A mediterrán világ nyugati medencéjének történetében jelentős a szerepük a nuraghéknak, ezeknek a kizárólag Szardínia szigetén található, és nálunk alig, vagy inkább egyáltalán nem ismert 3-4 ezer éves épületeknek.Igaz, Szardínián nem kevésnek, csaknem nyolcezernek látható kisebb-nagyobb maradványa, de a kutatások szerint a maguk idejében ennél jóval több lehetett. Aki látta a nuraghékat, e csodálatos és izgalmas sziget jellegzetességét, annak mélyen belevésődik az emlékezetébe.
A szigeten az első települések az időszámítás kezdete előtt hatezer évvel jöttek létre. A tudósok az i. e. 1800-as évekre teszik a nuraghe kor társadalmának kialakulását, mely a rómaiak hódításának (i. e. 238) idejéig tartott. Európa és a mediterrán világ nyugati felében ez volt az első fejlett civilizáció, megelőzve a keltákat és az etruszkokat is. A nuraghe civilizáció társadalmának magja az apa által irányított család volt. A családok klánokba tömörültek, a klánok pedig törzsekké szerveződtek A társadalom csúcsán a király állt, aki a katonai, politikai és vallási hatalmat a vének tanácsának bevonásával gyakorolta. A katonák és a nemesek álltak a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán, őket a papok és papnők követték – hozzájuk kötődött a gyógyítás és a mágia is –, majd alattuk a legszélesebb réteget a pásztorok, földmıvelők, kézmıvesek és kereskedők alkották. A katonaság szerepe az egyre szaporodó külső fenyegetésekkel egyenes arányban erősödött, hiszen fontosságuk a pun zsoldosokkal, majd a római légiósokkal szemben vívott harcokban elvitathatatlan volt. A nuraghe civilizáció mintegy másfél ezer évig virágzott, mozgalmas élete lényegében a rómaiak gyarmatosításával ért véget.
Lakóerőd
A nuraghe szót az arab nurhag, nuradzsi szavakból eredeztetik, ami alighanem a későbbi szárd nurra szó őse. Egy kőtorony, amit erődként, lakóhelyként és kultikus célokat szolgáló épületként egyaránt használtak. Talán úgy írható le, hogy mindenfajta kötőanyag nélkül hatalmas, egymáshoz faragott kövekből mesterien összerakott, csonka kúp alakú épület. Hihetetlen precizitással, bámulatos hozzáértéssel megtervezett és kivitelezett tornyokról van szó, melyekben – a kör alakú alapterületet nagyszeríen kihasználva – elfértek legbelül a lakószobák, kívül pedig a harci-védelmi célokat szolgáló őrhelyiségek. A belső falon spirál alakban felfelé futó lépcsők vezettek az emeleten levő helyiségekbe és az építmény tetejére. Ilyen kőtornyok álltak Szardínia-szerte szinte minden nagyobb dombon. A nuraghékat – nyilvánvalóan védelmi célokból – úgy helyezték el, hogy azokból az egymást és a támadásokra figyelmeztető jelzéseket is látni lehessen. Az építési technika finomodásával egyre bonyolultabb tornyokat építettek, némelyik egészen hasonlatos a középkori várak rendszerére: a belső épületet bástyák, falak veszik körül, és a falakon belül kisebb, hasonlóan kör alaprajzú épületek sokasága helyezkedik el, valóságos nuraghefalut alkotva. Barumininél látható a Nuraghe Su Nuraxi, a Földközi-tenger nyugati medencéjének legnagyobb megalit-kori emléke.
Ezt a régészeti szenzációt jelentő nuraghecsoportot az 1930-as évek végén kőrakásnak hitték, és csak 1949-ben, egy esős, földcsuszamlásokkal teli időszak után derült ki, hogy a föld egy mélyen betemetett városkát rejt, ami pedig abból addig kilátszott, csak a központi építmény csúcsa.
Nem sokan hittek Giovanni Lilliunak, az akkor még fiatal archeológusnak, aki ma már a szárd régészet legismertebb tudósának számít, és aki akkor belekezdett a feltárásba. A ma 91 éves Lilliu Baruminiben született, és római tanulmányai után azonnal visszaköltözött szülővárosába, hogy aztán évtizednél is hosszabb idő alatt feltárja a nuraghe kor társadalmának legizgalmasabb épületegyüttesét.
