A „tudományos” parapszichológia azok elől menekül, akik szeretik: a laikus csodálók hada elől, és azok felé próbál húzódni, akik elvetik: az elfogadott tudomány képviselői felé.A parapszichológia helyzete a tudományokhoz viszonyítva rendkívül különös. Tagadhatatlan egyfelől, hogy számos Atlantisz-, Jeti-, Bermuda-háromszög- és asztrológiahívő hisz egyúttal parapszichológiai képességekben is, azt a látszatot keltve, hogy minden, ami ezoterikus, rejtélyes, idegen a mi kultúránktól és kívül esik a tudomány területén, vagy egyenesen ellentétes a tudomány állításaival, az szorosan összefügg egymással, és egyetlen összefüggő kategóriát alkot. Másfelől azonban fordítva ez az összefüggés nem feltétlenül igaz. A parapszichológia állításai olyan vaskos, kísérleti leírásokat és statisztikai elemzéseket tartalmazó száraz, szakmai kötetekbe vannak foglalva, amelyeket soha nem olvasnának végig mágiahívők. Akik pedig e könyveket írják, tudományos fokozattal rendelkező kutatók. Könnyen fellángoló és kihunyó lelkesedés helyett a parapszichológia mívelői sokszor éveken, évtizedeken keresztül kutatják a távolhatásokat, méghozzá olyan módszerekkel, amelyeket a tudomány vall magáénak. Amíg a különféle okkult témákba való beavatás sokszor különös beleélő képességet, valamint egy adott hagyománnyal való azonosulást követel, addig a parapszichológia tudományos bizonyítékokra kívánja alapozni
De mivel is foglalkozik ez a tudomány? A parapszichológia kutatási területe: az ismert fizikai kölcsönhatásoktól független mentális képességek vizsgálata. Szemben azzal az előfeltevéssel, mely szerint a külvilágból alapvetően az ismert érzékek (hallás, látás, szaglás, ízlelés, tapintás) révén szerzünk információt, környezetünket pedig elsősorban izmaink motoros míködésével tudjuk befolyásolni (végtagok mozgatása, beszéd stb.), a parapszichológusok feltételezik, hogy mindez más csatornákon is lehetséges. A parapszichológián belül alapvetően két kutatási területet különböztetünk meg:
1) Extra-sensory perception, (ESP) magyarul: érzékszerveken túli észlelés, amelynek részei:
• telepátia: elmék közötti közvetlen kommunikáció,
• prekogníció: jövőbeli események előrejelzése (ez természetesen nem logikai következtetés alapú, mert akkor semmi parapszichológiai nem volna benne),
• clairvoyance (más helyeken történő események észlelése), azaz olyan, távoli eseményekhez kötődő látnoki képesség, amely nem előidejí a megérzett eseményhez képest (mert akkor prekogníció volna), és nem is a másik mentális állapotaihoz kötött (mert akkor telepátia volna). A fentiek mintájára elképzelhető még clairaudience (távoli dolgok meghallása), clairgustance (közvetlen kapcsolat nélküli ízlelési képesség), és hasonlók,
• különleges, a legtöbbek által nem érzékelhető aspektusok észlelése (ide tartozik az auraolvasás),
2) Pszichokinézis, más szóval tárgyak mozgatása puszta akarattal, izommozgás nélkül.
Amit alább részletesen elemzünk, az a „tudományos parapszichológia”, amely módszereiben az ortodox tudományt követi, kutatási területére pedig olyan ismeretszerző vagy környezetbefolyásoló módszerek tartoznak, amelyek a most ismert érzékszervi vagy motorikus utakkal nem magyarázhatók. Mivel pillanatnyilag nem ismerjük az ezek mögött álló energia- vagy információcsatornákat – érvelnek a parapszichológusok –, paranormálisnak hívjuk e jelenségeket, de bízhatunk abban, hogy idővel megtaláljuk a megfelelő magyarázóelveket.A parapszichológus kutatók eljárásaikban, kísérleteikben, sőt tudományos társaságuk tagjainak kiválasztásában is meglehetősen szigorúan járnak el, a tudományosság szabályait sokszor komolyabban betartják, mint az ortodox tudományok. Nem állítjuk azonban, hogy ettől tüstént tudományossá is válik a parapszichológia, hogy miért nem, arra alább részletesen kitérünk. A pszichikus jelenségek szigorú tudományos alapokra helyezése, a korábbi amatőr, és nem egymásra építkező kutatási módszerek háttérbe szorítása és egy központi kutatási program kidolgozása a XX. század 30-as éveiben történt meg, és egy biológus kutató, J. B. Rhine (1895–1980) tevékenységéhez fíződik. Rhine célja egy megbízható kísérletekre épülő, módszeres, progresszív kutatási program kidolgozása volt. E program megkísérelte pontosan körülhatárolni a pszichikus jelenségek feltételeit és előfordulási körülményeit.
