Az ókorban sem mindig tették le a fegyvereket a sport kedvéért, a modern olimpia azonban bővelkedik a csatározásokban: háromszor is elmaradt háború miatt, és tüntetések, sértődések, botrányos távolmaradások, kizárások zavarták meg a játékok békéjét. És a terror sem tartotta magát távol…Diszkoszra írt szerződés
Senki sem tudja pontosan, hogy mikor rendezték meg az első ókori olimpiát, hiszen tény, hogy már a hagyományosan elfogadott Kr. e. 776-os dátum előtt is rendszeresen összejöttek az Égei-tenger környékének lakói, hogy sportrendezvényeken mérjék össze erejüket és ügyességüket. Később a peloponnészoszi háború – amely szembeállította egymással a városállamokat – anarchiába sodorta a görög népet, így egyre többen kezdték azt gondolni, hogy itt az ideje feleleveníteni a Zeusz tiszteletére rendezett ősi sportversenyeket. Végül szerződésben fektették le, hogy Olümpia területén – amelyet szent hellyé nyilvánítottak, ahová pénzbüntetés terhe mellett tilos volt fegyverrel belépni – négyévenként Hellasz legjobb sportolói összegyílnek, hogy megmérkőzzenek egymással meghatározott sportágakban. A szerződést – stílusosan – egy diszkosz hátára írták, amelyet aztán Héra istennő templomában helyeztek el. Ezt követően minden ötvenedik telihold idején hírnökök rajzottak szét a szárazföldön és a szigetvilágban, akik kihirdették az olimpia időtartamára az általános békét.
Tilos volt az Olümpiába vagy az onnan hazafelé igyekvő versenyzőket és nézőket feltartóztatni vagy bántalmazni.
Kr. e. 480-ban a görögök annak ellenére megtartották az olimpiát, hogy a perzsák az országukat dúlták, ami azt bizonyítja, hogy Zeusz haragjától jobban féltek, mint az ellenség kardjaitól. Amikor három évszázaddal később a rómaiak gyarmatosították Görögországot, nem tiltották be a játékokat, sőt, Sulla egyszer még azt a bínt is elkövette, hogy egy évre áttelepítette a birodalom fővárosába. Ekkor már alig-alig tisztelték a hagyományokat. Nero császár például önkényesen beiktatott addig nem létező versenyszámokat is, hogy több esélye legyen a győzelemre. Amikor pedig 67-ben kocsiversenyen indult, annak ellenére őt kiáltották ki győztesnek, hogy futam közben kiesett a fogatból. A versenybírák persze busás jutalmat kaptak, hogy elfordítsák a fejüket. Végül a kereszténység terjedése megásta az ókori olimpiák sírját, és a IV. század végén feledésbe merült a hagyomány. Ezerötszáz évnek kellett eltelnie, hogy egy – a nemzetek háborúitól megcsömörlött – francia arisztokratának eszébe jusson feleleveníteni a nemes célt: harcterek helyett a sportpályákon mérjék össze erejüket a különböző országok képviselői.
Pierre de Coubertin báró 1894. június 16-án szervezte meg az első nemzetközi olimpiai kongresszust, amelyen a franciákon kívül angolok, amerikaiak, svédek, spanyolok, olaszok, görögök, belgák, magyarok és oroszok képviseltették magukat. Megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) is. A kongresszuson kimondták, hogy a testnevelés fejlesztése és a népek barátságos érintkezésének előmozdítása érdekében minden negyedik évben olimpiai játékokat fognak rendezni. Az idealista Coubertin biztosan nem számolt az emberi természettel, amikor azt gondolta, hogy terve bármikor is valóra válhat. Az újkori olimpiák felelevenítése óta csaknem harmincszor lobbant fel a láng, de alig néhány esetben nem kísérte valamiféle politikai botrány.
Gerely vagy géppuska?
A XX. században szinte állandósuló háborús konfliktusok miatt három ízben meg sem tudták tartani az olimpiát. De miután a rendezés jogát már előbb odaítélték, ezért sajátos módon a számozásukat nem törölték el. Így lehetséges, hogy az idei XXIX. Nyári Olimpia valójában a huszonhatodik lesz, amelyet meg is tartanak. A német kormány mindent megtett azért, hogy 1916-ban felejthetetlen olimpiát rendezhessen a világnak, és még akkor sem keseredtek el, amikor az I. világháború kitörése veszélybe sodorta a tervüket. Villámháborúra készültek, és éppen a játékokkal akarták megünnepelni fényes győzelmüket.
