Ki volt az az ember, akinek a XIX. század végén még világhírí magyar ipar jó néhány fontos találmányt köszönhet?Öröm és gyász egyszerre viharzott át 1867-ben a Ganz-gyár falai között. Elkészült a százezredik kéregöntésí vasúti kerék, az a rendkívüli kopásálló alkatrész, amely Ganz Ábrahám úttörő munkájaként döntően hozzájárult Európa vasúthálózatának kibontakozásához. November 23-án, szombat este a gyáralapító még díszvacsorán látta vendégül valamennyi dolgozóját a budai sörcsarnokban, de már nehezen tudott úrrá lenni rossz idegállapotán és szorongásos félelmén. Három héttel később pesti palotájában félbehagyta a vasárnapi ebédet, s az egyik emeleti ablakból kiugorva véget vetett életének. Az örökösök kívánságára a gyár vezetését három férfi vette át: Eichleiter Antal, Keller Ulrich és Mechwart András. Egyikük sem volt magyar származású, ami abban a korban az ipar területén szinte természetes volt, de hogy melyikük tekintette valóban szívügyének a Ganz-gyár és vele együtt a magyar gépgyártás föllendítését, ez a következő évek eseményei során egyértelmíen kiderült.
Az a szelíd tekintetí, harminchárom éves férfi, aki a „triumvirátus” harmadik tagja volt, tulajdonképpen véletlenül került Magyarországra. Bölcsője még a Majna menti Schweinfurtban ringott alig hatvan kilométerrel nyugatra a Habsburg-dinasztia ősi fészkétől, Coburgtól. Mechwart már gyerekkorában megismerkedett a kétkezi munka gyötrő és varázsos szépségével. Szülei a helybéli lakatosmesterhez adták inasnak, hadd tanuljon valami tisztességes szakmát, s a gyerek olyan tehetségesnek bizonyult, hogy mire felnőtt, 1855-ben már mérnöki oklevéllel a kezében lépett ki az Augsburgi Politechnikum kapuján. Ezután a nürnbergi Cramer und Klett Maschinenfabrikban vállalt munkát, ahol elsősorban vasúti kocsik és malomipari berendezések készültek. Mechwart négy éven át dolgozott itt, amikor rendkívül kedvező állásajánlatot kapott Przemyslből. Összecsomagolt tehát, és ha már rászánta magát a nagy utazásra, elhatározta, hogy egy kis kerülővel fölkeresi egykori kedves augsburgi mérnökbarátját, Eichleitert is, aki ekkor Magyarországon élt. Mechwart András 1859. november 28-án érkezett Budára, egy rövid látogatásra, s aztán itt maradt – egy életre.
Elhatározásában fontos szerepe volt barátjának, aki ekkor Ganz Ábrahám száznegyven munkást foglalkoztató öntödéjében dolgozott, mert rábeszélte Mechwartot, ha igazi mérnöki feladatokra vágyik, akkor vállaljon munkát a nemrég létesített gépmíhelyrészlegben. Talán Eichleiter Antal szép húga is közrejátszott a döntésben, mert hét évvel később, 1866-ban összeházasodtak. Mechwart szívvel-lélekkel és nagy kitartással igyekezett választott új hazájának hasznos polgárává válni. Külön nyelvtanárt fogadott, aki minden reggel pontban hét órakor megjelent, és csak a nyelvgyakorlás után kezdődhetett a napi munka. Mechwart sorra vette a magyar írók könyveit, és különösen Eötvös József haladó szellemí írásait olvasta szívesen. Közben a Ganz-gyár is dinamikusan fejlődött, és 1867-ben már csaknem négyszáz szakmunkás dolgozott a különböző részlegekben. Mechwart tájékozottsága és kezdeményezőkészsége sokat segített a nehézségek leküzdésében. Két évvel később, 1869-ben aztán az örökösök eladták a gyárat, megalakult a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Részvénytársaság, Mechwartot pedig míszaki igazgatónak nevezték ki. Az eredmények egyre biztatóbbak voltak, amikor 1873. május 8-án a bécsi tőzsdekrach új veszélybe sodorta az üzemet.
