A western válságba került. A mífaj klasszikus alkotásait rendre felújítja ugyan a televízió, a mozikban azonban egy-egy bemutató már ritkaságszámba megy.Nincs a filmtörténetben megcsontosodottabb, térben és időben körülhatároltabb mífaj a westernnél. A cselekmény csak az Egyesült Államokban, a mexikói vagy a kanadai határszélen játszódhat – mégpedig a XIX. században, legföljebb a XX. század első évtizedében. Ez a szigorú szabályrendszer azonban az utóbbi évtizedekben föllazult. Ha – egyre ritkábban – új western kerül ki a filmgyárakból, nem sok olyan vonást fedezünk fel benne, amely a régi nagy mesterekre – John Fordra, Howard Hawksra vagy Delmer Davesre – emlékeztetne. A mífaj a felismerhetetlenségig megváltozott. A folyamat úgy kezdődött, hogy a kalandtörténet átlényegült lélektani drámává. Később mind sokrétíbbé vált, anélkül azonban, hogy a mífaj határait átlépte volna a szabály: a jognak és az igazságnak továbbra is győznie kellett. Magasabb minőségi fokra emelték a mífajt, de alapjában véve nem tértek el a sémáktól.
Szamuráj a Vadnyugaton
A westernhagyományok idővel teljesen elenyésztek. A merész mífaji változásokat azonban nem követte – mint korábban – újabb fellendülés. A hatvanas évek végén mind kevesebb westernt forgattak, néhány év múlva pedig csaknem teljesen elhallgattak a coltok a stúdiókban. Amikor hollywoodi szakemberek felépítették egy vadnyugati kisváros élethí mását a spanyolországi Almeriában, ezt a mífaj rajongói világszerte a western meggyalázásaként fogták fel. Végleg bealkonyult volna tehát a legrégibb filmmífajnak? Nehéz válaszolni erre, mert néhányszor már megkongatták a vészharangot a cowboyok fölött, ők mégis túlélték a veszedelmet. A Hollywoodból érkező legújabb hírek szerint mostanában mintha némi mozgolódás volna tapasztalható. Nem tudhatjuk azonban, hogy ideig-óráig tartó felbuzdulásról vagy tartósabb folyamatról van-e szó.
A filmelmélettel foglalkozók annak idején a western jellegzetes témáit egy hét pontból álló listában foglalták össze: vasútépítés, nagy földbirtokosok, a fehérek harca az indiánokkal, marhatenyésztők és tolvajok, bosszúállás, igazságosztó seriff és végül egy magányos lovas. Ez a mífaji kánon hosszú ideig fennmaradt, de végül is elérkezett a pillanat, amikor már minden lehetséges megoldáson túl voltak, és a forgatókönyvíróknak valami szokatlanul újat kellett kiötleniük. A valószínítlenebbnél valószínítlenebb címí filmben Burt Kennedy egy páncéllemezekkel bélelt delizsánsszal száguldozik a prérin, a Shalakóban pedig Edward Dmytryk szokatlan hősöket, egy egzotikus vadászaton részt vevő európai arisztokratákat szerepeltet.
A szamuráj és a cowboyok, Terence Young filmje ugyancsak kitínő példa. A történetnek még valóságalapja is van: 1860-ban japánok érkeztek az Egyesült Államokba, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételéről tárgyaljanak, és útjuk Washington felé a vadnyugati prériken vezetett keresztül. A film fölfedezte ezt a hiteles történelmi epizódot, és hozzáköltött valamicskét; így került a banditákkal harcoló magányos szamuráj a vadnyugati történetbe hatalmas, jellegzetes kardjával védelmezve a japán követet. Két klisérendszer ad tehát találkozót itt egymásnak: a cowboy- és a szamurájmitológia. Young filmjét természetesen kivételnek is tekinthetjük, mert nem Amerikában, hanem Európában készült – csakúgy, mint az olasz spagetti-westernek, az NDK-ban és Jugoszláviában forgatott indiántörténetek, vagy néhány lengyelországi kísérlet. Az európai vadnyugati filmek azonban csupán egyszerí utánzatok, nincs meg az a történelmi hátterük, mint az amerikaiaknak.