Ahelyett, hogy – mint korábban tették – pusztán létüket bizonyítaná. Rhine minden téren sokat tett a diszciplína tudományossá válása érdekében: segített megalapítani a kutatók legfőbb publikációs fórumává váló Journal of Parapsychologyt (Parapszichológiai Szemle, 1937), valamint a kutatókat tömörítő Parapsychological Associationt (Parapszichológiai Társaság, 1957), amely 1969-re odáig jutott az elismertségben, hogy felvételt nyert az amerikai tudományos társaságok fedőszervezetébe, az AAAS-be, amely száz évvel korábban jelentősen elutasítóbb volt.
Az a munka, amely a laboratóriumaiban a 30-as évektől kezdve folyik, már igen távol esik a XIX. századi asztaltáncoltatástól és halottidézéstől, és jól illeszkedik ahhoz az egyébként már az 1880-as évektől meggyökeresedett gondolathoz, amely szerint nem a szellemek akciói okozzák a különös eseményeket, hanem a médiumok telepatikus, pszichokinetikus képességei. E képességek pedig nem csak egy szík, fogékony réteg kiváltságai, hanem széles körben elterjedtek, sőt talán mindenkiben lakoznak. Rhine kutatótársai például úgy találták, hogy a Duke Egyetem számos diákja rendelkezik parapszichológiai képességekkel.Amíg a korábbi ellenőrzött kísérletekben gyakran elfogadták, hogy a médiumok határozzák meg a kísérleti körülményeket, és ez eleve kérdésessé tette az eredmények megbízhatóságát, Rhine-ék nagy hangsúlyt fektettek a csalás kizárására. Bár Rhine munkássága jelentős nyilvánosságot kapott (különösen a kezdeti időkben, 1937–38-ban), a tudományos közösségek, kivált az akkor frissen intézményesülő pszichológia, rendkívül gyanakvó maradt. Ez a gyanakvás, sőt ellenségesség, azóta sem változott.
A 40-es évek után számos, a rhine-i módszereket követő, de tőle és a Duke Egyetemtől független kutatóintézmény alakult. Ezek a különféle helyszíneken alapított intézmények jelentős összetartást mutatnak. Az itt dolgozó kutatók egymás intézményének felügyelő- vagy igazgatóbizottsági tagjai, sokan tanultak még közülük Rhine laborjaiban, és meglehetősen koncentrált a publikációs mintázatuk is: az Egyesült Államokban lényegében két folyóiratban jelentetik meg kísérleti eredményeiket: a Journal of Parapsychologyben (JP), és a Journal of the American Society for Psychical Research-ben (JASPR). E kutatók jelentős része tagja a Parapsychological Associationnek (PA). Az 1957-ben alapított társaság célja „a parapszichológiának mint tudománynak az előmozdítása, e tudományterület ismereteinek terjesztése, és eredményeinek a tudomány egyéb ágazataiba illesztése.” E társaságban, bár viszonylag nehéz a tagjává válni (erről bővebben alább), szinte mindenki tag, aki parapszichológiai kísérleti kutatóintézetben dolgozik.
