A Szalamisznál (i. e. 480) aratott tengeri győzelem volt az ókori görög történelem legfényesebb diadala. A perzsákkal vívott élet-halál harc döntő ütközete végérvényesen megszüntette annak veszélyét, hogy I. Xerxész a birodalmához csatolja Hellászt, ugyanakkor Athént az Égei-tenger és Földközi-tenger keleti medencéjének legerősebb tengeri hatalmává tette.
A poliszok évek óta tudták, hogy küszöbön áll a perzsa támadás. Főleg a középső és a déli (a peloponnészoszi) városállamok kétségbeesett kísérleteket tettek arra, hogy létrehozzanak egy görög katonai szövetséget, a közös cél érdekében félresöpörve az évszázados ellenségeskedést és gyílöletet. A szövetség tagjai közül a leginkább veszélyeztetett város, Athén készülődött a legelszántabban a várható támadás kivédésére. A már korábban is tengeri hatalomnak számító város immár méltán kiérdemelte a nagyhatalom elnevezést.
A hajóflotta
A széles látókörí görög államférfi, Themisztoklész, a támadás előtti években azt szorgalmazta, hogy Athénnek meg kell erősítenie a flottát, de ez a konzervatívabb politikai erők heves ellenállásába ütközött.
Szemben a szárazföldi hadviseléssel, komoly anyagi áldozatokat követelt volna az athéni kincsártól egy triérészekből álló flotta felállítása.
A triérész három evezősoros, keskeny, hosszú hadihajó volt, amely akkoriban uralta a Mediterráneum és az Égeikum tengeri csatatereit. Ezeket a hajókat önmagukban is fegyverként használták. Minden triérészen volt ugyanis egy bronzból készült döfőorr, amivel a vízvonal alatt léket ütöttek az ellenséges hajó testébe. Ugyanakkor egyetlen triérész mozgatásához 170 evezősre volt szükség, akik három sorban összezsúfolódva biztosították a kellő erejí és sebességí ütközést. Az evezősök olyan emberekből verbuválódtak, akik nem tudták megfizetni a hopliták drága felszerelését, ám őket is meg kellett fizetni, ami tovább növelte a költségeket. I. e. 484–483-ban azonban egy rendkívül gazdag telérre bukkantak a laurioni állami ezüstbányákban, s Themisztoklésznek sikerült meggyőznie az athéniakat, hogy a többletezüstöt a flottaépítésre fordítsák. A hajóépítő míhelyekben lázas munka kezdődött, s mire a perzsák Hellász földjére léptek, Athén már 200 vadonatúj triérészt tudott hadra fogni ellenük.
A hadjárat
Miután I. Xerxész serege átkelt a Hellészpontoszon, augusztus közepén ütközött az első komoly akadályba a Thermopülainál, ahol egy kisebb spártai egység sokáig sikeresen tartotta a szík szorost az egész perzsa haddal szemben. Eközben az egyesült görög flotta a szorossal nagyjából egy magasságban lévő Artemiszion-hegyfoknál várta a hatalmas perzsa hajóhadat. A perzsa flottát két vihar is megtizedelte, s a görög gályák jó ideig kitartottak a hegyfoknál, ám miután a hősies spártaiakat legyírték Thermopülainál, a megtizedelt görög flotta kénytelen volt visszavonulni. A perzsák előtt megnyílt az út Attika és Athén felé.A hellén hajóhad az attikai partok közelében fekvő kicsiny sziget, Szalamisz vizeire húzódott vissza. A hajókra szükség volt, hogy védjék és gyorsítsák az attikai települések, köztük Athén teljes kiürítését, hiszen a görögök nem tudták volna megtartani ezeket a roppant perzsa sereggel szemben. A kétségbeesett athéniaknak a flottájuk maradt egyetlen reményük. Sok athéni hoplitát küldtek a hajókra, hogy a tengeren küzdjenek. Szalamisznál 14 hoplita és 4 íjász is harcolt a triérészeken. Volt azonban még egy dolog, amiből némi erőt és lelkesedést meríthettek a városlakók.
A delphoi Apollón-szentély jóslata szerint ugyanis „fabástyák fogják megmenteni" a várost.
Themisztoklész ezt úgy értelmezte, hogy az athéni hadihajók lesznek azok a bizonyos városmentő fabástyák.
