A XIX. század folyamán Nagy-Britanniában, Nyugat-Európában és Amerikában az ópium legalább olyan elterjedt volt, mint napjainkban az aszpirin vagy a paracetamol; orvosságok roppant széles skálája, szabadalmazott gyógyszerek és kuruzslószerek tartalmazták összetevőként.Míg az ópiumüzlet központja a londoni Mincing Lane környékén volt, itt bonyolították le az üzletek 90 százalékát – Anglia egyik vidéki területe az ópiumfogyasztás szinonimájává vált. Ópium körzetnek és a mák királyságának is nevezték. Az egy főre jutó fogyasztás itt magasabb volt, mint bárhol másutt az országban. Ez volt Fens, Anglia keleti mocsaras vidéke. A nagymértékí ópiumfogyasztás oka tisztázatlan. Valószíníleg e távoli terület lakosai a vadon növő mákot fogyasztva az évszázadok során rászoktak az ópiumra. A helyi sajátosságok is megnövelhették a népszeríségét. Mielőtt a mocsarakat az 1800-as évek közepe táján teljesen lecsapolták volna, a malária és a láz megszokott jelenség volt a szétszóródott közösségekben. Bár az 1640-es években feltalálták, és behozták Európába a kinint, drága volt: tízszer annyiba került, mint az ópium; az emberek a maláriás láz csökkentésére nyilvánvalóan az olcsóbb droghoz folyamodtak, vagy gyógynövényfőzetekre bízták magukat, és ezek közé tartozott a mák is. A párás klíma, a zord telek elősegítették a reuma és a neuralgia kialakulását, így az ópiumot az időjárás okozta betegségek enyhítésére is használták, csakúgy, mint a nehéz mezőgazdasági munka következtében fellépő izomfájdalmakra. Fenland kertjeiben is termesztettek mákot a gyógynövénykúrákhoz, de a legtöbb ópiumot a gyógyszerészektől szerezték. A Fens központjában levő püspöki székhelyen, Elyben lakó termesztők többet adtak el belőle, mint bármely más drogból. Ebben az időben pirulák vagy vékony rudak formájában lehetett megvásárolni 1 pennyért, és olyan megszokott dolog volt a használata, hogy a vásárlónak még kérnie sem kellett: ha valaki pennys érmét tett a pultra, az csak egy dolgot jelenthetett.
Penny-értékí emelkedettség
A viktoriánus reformer és író, Charles Kingsley 1850-ben kiadott Alton Locke címí regényében egy fensi emberről írt, amint elmagyarázza egy idegennek az ópium megvásárlásának módját: „Hohó! Bemégy a gyógyszertárba a piac napján Cambridge-ben, és a pultra rakott kis dobozok tucatjait fogod látni; a kereskedők feleségei soha nem mennek el a bolt előtt, hiszen egy heti penny-értékí emelkedettséggel csalogatják őket. Hohó, ez aztán elcsendesíti az asszonynépséget, de el ám! És veszettül jó a régi fájdalmak ellen. De mi is ez? Ópium, istenadta ópium.” A penny-értékí „emelkedettséget” gyakran nem gyógyszerként vették be, hanem amint azt a szóhasználat is sugallja, Fenland iszapos mocsarából vagy a paraszti élet nyomorából történő kiemelkedésre. 863-ban dr. Henry Julian, az ópium problémáját tanulmányozó helyi doktor beszámolója szerint: „a mezőn egy embert láttunk, aki kapájára támaszkodva véletlenül elaludt. Ha közeledtünk felé, felriadt, és egy darabig élénken dolgozott. A kemény munkára készülő ember itt előzetesen bevett egy pirulát, és sokan soha nem itták meg sörüket anélkül, hogy egy darab ópiumot bele ne dobtak volna.”
Valaha az ópium széles körben elfogadott orvosság volt és gyorsan népszerívé vált mámorító anyagként is. A lokális addikció (helyi kényszeres hozzászokás) szintje és az ópium népszerísége italként és gyógyszerként egyaránt nagy méreteket öltött; szombat esténként mindig nagy forgalmat bonyolítottak az árusok. Elyben legalább egy fensi sörfőzőben eleve ópiumot adtak a világos sörhöz. Az ott praktizáló dr. Hawkins elmondása szerint látott bemenni a boltba egy King’s Lynn-i farmert, aki 1,5 uncia laudanumot vagyis ópiumszármazékot rendelt, amit helyben le is hajtott. Sőt, ugyanaz az ember aznap még kétszer tért vissza ugyanekkora adagért, majd vásárolt még egy fél pintet, ezt hazavitte estére.
