A házasságot megszüntető válást a polgári jog úgy határozza meg, mint „a házassági kötelék részleges vagy teljes feloldását a törvény által”. Mindannyian tudjuk azonban, hogy – miképp a házasságnak – a válásnak is van egyházi és jogi értelmezése, és az egyik nem fedi teljesen a másikat.Már csak azért sem, mert az egyes államokban ugyanazok a jogszabályok vonatkoznak a keresztényekre, a mohamedánokra és a zsidókra, s a három nagy egyistenhit eltérő alapelvekből, illetve kanonizált szövegekből kiindulva szabályozza hívei házasságának felbontását. Ráadásul a keresztények között a legnépesebb egyház tagjai, a katolikusok történelmileg más álláspontot foglalnak el ebben a fontos kérdésben, mint a reformátusok, illetve a többi reformált felekezet. S mindez még csak a válás formális oldala… hol marad az ilyenkor felszabaduló tömérdek szenvedély, vita és viszály, mely egy-egy uralkodó esetében mérhetetlen, akár napjainkig is kiható gazdasági és politikai következménnyel járt… Természetesen ezekre csak utalunk, itt és most a válás, mint társadalmi intézmény fejlődésének vázlatos áttekintését vállaljuk, Európára koncentrálva – különválasztva a jogi és a vallási szempontot, mely valószíníleg soha nem lesz egymással teljes összhangban.
Krisztus előtt… A férj joga
A kereszténység elterjedése előtt is elváltak az emberek, bár a különböző házassági törvények ezen a téren többé-kevésbé szabad kezet adtak a férfiaknak. A zsidóknál, ahol a monogámia még nem alakult ki Heródesig, számos példát találunk a válásra az uralkodók között, melyet a próféták erkölcsi elfajzásnak ítéltek és elítéltek. Jobban ismerjük, hogyan folyt le a válás az antik görögöknél: a polgároknak kérvényt kellett benyújtani a magisztrátushoz, és alá kellett vetni magukat a döntésnek. Athénban, ha nő kérvényezte a válást, személyesen meg kellett jelennie a bíróság előtt, ellentétben a férfival. Hasonló, de még nyilvánvalóbb egyenlőtlenség érvényesült Rómában, ahol Romulus törvénye lehetővé tette ugyan a válást, de csak férfiak számára, és csak olyan súlyos esetekben, mint a házasságtörés, a gyermekgyilkosság, a ház kulcsainak meghamisítása. A köztársaság idején azonban válásra csak elvétve került sor, mert az erkölcsös polgárok tisztelték a házassági köteléket. Amikor mégsem lehetett elkerülni, a férjnek és a feleségnek először a családi tanács döntését kellett kikérniük, utána pedig a szigorú cenzorokét.
Rómában egyébként a házasságnak két különböző formája létezett: a conferreatio, melyet vallási szertartással áldottak meg, továbbá a conventio in manum, a jóval egyszeríbb ceremónia. Ez utóbbi, jóval könnyebben felbontható kötelék akkor vált szorosabbá, ha az asszony egy évig folyamatosan a férj felügyelete alatt élt, s legföljebb három napig volt távol. A pun háborúk után botrányosan megszaporodott a válások száma: Sulla, Caesar, Pompeius, Cicero, Antonius, Augustus és Tiberius egyaránt elváltak. Augustus császár már szükségét látta annak, hogy szabályozza a válást. A császár elrendelte, hogy a köz érdekében a válási szándékot hét, teljes jogú, felnőtt római polgár jelenlétében lehet csak bejelenteni. Ezután került sor a formális válásra, mely azonban magánjogi aktus maradt, minden vallási vonatkozás nélkül. Viszont a feleségek is kérvényezhették, férjük valamely hibájára hivatkozva. De a korai császárkorban sokan arra hivatkozva is kérték házasságuk felbontását, hogy az eleve érvénytelen volt, a szerződés hibái miatt, illetve azért, mert a felek „nem hálták el”.
Tridenti zsinat. Holtomiglan…
Ami a kereszténységet illeti, Jézus tanításának lényege, melyet többször is megismételt, hogy aki újra megházasodik, „házasságtörést követ el”. Akkor azonban megengedi az újraházasodást, ha a feleség „paráználkodott”. Pál rómabeliekhez írt levele egyértelmíen arra utal, hogy a keresztények a házasságot egész életre szóló, felbonthatatlan kapcsolatnak tekintették: „Mert a férjes asszony, míg él a férj, ehhez van kötve törvény szerint, de ha meghal a férj, felszabadul az asszony a férj törvénye alól. Azért tehát az ő férjének életében paráznának mondatik, ha más férfihoz megy, ha azonban meghal a férje, szabaddá lesz a törvénytől, úgyhogy nem lesz parázna, ha más férfihoz megy.”Mégis, csak a 16. század második felében, már a reformáció által előidézett egyházszakadás után, az 1563-tól ülésező tridenti zsinat vonta le a tanításokból a végső dogmatikai következtetést: az Isten előtt kötött házasság felbonthatatlan, és mindazokat, akik mégis elválnak, illetve újraházasodnak, az egyház kiközösíti.