A parapszichológiának láthatóan megvan a megfelelő intézményes háttere, ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy mindenki, aki parapszichológiai képességek iránt érdeklődik, ezekben az intézményekben dolgozik. Rengeteg önjelölt parapszichológus van, aki pénzért tanít ESP-t, aki nagyközönség előtt állít elő parapszichológiai jelenségeket, aki népszerí könyveket és folyóiratcikkeket ír, egyszóval, aki a laikus parapszichológia kategóriájába sorolható, és a kutatóintézetektől függetlenül tevékenykedik. A kísérleti parapszichológia éppen ettől a területtől, a laikus lelkesedők és pénzkeresők csoportjaitól igyekszik távolságot tartani, miközben – a másik oldalon – a hivatalos tudomány meg éppen tőle határolódik el: ortodox lapokban rendszerint nem publikálnak parapszichológiai témájú cikkeket, hacsak azért nem, hogy cáfolják a diszciplína állításait. A PA-tagok jelentős része arról számol be, hogy diszkriminálják a tudomány berkeiben, és ez a diszkrimináció a publikálás, az egyetemi vagy intézeti pozíció és a pénzügyi támogatás terén jelentkezik. Röviden összefoglalva a tudományos parapszichológia azok elől menekül, akik szeretik: a laikus csodálók hada elől, és azok felé próbál húzódni, akik elvetik: az elfogadott tudomány képviselői felé…
A parapszichológia célja a tudományos közélet meggyőzése önnön tudományos értékei felől. Ennek a nyilvánvaló oka, hogy mind a kutatási pénzforrások, mind a kutató-utánpótlás (diákok), mind pedig az eredmények ismertetési lehetőségeinek kiterjesztése a két említett folyóiraton túlra az ortodox tudományok felől várható. A parapszichológia megfelelési és együttmíködési vágyára jellemző, hogy 1938-ban kritikus pszichológusokat hívtak meg a JP szerkesztőségébe, és két és fél évig e pszichológusok kritikai megjegyzéseivel együtt publikálták a pszichikus kísérletek eredményeit.
Ennek – valamint a szigorú csalásellenes lépéseknek és a következetes kísérleti programnak – ellenére nem tapasztalható különösebb haladás a legitimációban. Melyek a kudarc főbb okai?
• Mindenekelőtt, a parapszichológiai kísérletek és a pszichikus tapasztalatok megismételhetősége rendkívül korlátozott. Tudjuk azonban, hogy ilyen problémák a pszichológia más területein is adódnak.
• Minden bizonnyal egyéb ok is van, például a diszciplína eredetének és részben jelenének kapcsolata a kevéssé tudományos okkult és ezoterikus áramlatokkal.
• De azt sem könnyí lenyelnie az ortodox tudománynak, hogy a parapszichológia lényegében fenyegeti az alapfeltevéseit: a pszichikus energia ellentmond a fizika törvényeinek, hiszen távolságfüggetlennek tínik, nem korlátozza – vagy csak bizonyos esetekben – a fizikai árnyékolás.
• Talán még súlyosabb, hogy a prekogníció ellentmond az oksági rendünknek, az ok ugyanis itt utóidejí az okozathoz képest, korábban látunk előre olyan eseményeket, amelyek később gyakorolnak hatást ránk. Mindezzel a parapszichológusok nagyon is tisztában vannak (67%-uk ezt jelöli meg az elutasítás egyik fő okának), de azt hangoztatják, hogy ezt nem mint hibát, hanem mint kutatásra érdemes jelenséget kell vizsgálni: a pszichikus erő elfogadása forradalommal fog járni a fizika és a biológia területén.
Bár azt állítottuk, hogy a kísérleti parapszichológia igyekszik elhatárolni magát a laikusoktól, mert azok gyakran szakszerítlen és okkult lelkesedése aláássa a diszciplína tekintélyét és rontja esélyét a legitimáció elérésére, a helyzet ennél valamelyest bonyolultabb. A pénzügyi támogatás jelentős része, ami a kísérleti berendezések fenntartására, az épületek bérlésére és egyéb kutatási célokra szükséges, állami támogatás híján majdnem kizárólag a laikusoktól várható. De nem csak pénzügyi okokból igyekszik a parapszichológia utat találni a laikus érdeklődőkhöz. Miután nem folyik felsőfokú képzés a parapszichológia területén, szakmai utánpótlásra pedig szükség van minden tudomány egészséges vérkeringésének fenntartásához, sokszor a laikusok közül lehet toborozni a jövendő kutatókat… A laikusok befolyása azonban gyakran csökkenti a tudományos szempontok érvényesülési esélyeit, a mágiahívők jelentős nyomást gyakorolhatnak parapszichológiai intézményekre, és még rossz képet is festenek a kívülállók számára az adott kutatási területről: a parapszichológia kritikusai sokszor összemossák a pszichikus kutatásokat a tömegek lelkesedésével. Számos oka van tehát annak, hogy miért ambivalens a parapszichológia és a laikus közönség kapcsolata.