Ennek a félelmetes gazdasági válságnak a hullámai végiggyíríztek egész Európán, kis- és középüzemek ezrei csukták be sorra kapuikat, amikor egy furcsa szerkezet érkezett Budapestre. A svájci Daverio et Gisker cég néhány évvel korábban Friedrich Wegmann mérnök találmánya alapján újfajta hengerszéket kezdett gyártani. Ennek egyik példánya jutott el a Ganz-gyárba azzal az ajánlattal, hogy a cég szívesen eladná a különleges őrlőberendezés szabadalmi jogait. Mechwartnak nem kellett sokat tínődnie, hogy miben rejlik a Wegmann-féle hengerszék előnye. Ez idő tájt már jó néhány olyan szerkezet létezett, amely megpróbálta megtörni a malomkövek évezredes uralmát. Csakhogy a hagyomány erősebb volt. Hiszen elvileg csupán két malomkerékre volt szükség, hogy a gabonaőrlés ősi mívelete szerint a közéjük öntött gabona fölaprózódjék, miközben a magbelső elválik a héjától. Ezután a töretet átszitálják, és így a liszt elválik a korpától. Ám Mechwart azt is tudta, hogy az őrlőkövek között túlságosan hosszú ideig tartózkodnak a gabonarészek, és ezalatt nemcsak a magbelső, hanem a héj is felmorzsolódik, ezért nehéz a tiszta, korpamentes finomliszt előállítása. Ha viszont két érdes hengerpárt alkalmaznak, amelyek egymással szemben forogva csak a palástjuk mentén érintkeznek, majd közéjük öntik a gabonát, akkor ez a gond megszínik. Egy ilyen hengerszékhez azonban rendkívül kopásálló hengerekre van szükség. Wegmann erre talált új megoldást: nagy szilárdságú porcelánhengereket alkalmazott.
De Wegmann és a gyártó cég a lehető legrosszabbkor házalta végig Európa neves gépgyártó cégeit. A tomboló gazdasági válság közepette mindenütt elutasításba ütköztek. Egyedül Mechwart látott fantáziát ebben az ormótlan masinában. Felismerte, hogy az újfajta hengerszékkel új piacokat hódíthat meg a Ganz-gyár, ezért erőteljes sürgetésére a vezetőség 1874. augusztus 31-én megvásárolta a Wegmann-hengerszék gyártási jogát. Később úgy látszott, már ez sem segít. A Ganz-részvények értéke tovább zuhant, a gyár a csőd szélére került. A „triumvirátus” két tagja, Eichleiter Antal és Keller Ulrich jobbnak látta, ha menekül a süllyedő hajóról. 1875-ben kiléptek a gyárból, és külföldre mentek. Mechwart magára maradt, s egyre csak azon őrlődött, mit kezdjen a porcelán hengerszékkel. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy csak akkor készíthet a gyár egy tökéletes őrlőberendezést, ha minden eddiginél kopásállóbb felületí hengereket sikerül előállítani. És Mechwart egy napon végre rádöbbent a megoldásra. Hiszen itt vannak a híres vasúti kerekek! Ezeket éppen azért keresik világszerte, mert a különleges vasöntési eljárás következtében a kerék nyomkarikáján – a legnagyobb igénybevétel helyén – gyorsabban híl ki az anyag, mint a kerékagyban, így a vas kristályszerkezete is másként alakul ki középen, mint a kerékperemen. Ugyanilyen módszerrel kell gyártani a hengerpárokat is!
De az is kérdés, hogy az egymással szemben forgó töretőhengerek rovátkáit helyesen tervezték-e meg? Lázas hetek, hónapok és évek következtek. Mechwart számtalan elméleti vázlatot készített, s azután finom pontossággal kidolgozott kísérletekre került sor. Kiderült, hogy ha a hengereken a rovátkák nem a tengellyel párhuzamosan, hanem enyhe csigavonalban haladnak, akkor a hengerpár szinte egyetlen mozdulattal kifordítja a magbelsőt, ilyen módon a héj szinte töretlenül válik le és hullik alá. Mechwart arra is rájött, hogy az egyik hengernek gyorsabban kell forognia a másiknál, mert így lényegesen növelhető az őrlés hatásfoka. Ilyenkor ugyanis a mag rátámaszkodik a lassabban forgó henger rovátkájára, s közben a másik henger – két és félszer nagyobb sebességgel – szinte borotvaként hasítja ketté. Ezután következett a kéregöntésí hengerek gyártási eljárásának kidolgozása. Nem volt kielégítő a pontosság, ha rögtön rovátkoltan öntötték a hengereket. Mechwart ezért különleges szerszámgépet tervezett, sima hengereket öntetett, és ezeknek a nagy szilárdságú, kopásálló vékony kérgébe gyalultatta bele a hornyokat. Ez már teljesen új elgondolás volt, olyan találmány, amelyre 1878. augusztus 12-én kért szabadalmi oltalmat. Az új hengerszék azonban nem volt még kész. A két henger összeszorítására Wegmann nehézkes emelőkarokkal és súlyokkal míködő szerkezete helyett Mechwart rugószabályozást alkalmazott. Ezenkívül az egész berendezést burkolattal látta el, így szinte belefojtotta a szállongó lisztet a gépbe; az eltérő hengerforgási sebességet pedig a hagyományos szíjhajtás helyett nyilazott fogaskerekekkel valósította meg.
