Egy idegen, s számunkra nem érthető nyelven írott verset könnyebben és gyorsabban meg tudunk tanulni akkor, ha régebbi korból származik, mint ha mostanában született volna. A régebbi verset ugyanis már többen megtanulták előttünk, s ezáltal a szöveg régebben forog a kollektív tudatalattiban. Amit egyikünk megtanul, az tehát nemcsak a saját, de mások hasznára is válik. S nemcsak ma, hanem később is, az idők végezetéig.A jelenség, miszerint létezik egyfajta olyan közös tudás, amely nem közvetlen tanulás útján terjed, a századik majom effektusként lett ismert, és rokon a kritikus tömeg elképzeléssel is. A századik majom elnevezés eredetileg azt az 1952-es vizsgálatot jelöli, amikor a Koshima neví japán szigeten élő makákó majmok (macaca fuscata) természetes viselkedését figyelték meg harminc éven keresztül. Első lépésben a tudósok olyan édesburgonyát ajánlottak fel fogyasztásra a majmoknak, amelyet előtte homokban forgattak meg.
A makákóknak tetszett az édesburgonya íze, a homokot azonban láthatóan kellemetlennek találták. Később egy tizennyolc hónapos nőstény, Imo, kitalálta, hogy a problémát orvosolni lehet, ha a burgonyát belemártja a tengerbe. Ezt a trükköt megtanította az anyjának. A játszópajtásai szintén ellesték tőle, majd ők is megtanították a mamájuknak. Ez a fajta kulturális innováció a későbbiekben rendszeresen feltínt különböző majmoknál a megfigyelés során. 1953 és 1958 között minden fiatal makákó megtanulta, hogyan kell megmosni a homokkal borított édesburgonyát, s ezzel hogyan tehető kellemesebbé az étkezés. Az idősebbek közül viszont csak azok sajátították el a haladó hagyományt, akik kapcsolatban álltak a kicsikkel. A többiek továbbra is piszkosan fogyasztották a krumplikat.
Ha az ötlet átugorja az óceánt
1958-ban azonban valami igazán szokatlan dolog történt. Eddigre a Koshima szigeten már jó néhány majom elsajátította a burgonyamosás szokását. A pontos szám nem ismert, lehettek mondjuk százan, nem tudni, mennyien, amikor a jelenség fura módon átugrotta a tengert, és megjelent egy másik, a Takasakiyama neví szigeten is. Nevezhetjük véletlennek is, ha tetszik: nem történt más, mint hogy egyszer az egyik szigeten, azután néhány évre rá a másikon is megjelent ugyanaz az ötlet, ugyanaz az új szokás. Mindenesetre érdekes, hogy két olyan közösség egyedei, akik nem álltak egymással semmilyen fizikai kapcsolatban, rövid perióduson belül egyszerre fedezik fel ugyanazt a találmányt. Mióta élnek makákó majmok a Földön? Nem elgondokodtató, miért pont ebben, az evolúciós szempontból nyúlfarknyi időben jelent meg ugyanaz a szokás két, egymástól elszigetelt helyen?
A jelenség nyomán felállított elképzelés szerint, amikor elegendő egyed sajátított el valamilyen tudást vagy viselkedést adott populáción belül, akkor olyan ideológiai áttörés megy végbe a közösségben, amely lehetővé teszi, hogy ez az új tudatosság direkt módon, tudattól tudatig kommunikálódjon anélkül, hogy azt fizikai tapasztalás révén minden egyednek a populációban egyenként el kellene adaptív módon sajátítania. Azok az információk, amelyek egyszer már adottak voltak a közösség számára; az a tudás, amelyet a populáció tagjai egyszer valahol, valamikor már megszereztek, könnyebben hozzáférhetővé válnak a csoport más – fizikailag akár egymástól elszeparált – tagjai számára. Úgy tínik, amikor elegen gondoljuk valamiről, hogy igaz, igazzá válik mindenki számára. Jung kollektív tudatalatti fogalma vagy a biológusok morfogenetikus mező elmélete is megerősíti ezt az elképzelést.
A morfogenetikus mező elmélete szerint nem véletlen, hogy adott találmányok, forradalmi tudományos gondolatok ugyanabban az időben a világ több pontján, több tudós agyában is megszületnek. Bizonyos időszakokban bizonyos gondolatok születésére egyszeríen megérik a helyzet, mert valami okból a fejlődés adott pontján ezeknek jön el az ideje.