A védelem
A görög flotta Szalamisz szigetének három kikötőjében gyílt össze augusztus 27-én. Az artemiszioni csatavesztés után újabb poliszok küldtek gályákat a flottába, így a hellén hajók összlétszáma nagyobb volt, mint az elbukott ütközet idején (igaz a hajók egy része azonnal elmenekült, amikor, augusztus 29-én, a perzsa flotta megjelent a szorosban). A legmegbízhatóbb becslések szerint összesen mintegy 310 görög triérész vett részt a szalamiszi ütközetben. A távozóknak viszont jó okuk volt a menekülésre, tekintve, hogy a perzsák hada legkevesebb 700 triérészt számlált. Nincs okunk feltételezni, hogy a perzsa hajók bármilyen tekintetben is fejletlenebbek lettek volna a görög gályáknál. Sőt, sok hajót az ióniai görögök építettek, s láttak el legénységgel. Egyiptom, s más, a Földközi-tenger partvidékén fekvő, perzsák uralta vidékek, például Halikarnasszosz szintén küldött kisebb rajokat I. Xerxész seregébe, nem is szólva a népes föníciai egységről. Ezek a gályák többségükben megbízhatóbbak voltak, mint a szövetséges görög flotta hajói, mivel ezeket az invázió kezdetén Hellász északi részén partra vonatták, s alapos javításokat végeztek rajtuk.
Ráadásul a fedélzetükön kétszer annyi katona kapott helyet, mint a görög gályákon – 30 gyalogos, szemben a 13-14 hellén hoplitával.Hérodotosz szerint a görög egységek parancsnokai heves vitákat folytattak arról, hogy vállalják-e fel az ütközetet Szalamisznál, vagy vonuljanak a keskeny iszthmoszi földnyelvhez, ahol egy nagy szárazföldi görög sereg csatlakozott volna a flottához. Szalamisznál a flotta képes volt arra, hogy, legalábbis egy ideig, megvédje a szigetre menekült athéniakat. A flottába hajókat adó poliszok zöme azonban a Peloponnészoszon feküdt, így azok a saját területüket akarták védelmezni. Themisztoklész ekkor megfenyegette a szövetséget, hogy az összes athéni triérész, tehát a flotta mintegy kétharmad része, elvonul, ha a vezérek a távozás mellett döntenének, ami le is zárta a vitát.A Szalamiszi-szoros valójában nagyon is eszményi hely volt a görögök szempontjából a csatára, ráadásul a szigeten ragadt athéni menekülteket is védelmezni tudták. A sziget és a szárazföld között egy 4,8 km hosszú és 1,6 km keskeny szoros húzódott. Itt nem tudott érvényesülni a perzsa hajók nyomasztó számbeli fölénye. A nyílt vízen ugyanis I. Xerxész hajóhada könnyedén be tudta volna keríteni a hellén flottát, ami a görögök megsemmisítő vereségét jelentette volna.
I. Xerxész persze nem volt ostoba. Pontosan tudta, ha itt, a szorosban bocsátkozik ütközetbe, azzal feladja a számbeli fölény jelentette előnyöket. Döntésében két tényező is szerepet játszott: egyrészt csakis a görög flottán keresztülverekedve támadhatta meg a Szalamisz szigetén ragadt athéniakat, másrészt, ha a görög hajóhad sértetlen marad, akkor nem tud zavartalanul továbbvonulni a Peloponnészosz felé, mert veszélybe kerülnek az utánpótlási vonalak.
I. Xerxész erőfeszítéseiben, ahogyan igyekezett megoldani ezeket a problémákat, egyrészt megmutatkozott
találékonysága, másrészt mutatják, hogy pontosan tisztában volt a görög szövetségen belüli ellentétekkel.
Első lépésként egy átkaroló manőverrel, hátulról próbált támadni, hogy elfoglalva Szalamiszt, elvágja a görög gályákat a bázisuktól. Hatalmas embertartalékaira támaszkodva megparancsolta, építsenek utat a szoros vizén keresztül, hogy szárazföldi erőkkel támadhassa a szigetet. Kezdetben jól haladtak a munkálatok, de amint a sziget közelébe jutottak, a görögök krétai íjászokat vettettek be a perzsák ellen, akik oly nagy veszteségeket szenvedtek, hogy I. Xerxész lemondott tervéről.A Nagykirály arra is kísérletet tett, hogy legalább a peloponnészoszi poliszok egységei elhagyják a szoros vizeit. Ezért nagy erőket küldött az iszthmoszi földnyelv irányába, remélve, hogy a peloponnészosziak mindent hátrahagyva a szülőföldjük védelmére indulnak. Egyértelmí tehát, hogy pontos jelentései voltak a görög parancsnokok közötti nézeteltérésekről, így joggal remélhette a szövetség széthullását.Ezért valószínítlen, hogy I. Xerxész meglepődött, amikor jelentést kapott, miszerint sikerült a terve. Ám azt nem tudta, hogy ez egy hamis jelentés volt, hogy önszántából sétáljon bele a görög vezérek gondosan felállított csapdájába.
