vele!
Az, akit Korzubijnak szólítottak, rosszalló pillantást vetett a heveskedőre, mintha csak azt mondaná: „Téged ki kérdezett?!” – mire az rögtön elhallgatott.
– Tehát, ahogy eddig?
– Igen.
– Úgy, mint a zsaruknál? – Korzubij összehúzta a szemét, fejét oldalra billentette. – Tehát itt is szeretnéd beverni a gazosba? De itt nincsenek gádzsik, itt csak köcsögök vannak. Azt mondom neked, kopókám, csúnyán bebuktál. Azt mondod, bérenc voltál, és már nem vagy az, de még nem tisztáztad magaddal, mi az életben a legfontosabb. Ott kint a bérenctörvény diktál, itt benn meg a tolvajtörvény. A saját törvényedet megsértetted, hát a mienk szerint fogsz élni.
– Ezek a ti törvényeitek, hát éljetek ti ezek szerint. Nekem ezek nem tetszenek. – Szása kissé meghátrált, hogy legyen helye, mozgástere a manőverezésre, ha támadnának. Rájött, hogy helyesen választotta meg a beszélgetés taktikáját. Szerette volna megmutatni, hogy nem függ tőlük, és megértetni velük, hogy mégsem fél tőlük, bármilyen félelmetesek is, bár az élet és a körülmények sarokba szorították. Ha már úgyis eldöntötték a sorsát, mi mást tehetne. Rosszabb már nem lehet.
– Mi van, te macskajancsi, még most se vágod, kik vagyunk?! – robbant ki hirtelen a felvigyázó. – Itt nem hekuskurzuson vagy. Kinn kellett volna rendesen viselkedned! – Idegesen feltépett egy doboz cigarettát, rágyújtott, és csillogó fémfogával mérgesen rágni kezdte a Camel füstszírőjét. – Nem elég, hogy zsandár voltál, nem elég, hogy gyorsbaszó a paragrafusod, még a bíneidet sem ismered be, és előttünk is futtatod magad?! Hát futtasd csak, futtasd… Szóval Szásának hívnak? – kérdezte már vontatottan a tetovált hatalmasság, és feleletet sem várva folytatta. – Szép név, jó név… Férfinak is, nőnek is jó. Mostantól köcsög leszel, csicska vagy…
A gorilla kérdően tekintett a felvigyázóra: kezdődhet a csipázás?
– Na hát, kedves ember, ha szeretted mások brifkóját feszegetni, akkor szeresd most a sajátodat is keféltetni. – A fegyencfőnök kissé lenyugodott, mert eszébe jutott, hogy az ő helyzetében inkább bölcsnek, mint lobbanékonynak illik mutatkozni. – Mindennek igazságosnak kell lenni. Mindenütt rendnek kell lenni. Az életben mindenért fizetni kell. Beszéltem, mindenki hallotta. Menj és készülj!
Szása köszönés nélkül kiment, de az ajtót gondosan bezárta maga után. Olyan ítélet volt, amelyet megfellebbezni vagy bepanaszolni nem lehetett, és amihez ügyvédi védelmet sem kérhetett…
*
Nyomasztó várakozásban telt el egy hét. Szolonyik minden nap résen volt, nehogy váratlanul alátegyenek. A munkaelosztáson, sőt még a munkában is inkább pihent, lazított, bármily furcsán is hangzik. A kellemetlenségek munka után, vagy ami még valószíníbb, éjjel várhattak rá. De azokban a napokban furcsamód nem bántották. Talán úgy döntöttek, elhúzzák az élvezetet (és a durva erőszak bármikor örömöt szerzett nekik), esetleg éppen arra játszottak, hogy elaltassák következő áldozatuk figyelmét. Az operatív-nyomozati osztály vezetője természetesen tudott a tetovált bíróság ítéletéről. A ,,muter” elvileg éppen azért van, hogy tisztában legyen a „kontingens” hangulatával, és kötelessége a börtönben nem épp a jó magaviseletükről híres fegyencek tekintélyének csökkentése, illetve azok tekintélyének emelése, akik „tiszta lelkiismerettel” szeretnének szabadulni. Valószíníleg már neki is megsúgták, ki az új köcsögjelölt. Éppenséggel megmenthette volna az ellenszegülőt, ha „puttonyba”, azaz a különlegesen szigorított elkülönítő barakkba, esetleg a börtönkórházba helyezi át, de ezt – számára érthető okból – nem tette.