A parapszichológiának szüksége van a kívülálló érdeklődőkre, ugyanakkor megpróbál ellenállni a kívülállók jelentette fenyegetéseknek, talán erősebben is, mint a hagyományosan elfogadott tudományok. Az alábbiakban érveket és ellenérveket idézünk a parapszichológia tudományos vagy áltudományos természetével kapcsolatban.
Egy átgondolatlan és tekintélyelví érvvel kezdjük, majd azután térünk a megalapozott tudományos kifogásokra. Minden ilyen kifogásnál idézzük a parapszichológusok szokásos válaszát is. Ez egyes olvasókban azt a benyomást keltheti, mintha mi a parapszichológia reakciójával értenénk egyet, az ortodox tudomány minden megválaszolt kifogását egyben visszautasított és érdemben megcáfolt kritikának tartanánk. Ez azonban nincs így, nem azért idézzük másodszor az ESP-kutatók reakcióját, mert úgy gondoljuk, hogy övék az utolsó szó, hanem azért, mert ezek reakciók, a kritikákra adott válaszok. Az elsőként idézett tekintélyérv kivételével pedig nem érezzük, és nem is kívánjuk sugallni, hogy a tudományos kritika vitorlájából könnyedén ki lehetne fogni a szelet. Egyszóval célunk nem az igazságtétel, hanem a vita leginkább szokásos hadmíveleteinek bemutatása.
1. Kísérletek megismételhetősége
A parapszichológiával kapcsolatos, talán leghagyományosabb kritika szerint a pszichikus jelenségekkel (és így az ESP-vel) kapcsolatos állításaink rendszerint anekdotikusak, módszeresen nem tesztelhetőek, az anekdoták mögött pedig mindig lehet véletlen egybeesés, koincidencia. Láttuk, hogy erre a felismerésre nem csak a kritikusok jutottak, hanem maga Rhine és kutatócsoportja is, akik módszeresen igyekeztek ellenőrizhető tapasztalati alapra helyezni a pszichikus jelenségek vizsgálatát, és eltávolodni a szakma valóban anekdotikus beszámolókra építő múltjától. Rhine maga mondta, hogy az egyszeri drámai esetek igen fontosak lehetnek az elméletek felállításához, de tudományosan továbbfejlődni csak a kísérletek útján lehet. A kísérleti szituációk körülményeiről és tudományos voltáról pedig a JP-ből és a JSPR-ből győződhetünk meg.Az ellenérv azonban egy kis módosítással továbbra is jogos: amíg a modern kísérleti tudományok az ellenőrzött tapasztalás azonos körülmények közt, bárki által és bárhol történő megismételhetőségére törekszenek, a megismételhetőséggel komoly problémák adódnak a parapszichológiában. „Nyilvánvaló, hogy a sikeres ESP-kísérletek nem megismételhetőek, és így nem felelnek meg a tudományos kísérlettel szembeni alapvető elvárásainknak” – írja például D. Cohen pszichiáter. Ezen a ponton azonban nyílik némi védekezési lehetőség az ESP-hívők számára. Más tudományokkal is megesett már, hogy a megismételhetőségnek nem mutatták azt a fokát, amelyet például a fizika elvár. Ilyen a hipnózis a pszichológiában, amelyet korai volna pusztán azért áltudományosnak tekinteni, mert nem ugyanolyan uniform módon ismételhető, mint egy ingakísérlet…
De a parapszichológusoknak még mindig van egy érvük: az ESP erősebb érzelmileg motivált helyzetekben, gyengébb semleges helyzetekben, és rosszul tíri a szkeptikusok ellenőrzési módszereit… A parapszichológia éppen azt találja, hogy a pszichikus erő függ a személy attitídjeitől, hangulatától, motivációjától, sőt a kísérleti szituációtól és a kísérletvezetővel való interakciótól. A szkeptikus megfigyelők negatív energiája kimondottan rombolóan hathat a pszichikus energiákra.Ad hoc hipotézisnek tínik ez, amellyel egyszeríen csak mentegetik magukat a parapszichológusok? A fizika felől nézve talán igen, de gondoljunk arra, hogy valóban vannak olyan testi-lelki képességeink, amelyeket hálószobánk intimitásában esetleg kiválóan megismétlünk, de amelyeket egy pornófilm forgatásán a reflektorok kereszttüzében és a dramaturg lefitymáló utasításait hallgatva nem biztos, hogy reprodukálni tudunk. Nem minden viselkedik olyan egyszeríen, mint egy lejtőn leguruló kisautó.