Themisztoklész cselfogása az egész ütközet legvitatottabb eseménye.
Sok történész szerint meg sem történt. Először Aiszkhülosz Perzsák címí drámájában szerepel, amit a csata után nyolc évvel mutattak be: „Athén hadaiból egy hellén férfi jön, /s fiad fülét ilyen szavakkal tölti, hogy mihelyt az éj hollószín fátyla ránk borul, /a hellének nem állnak harcot…”(Jánosy István fordítása)Ez a tény nagyon is valószínívé teszi, hogy Themisztoklész, a többi görög vezér egyetértésével, valóban elküldte I. Xerxészhez a bizalmasát, Szikinnoszt a megtévesztő üzenettel, amit elhittek a perzsák.
A csata
I. Xerxész tehát elkészítette a tervet, hogy elfogja a szorosból elmenekülő görög gályákat. Egy csoport egyiptomi triérészt a sziget nyugati kijáratához vezényelt, hogy lezárják a Megara városa előtti szorost. Két másik egység a kicsiny Pszüttaleia szigetét vette körül a keleti kijáratnál. Egy harmadik egység a sziget déli vizein járőrözött. A perzsa flotta egész éjjel tartotta a helyzetét, várva a menekülő görögöket.Bár éjjel egy görög hajó sem tínt fel, másnap reggel, szeptember 20-án, még mindig úgy tínt, beválik Themisztoklész jóslata, s görögök menekülni fognak. I. Xerxész a szoros egyik magaslatán állította fel a trónját, ahonnan teljesen belátta a csatateret, s utasításokat küldhetett a hajókra. Kora reggel azt látta, hogy az 50 gályából álló korinthoszi különítmény sietve északnyugati irányba indul, minden jel szerint azért, mert megrémültek a Pszüttaleia szigetét őrző perzsa hajóhad látványától. A görög gályák vitorlát bontottak, ez árulkodó jel volt, ugyanis akkoriban a harcra készülődő hajók a parton hagyták a vitorlát és az árbocot. Rövidesen az athéni és a peloponnészoszi egységek is követték a korinthosziak példáját. Úgy tínt, a perzsa csapda tökéletesen míködik. A nyugati kijáratot őrző egyiptomi egységek összecsapnak a menekülő görögökkel, s ha I. Xerxész parancsot ad a keleti részen állomásozó egységeknek, hogy vegyék üldözőbe a helléneket, akkor szorosra záródik a nyomasztó fölényben lévő perzsa flotta halálos ölelése. A parancs meg is érkezett. A csapda valóban csapda volt, de ebbe nem a görögök, hanem a perzsák sétáltak bele.
A színlelt menekülés láttán a perzsa flotta behajózott a szík szorosba. Erre a görög gályák azonnal megfordultak, s három sorban támadó alakzatba fejlődtek.
Az elbizakodott perzsák rendezetlenül özönlöttek a szoros vizeire. A szík helyen képtelenek voltak a manőverezésre. A zírzavart csak fokozta, hogy az addig a sziget egyik öblében rejtőző aiginai és megarai egységek is bekapcsolódtak a küzdelembe, oldalba kapva a perzsa balszárnyon haladó ióniai gályákat. A perzsák helyzete egyre romlott. A csatateret végső soron a görögök, főleg a hazai vizeket kiválóan ismerő athéniak választották. A görög tengerészek bizton számíthattak arra, hogy reggel megemelkedik a tengerszint, ami 9 óra magasságában be is következett. Az időjárási viszonyok komoly előnybe juttatták a görög gályákat a perzsa, egyiptomi, föníciai és ióniai tervezésí hajókkal szemben. A görög triérészek nehezebbek voltak, mint az ellenséges gályák, ezért súlypontjuk sokkal közelebb esett a vízvonalhoz. A hajótestet nem borította teljesen fedélzet. A rajtuk szolgáló alig tucatnyi hajóskatona kiválóan képzett harcos volt, aki ülve vagy akár fekve is el tudta dobni a gerelyét. A perzsa triérészek ezzel szemben úgy lettek kialakítva, hogy a harcokban sokkal nagyobb szerep jutott a katonáknak. Teljes fedélzetük volt, magas orral és tattal, s rajtuk közel kétannyi harcos, mint a görög hajókon. A vízvonal feletti többletsúly miatt ezek a triérészek rossz időben nagyon ingatagok lettek. A tengerszint növekedésével megtört az evezőcsapások ritmusa, a hajók imbolyogni kezdek, sőt, el is fordultak, így védtelen oldalukat mutatva a görög döfőorroknak.A perzsa hajók tehát zömmel képtelenek lettek a manőverezésre. Azok
a gályák sem tudták, mit tegyenek, amelyeket szabad vízfelület övezett.