Nem akart együttmíködni, hát kapja csak meg a magáét. Egy „nyúllal” több vagy kevesebb, nem mindegy? A homoszexuális aktusoktól meg amúgy sem esett még senki teherbe. A nyolcadik napon Szása rájött, hogy az ítélet végrehajtása aznap lesz. Észrevette, hogy a többi rab kerüli. Tekintetükből ki lehetett olvasni, hogy ki van közösítve. Már mindenki tudta, hogy az eset aznap este fog megtörténni. Tudták ezt a kisebb-nagyobb rangban álló fegyencek, és személyesesen a Király, a leghíresebb nyúldugó, aki egyben a leghatalmasabb „pisztollyal” is rendelkezett. És Szolonyik, a tizenkét év szigorítottra ítélt rab is tudta mindezt, amint azt is, hogy a felvigyázó döntése megváltozhatatlan, és rajta már senki nem segíthet. Mint egész életében, akkor is csak magára számíthatott. Az élelmezési részlegen vártak rá. Tiszteket, altiszteket vagy felügyelőket még hírből sem lehetett látni. Lehettek úgy tizenöten, ami egy kicsit túlzás volt. Minden különbségük ellenére mindannyian egyformán magabiztosak és kihívóan szemtelenek voltak. Arcuk, függetlenül a koruktól, vadállati kifejezést öltött. Élükön az a szétvert orrú gorilla jött, aki az ítélet meghozatalakor a felvigyázó mellett ült.
– Na szépségem, magad tolod le a bugyidat, vagy segítsünk? – kérdezte, és öntelten, vigyorogva közeledett felé. – Először kapsz egy kis akciókrémet, aztán felhúzzuk a bulót a lomposra. Évezni fogod, aranyom. Szása összeszorított foggal hallgatott.
– Gyere csak közelebb, szépségem, hadd simogassunk meg, hadd kedveskedjünk veled, utána majd szépen meglőcsölünk – röhögött a háta mögött álló rab, karján Pók a pókhálóban kép tetoválással, és tüntetően kigombolta sliccét. – A füstöst szépen kikotorjuk, a szüzességed elvesszük. A szüzesség elvesztése gyógyítható. Én már régen szemet vetettem rád! Ne félj, nem fog fájni. Még jól is fog esni neked, meglátod. Szolonyik már serdülőkorában is szembe mert szállni egyedül egy egész bandával, amikor osztály osztály ellen, kerület kerület ellen harcolt. A legfontosabb, hogy valahogy meggyengítse ellenfelét, elterelje a figyelmét, aztán kikészítse a legerősebbet. A banda állatcsordához hasonlóan csak a vezérállattal érzi erősnek magát, annak első meghátrálásáig, az első reccsenésig.
– Mi van, kiskancsó?! – kérdezte széles vigyorral a harmadik, egy alacsony homlokú, kis termetí rab. – Nem megmondták neked, hogy mosd meg a korpást, és hozz magaddal törülközőt, szagos szappant?