1867-ben egy King’s Lynn-i gyógyszerész bevallotta, hogy 12 hónap alatt 170 font tiszta ópiumot, 6 gallon (1 gallon 4,54 liter) laudanumot és 6 gallon gyerekeknek szánt nyugtató-szíverősítőt adott el. Ezekből a statisztikákból mutatták ki, hogy az Anglia által importálásra szánt ópium 50 százalékát a Fensen fogyasztották el.
Bár az ópium – alkalmanként használva – a többihez képest olcsó gyógyszer volt, a függők számára így is anyagi terhet jelentett. 1878-ban publikálták, hogy „egy szegény család kizárólag ópiumra napi nyolc pennytől egy shillingig terjedő összeget költ”; ez aránylott a dolgozók átlagosan 8–11 centes béréhez. A későbbi években a drogtörvény megjelenése dacára Fenlandon folytatódott az ópiumhasználat. Bár a felnőtt fogyasztás csökkent, a gyerekeknek még mindig adtak ópiumpirulákat, miközben az állatokat még az 1920-as években is állatorvosi laudanummal kezelték – a kormány beszámol az állatorvosi ópiátok nagy mennyiségben való jelenlétéről, és ebből kétségtelenül emberek is fogyasztottak. A hivatalnokok szemet hunytak fölötte, helyi szokásként fogadván el e gyakorlatot.
Hasmenés ellenszere
Az Angliában elfogyasztott roppant mennyiségí ópium nem csak a mezőgazdaságban dolgozók számlájára írható. Minden angol élt ópiummal élete során néhányszor, és sokan szedték rendszeresen. Körülbelül 1800-tól kezdődően az ópium sokáig volt a gyógyászat jól megalapozott része. Használták fájdalomcsillapítóként, nyugtatóként, specifikusan láz és különösen hasmenés ellen. Ez utóbbi ma jelentéktelennek tínik, de akkoriban gyilkos kórnak számított, és az ópium volt rá a legjobb orvosság. A brit orvosok vagy a keleten dolgozó katonaorvosok tudták, hogy sikeresen lehet vele kezelni a vérhast és a kolerát. Ezek a betegségek az általuk okozott hasmenéssel kiszárították a szervezetet. A brit kolerajárványok során 1831–1832-ben, 1848–1849-ben és 1853–1854-ben az ópium használatát erőteljesen támogatták, ekképp az ópium kalomellel keverve életek ezreit mentette meg. A drog így a legjobb bizonyítványt kapta meg. Míködött. Nem volt placébó, mint oly sok orvosság, véget vetett a köpölyözés és az érvágás szükségességének, a piócák alkalmazásának, amire az orvosok évszázadokon keresztül hagyatkoztak. Ezekkel a durva kezelési módokkal összehasonlítva az ópium szelídnek bizonyult. Nem okozott kellemetlenséget a páciensnek – legfeljebb enyhe székrekedéshez vezetett elhúzódó használat során –, és az öngyógyításban is alkalmazható volt.
Az ópium XVIII–XIX. századi árusítása hasonló volt ahhoz, ahogyan még napjainkban is árulják a harmadik világ országaiban a hagyományos gyógyszereket. Míg a modern New York-i vagy londoni fogja magát és vásárol egy csomag orvosságot, addig sok szegényebb országban a dobozokat felbontják és tartalmukat egyenként árulják az adagolás szóbeli felolvasása mellett. A páciensek csak annyit vásárolnak meg, amennyit meg tudnak engedni maguknak, illetve amennyire szükségük van. Miközben más keverékek is hasonló kedveltségnek örvendtek, a laudanum mérhetetlenül népszerí volt, és olyan széles körben alkalmazták, hogy a gyógyszerészeti könyvekbe is bekerült. Az egyik ópiumalapú folyadék a kámforsavas ópiumtinktúra volt, melyet paregoricként (fájdalomcsillapító) ismertek: neve a görög „nyugtató” vagy „vigasztaló” szavakból származik; egy másik szer, a Battley’s Sedative Solution, melyet hivatalosan liquor ópii sedativusnak neveztek, kálcium-hidrátot, ópiumot, sherryt, alkoholt és desztillált vizet tartalmazott.