Mindez napjainkban, a gyakorlatban azt jelenti, hogy a polgári hatóság előtt elvált és újraházasodott férfiak és nők részt vehetnek ugyan a templomi misén, de nem vehetik magukhoz a szentségeket, azaz nem gyónhatnak és nem áldozhatnak. A harmadik évezred elején ezt a katolikus felfogást sokan túlságosan merevnek és diszkriminatívnak tartják. De a dogma revíziójára kevés az esély, ugyanis a válásra vonatkozó hivatalos katolikus nézeteket rendre megerősítették a katolikus egyházfők, s a házasság felbonthatatlanságának és a válás abszolút tilalmának tételét a pápai csalhatatlanság dogmájával is kiegészítették.
A katolikus egyháznak a házasságra vonatkozó nézeteit nem osztják más keresztény egyházak, így a görögkeletiek és a reformált egyházak sem. Ismeri a válást a judaizmus és az iszlám is, mely a házasságot nem tekinti szentségnek, de megáldja. Izraelben a külföldön kötött polgári házasságot az állam elismeri, de az országon belül csak zsinagógában lehet esküdni és válni. Mivel ez utóbbi folyamat rendkívül hosszadalmas és költséges, sokan utaznak külföldre házasodni, illetve elválni.
Anglia. Törés vagy szökés
Skóciában és Angliában, az anglikán egyház uralma alatt, kezdetben csak a házasságtörést, később a szökést is válóokként ismerték el, ezt azonban bizonyítani kellett, illetve a bíróság előtt tanukkal kellett igazolni. Ennél egyszeríbb volt azzal érvelni az egyházi bíróság előtt, hogy a házasság soha nem jött létre az egyik fél (többnyire a férfi) rossz egészségi állapota, illetve impotenciája miatt. Válóokként elfogadták még a kegyetlenséget és az eretnekséget is – ezeknek a hivatkozásoknak megvolt az az előnye a többiekkel szemben, hogy a gyermekeket utólag nem minősítették törvénytelennek. Válásra azonban viszonylag ritkán került sor, mert ahogy Lawrence Stone angol történész megállapítja, a házasságok többsége a férj vagy a feleség halálával ért véget, ami lehetővé tette, hogy az özvegyek újra megházasodjanak. Londonban 1857-ben válóperes és házassági bíróságot állítottak fel, e testület végül is átvette az egyházközségek feladatait. Akkoriban a férjnek házasságtörést, a feleségeknek pedig kegyetlenséget vagy szökést is kellett bizonyítani – a hítlenségen kívül – a válás érdekében. Csak 1923-ban fordult elő, hogy egy asszony ugyanarra az indokra hivatkozva válhatott el, mint a férfiak. Nagy-Britanniában 1969-ben hagyták csak jóvá a válást „közös megegyezés” alapján.
Franciaország. Forradalmi szabadság…
Franciaországban egészen a polgári forradalomig tilos volt a válás, ugyanis a katolikus egyház törvényei mindenkire érvényesek voltak. Az 1792. szeptember 20-i törvény tette lehetővé a felek számára, hogy közös megegyezéssel megszüntessék a házasságukat – minden indok nélkül. Ezt a túlságosan liberális forradalmi törvényt sokan bírálták, számos visszaélésre adott okot, ezért az 1804-ben Napóleon alatt elfogadott polgári törvénykönyv már a válás előfeltételéül a vétkesség megállapítását szabta, s a férfiaknak nagyobb lehetőséget biztosított a válásra, mint a nőknek. A restauráció idején, 1816-ban még e megszigorított lehetőséget is eltörölték, és a válást „forradalmi méregnek” minősítették. Arra való hivatkozással, hogy „a monarchia visszaadja a házasság méltóságát a vallás, az erkölcsök, a monarchia és a család érdekében”, a házasságot újra felbonthatatlannak nyilvánították. Csak 1884-ben, egy Alfred Naquet neví képviselő javaslatára engedélyezte a III. Köztársaság újra a válást, hosszú politikai küzdelem után. De a házasság felbontását ekkor is feltételekhez kötötték, illetve csak akkor engedélyezték, ha valamelyik házasfelet a bíróság bínösnek nyilvánította.Elfogadott válóoknak ismerték el a házasságtörést, a valamelyik felet sújtó szabadságvesztést vagy más, megszégyenítő büntetést, a kicsapongást, a kegyetlen bánásmódot és a súlyos sérülések okozását. Ilyen viszonyok között a válni készülő emberek rendszerint az ügyvédek által lediktált „kompromittáló levelekkel” igazolták a bínösséget, előre megbeszélve, ki milyen vétket vállal magára a válóperes bíró előtt. Franciaországban 1974 óta csak azokban az esetekben alkalmazza a vétkesség kategóriáját a bíróság, ha valamelyik fél kifejezetten ezt kéri, s azóta az eljárás sok tekintetben egyszerísödött.