Mechwart nem találta fel a hengerszéket, de éppen a finom részletmegoldásokkal végre olyan berendezést készített, amely néhány évtized alatt háttérbe szorította a hagyományos malomköveket, és ezzel óriási lendületet adott a nagyipari malomtechnika kibontakozásának. 1878-ban még csak 450 hengerszék készült a Ganzban, 1879-ben viszont már 1348 újfajta gabonaőrlő hagyta el a gyárat a növekvő keresletnek megfelelően. A halk szavú, csöndes vezérigazgató mégis elégedetlen volt. A hengerpárok között átzúduló iszonyatos mennyiségí gabona gyorsan tönkretette a leggondosabban készített berendezéseket is. A hengercsapágyak néhány hónap alatt úgy morzsolódtak szét, mint a száraz kenyér. Mechwart sokat tínődött, és végül erre is elegáns megoldást talált. 1879. február 8-án benyújtott szabadalmi leírása arról számol be, hogy három hengert alkalmaz egy háromszög csúcsain, és a kinyúló tengelyeket egyetlen feszítő körgyírí fogja össze. Így miközben forog a gyírí, lényegesen csökkenti az egyes tengelyek csapágyterhelését. De Mechwart még tovább ment. A fogaskerék-áttétel szintén kopási lehetőség. Nem lehet a két és félszeres forgási sebességet másképpen elérni? Dehogynem! Az ötlet annyira egyszerí volt, hogy Mechwartnak is csak négy év múlva jutott eszébe: különböző átmérőjí hengereket kell egymás mellé helyezni, így forgási sebességük azonos lehet, miközben hengerpalástjuk rovátkái éppen a kívánt sebességeltéréssel suhannak el egymás mellett.
Mechwart persze sokkal szélesebb látókörí üzletember, mérnök és közgazdász volt, semhogy egyedül a malomipari berendezések megszállottja lett volna. Korán felismerte a villamosipar várható jelentőségét, és 1884-ben a Ganz-gyár már olyan berendezést mutatott be, amelynek dinamóját és hajtógőzgépét nem szíjáttétel kapcsolta egymáshoz, hanem eleve egyetlen tengelyre építették a két egységet. Ugyanígy bízott Mechwart a belső égésí motorok jövőjében is, ezért vásárolta meg a Ganz 1887-ben a tönkrement loebersdorfi motorgyárat. 1887. október 12-én Mechwart új szabadalmi kérvénnyel jelentkezett a találmányi hivatalban. Ezúttal forgóekére kért szabadalmat. Ez sem az ő ötlete volt, de számtalan részletmegoldással próbálta használhatóvá tenni azt a szerkezetet, amelynek vágóélei egy vízszintesen forgó henger palástján csigavonalban húzódva nem „hasították”, hanem „kimarták” a talajt.A kísérleti berendezés elkészítése során számos míszaki nehézség merült fel, annál is inkább, mert a gőzhajtású önjáró eke a maga húsztonnás tömegével nem éppen pillekönnyedséggel haladt végig a talajon. Mindenesetre 1894-ben a Pomázon végzett összehasonlító próbaszántások kedvező eredménnyel végződtek Mechwart forgóekéjére nézve.
1896-ban Bánki Donát is megpróbált segíteni a nehézkes szerkezeten: a gőzgép helyett belső égésí motort szerelt a berendezésre, így a forgóeke tömegét sikerült 3,3 tonnára csökkentenie. De a siker elmaradt. Ha ez a találmány nem is hozott kiugró üzleti hasznot a gyár számára, Mechwart óriási míszaki tapasztalatának és remek gazdasági érzékének nem kis része volt abban, hogy a századfordulón a Ganz világcéggé fejlődött. A vezérigazgató állhatatos munkásságát a magyar ipar általános színvonalának emelése terén még a Magyar Tudományos Akadémia is elismerte, amikor 1897-ben Mechwartnak ítélte a Wahrmann-jutalmat. 1899-ben vonult nyugállományba, de nem szakadt el a gyártól: míszaki tanácsadóként tevékenykedett tovább. 1907 ismét öröm és gyász éve volt a Ganz-gyárban: elkészült a harmincezredik hengerszék, de akinek a sikert köszönhette a gyár, az 1907. június 14-én örökre kilépett az alkotók sorából.