2. Tudományos háttér
Nem kevésbé súlyos kifogás a parapszichológia ellen, hogy nincsen korrekt elméleti háttér mögötte. Ahogyan Thomas Szasz (1920–, magyar születésí amerikai pszichiáter) fogalmaz: „több mint fél évszázados érdeklődés és erőfeszítés ellenére ma sincs semmi, ami megérdemelné, hogy elméletnek nevezzük”. Azonban nem csak a kritikát, hanem a rá adható standard választ is ismerjük: az anomáliák – rejtélyek, problémák, megmagyarázatlan jelenségek – nem tínnek el a tudományból pusztán azért, mert nincs mögöttük megfelelő elmélet. Sőt, mondják a parapszichológusok, az ő kutatásaik célja éppen az, hogy egy elfogadható elméletet hozzanak létre, amely megmagyarázza a pillanatnyilag tudományosan megmagyarázatlan jelenségeket.
A parapszichológusok is elismerik, hogy tudományuk számos ponton ellentmond a fizika törvényeinek, a fizikai hatások távolságfüggőségének, és az okság időbeliségének, tehát mégis csak van benne valami rendkívüli… Nézzük, milyen ellenérvekkel lehet válaszolni. A paranormális jelenségek valóban ellentmondanak a fizika törvényeinek – mondhatják a parapszichológia védelmezői – de a fizika törvényei minden időben egyszeríen az ismert fizikai törvények halmazát jelenti, ezt azonban időről időre felülbírálhatjuk, így tettünk a kvantumelmélet elfogadásakor is. Ha a parapszichológia előáll egy jó elmélettel, majd ezt is beillesztjük a fizika törvényei közé. Másfelől pedig igaz, hogy a prekogníció például ellentmond az egyirányú okságfogalmunknak (mert egy későbbi esemény okoz egy korábbi előérzetet), de egyrészt nem ez az első olyan jelenség, amely kihívást jelent az egyirányú okságfogalmunknak, hiszen modern fizikai elméletek is komoly problémákat hoztak e téren (mint pl. a kvantumelmélet egyes értelmezései), másrészt pedig a filozófia is komolyan rágódik ilyen kérdéseken, bizonyos filozófusok például bevezetnék az időben visszafelé ható oksági hatást.
Arról nem is beszélve, hogy a problémát okozó prekogníciót akár ki is válthatjuk pszichokinézissel vagy clairvoyance-szal. Talán nem is arról van szó, hogy a médium előre megérez egy eseményt (ez volna a prekogníció), hanem arról, hogy a megérzésének bejelentése után egyszeríen befolyásolja a későbbi eseményeket (ez volna a pszichokinézis). Vagy pedig, miután az első személy rögzíti megérzéseit, a második személy, aki a kártyák kiválasztásáért felelős, látnoki képességeit (clairvoyance) használja, és éppen úgy cselekszik, ahogyan azt az első személy megérezte. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy balesetek megérzésénél ez a második magyarázat nemigen míködik, az elsőnek pedig rendkívül kellemetlen következményei volnának: el kellene fogadnunk ugyanis, hogy a jövőbe látó személy okozza a tragédiát. Kicsit gonoszabb, de nem teljesen jogtalan érv a következő: miért nem keresik magukat halálra a parapszichológiai médiumok, ha egyszer ilyen jól tudnak eseményeket bejósolni, sőt, befolyásolni pszichokinézissel? Miért nem játszanak totót, lottót, rulettet, miért nem fogadnak bokszmeccsre? Válaszul persze lehet megint a pszichikus tapasztalatok korlátozott érvényí megismételhetőségével érvelni, és ezzel visszajutottunk az elsőként tárgyalt problémához.