Magyarország. Három év után…
Magyarországon a fennálló házasságok megszínésének két lényeges formája van: az özvegyülés és a válás. A válás fogalmát demográfiai értelemben azonosnak tekintjük a házasság bírói úton történt jogerős felbontásával vagy érvénytelenítésével. A szociológia nem tekinti e fogalomkörbe tartozónak az úgynevezett különválást. Ez a jogi aktus ugyan kimondja a házasfelek különélését, de a megkötött házasságot törvényesen fennállónak tekinti.
Hazánkban egészen a huszadik század közepéig ritkaságszámba ment a válás, pedig a lehetőségét a törvény már az 1860-as években, ha feltételeket szabva is, de biztosította. 1907-től a válások száma növekedett, mivel a joggyakorlat liberálisabbá vált, lehetővé téve a házasságok könnyebb felbontását. 1911-ben ezer fennálló házasságra két válás jutott, ez az arány 1921-re megkétszereződött, majd az 1930-as évekre kissé lecsökkent, de még mindig nagyobb volt, mint az első világháború előtt.
Bár a második világháború előtt nálunk is léteztek vétkességre alapozott kizárólagos bontó okok, valójában igen erősek voltak a házasság intézményét védő társadalmi, gazdasági gátak. A nők túlnyomó többsége nem boldogult elváltként, ezért gyakran a legroszszabb házasságokat is elviselte. Általánosak voltak az egykeresős, sokgyermekes családok, melyekben a házasfelek többnyire halálukig kitartottak.A második világháború után, még inkább az 1950-es évek elejétől, amikor liberalizálták a válási jogot, radikálisan megnőtt a válóperek száma. Ebben az időben más tekintetben is alapvetően megváltoztak a család és a társadalom közötti kapcsolatok. Átalakultak a család funkciói, a korábbitól eltérő normák és új szerepek jelentek meg. Az ezzel a folyamattal járó feszültségek megsokszorozták a családon belüli konfliktusokat. Gyengült a család belső egysége és szilárdsága, és ez megrázkódtatta a hagyományos család tartópillérét, a házasságot is. A nők munkába álltak, a tradíciókat gyengítette a társadalmi mobilitás. A kapcsolatteremtés új módjai terjedtek el, a család és a házasság ezáltal nyitottabbá és egyúttal sérülékenyebbé vált.
Az 1952 óta – csupán kisebb módosításokkal – érvényes bontójog már nem ismeri a házastársi vétkességre alapozott indokot. A helyébe lépett „komoly és alapos okra” épülő rendszer valójában szabad utat biztosít a házasságok felbontásának. 1978 óta a megszínt házasságok száma meghaladja a házasságkötésekét: ebben a házasságok számának csökkenése mellett a sokasodó válások és halandóság miatti özvegyülések is szerepet játszanak. Napjainkban mintegy 40 ezerrel több a válás, mint a megkötött házasság… A kontinensen a korai válás csúcsát is magunkénak vallhatjuk, a leggyakoribb a harmadik házassági évforduló körül. A magyar házasságok közel ötöde pedig tíz éven belül felbomlik. §
- Válás okán reformáció
Anglia, mint ez közismert, VIII. Henrik válópereinek köszönheti, hogy csatlakozott a reformációhoz. A teljhatalmú uralkodó az 1530-as években úgy döntött, hogy elválik Aragóniai Katalintól, mégpedig azon az alapon, hogy a házasság eleve érvénytelen volt. Henrik azt állította, mivel Katalin bátyja özvegye volt, csak családi kötelességből vette feleségül, s a tényleges házasság soha nem is létezett. Katalin ezt készséggel megerősítette, s a válásra készülő házaspár vallomására hivatkozva a canterbury érsek érvénytelennek nyilvánította a frigyet. Ennek a kánonjogi megoldásnak az volt az egyetlen szépséghibája, hogy Katalin addigra egy Mária névre keresztelt leánygyermeknek adott életet, akit így fattyúnak nyilvánítottak. (Ő később, apja halála után trónra lépett, s mindent megtett azért, hogy a katolikus egyház Angliában visszanyerje a jogait.) A canterbury érsek 1536-ban habozás nélkül azt is kijelentette, hogy a király Boleyn Annával kötött házassága is érvénytelken, ezúttal arra hivatkozva, hogy az uralkodó a házasság alatt viszonyt folytatott neje húgával, Maryvel. Mivel ezt az érvelést a római pápa – aki ekkor már Henrik riválisának, I. Fülöp spanyol királynak a kezében volt – visszautasította, a híséges canterbury érsek módosítani próbálta az angol egyház kánonjogát, hogy az, a római katolikustól eltérően, engedélyezze a válást házasságtörés, kegyetlenség és az egyik fél szökése esetén. Mivel ezeket a változtatásokat a Szentszék nem engedélyezte, az 1540-es években fokozatosan létrejött az anglikán egyház, mely a reformáció táborához csatlakozott.