Leleplezett Buffalo
Az európaiak a westerneket egyszerí kalandfilmekként nézik, az amerikaiak számára viszont a nemzeti múlt lenyomatai is. Deadwood, Tombstone, Oodge City és Laramie valóságos, a térképen és a földrajzkönyvekben is megtalálható települések; mint ahogy élő személy volt Wyatt Earp seriff, a texasi Roy Bean bíró, Jesse James, a híres bandita és az indiánokat mészárló Custer tábornok: néhányan közülük szakértőként még az első westernek forgatásában is közremíködtek. A történelmi eseményeket hátteréül választó western megalkotta a maga legendakörét, amelynek – a dolog természetéből fakadóan – nem sok köze van az igazsághoz. Ennek a mitológiának az átértékelése kitínő nyersanyagot szolgáltatott a forgatókönyvíróknak, mindenekelőtt az indián téma tekintetében. Delmer Daves már az ötvenes években elkészítette Az eltört nyíl címí, az apacsokkal és vezérükkel, Co-chinsszal rokonszenvező filmjét. Később, 1964-ben John Ford a Cheyenne őszben a rezervátumokba zárt indiánok tragédiájára világított rá. A legtöbbet mégis a hetvenes évtizedben tették ezen a téren.
1970-ben Ralph Nelson A kék katonában az 1864-es Sand Creek-i vérfürdőt elevenítette fel, amelynek során az amerikai lovasság hidegvérrel legyilkolt hétszáz indiánt, közöttük nőket és gyermekeket. Itt már rég nincs szó a fehér ember küldetéséről! Nelson a Vadnyugat meghódítóit tudatos, előre megfontolt népirtással vádolja. A következő lépést Arthur Penn tette meg, glóriát fonván az indián törzsi társadalom fölé, Kis nagy ember címí filmjében, 1971-ben, a legmesszebbre pedig Robert Altman ment, aki szétrombolta Buffalo Bill legendáját (Buffalo Bill és az indiánok), cinikus kalandornak mutatván be az addig dicsőített nemzeti hőst. Penn filmjében az indiánok erkölcsileg a fehérek civilizációja fölé magasodnak, Buffalo Bill véreskezí bölényvadászként jelenik meg, Custer pedig ostoba fajankóként, aki 1876-ban katasztrofális kimenetelí csatába vezette katonáit a Little Big Horn folyó partján, s maga is odaveszett. Penn az indiánokról élő kép mellett más sztereotípiákat is átértékel. A több más filmből ismert Wild Bill Hickock például egy kamasz fiú golyójától pusztul el.
A vadnyugati legendakört összevont szemöldökkel vizsgálja a rendező: tudatos propagandakoholmánynak tekinti az egészet. Az újabb westernek inkább a brutálisan érvényesített érdekek szövevényét veszik észre; a Vadnyugat alkonyának különösen az a szakasza érdekli őket, amikor az anarchiát felváltja a kapitalizmus rendje. Ebben az időszakban játszódik Sam Peckinpah Pat Garrett és Billy, a kölyök címí filmje. Peckinpah feldolgozása mentes minden romantikus árnyalattól. Pat Garrett, a betyárból lett pandúr, azaz banditából lett seriff alkalmazkodik az új körülményekhez, s a gazdag földbirtokosok szolgálatába szegődik. Az új rend képviselőjévé válik, amelyben már nincs helye Billynek, a kölyöknek és a hasonszőrí individualistáknak. Régi cimboráját tehát le kell lőnie. A legenda szétrombolásában ezzel a filmjével Peckinpah jutott el a legmesszebbre. A festői, saloonnak nevezett kocsmák helyett koszos lebujokat, a fényes sarkantyújú cowboyok helyett brutális, borostás ábrázatú hóhérlegényeket mutat be, akik becsületről s hasonló fennkölt fogalmakról soha életükben nem hallottak. A Nyugat erkölcsi rendje hallatlanul kegyetlen ebben a míalkotásban: a jog azokat szolgálja, akiknek a legtöbb pénzük van, s a tetejébe még agyafúrtak és cinikusak is.
A halál elveszítet bája
És ezen a ponton alighanem már megállnak az alkotók. A szóban forgó hetvenes évtizedben ugyanis teljesen befejezték a régi, hagyományos westernt, bár a folyamat már korábban elkezdődött. Peckinpah 1962-ben készült Lovaglás magas vidéken címí filmjében (ez a film Délutáni puskalövések címen ismertebb Európában) a zárójelenet pisztolypárbajában elpusztul a pozitív hős. A hetvenes évtized filmjeiben pedig már csaknem valameny-nyi pozitív hős lekerül talapzatáról: a látszatra becsületes seriffekről kiderül, hogy hitvány csirkefogók; az igazságtevő bírókról, hogy szadista őrültek. A korábbi látványos és férfias pisztolypárbajok véres mészárlásokká fajulnak, a rendet teremtő magányos lovasok helyét gonosztevők és útonállók foglalják el. S már a saloonok szende leányai is mások; rájöttek, hogy a feslettség kifizetődőbb, mint az erény. Felmerül a kérdés, hogy vajon ez a dezilluzionálás, ez a maszktalanítás nem lépett-e már túl önmagán? Vajon az új mífaji irányzat jobban fedi-e a valóságot? Vajon nem teremtett-e máris új mitológiát a régi helyett? A western ma már mindent kibír. Még az úgynevezett kegyetlen mozi is felhasználja: a halál, amelyet valamikor stilizáltan, akrobatikával enyhítve ábrázoltak, elveszítette báját és testközelbe került.