1916 nyarán azonban legjobb fiaik a sportpályák helyett a verduni vérszivattyú sarában tapostak.
1940-re a NOB Tokiót bízta meg a játékok megrendezésével, időközben azonban kitört a japán–koreai háború.
A helyszínt ekkor áttették Helsinkibe, ám a finnek meg a Szovjetunióval keveredtek konfliktusba, és közben elkezdődött a II. világháború is. Négy évvel később Londonnak sem az volt a legnagyobb problémája, hogy miként tudná az olimpián vendégül látni a harcoktól megcsömörlött nemzeteket, hiszen éppen csak megnyitották a 2. frontot, hogy legyőzhessék a hitleristákat. Érdekes módon még egy esetben komolyan felmerült az olimpia elhalasztásának gondolata. Amikor 1956 őszén beköszöntött a szuezi válság, a szovjet hadsereg pedig bevonult Magyarországra, és vérbe fojtotta a forradalmat. Végül mégis győzött az eszme, hogy a sportnak felül kell kerekednie a fegyverek erején.
Nation non grata
Ahogy már felidéztük, az ókori görög világban példás büntetésre számíthatott az a városállam, amely az olimpiai játékok alatt megszegte a szent békét. Kr. e. 420-ban Spárta éppen a fegyvernyugvás idején foglalta el Lepreón városát, ezért pénzbüntetéssel sújtották. A hadvezetés azzal védekezett, hogy a hadjárat megindulásakor még nem hirdették ki a békét, ezért nem voltak hajlandóak fizetni. A döntőbíróság azonban nem nekik kedvezett, és végül Spártát kizárták az akkori játékokból. Persze nem feltétlenül kell ahhoz háborús konfliktus, hogy valamelyik országot nemkívánatosnak nyilvánítsanak. A NOB mindenható elnöksége bármikor dönthet egy vagy több tagállam kizárásáról. És ezzel az eszközzel rendszeresen élt, sőt olykor vissza is élt. Így például az I. és II. világháború után nem hívták meg a vesztes hatalmak sportolóit – ugyanakkor német hadifoglyokkal építtették fel az 1948-as londoni olimpiai stadiont –, de több ízben a „proletárdiktatúrában szenvedő” Szovjetunió sem kapott meghívót.
Az utóbbi években valamelyest változott a NOB álláspontja abban a kérdésben, hogy melyik tagállamát tanácsolja el az ötkarikás játékokon való részvételtől. A hatvanas években Rhodesiát és a Dél-Afrikai Köztársaságot zárták ki fajüldöző politikája miatt, 1992-ben pedig a népirtással vádolt Jugoszláviát nem engedték indulni a nemzetközi versenyen.
Színes különbségek
Már Coubertin is szót emelt annak idején az olimpián részt vevő sportolók faji megkülönböztetése ellen. Ennek ellenére az 1904-es St. Louis-i olimpián az indián és pigmeus sportolók csak külön versenyszámokban indulhattak. Íjászaton valószíníleg kevés fehérbőrí vetélytársuk akadt volna, ám győzelmeiket soha nem ismerték el olimpiai bajnoki címmel. Amikor a NOB 1932-ben Berlinnek ígérte a következő olimpia megrendezésének jogát, a náci párttagok az utcákon tüntettek, hogy ne engedjék be az országba az „alacsonyabb rendí” sportolókat. Az egy évvel később hatalomra jutó Adolf Hitler és propagandaminisztere azonban remek lehetőséget látott egy grandiózus nemzetközi esemény megrendezésében. Ezért amikor az emberi jogok sorozatos megsértéséről kiszivárgó hírek miatt a NOB fontolóra vette, hogy más helyszínt választanak,
Hitler még a hírhedt nürnbergi törvényeket is felfüggesztette, hogy meggyőzze a bizottságot, Németország mindenki másnál alkalmasabb a házigazda szerepére.
„Kétes származású” sportolóik részvétele elé sem gördítettek akadályt. Ennek megfelelően a pénzügyi költségvetésüket meghaladó, óriási összegeket fordítottak az előkészületekre. Nagy létszámú rendezősereg gondoskodott a gördülékeny lebonyolításról, és valóban lenyígözték a világot a minden eddiginél pompásabb, monumentális megnyitóünnepséggel. Néhány demokratikus ország sportolóit annyira magával ragadta a lelkesedés, hogy Hitler páholya előtt elhaladva a jellegzetes náci karlendítéssel üdvözölték a vendéglátó ország vezetőjét. Mégis megdőlni látszottak a Führer elvei a felsőbbrendí fajról, amikor a színes bőrí amerikai Jesse Owens négy aranyérmet is elhappolt az „árja” német futók elől. Hitler, aki addig minden győztesnek gratulált, vele nem is volt hajlandó kezet fogni, és a záróbankettra sem hívta meg.