Ariamenész, a főparancsnok már a csata legelején elesett, s nem volt kinevezett helyettese. I. Xerxész pedig a távoli megfigyelőpontjáról aligha tudott elég gyors parancsokat adni.
A föníciai egység, amely a perzsa jobbszárnyat alkotta, elsőként tört ki az alakzatból, s kezdett menekülésbe. Az utánuk maradt résbe betörtek az athéniak, s egy másik perzsa egységre támadtak. Némelyik föníciai triérész kifutott az attikai partokra, de ott a tomboló I. Xerxész azonnal fejét vetette a hajóparancsnokoknak. Ekkor már csak az ióniai görögök harcoltak a perzsa oldalon, akik egy ideig még tartani tudták magukat a szorosban. Ám ekkor az athéniak felhagytak az üldözéssel, s visszafordulva oldalba és hátba kapták az ióniaiakat, akiket végleg megtört ez a roham. Ők is menekülésbe kezdtek. A hellén szövetségesek egészen napnyugtáig üldözték a perzsákat, nem adva kegyelmet. A visszavonulók között volt Artemiszia, Halikarnasszosz királynője, a perzsa király kis-ázsiai szövetségese. Nyomában az üldözőivel nekitámadt egy szövetséges kalündai gályának, s elsüllyesztette, így a görögök azt hitték, saját hajójukkal van dolguk. A csel bevált, s a királynő épségben megmenekült. I. Xerxész is tanúja volt az esetnek. Ő viszont azt hitte, Artemiszia egy görög gályát küldött a hullámsírba. Állítólag ekkor azt mondta: „Embereim asszonyokká lettek, az asszonyok meg férfiakká.”
A csata után
A perzsák óriási veszteségeket szenvedtek. Legalább 200 hajójuk veszett oda, s több gálya a görögök kezére
került. A hellén szövetség 40 triérészt veszített. A perzsák embervesztesége is aránytalanul nagy volt. A görög evezősök és katonák nagy része biztonságban partra úszott Szalamiszon, ám a perzsák közül csak nagyon kevesen tudtak úszni. A megmaradt perzsa gályák többsége súlyos károkat szenvedett az alkonyatig tartó harcokban. A csata utolsó felvonásaként egy csapatnyi hoplita, Ariszteidész vezetésével partra szállt Pszüttaleián, s az utolsó szálig legyilkolta az odavezényelt 400 perzsa gyalogost.
Szeptember 21-én a görögök lázasan dolgoztak, hogy sérült hajóikat újra harcképes állapotba hozzák, mert várták az újabb támadást. Nem mérték fel, mekkora kárt okoztak az ellenséges flottában.
A szalamiszi ütköztet után a perzsa flotta már nem volt képes újra felvenni a harcot. A megmaradt hajók súlyosan megrongálódtak, a legénység harci szelleme megtört. I. Xerxész hadra fogható gályáinak száma nem érte el a görög flotta létszámát. A király elfogadta a megmásíthatatlant. A hadigályák legénységét partra parancsolta, s a hadsereg más egységeibe vezényelte. A szeptember 21-ről 22-re virradó éjjel az egész flotta útra kelt a Hellészpontosz felé, hogy biztosítsa a visszavonuló perzsa sereg útját, hiszen a vereség miatt utóbbinak is vissza kellett fordulnia. Flotta nélkül ugyanis nem volt utánpótlása, így a perzsák nem indulhattak meg a Peloponnészosz ellen. Bár egy nagyobb csapattest Attikában maradt, amit a következő évben, Plataiai mellett megsemmisítettek a görög falanxok, a perzsák célja és vágya, hogy leigázzák a hellén világot, valójában már Szalamisznál hullámsírba szállt a flotta színe-virágával együtt. §
- Perzsa hajóskatona (kb. i. e. 480)
A szalamiszi ütközetben I. Xerxész a hajóskatonákba helyezte bizodalmát. Legalább 30 harcos jutott minden gályára. Döntésének oka vélhetően az volt, hogy a perzsák alapvetően nem bíztak a flották harcerejében, s nem ismerték fel, hogy egy hajó önmagában is hatékony fegyver lehet. I. Xerxész ráadásul az egyiptomi, föníciai és ióniai tengerészeit is gyanakvással figyelte, akiknek a perzsa tengeri fölény biztosítása volt a feladata. Félelmetes külsejük ellenére a perzsa gályák hajóskatonái vélhetően több kárt okoztak, mint hasznot. A fedélzeten összezsúfolódva nem tudtak hatékonyan harcolni, s mivel nem viseltek testpáncélt, kevés esélyük volt a hopliták ellen. Ráadásul alig néhányan tudtak úszni közülük.