3. Csalás
Végül nézzük a talán leggyakoribb, de egyben legproblematikusabb érvet: ha egy parapszichológiai kísérlet eredménye alátámasztja az ESP-t vagy a pszichokinézist, akkor nyilván csalás történt, más ugyanis nem adhat arra magyarázatot, hogy ilyen jelenségek kísérleti megalapozást kapjanak. Láttuk, hogy e gyakori vádra válaszul éppen a csalás lehetőségének lehető legkövetkezetesebb kizárásán dolgoznak a parapszichológusok Rhine óta. Ez persze tökéletesen soha nem oldható meg, mert mindig lesznek csalások, mindazonáltal nem volna jogos, hogy szigorúbb ismeretelméletet várjunk a parapszichológiától, mint bármely más tudománytól…1975 májusa és szeptembere között kísérletsorozat zajlott a Bath Egyetemen, melynek célja a PMB vizsgálata volt. A kísérletek vezetői, Brian Pamplin szilárdtest-fizikus és Harry Collins szociológus olyan angol gyerekeket (8 és 13 év közötti négy lányt és két fiút) vizsgáltak, akik azt állították, hogy képesek a fémek paranormális hajlítására. Szándékuk kezdetben az volt, hogy fénykép- és videofelvételt készítsenek a tárgyak meghajlításának pillanatáról. Az ábrán látható kísérleti elrendezés kettős megfigyelést tett lehetővé: míg az alannyal együtt álkamerát míködtető álmegfigyelők tartózkodtak a kísérleti helyiségben, a szoba falán található féligáteresztő tükör mögött valódi megfigyelők készítettek valódi felvételeket. Az elrendezés azt a célt szolgálta, hogy amennyiben a kamera és a megfigyelők jelenléte lámpalázassá tenné az alanyt, aki így nem képes eléggé ellazult állapotba kerülni a jelenség előidézéséhez, úgy az álkamera kikapcsolásával és a kísérletvezetők elfordulásával megteremtsék azokat a körülményeket, amelyek között a gyerek képes a kanalat meghajlítani, és ezt fel tudják venni a rejtett kamera segítségével. Azonban hamarosan kiderült, hogy a kettős megfigyelés más, nem várt eredménnyel is szolgálhat: képes leleplezni a gyerekek csalásait.
Miután a sikertelen próbálkozásoktól frusztrált első alanyt magára hagyták a helyiségben, a kislány azonnal normál fizikai módon próbálta meghajlítani a kanalat, melyre végül rálépett és kézi erővel hajlította meg. Ezek után a többi kísérletben már szándékosan a csalás leleplezésére utaztak a kutatók, és megállapították, hogy négyen két kézzel hajlították meg (vagy csak próbálták) a tárgyat, az ötödik pedig, aki nem csalt, képtelen volt változást előidézni. A kísérlet eredményeit egy rövid beszámoló formájában publikálták a Nature-ben: „Megállapítottuk, hogy egyetlen esetben sem tapasztaltuk a rúd vagy kanál meghajlását más módon, mint nyilvánvalóan normális eszközökkel. Természetesen nem következtethetünk arra, hogy az úgynevezett Geller-effektus minden esetben csalásnak tudható be. Mindazonáltal annak reményével közöljük kísérleti eljárásunk részleteit, hogy ezek segítséget nyújthatnak olyan kísérletek megtervezéséhez, melyekben a csalás gyanúja felmerül.”
Valóban a világ legnagyobb presztízsí tudományos folyóiratába való az, hogy néhány gyerek kézzel kanalat hajlítgat? Ahogy a szerzők is fogalmaznak, a kísérlet nyilvánvalóan nem bizonyítja, hogy mindenki csal, aki azt állítja, hogy paranormális eszközökkel kanalat tud hajlítani. (Érthető módon azonban, a sajtóban megjelenő számos reakció ezt a következtetést vonta le.) Ráadásul a parapszichológusok számára nem meglepő a kísérlet negatív eredménye: mivel a pszi-képességek gyakorlása nagymértékben függ az alany mentális állapotától, az igen kedvezőtlen körülmények között (erős megvilágítás, szigorú képí idegen bácsik, kamera) nem is lehetett várni a jelenség bekövetkezését. A gyerekek pedig, akik otthon mindig képesek voltak a hajlításra, egyre ingerültebbek és csalódottabbak lettek, és mivel eredményeket vártak tőlük, nem csoda, hogy alkalomadtán rásegítettek egy kicsit… Sőt a kísérletvezetők egyenesen bátorították a csalást, hiszen kimentek a teremből. Valljuk be, hányan nem csalnánk, például egy vizsgán, ennyire ideális körülmények között?