Peckinpah filmjében a kegyetlenség a legenda szétrombolását szolgálta, sok más filmben azonban bemutatása teljesen öncélú hatásvadászat. Jó példa erre Clint Eastwood A bosszúálló címí filmje. Arthur Penn pedig baljós metafizikájával valósággal sokkolja nézőit A Missouri zúgóin címí filmjében. Marlon Brando itt egy olyan pszichopata cowboyt alakít, akinek szadista örömöt szerez az ölés – méghozzá különös kegyetlenséggel elkövetve. A hetvenes években a western átalakulását, mint korábban még soha, az amerikai köztudat változásai kísérték. A kék katona híres képsoraiból, az indiánok tömeges legyilkolásából a vietnami My Laiban elkövetett mészárlásra asszociáltak az emberek. Kirk Douglas A különítményben egy olyan ember politikai pályafutását mutatja be, akinek holttesteken át vezet útja a hatalomig, a szenátus széksoraiig. A filmet 1975-ben, a Watergate-botrány hullámverésének idején tízték mísorra a mozik; a kritikusok ebből az alkalomból rámutattak a filmbemutató és a botrány összefüggésére, a filmbeli Nightin szenátort magával Nixon elnökkel azonosították.
A társadalmi tudat változásaira utal az is, hogy egész sor western készült fekete bőrí színészekkel a főbb szerepekben. A mífaj és köztudat átalakulásának összefüggéseire a legérdekesebb példát az ökologikus westernek szolgáltatják. Az ilyen filmek, mint A dúvad (Richárd Sarafian), A felbérelt ember (Peter Fonda) és a Jeremiah Johnson (Sidney Pollack) az ifjúság lázadását, életérzését tükrözték vissza a hetvenes–nyolcvanas évtized fordulóján, amikor a hippimozgalom zászlajára tízte a természethez való visszatérés gondolatát. A Sziklás-hegység magányos vadászáról, Jeremiah Johnsonról szóló történetet a filmesek igyekeztek teljesen hitelessé tenni: a csapdaállítás, a tízrakás, a vadászat módját előzőleg aprólékosan megbeszélték indiánokkal és néprajzkutatókkal. Maga a film is megtörtént eseményeken alapul: Johnson, a prémvadász históriáját, aki indián nőt vett feleségül, majd annak halála után a Holló törzs bosszújának áldozatául esett, már sokszor feldolgozták. A legújabb feldolgozás, Az ember, akit Lónak hívtak címí filmsorozat a háborítatlan őstermészet szépségét domborítja ki. Hőse egy arisztokrata, akit gyerekkorában az indiánok elrabolnak szüleitől, s maguk között nevelnek fel.
Nyeregből a volán mögé
Jellemző, hogy minden ökologikus western cselekménye nem a XIX. század végén játszódik, mint a hagyományos westernek többsége, hanem a XIX. század elején, amikor még a Mississippi menti földek is érintetlenek voltak, nem beszélve a Vadnyugatról, s az indiánok békében, ősi szokásaikhoz híven éltek. A természet a westernekben óriási szerephez jut. Peter Fonda A felbérelt ember címí filmje esztétizáló western, ha szabad ezt a meghatározást használnunk. A nézőnek az az érzése: ezt az egész lírai hangulatú, sírí szövetí balladát csak azért vitték filmszalagra, hogy bemutathassák a mozivásznon Új-Mexikó megejtően szép tájait, saját birtokának környékét, ahol a külső felvételeket készítette.
Az ifjúság lázongása elcsitult, a környezetvédelem viszont továbbra is témája a filmmívészetnek, különösen a modernizált westernekben (Venda Nevada – Peter Fonda, A lovas megérkezik – Alán Pakula), amelyeknek gyakori motívuma az olajbányászat környezetkárosító hatása: a legelőkre olajkutak árnyéka borul. Ma már lényegesen több ilyen western kerül ki a stúdiókból, a száz évvel ezelőtt Texasban játszódó, hagyományos felfogású filmek rovására. Az autós filmekben (amelyeknek iskolapéldája a Konvoj, Sam Peckinpah rendezése) a hősök a nyeregből nagy tehergépkocsik vezetőfülkéjébe szállnak át, hogy a végtelen hosszúságú autósztrádákon órákig csalják maguk után üldözőiket. S ez érthető is, hiszen a western sohasem légüres térben mozgott, hanem végső soron mindig az amerikai valóság tükörképe volt – még akkor is, ha olykor ez a tükör torzított némiképp. §