Ez idő tájt nem csak a gyógyszerészek árultak ópiumot – így tettek a szatócsboltok és szövetkezeti üzletek, a vidéki vegyesboltok, a könyvárusok és az utazási ügynökségek is. Az uncia harmadáért elkért 1 pennys kiskereskedelmi ár igazán előnyös üzlet volt. Az öngyógyítás másik formáját a szabadalmazott gyógyszerek jelentették. Ezek kiskereskedelmi árára 12 százalékos bélyegilleték volt kötelező, ez azonban nem csökkentette népszeríségüket, mely a XIX. század folyamán töretlen volt a hirdetések új, bőséges formájának köszönhetően. A patikusok gyorsan rájöttek, hogyan húzhatnak hasznot a szabadalmaztatott gyógyszerek forgalmazásából, alacsonyabb áron ajánlva saját főzeteiket, kijátszva ezáltal az adó és a reklámozás költségeit. Sok volt köztük az ártalmatlan, színezett cukorszirup, de nagy részük természetesen több mérgező anyagot is tartalmazott, például sztrichnint, hidrogén-cianidot, akonitot (sisakvirág) és ópiumot. Szabadalmaztatott orvosságként híres volt a Dover-por, de a leghíresebb – a mai napig ismert, bár már egyáltalán nem tartalmazza a drogot olyan mennyiségben, mint annak idején – a dr. Collis Browne’s Chlorodyne volt. Egy indiai hadiorvos találta fel a kolera elleni szerként, s receptjét eladta egy gyógyszergyártónak.
A közönséges betegségek széles körét gyógyító szerként dobták a piacra, de manapság leginkább arról ismert, hogy hasmenést kezelhetünk vele. Az eredeti 2 szemer (1 szemer 0,0648 gramm) morfint tartalmazott (a morfium sósavas vegyületeként), amelyből egy „folyékony unciányit” (28,4 köbcentimétert) kloroformhoz és kannabisztinktúrához adtak. A modern változat – a J. Collis Browne’s Mixture – 5 milliliteres adagonként 1 milligramm vízmentes morfint tartalmaz, mentaolajjal keverve, alapja az etilalkohol és a karamell, ami autentikus ópiumbarna színt ad neki. A chlorodyne természetesen függőséghez vezetett, és öngyilkosságra, gyilkosságra használható eszközként is ismerték, valamint a véletlen halálos túladagolásra is volt példa. Kockázatosságuk ellenére a chlorodyne és a hozzá hasonló gyógyszerek isten áldásai voltak. Csak Angliában megszámlálhatatlan felnőttet és gyermeket mentettek meg a vérhastól és a kolerától. Elkerülhetetlenek voltak a zsúfolt, egészségtelen városokban, ahol az étel fertőzött, a szennyvízelvezetés pedig legjobb esetben is csak kezdetleges volt.
Gyermekkori kábulat
Az ópium többet is tett az életek megmentésénél: menekülési lehetőséget nyújtott a dolgozók életének szenvedései és viszontagságai elől. A férfiak hozzá tértek meg a bizonytalanságtól és a nyomortól való félelmük enyhítéséért, kiirtani a fejükből a szövőszék mellett, a szénfronton vagy a földeken eltöltött hosszú órák emléknyomait. Az asszonyok ópiummal próbálták megkönnyíteni az őket körülvevő nyomorúság és a család fenntartásáért meg a férj élelmének előállításáért tett erőfeszítések elviselését. Az embereket szó szerint akkor ismertették meg az ópiummal, amikor leválasztották őket az anyamellről, sőt, az is lehetséges, hogy még az előtt. Bár nagy számú gyermeknyugtató folyadék volt piacon – a saját készítésí recepteket is beleszámítva, mint a mákfejekből főzött tea – mind közül a leghíresebb a Godfrey’s Cordial neví, gyermekek hasgörcseit enyhítő nyugtatószer volt. Ez ópiumot tartalmazó, a keserí ízt elnyomó vastag cukorszirupból állt. Mérhetetlenül nagy volt a forgalma.