A kísérletvezetők később visszanézték a felvételeket, és meglepődve tapasztalták, hogy a legtöbb esetben nem tudják azonosítani a csalás pillanatát. Emlékeztek arra, hogy korábban sikerült megegyezniük – igaz, viták árán – arról, mikor történt a turpisság, de ez inkább helyszíni, személyes élmény alapján történhetett, mert a felvételek ezt nem igazolták. Amikor megmutatták a felvételeket másoknak (tudósoknak), akkor azok vitatták, hogy valóban csalást látnak: felhívták a figyelmet arra, hogy bár valóban mindkét kezével érinti a kanalat, de a gyerek rezignáltan másfelé néz, az izmai teljesen ernyedtnek látszanak, és így tovább. Kiderült, hogy a csalás nem egyértelmíen dokumentálható, és igencsak kérdéses, hogy bizonyít-e valamit a kísérlet…Vegyük észre, hogy a csalás vádja tulajdonképpen maga is magyarázó hipotézis. A parapszichológusok szerint bizonyos események hátterében paranormális erők és képességek állnak, míg a kritikusok ugyanezeket a jelenségeket azzal magyarázzák meg, hogy csalás történt. A parapszichológia magyarázó elméletének gyengeségeit (megismételhetőség hiánya, falszifikáció alóli kibújás, hit általi megalapozottság) már láttuk, de vajon mennyivel jobb e tekintetben, azaz mennyivel tudományosabb a csalás-hipotézis? A szociológus Trevor Pinch gondolatkísérletét követve egy percre tegyük fel, hogy a fizikában forradalom köszönt be, és bebizonyosodik, paranormális erők tényleg vannak.
A forradalom után azt próbáljuk majd megmagyarázni, hol követtük el a hibát, és miért nem hittünk e képességekben. Miért volt elhibázott a csaláshipotézis?A csaláshipotézis képviselői abból indulnak ki, hogy a paranormális képességeket bemutató kísérlet csalás eredménye kellett, hogy legyen, akár sikerült leleplezni, akár nem. Majd megpróbálják megismételni ugyanazt az eredményt valamiféle trükk segítségével. De hogyan bizonyíthatjuk, hogy az eredeti kísérletben is valóban ugyanaz a trükk került alkalmazásra? Továbbá: mennyire alapszik a csaláshipotézis előzetes hiteken? Akkor is hajlamosak vagyunk hinni benne, ha erre semmilyen pozitív bizonyítékunk nincs: eleve, egy esetlegesen sikeres kimenetelí kísérlet megnézése előtt is lehetetlennek tartottuk a parapszichológia állításait, nem szeretnénk hagyni magunkat meggyőzni/átverni. Sőt még ad hoc hipotézisekkel is kiegészítjük magyarázóelvünket, hogy híek maradhassunk hozzá: ha a kísérletet körülálló tanúk is egyértelmíen meggyőződtek a paranormális esemény sikerességéről, lehet, hogy ők is csaltak. És ezzel el is érkeztünk a falszifikáció kritériumához: a csaláshipotézis egyszeríen nem tud falszifikálódni, utólagos kiegészítéseken és módosulásokon megy keresztül mindaddig, míg meggyőző magyarázatot nem ad arra, hogyan történhetett a csalás.
Láttuk, hogy a parapszichológia nem illeszkedik a fizika magyarázóelméleteihez, állításai nem vezethetők le belőlük, azonban hasonlóképp, a csalás hipotézisről is azt kell mondanunk, számos ponton összeegyeztethetetlen azzal, amit a világról gondolunk, és nemigen következik belőle. Miért csalna olyan sok parapszichológus éveken keresztül kutatóintézete falai közt: pénzért, tudományos előrehaladásért, a tudományban való érvényesülésért? Hiszen ezeken az utakon a parapszichológus nem juthat előre, sőt, inkább elvágja saját lehetőségeit a szakmai érvényesüléshez és tudományos elismertséghez.Gondolatkísérletünk eredményeként úgy tínik, a csaláshipotézis számos tekintetben szimmetrikus a parapszichológia elméleteivel: mint tudományos magyarázóelv, semmivel sem megalapozottabb. Márpedig ha a csaláshipotézis nem erősebb elmélet, mint a parapszichológia magyarázóelve, racionális volna mindkettőt elvetni. Mégis, legtöbbünk csak az utóbbit veti el. Miért?