A háború után a világ kínosan ügyelt arra, hogy soha többé ne történjen hasonló incidens, ugyanakkor az Egyesült Államok néhány déli államában még elkülönítették a buszon a feketéket. Az 1968-as mexikói olimpián a 200 méteres síkfutás győztese, Tommie Smith és a bronzérmes, John Carlos – akik mindketten a Black Power neví szervezet tagjai voltak – sajátos módját választotta a faji megkülönböztetés elleni tiltakozásnak. A dobogón lehajtott fejjel, kesztyís öklüket a magasba emelve juttatták kifejezésre érzésüket. A NOB azonban nem akceptálta ezt a gesztust, és eltiltotta a sportolókat a további versenyzéstől, és még az olimpia falut is el kellett hagyniuk.
A függetlenség napja
Kevés felemelőbb érzés lehet egy sportoló életében, mint a dobogó legfelsőbb fokára felállni, és a tiszteletére eljátszott nemzeti himnuszt meghallgatni. A nemzeti büszkeség különösen nagy szerepet játszott abban az időben, amikor sok nép még nem tudta kivívni a függetlenségét, és kénytelenek voltak az anyaország színeiben indulni a játékokon. Ezért eshetett annyira rosszul Bauer Rudolf diszkoszvető aranyérmesnek, amikor a párizsi olimpián a magyar helyett az osztrák himnuszt játszották el a tiszteletére. Még akkor is, ha hivatalosan a Monarchia állampolgáraként érkezett oda. Az 1908-as londoni nyári játékokon már a nyitóünnepség is kisebb botrányba fulladt, amikor az Egyesült Államok delegációja nem volt hajlandó tisztelegni egykori gyarmatosítójuk előtt.
„Az amerikai zászló nem hajol meg földi király előtt!” – jelentette ki Ralph Rose súlylökő.
De ők legalább elvihették saját zászlójukat. A finneknek még ez az öröm sem jutott, hiszen 1809 óta csupán Oroszország egyik tartományaként léteztek. (Négy évvel később Coubertin közbelépésére sikerült elérniük, hogy önálló nemzetként indulhattak.) Az íreknek ugyanez volt a problémájuk, és több sportolójuk még a versenytől is visszalépett, hogy ne kelljen Nagy-Britannia égisze alatt küzdeniük. 1976-ban a montreali olimpia megnyitója előtt francia nyelví kanadai szeparatisták foglalták el néhány órára a NOB lausanne-i székházát. A politikai követelések ugyanis mindig nagyobb visszhangra számíthattak egy-egy nemzetközi eseményen, mint elszigetelt közegben. Ezt bizonyítják az idei pekingi olimpiát megelőző tibeti események is. A világ országainak felháborodásával mit sem törődve fojtotta vérbe márciusban a függetlenséget követelő hegyvidéki nép megmozdulását a kínai kormány. Ez ugyan 1959 óta évenként megismétlődő esemény, ám a pekingi olimpia miatt idén jóval nagyobb visszhangot kapott a világsajtóban, mint korábban.
Magasfeszültség
De nem mindig kell ahhoz alárendeltségi viszony, hogy két vagy több állam között olyan feszült viszony alakuljon ki, amely a kultúrára vagy a sportra is rányomja a bélyegét. Elég csak az 1969-es futballháborúra gondolnunk, amely Honduras és Nicaragua között tört ki egy selejtezőmérkőzésen történt nézőtéri verekedés után. Már az első olimpián is csak az utolsó pillanatban csatlakoztak a németek a franciákkal való nézeteltéréseik miatt. Igaz, nem is hívták őket. Négy évvel később a párizsi játékokon emberi fekáliával kenték össze a nagy ellenfél sportolóinak ágyait, a házfalakra pedig mindenütt ezt mázolták: „Le a poroszokkal!” Amikor az I. világháború után először hívták meg a vesztes államokat, a megnyitón való felvonulásukat még mindig hívös közöny, megvetés fogadta Párizsban. Amikor a magyar Posta Sándor megnyerte a vívószámot, és egy francia újság interjút kért tőle, ő csak egy névjegykártyát nyújtott oda a riporternek, amin ez állt: „Megnyertem az olimpiát” – aztán becsukta maga mögött a szállodai szoba ajtaját.