A komfortnak, ahogy a Godfrey’s Cordial általánosan ismert volt, megvoltak a versenytársai: a legnagyobbak a Mrs. Winslow’s Soothing Syrup – Európa- és Amerika-szerte kedvelt nyugtató gyermekek számára, mely legfeljebb 1 szemer ópiumot tartalmazott folyékony unciánként –, valamint a Street’s Infants’ Quietness és az Atkinson’s Infants’ Preservative voltak. A gyermekek esetében használt viktoriánus készítményeket minden társadalmi réteg vásárolta, bár leginkább a szegényebb sorban élők vették őket. Nem csak anyák vették meg ingerlékeny csemetéiknek, nagy mennyiségben vásárolták a dajkák is. Az alacsonyabb osztályba tartozó dolgozók körében a munkabérek is alacsonyak voltak, és gyakran mindkét szülő hosszabb ideig cselédként vagy fizikailag megterhelő munkakörben dolgozott. A gyermekek, mint a nyomor elkerülhetetlen „termékei”, akadályt jelentettek.
A csecsemőgyilkosság nem volt szokatlan dolog, de a legtöbb gyerek anyja gyárakban vagy a mezőgazdaságban dolgozott, így a gyerekre sok esetben dajkák vigyáztak, akik körülbelül heti 3 shillinget (az átlagfizetés 20 százalékát) kértek a gyermekről való gondoskodásért. Általában a dajkák legfeljebb egy tucat gyerekre felügyeltek, és nemcsak notóriusan hanyagok voltak, hanem gyakran végeztek otthon más munkát is – úgynevezett mosónőként. Hogy alacsonyan tartsák kiadásaikat, nyugtató szirupokkal etették a gyerekeket: így sok gyermek a szegénynegyedekből nemcsak rászokott az ópiumra, hanem ideje nagy részét félig kómás, kábult állapotban töltötte. Tovább bonyolította a helyzetet az is, hogy amikor az anya hazatért a kimerítő munkából, ő is adott egy adagot gyermekének, zavartalan éjjeli pihenésének biztosítása érdekében. Még egy kényelmes mellékhatása volt. Az ópium csökkenti az étvágyat, a kisgyermekek ezért ritkábban éheztek meg, így húzhattak még egyet az amúgy is sovány házi költségvetés szíján. Ezek a gyerekek elkerülhetetlenül alultápláltak, legyengültek lettek, jellemző sárgás sápadtság ült a bőrükre. Három vagy négy éves korukra sokan közülük – ahogy egy szemtanú leírta – „kis öregemberré zsugorodtak vagy kismajomszerí lénnyé fonnyadtak össze”. Mikor idősebbek lettek, csak kevesen voltak abban a helyzetben, hogy az oktatásból akár csak kis mértékí hasznot is húzzanak, így a munkásosztály következő generációját jelentették, írástudatlanul, a szegénység és ópiumhasználat ördögi körében való keringésre kárhoztatva.
A gyermekek véletlen, halálos túladagolása sem volt ritka; és kétségbeesett anyák is használták az ópiumot saját gyermekeik, különösen a törvénytelenek megölésére. Bizonyára ezt alkalmazták a híres viktoriánus csecsemőmenhelyeken és szegényházakban is. Egy liverpooli, mérgezési esetekkel foglalkozó bírósági vizsgálat összegzi a helyzetet és az emberek gyermekgyilkosság, illetve gyermekhalandóság irányába megnyilvánuló ambivalens attitídjeit. Áttekintette azon anyák eseteit, akik hetente legalább 1 uncia ópiumot vásároltak, és akiknek kétnapos csecsemőik ópium-túladagolásban haltak meg.
A doktorok a halált az anyatejen keresztül megivott ópiumnak tulajdonították. Valószíníbbnek tínik az a magyarázat, hogy az anyák a felelősség miatti kétségbeesésükben ölték meg gyermekeiket.
A bíróság elfogadta az orvosok elméletét, és a férjeket figyelmeztették, hogy ellenőrizzék feleségeik ópiumfogyasztásának mértékét. Az ilyesfajta ítéletek általánosak voltak. Kevés orvos akart volna olyan halálokot igazolni, amellyel belekeverte volna az ügybe még egy kollégáját vagy aláásta volna az ópium használatát. Sok esküdtbíróság úgy állt hozzá – miközben sajnálkozott rajta –, hogy egy gyermek halála mégiscsak álruhába öltözött könyörület, mely a nyomor és a munkásélet elől való megmenekülést jelenti.