Az a baj a parapszichológiával, hogy túl sok baj van vele. Nem megismételhetőek a kísérletei, nincs mögötte elmélet, ellentmond ennek vagy annak a fizikai elméletnek, gyanús körülmények között született, fenyegetést jelent a társadalomra, és egyébként csalás az egész… Miközben ennyi sebből vérzik, mégis első ránézésre ez áll a legközelebb a tudományokhoz az összes eddig vizsgált áltudomány közül. Éppen a parapszichológia van évtizedek óta versenyben a tudományos besorolásért.Miközben a parapszichológia minden kifogásra igyekszik meggyőző választ adni, ezt az ortodox tudomány képviselői nem feltétlenül tartják meggyőzőnek. Azonban játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy a parapszichológusok minden kifogást cáfolni tudnak, és pozitív kísérleti eredményeket mutatnak fel! Meggyőzné ez a tudomány híveit? Elhinnék vajon, hogy vannak pszichikus energiák, gondolatátvitel, pszichokinézis?… A matematikus Brown őszintén azt mondja, hogy ha a parapszichológiai kísérletek és a statisztika együttvéve parapszichológiát eredményez, akkor inkább megkérdőjelezi a statisztika alapjait, minthogy elfogadja a parapszichológiát.
Mi okból e kategorikus elutasítás? Minden bizonnyal arról van szó, hogy a parapszichológia jelenlegi formájában olyan mértékig összeegyeztethetetlen a tudományos világnézetünkkel, hogy a fent idézett kutatók egyszeríen nem tudják – és nem kívánják – elképzelni, hogy a kettőben egyszerre lehetséges hinni, vagy, hogy a fizika világképét úgy lehetne vagy kellene módosítani, hogy beleférjen a parapszichológia.Vagyis akkor vajon tudomány-e vagy nem tudomány a parapszichológia? Bizonyos szemszögből nézve igen: ismertetőjegyei nagyon hasonlóak a tudományos tevékenységhez, AAAS-tag, vannak szakmai fórumai, kutatóintézetei, ahol új kérdéseket vetnek fel, igyekeznek behatárolni a rejtett mechanizmust követő hatásokat befolyásoló körülményeket, „rejtvényt fejtenek”, ahogyan Kuhn fogalmazna, az eredményeket pedig referált lapokban publikálják. Tehát tudomány.
De az ortodox tudomány szemszögéből nézve nem ilyen pozitív a kép: a tudomány intézményrendszere nem hajlandó magába fogadni: nem építenek az eredményeire, nem lépnek vele szövetségre más diszciplínák, sőt, heves a parapszichológiával szembeni ellenállás. Mondhatnánk, hogy a parapszichológia éppen olyan, mint egy forradalmian új tudományos terület, amelyik létjogosultságáért küzd, de akkor azt is el kell ismernünk, hogy ez egy beteljesületlen forradalom, a diszciplína ugyanis több mint ötven éve küzd, és azóta sem született sikeres „kemény mag”. Akár azért van ez így, mert elhibázott alapokon áll, akár azért, mert – ahogyan Feyerabend fogalmazna – adminisztratív eszközökkel elnyomják, pillanatnyilag tény, hogy a parapszichológia nem része az elfogadott egyetemi és akadémiai tudományok körének. §
- Rhine kétkedő kérdései
Miért fontosak az ellenőrzött és módszeresen megtervezett kísérletek? Képzeljük el, hogy A személy megálmodja kedd este B személy halálát, és szerdán megtudja, hogy B tényleg meghalt. Rhine a következő kérdéseket tenné fel egy ilyen esetben: milyen gyakran esik meg ilyesmi? Hányszor álmodja meg A úgy B halálát, hogy B nem hal meg? B halála mennyire volt egyébként is valószíní? A nem fért-e hozzá olyan információhoz (nem hallott-e meg véletlenül egy beszélgetést, amelyről később elfelejtkezett), amely B haláláról vagy nagyon rossz állapotáról szólt? Elmondta-e A ezt az érzését a B halálát megelőző időben valakinek? És végül, ha sikerült kétséget kizárólag bizonyítani, hogy A minden hagyományos csatornától függetlenül érzett meg valamit, és valóban rendelkezik pszichikus képességgel, milyen fiziológiai és pszichológiai körülményektől függ ez a képesség?