Az ötvenes évek még javában a hidegháború jegyében teltek és ez alól a sporteseményeket sem lehetett kivonni. Helsinki olimpián a szocialista tábor nem is volt hajlandó az „imperialistákkal” egy faluban lakni. A kétpólusú világ harca négy évvel később Ausztráliában is folytatódott, bár ezúttal a Szovjetunió és az imént vérbe fojtott magyar forradalom volt a két főszereplő, ami a melbourne-i uszodában egy emlékezetes vízilabda-mérkőzésen öltött testet. Miután egy magyar játékos vérző fejjel szállt ki a medencéből, az együtt érző közönség majdnem meglincselte a szovjeteket. Azért nem minden politikai feszültség mögött kell halálosan komoly okot keresnünk! Az évszázad legjobb úszónőjének választott ausztrál Dawn Fraser az 1964-es tokiói olimpiai aranyérme után kissé emelkedett hangulatban úgy döntött, hogy Japánból szuvenírként hazavisz egy zászlót. Csakhogy az a lobogó, amit kinézett magának, a császári palota kertjében lengedezett. Fraser nem sokat teketóriázott, hanem átmászott a kerítésen és megszerezte a relikviát. Ez azonban óriási sértés volt az ázsiai nép szemében, amely komoly diplomáciai bonyodalmat okozott a két állam között. Ezt a NOB azzal igyekezett enyhíteni, hogy a neves sportolót 10 évre eltiltotta a nemzetközi versenyektől.
Misa maci magánya
A belügyeikben megsértett nemzetek sokszor az olimpiától való távolmaradás eszközével tiltakoztak. Már az ókorban is akadt hasonló eset. Amikor a szigorúságukról hírhedt versenybírók rajtakapták az egyik athéni öttusázót, hogy a győzelem érdekében megbundázta a meccseket, olyan hatalmas összegí pénzbüntetésre ítélték, amit városa méltánytalannak érzett, és bojkottálta a további versenyeket. Csak akkor voltak hajlandók fizetni, amikor a delphoi jósda azzal fenyegette meg őket, hogy másként soha többé nem fordulhatnak hozzájuk jövendölésekért.
Az újkori olimpiák történetében az 1956-os melbourne-i játékokon találkozhatunk először tömeges bojkottal, amikor a magyar forradalom brutális leverése miatt Svájc, Hollandia és Spanyolország jelentette be távolmaradását, míg a szuezi válság okán Egyiptom, Irak és Libanon mondta le a részvételt. Amikor a kommunista Peking hiába tiltakozott az ellen, hogy Tajvan mint Kínai Köztársaság vehessen részt a sporteseményeken, idő előtt hazarendelték képviselőiket. Az 1956-os malőrből tanulva a kanadai kormány 1976-ban Tajvan versenyzőit nemkívánatos szereplőnek tartotta, és a Kínától elszakadt ország sportolóinak távolmaradására hívott fel. Tizenhat afrikai ország pedig akkor mondta le a részvételt, amikor a NOB visszautasította azt a kérésüket, hogy Új-Zélandot zárják ki. Az óceániai szigetállam rögbicsapata ugyanis nem sokkal korábban az olimpiai mozgalomból apartheidpolitikája miatt kizárt Dél-Afrikában szerepelt. A NOB azonban nem kívánt beavatkozni, így az eredetileg tervezett 119 ország helyett mindössze 94 vett részt az olimpián Montrealban.
A leghíresebb bojkottok még csak ezután következtek. Amikor 1979 decemberében a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, az Egyesült Államok azonnal lemondta részvételét a következő évi moszkvai olimpián. Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár nem volt hajlandó engedni a követeléseiknek, így végül 63 ország tiltakozott távolmaradással a politikájuk miatt. A kommunista nagyhatalom mindent megtett azért, hogy elrejtse a világ elől az ország gazdasági nehézségeit.
Az üzletekben hús és banán került a pultokra, a jegyrendszert egy időre felszámolták. Az olimpiai színhelyek közelében az utakat is megjavították, hadd lássa a világ és a „nyugati fertő”, hogy a szocializmus legerősebb bástyája még sokáig állni fog!