Minél több agyban születik meg ugyanaz a gondolat, annál nagyobb valószíníséggel jelenik meg az adott idea a valóság fizikai szintjén is. Ezért emlegetik sokan a századik majom jelenséget, mint egy, az emberiség jövőre vonatkozó pozitív kimenetelí forgatókönyv lehetőségét. Ezek szerint, ha elegen gondolunk pozitív gondolatokat, ezek az ideák meg is valósulnak. Az eredeti kísérlet egyébként nem szól teljes ideológiai áttörésről. A kísérlet helyszínéül szolgáló első szigeten például a csoport nem minden tagja tanulta meg az édesburgonya megmosását: a 2 és 7 hét év közötti 19 fiatal egyedből 15-en, a felnőtt majmok közül pedig 11-ből 2-en vették csak át az új tudást. Eddig a pontig az innovatív viselkedés individuális alapon, családon és játszótársakon keresztül történt. A legtöbb kismajom, amely rákapott a krumplimosásra, 1 és 1,5 éves ko-ra körül járt. A négyévesnél idősebb hímek, amelyek nem álltak kapcsolatban a kicsikkel, nem sajátították el a módszert.
Öt évvel később az édesburgonya megmosása már nem számított új tudásnak a csoportban. Azok a majmok, amelyek fiatalon elsajátították a módszert, már felnőttek és saját kölyköket neveltek. A legújabb majombébik számára a burgonyamosás szokása már a hagyományos kulturális patternek mentén terjedt, vagyis anyjuktól ellesve sajátították el. 1962-re pedig a szigeten élő szinte majdnem minden majomnál megfigyelték, hogy megmossa a krumplit étkezés előtt. De ha egy majom addigra, mire felnőtt, nem kezdte el mosni a burgonyáját, nagy valószíníség szerint már később sem tanulta meg; tekintet nélkül arra, milyen széles körben terjedt el ez a szokás a fiatalok között. Az idősebb majmok tökéletesen érdektelenek maradtak az új módit illetően, s arról sem volt szó, hogy más szigetek majomközösségeiben széles körben terjedt volna el az édesburgonya-mosás hagyománya. Egyedi eseteket említenek csupán, amikor más csoportokban is megjelent az adott viselkedés.
A vizsgálat azonban mindenképpen rámutat az innovatív, forradalmi gondolatok terjedésének fontos természetére: hogy ezek az ideák jobbára mindig azoktól jönnek, akik a fiatal- és a felnőttkor határán állnak. Az idősebbek ugyanis továbbra is azon a módon látják a világot, amelyben felnőttek, s az új gondolatok nem vernek addig gyökeret, és nem válnak univerzális tudássá, amíg a fiatalok át nem veszik az idősebbektől a hatalmat, s ez az új generáció már az új világképpel érkezik. A burgonya megmosásának szokása új alternatívaként jelent meg a populációban, s ez létrehozhatott egy olyan morfogenetikus mezőt, amely a más szigeteken élő majmok számára egyszeríbbé tette ennek az eljárásnak a felfedezését.
Amiről nem tudod, hogy miért dúdolod…
Saját, hétköznapi életünk során gyakran tapasztalhatjuk a jelenséget, hogyan kapunk problémáink megoldásához segítséget a tudatalattiból. Érdekes megfigyelni például, hogy napközbeni, észrevétlen dudorászásaink során milyen dalok kerülnek elő tudatalattink rejtélyes wurlitzeréből. Ha ugyanis nem egy, a rádióból vagy a bevásárlóközpont hangszórójából elcsent melódiáról van szó, akkor tudatalattinkból egy ismeretlen, ám annál nagyobb tudású disc jockey küld nekünk zeneszámokat, amelyeknek nemcsak hangulata, zenei világa, de azok szövege is hajszálpontosan képes leírni aktuális helyzetünket, sőt megoldásokkal is szolgál – ráadásul abban az esetben is, ha az adott dal idegen nyelví, s az adott nyelvet esetleg nem is beszéljük, vagy soha nem figyeltünk oda korábban a dal szövegére. Ezek az üzenetek minden bizonnyal a kollektív tudattalanból érkeznek ugyanúgy, ahogy az álmaink, az ötleteink és a megérzéseink.
A húszas évek elejétől William McDougall harvardi pszichológus tizenöt éven át kísérletezett patkányokkal: arra tanította őket, hogyan menekülhetnek ki egy labirintusból. Az első generáció kísérleti egyedei átlagosan kétszáz hibát ejtettek, mielőtt megtalálták a kivezető utat, az utolsó generáció tagjai ezzel szemben mindössze húszat. McDougall ezek alapján arra a konklúzióra jutott, hogy az elfogadott genetikai elméletekkel ellentétben, a megszerzett tudás is örökíthető. Pár évvel később a kísérletet megismételték Ausztráliában, s a kísérleti patkányok már a kezdetektől kevesebb hibát ejtettek, mint amerikai elődeik. A későbbi generációk jobb eredményeket értek el, pedig nem voltak az előző kísérlet delikvenseinek utódai. Ennek semmi köze a genetikához. Ez valami más.