Szása előrelépett, összpontosított. Egy rövid, villámgyors ütés, és a szétvert orrú gorilla néhány méterre repült. A rabok kissé meglepődtek, ekkora neveletlenséget nem vártak a „nyúltól”, de a következő másodpercben istentelen szitkozódással rontottak a férfira. Annyian voltak, hogy egymást is zavarták, ami kissé kedvezett Szásának. Az első bekapott, aljasan, oldalról indított ütés után Szása érezte, hogy felrepedt szemöldökéből patakzani kezd a sírí, meleg vér, de ezt a feladónak, a kis vigyorgó, alacsony homlokúnak rögtön meg is bosszulta. Könyökével pontosan szájon találta, tört fogak reccsentek, és a rab felüvöltött fájdalmában. Ekkor feltápászkodott a gorilla, és gyors mozdulattal egy kiélezett, kihegyezett ácskapcsot rántott elő. Szolonyik észrevette, kissé lehajolt, és ugrás közben kapta el és csavarta ki a gorilla kezét, aki fájdalmában felordított, és a veszélyes fegyver hangosan a betonpadlón csattant. Akkor valaki hátulról ráugrott, erős kézzel torkon ragadta. Úgy érezte, még egy pillanat, és a szorítás alatt összeroppan a torka. Szását alacsony termete mentette meg. Hirtelen lehajolt, és átdobta magán támadóját, aki a lába elé zuhant. Egy rúgás a lába közé, mire a másik feljajdult, és elvesztette eszméletét.
– Hé spanok! – kiáltotta valaki hisztérikus hangon. – A csicska üti a mieinket!
Egy gyors ütés a torkára, és az ordítozó fuldokolni kezdett. Egy középtermetí, szőke, kifestett szájú-szemöldökí fegyenc, akinek csorgott a nyála, nekirohant, de az ütéstől, amely fültövön találta, elvesztette egyensúlyát, és fejjel szakította ki az élelmezési részleg ajtaját.De már záporoztak rá az ütések, és rengeteg rúgást is kapott. Ütötték ököllel, könyökkel, valami ismeretlen súlyos tárgyal, s rúgták-vágták lábbal és térddel. Teste szokatlanul elnehezedett, izmai már nemigen engedelmeskedtek. Már kezdett nem reagálni a rendszertelenül zuhogó ütésekre. Félelmetesen vad arcok összefolyó kavalkádját látta maga előtt, és a mocskos szájakból alvilági zsargonnal keveredő piszkos káromkodások bugyogtak elő. Még megpróbált válaszolni az ütésekre. Védekezett, elhajolt, kifordult, vaktában ütött, amíg volt ereje.A pókhálós tetovált saját vérében hevert a betonpadlón, az alacsony termetí vigyori a fal alatt törölgette vérző orrát, a gorilla pedig már életjelet sem adott.De Szása sem volt irigylésre méltó helyzetben. Egyre fájdalmasabb ütések érték, reflexei lelassultak, és már egyáltalán nem tudott visszaütni. Megértette, nincs már semmi esélye, ezért taktikát változtatott. Kinézte a legnagyobb és legagresszívebb ellenfelét, nekirontott, és csak őt kezdte csépelni, közben igyekezett nem törődni a fájdalommal. De már nem húzhatta sokáig. Valamilyen súlyos tárggyal hatalmas ütést mértek a fejére, szeme előtt furcsa lila körök jelentek meg, és utána belezuhant a sötét, komposzt állagú semmibe.
Szolonyik nem emlékezett, mi történt utána, mint ahogy arra sem, mennyi idő telhetett el a hatalmas ütés után, amikor eszméletét vesztette: egy óra, egy nap vagy maga az örökkévalóság. Alig tudta kinyitni bedagadt szemét, amikor szétnézett: a mennyezet mesebeli pókhálóra emlékeztető repedései, befüggönyözött rácsos ablakok, szürke kincstári pokróccal leterített ágyak egyenes sora – a takarók alatt emberi alakok körvonalai sejlettek, egy csepegtető és egy sovány, ismeretlen arc, mely fölé hajolt.
– Nahát, magához tért!
A hang mintha a föld alól, vagy egy vastag vízrétegen át jött volna. Szétrepedt, feldagadt ajkával válaszként érthetetlenül hörgött valamit.
– Más már ilyen verés után a koporsóban feküdne, te meg, úgy látom, túléled. Életre való vagy, és élni is fogsz! – mondta alig titkolt csodálattal a hangjában.
– T-te… k-k-ki…? – kérdezte a beteg, bár az ajka nem akart engedelmeskedni.
– Az orvosod vagyok, én drótoztalak össze. Én is rab vagyok, mint te, csak nem a közös melón vagyok, hanem itt múlatom az időt.