Hétköznapi túladagolás
A közember számára is világos volt, hogy mire megy ki a játék. A felnőttek számára az ópium nem csak gyermekeik megnyugtatásáról gondoskodott. London dokknegyedében széles körben használták a prostituáltak, elkábították klienseiket és kirabolták őket; de ők maguk is szedték a foglalkozásuk okozta szenvedéseik ellensúlyozására, a hosszú éjszakai munka okozta izomfájdalmak enyhítésére és a nemi betegségek tüneteinek kezelésére. Alkalmanként az ópiumot a részegség eléréséhez is használták, de ez nem volt gyakori. Különösen Anglia északi részeinek korhelyei vettek magukhoz laudanumot vagy ópiumpirulákat mint az alkohol alkalmi helyettesítőit, de általában gint és világos sört ittak, mivel ezek olcsóbbak voltak. Az átlagos viktoriánus ember számára az ópiumhasználat ugyanannyira a társadalom része volt, mint az alkoholfogyasztás vagy a dohányzás. Valójában 1870-ben az ópium könnyebben hozzáférhető volt, mint a dohány; ahogy manapság a cigarettát, annak idején az ópiumot is inkább a szegényebb és alacsonyabb társadalmi osztályok képviselői vásárolták, sőt a korabeli tanulmányok azt sugallják, minél nagyobb volt a nyomor, annál fokozottabb volt az ópiumvásárlás vágya.
Az a feltevés, hogy az ópiátok ártalmatlanok, az 1830-as évektől kezdett visszaszorulni: a drogok elérhetősége aggasztóvá vált a közegészségügyi mozgalomhoz újonnan csatlakozók és az orvosok számára egyaránt, kezdett kialakulni a jól definiált orvosi hivatás, új előírásokkal és etikai alapelvekkel. Az ópium gyógyászati anyaggá vált, és számos tanulmány eredményeként az 1860-as évektől kezdve más mérgekkel együtt szociális és orvosi problémaként kezelték, a függőséget pedig krónikus mérgezésként kezdték szemlélni. A halálozási statisztikákban megkezdődött az ópium okozta halálesetek regisztrálása. 1860-ban minden harmadik halálos mérgezést ópiátok okozták, a véletlen túladagolás pedig annyira megszokott volt, hogy szükségessé váltak a házi egészségügyi kiadványoknak a mérgezés elkerüléséről szóló instrukciói. A nagyszámú véletlen túladagolás fő oka az ópiumkeverékek megbízhatatlan erőssége, az adagok egységesítésének hiánya és a hamisítványok koncentrációinak kiegyenlítetlen szintje volt: a különböző gyógyszerészektől vásárolt laudanumok eltérőek lehettek. Ráadásul a rendszeres használók gyakran ítélték meg rosszul toleranciájukat.
A mérgek jegyzékében
Az általános hit szerint a probléma leküzdésének módja az ópium hozzáférhetőségének csökkentése lett volna, ezért 1868-ban megtették az első lépéseket az ópiátok kontrollálása érdekében. Számos korábbi sikertelen kísérlet után a törvényhozás egyesítette a törvényhozók, az orvosok és a gyógyszerészek érdekeit. A törvény az ópiumot és a belőle előállított szereket az összesen tizenötfajta méreg közé sorolta, továbbá szigorított azon, hogy ki adhat el ópiumot, és miként; bár a törvény be nem tartása nem vont maga után szigorú büntetést. Emellett még sokat kellett várni azon elképzelés megvalósulására, miszerint a jog törvényen kívül helyezhet egy szert, megakadályozhatja használatát és birtoklását. Mindazonáltal, ahogy az ópiátellátás egyre korlátozottabbá vált, az emberek megérezték a tiltott gyümölcs varázsát, melyet mindig is a veszélyes bívölettel kapcsoltak össze. Bár a regisztrált orvosok a törvény értelmében rendelhettek ópiumot, mégis a gyógyszerészek voltak a mérgek és így az ópium egyedüli kinevezett szállítói. Az üzletmenet minden részletét rögzítették a mérgek jegyzékében. Minden szállítóedényt jól láthatóan méregcímkével kellett ellátni; elterjedt a koponya és a keresztbe tett két lábszárcsont szimbóluma.