Bronzettik
A nuraghe kori civilizáció kezdetben nem ismerte az írást, így nem maradtak olyan feljegyzések, amelyek segítenének a megismerésében. A bronz- korszakról lévén szó, sok fémből készült használati tárgyukat, eszközüket, illetve azoknak részleteit megtalálták, és ezekből sok mindenre lehet következtetni. De ami a legfontosabb, a mívészetük egy része, a bronzettinek nevezett szobraik megmaradtak. Hogy készültek-e azelőtt fából hasonló alkotások, azt nem tudjuk, hiszen ennyi idő után az ilyen kis méretí fatárgyak nem maradtak fenn. De négyszáznál is több kis bronzszobrocskát találtak a régészek a nuraghékban és azok környékén. Elsősorban vallási helyeken, szent kutakban, templomokban, sírokban leltek rájuk – ez utóbbi hasonlóságot mutat a mezopotámiai szokással, ahol szintén kis szobrokat tettek a halottak mellé a nyughelyre.
Mindegyik bronzetti egyedi, nincsen két egyforma közöttük. A legkisebb 2,5 centiméteres, de a legnagyobb sem haladja meg a 39 centit.
Vannak közöttük egészen finoman megmunkált, részletgazdag darabok és elnagyolt, elmosódott formájúak egyaránt. A nuraghe kori míalkotások háromezer éves koruk ellenére kifejezetten modernnek látszanak, de szépségüknél is nagyobb jelentősége van annak, hogy rengeteget elárulnak a nuraghék világáról. Mesélnek a kor lakóinak életmódjáról, eszközeiről, öltözékéről, de még a vallási szokásaikról is. Találtak szobrot, mely törzsfőnököt, papot, papnőt, harcosokat ábrázol teljes fegyverzetben, vagy éppen íját megfeszítő vadászt, de megörökítették állataikat, hajóikat, edényeiket, sőt a nuraghékat is. Ez utóbbi is nagyon lényeges, mert az elmúlt 3-4 évezred során csak a kövek maradtak viszonylagos épségben, a csonka kúp alakú épületek tetőzetére, teljesen eltínt faszerkezetére csak e szobrok alapján tudtak következtetni a kutatók. Hogy a megformázott állatok között nincs ló, az bizonyíték arra, hogy 3000 évvel ezelőtt Szardínia őslakosai nem ismerték ezt az állatot.
Használták viszont a szarvasmarhát a föld megmívelésére – ezt is a bronzettikből tudjuk, hiszen van közöttük olyan, amelyik befogott, kötéllel vezetett szarvasmarhát ábrázol. A kis míalkotások elkészítését papok felügyelték, mert ők ismerték az öntés titkait. A szobrokkal komoly kereskedés folyt, hiszen azokat elsősorban áldozati célból használták, és ezért értékesek voltak. Jelentős számú, bárkát formázó bronzettit is találtak a kutatók, akik úgy vélik: ezek azért készültek, hogy az akkori szárd hit szerint a halottat átvigyék a túlvilágra – ezért is találták jó részüket a Tomba dei Gigantinak nevezett temetkezési helyeken A hajócskák orrésze nagy agancsú szarvasfejjel díszített, és madarak – valószíníleg sirályok – is láthatók némelyiken.
Sírkamrák
A nuraghe kor érdekes építménye az Óriások sírja (Tomba dei Giganti). Természetesen nem óriásokat temettek az elképesztő méretí, lapos kövekből emelt sírkamrákba, hanem a nuraghék lakóinak csoportos temetkezési helyei voltak ezek. Egy-egy sír akár 200 testet is befogadott.
Bejárata előtt állt a stele, ami, ha lehet, még a többieknél is nagyobb, faragott kő, az alján egy kis nyílással. A tudósok szerint ez a nyílás a túlvilággal való érintkezés szimbóluma. Sok ilyen sírbolt mellett állnak a betile-nek nevezett egyszerı, kúp alakú kőszobrok, a termékenység fallikus szimbólumai. Némelyikükön kicsiny női mellek találhatók, amelyek a férfi és női istenség egyesülését jelképezik, és az a szerepük, hogy a holtakat egyszer feltámasszák. Más betiléken két szem látható, ezeket azért állították, hogy őrizzék az elhunytak nyugalmát. Szardínia történeti csodái – elsősorban a nuraghék – egyedülállóak, mégis: alig ismertek a világ előtt. Pedig érdemes foglalkozni vele, mert még mindig több a titok, mint a tudás, a kérdés, mint a válasz, a feltételezés, mint a bizonyosság a kor kutatói előtt. §