Szintén a húszas években, Southamptonban egy kékcinke rájött arra, hogy ha lecsipegeti a bejárati ajtók mellé tett tejesüveg kupakját, leihatja a tejről a színét. Nem sokkal ezután ugyanez a készség megjelent onnan több mint száz mérföldre, szintén egy kékcinkénél, miközben ez a fajta ritkán repül többet, mint tizenöt mérföldet.
Amatőr madármegfigyelők innentől figyelemmel kísérték a jelenséget, s arra jutottak, hogy egészen 1947-ig egyre gyorsabban és szélesebb körben terjedt a kékcinkék között ez a szokás. Ezzel egyidejíen a jelenség megjelent Hollandiában, Svédországban és Dániában is. Sőt mi több: amikor Hollandiát megszállták a németek, nyolc évre megszínt az országban a tejkiszállítás, s amikor 1948-ban ismét házhoz lehetett vitetni a tejet, a kékcinkék néhány hónapon belül megint kezdték csipkedni a tejeskupakokat. Pedig egy átlagos kékcinke maximum három évig él. A holland cinkék tejszínivó hagyománya, amelyet évtizedekkel korábban, angol rokonaiktól örököltek, tehát túlélte a háborút is. Vajon honnan volt hozzáférhető számukra ez a tudás? 1983-ban egy Sheldrake neví pszichológus két, úgynevezett rejtett figura jellegí képet mutatott be kísérleti alanyainak, és megtanította nekik, hogyan találhatják meg gyorsan rajtuk az elrejtett figurát. Később ugyanezt megtette kétmillió brit tévénézővel is, de nekik csak az egyik képet tanította meg. Azután a kutató több ezer embert tesztelt le a világ különböző pontjain, s ezek szignifikáns arányban ismerték fel a tévében bemutatott képet a képben, míg a kontrollkép felismerési aránya nem változott.
Dr. Arden Mahlberg megalkotta a morzeábécé egy változatát, ami semmivel sem volt nehezebb az eredeti morzénál. Nem volt bonyolultabb megtanulni, mint a hagyományost, a kísérleti személyek mégis lassabban sajátították el, pedig nem tudták, hogy melyik a régi és melyik az új.
A Yale pszichológiaprofesszora, Gary Schwartz kiválasztott 24 gyakori, hárombetís héber szót és 24 ritkát, mindet az Ószövetségből. Minden hárombetís szóhoz kreált egy anagrammát, vagyis összecserélte a szó betíit, másik szót alkotva ezáltal. Azután random módon sorba rendezte a 96 hárombetís szót (fele igazi, fele hamis), majd egyenként megmutatta olyan embereknek, akik nem beszéltek héberül. A kísérleti személynek semmi mást nem mondtak, csak hogy ezek héber szavak, és próbálja kitalálni a jelentésüket oly módon, hogy leírja az első angol szót, amely eszébe jut. Minden egyes szó után arra is megkérték a személyeket, ítéljék meg, mennyire magabiztosak az adott tippben. Az eredmény szerint nemcsak magabiztosabbak voltak a kísérleti alanyok a valódi héber szavak jelentésének megtippelésénél, de a gyakrabban előforduló szavaknál nagyobb magabiztosságot éreztek, mint a ritkáknál. Amikor pedig Schwartz professzor megismételte a kísérletet oly módon, hogy most elárulta: a szavaknak csak a fele igazi héber szó, majd megkérte az alanyokat, tippeljék meg, melyik az,
a kapott eredmény szignifikánsan eltért a véletlen találgatástól.
Mi folyik itt? Egymásnak tanulunk
Ezek szerint, ha egy patkány megtanul egy új trükköt Dunavarsányban, az ugyanehhez a fajhoz tartozó egyedek a világ minden pontján, tendenciózusan könnyebben és gyorsabban fogják ezt a kunsztot elsajátítani, még akkor is, ha semmilyen típusú fizikai vagy kommunikációs kapcsolat nincs közöttük. És minél többen tanulják meg ezt az új trükköt közülük, az utánuk következőknek már egyre könnyebb és könnyebb dolga lesz. Ezen az elgondoláson alapul a biológusok egy csoportja által vallott, úgynevezett morfogenetikus mező elmélete, amely kesztyít dob mai, individuális memória- és intelligenciafelfogásunknak. Az új elgondolás szerint agyunk nem konkrét emlékeket és tudást tárol, hanem valamifajta eszközt arra, hogy rá tudjon hangolódni az emberi egyetemes emlékezet morfogenetikus mezőjének releváns elemeire. S ugyan saját személyes emlékezetünk könynyebben hozzáférhető számunkra, mint más korok, más kultúrák egyedeié, de elméletileg minden ember, sőt minden élőlény hullámhosszára rá tudunk állni, és kapcsolatba tudunk kerülni az ott tárolt információkkal, emlékekkel. Mindannyian tanulunk: nemcsak mi, emberek, de minden itt, az univerzumban. És amit megtanulunk, az közös tudásunk. Nemcsak magunknak, de egymásnak is tanulunk. §