Hatását tekintve a korlátozás egyáltalán nem volt szigorú, és nehezen lehetett betartatni, ám a halálozási statisztikák enyhén csökkenni kezdtek, a gyermekhalandóság száma pedig határozott süllyedést mutatott: 1880-ra a törvény előtti halandóságszám a harmadára csökkent. 1900-ig az ópium okozta összes haláleset száma mégis megmaradt az 1868 előtti szinten. A törvény szövetének egyik rése az volt, hogy nem vonatkozott az ópiumot tartalmazó szabadalmaztatott gyógyszerekre. Ahogy a törvény hatályossá vált, ezeket elkerülhetetlenül egyre nagyobb arányban kezdték vásárolni. Az 1880-as években az orvosok új kampányt indítottak most már az ilyen gyógyszerek ellen, kritizálták a Kínával folytatott ópiumkereskedelmet, ami az ópium további szabályozásának irányába befolyásolta a közhangulatot. A támadás fő erőit a chlorodyne ellen vetették be – egyedül a dr. J. Collis Browne’s Chlorodyne 31 000 angol fontot hozott gyártói számára 1891-ben. A következő évben a törvénykezés az 1868-as törvény hatálya alá vonta a szabadalmazott gyógyszereket: A dr. J. Collis Browne’s Chlorodyne eladása azonban 1899-re mindössze 6000 angol fonttal esett vissza. Az új törvény gyorsan a szabadalmazott gyógyszergyártás hasznára vált, amely továbbra is árulta termékeit, csak ópiáttartalom nélkül. Az Angol Orvosi Szövetség 1909-es és 1912-es áttekintései szerint a legtöbb gyógyszer ópiummentes volt, mely tényt a gyártók hevesen reklámozták. Jó példa erre a Liquifruita Medica, melynek hirdetésében azt állították, hogy „nem tartalmaz mérget, laudanumot, rézoldatot, kokaint, morfint, ópiumot, klorált, kalomelt, fájdalomcsillapítót, narkotikumokat és tartósítószereket”. Nem kérdéses, hogy ennek mennyi előnyös következménye lett:
számos korábbi ópiátgyógyszer nem sokkal volt több immár, mint pocsék ízí gyógynövényekkel ízesített szirup. Az elterjedt szállóige szerint minél rosszabb volt az íze, annál inkább hatott.
A XIX. század végén az ópium fölött már elsősorban az orvosok rendelkeztek, nem lehetett rábukkanni minden konyhaszekrényben, és minthogy új, speciális drogokat fejlesztettek ki, mindenható csodaszerként nem volt rá többé szükség. Az ópiátok ellenőrzött anyagokká váltak, az orvosi szakmában bekövetkezett fejlődés csökkentette az öngyógyítás mértékét, és az ópiátokat korlátozottabb számú betegség esetén írták fel, mint korábban. Ettől kezdve az ópium uralma egyre fenyegetettebbé vált. Eddig az időszakig az ópium fején volt a korona, a következő időszakban erősebb, hatékonyabb és látszólag még csodálatosabb alkotóelemei vették át a hatalmat. §
- Patikus mint drogelosztó
Valójában az ópium volt az első igazi, receptre kapható,
kereskedelmileg előállított gyógyszer, hiszen amíg nem volt széles
körben elérhető, a legtöbb saját alkalmazású kúra otthon főzött
kotyvalékokból állt, melyek receptje szájhagyomány útján terjedt, vagy
olyan kiadványokban jelent meg, mint a Culpeper teljes fívészkönyve
(Culpeper’s Complete Herbal). Az ópiumhasználatot az is elősegítette,
hogy az átlagember gyakran vonakodott fölkeresni az orvost. A
konzultáció drága volt, akár egy szakmunkás heti bérének 30 százalékába
is kerülhetett. A doktor helyett sokan a patikushoz mentek, aki mint a
drogok elosztója, üzleti fogásként olcsó tanáccsal szolgált. Megszokott
dolog volt, hogy a gyógyszerészek ajánlottak valamilyen kezelést,
gyakran saját megfogalmazásukban, melyet egy pennyért árultak.
- Perlekedő életbiztosító
A XIX. század első felében sem a nyilvánosság, sem az orvosi szakma nem
tekintette az ópiumot problémaforrásnak, bár nagyritkán okot
szolgáltatott az aggodalomra. Amikor 1828-ban Earl of Mar meghalt, a
nyomozás során kiderítették, hogy harminc éven keresztül ópiumot evett;
egyszer azt mondta házvezetőjének, hogy szilárd ópiumból 49 szemert,
laudanumból pedig 1 unciát fogyasztott el naponta. Mikor ezt biztosítói
meghallották, követelték életbiztosításának visszafizetését, azt
állítva, hogy szokása befolyásolta várható élettartamát. Néhány évvel
később az edinburghi Christison professzor egy skót bíróságon azt a
következtetést vonta le, hogy az ópiumevés megrövidíti az életet.