Szolonyik megpróbált még kérdezni valamit, és bár szavait nem lehetett érteni, a tapasztalt „drótozó” az ajkak mozgásából is kitalálta a kérdés lényegét.
– A fejed tizenhét öltéssel varrtuk össze. Agyrázkódás és zúzódások mindenütt. Más a helyedben már feldobta volna a talpát, de te… – A börtönorvost nyilvánvalóan megdöbbentették az események.
Szása nem volt képes bármit is válaszolni – valami súlyos és meleg lágyan ránehezedett, felülről ellenállhatatlanul nyomni kezdte, amire elernyedve és a világon mindenről megfeledkezve jótékony álomba merült.
*
Az orvosi részleg páciense csak egy hét múlva tért teljesen magához. Rettenetesen fájt a feje, testét sebek hasogatták. Kivert, meglazult fogával nem tudott mást enni, csak híg kását. Tudta, hogy ott sem fogják békén hagyni. Ha ők uralkodnak a börtönben, akkor elkapják a gyengélkedőn is. Sem az őrség, sem a tisztek, de még maga a belügyminiszter sem tudja őket ebben megakadályozni. Lélekben a legrosszabbra is felkészült, megértette, hogy a történtek után számára nincs kegyelem. Egyszeríen leszúrják, mint egy disznót, valószíníleg éjszaka, amikor mindenki alszik. De egyelőre nem következett be, valami „azoknál” sem volt rendben, és néhány nap múlva arra is fény derült, micsoda. Azt egyik volt támadója, akit Szása leütött, és a bunyó után szintén a kórházrészlegbe került, szóval, egy „törekvő” (vagyis aki szeretett volna bekerülni a nagykutyák közé), akaratlanul is valamiféle tiszteletet érzett volt ellenfele iránt. Ã mondta el, hogy támadói egyszeríen el sem hitték, mi történt, amikor a vérző Szolonyik elvesztette eszméletét. Azt gondolták, hogy csak tetteti magát, és aki odamegy hozzá pontot tenni az ügy végére, talán az életével fog fizetni érte. De addigra, szokás szerint megkésve, előkerült a muter, a barakkparancsnok és a felügyelők. A börtönigazgató is tudomást szerzett a történtekről, akárcsak a nehézfiúk vezérkara, akik annak idején ,,felvigyázó”-nak nevezték ki Korzubijt.
A börtönvezetés ugyan semmilyen büntetést nem rótt ki az összecsapás kiváltóira, a fegyencvezérek viszont következetesek maradtak, és leváltották Korzubijt.
– Korzubij megbukott, – mondta a „törekvő”, és ránézett a izmos kis emberre, aki csaknem a másvilágra küldte. – A dolgok állása szerint a banda nemhogy megdugni, de még megverni se tudott téged. Ők itt a nagykutyák, te meg hekus voltál, ráadásul a gazos miatt vagy itt, erre kiderült, hogy nem ők tanítottak móresre téged, hanem te őket. Úgyhogy nyalogasd csak nyugodtan a sebeidet. Amíg nem választanak új felvigyázót, nem bántanak téged. Nyilvánvaló volt, hogy Szása került ki győztesen a történetből. Igaz, az öröm még korainak tínt. Jól tudta, hogy minden börtönben az alvilág nagykutyái gyakorolják a hatalmat, és csak idő kérdése, mikor lepik meg újra. Ebben az estben a győztes nem kap jutalmat.
Két hónap múlva Szolonyik véglegesen felépült. Amikor a kórházból kiírták, s visszament a börtönbe, rájött, hogy számítása bevált. A börtönvezetőség döntése alapján átszállították az uljanovszki ,,nyolcas” börtönbe. Ez jó húzás volt a börtönigazgató részéről, aki nem akart viharos kellemetlenségeket a rábízott javító-nevelő intézményben, amelynek következménye akár szigorú ellenőrzés is lehet a központból. Az áthelyezés az új felvigyázónak is jól jött, aki nem szerette volna úgy végezni, mint elődje. Az eset ritka példája volt annak, amikor a kibékíthetetlen ellenségek, a zsaruk és bínözők érdekei egybeesnek… §