„A fellobbanó láng diadalmasan hirdette, hogy az olimpiai eszme a súlyos megpróbáltatás után is győzedelmeskedett, felülkerekedett a nehézségeken, és elízte az ötkarikás mozgalom fölé tornyosuló sötét felhőket.” – írta a Pravda. A záróünnepségen azonban a moszkvai olimpia kabalafigurája, Misa Maci látványosan elsírta magát. Talán azon szomorkodott, hogy a négy évvel későbbi Los Angeles-i nyári játékoktól – a „kölcsön kenyér visszajár” elvén – a Szovjetunió és csatlósainak sportolói maradnak majd távol. Az indok persze elég átlátszó volt, mely szerint az amerikai kormány nem volt hajlandó garantálni a szocialista sportolók biztonságát. Ahogy a NOB-nak írták: „széles körí kampány indult a szovjet részvétel ellen, különféle reakciós, emigráns és vallási csoportok szervezkednek, és olyan hamis állításokat is terjesztenek, hogy a szovjet küldöttség részvétele Amerika biztonságát veszélyezteti”. Moszkva utasítására – ha nem is szívesen – végül 13 „csatlósa” is beadta a derekát, kivéve a renitens Romániát.
Az ezt követő olimpiákon már csak elvétve akadtak a távolmaradásukkal tiltakozó államok. A szöuli olimpiáról Észak-Korea még csak nem is tudósított, sőt azt terjesztették, hogy kolerajárvány tört ki déli szomszédjuknál. Sydneyből a tálibok uralma alatt álló Afganisztán hiányzott, mert a Koránra hivatkozva a kormány felfüggesztett minden sporteseményt. Az iszlám forradalom után pedig Irán tiltotta meg sportolóinak, hogy elinduljanak olyan versenyen, ahol izraeli ellenfelet kaphatnának.
Fekete Szeptember
A diplomáciai bonyodalmak ugyan okoztak néha kellemetlenséget a politikától mereven elzárkózó sportolóknak is, de emberéletben szerencsére sokáig nem esett kár. Az 1968-as mexikói olimpia már rossz előjel volt. Az ottani diákok egy csoportja megpróbálva kihasználni a nemzetközi sajtó figyelmét, tiltakozó megmozdulásokat szerveztek a tekintélyelví kormány uralma ellen. Az uralkodó párt azonban brutálisan reagált a tüntetésekre, és a verseny zavartalan lebonyolításának ürügyén belelövetett a tüntetők tömegébe. Több mint kétszáz halottról tudósítottak a híradások, ám a játékok hamar feledtették a szomorú eseményeket. München azonban az 1972-es borzalmakkal örökre beírta magát az olimpiák fekete krónikájába. Már javában zajlottak az ötkarikás játékok, amikor eljött szeptember 5-e. Hajnali 5-kor néhány álarcos fegyveres mászott át az olimpiai falu kerítésén.
A biztonságiak ugyan messziről látták őket, de azt gondolták, hogy csak valamelyik éjszakai szórakozóhelyről hazatérő sportolókról van szó, ezért nem igazoltatták őket. Így minden nehézség nélkül jutottak el az izraeli csapat szálláshelyére. A szobákba lopott kulcsok segítségével jutottak be, ám a zajra felriadt az egyik ott alvó, aki riasztotta a társait. Együttes erővel próbálták kiszorítani a terroristákat a szobából, ők azonban AK–47-esekkel válaszoltak. A kialakuló dulakodásban két izraeli súlyemelőt halálos lövés ért, néhányan azonban kiugrottak az abla-kon. A támadók végül kilenc túszt ejtettek, akiket gúzsba kötöttek. A rendőrséget 1/26-kor értesítették a túszejtők, akik, mint kiderült a Fekete Szeptember neví palesztin terrorszervezet tagjai voltak. A foglyok életéért cserében 200 Izraelben bebörtönzött társuk szabadon engedését követelték. A német mesterlövészek azonnal körülvették a falut. A sajtó is értesült az eseményekről, így a világ élő adásban láthatta a drámát. Nehéz tárgyalássorozat után a hatóságok szabad elbocsátást ígértek nekik, de csak az időt akarták húzni. Késő este két helikoptert bocsátottak a terroristák és a túszaik rendelkezésére, és azt ígérték, hogy a fürstenfeldi repülőtérről egy Boing utasszállítóval mehetnek tovább Kairóba. Amíg két túszejtő elindult, hogy megvizsgálja a repülőgépet, 1/211-kor hirtelen kialudtak a fények, és a rendőrség mesterlövészei tüzet nyitottak a merénylőkre. A terv azonban balul ütött ki, mert a rendőrség csak későn fedezték fel, hogy nem öt, hanem nyolc fegyveressel van dolguk, így mielőtt az összes terroristát „leszedték” volna, sikerült nekik kézigránátokkal felrobbantani a helikoptereket a bennük ülő túszokkal együtt, akik közül egy sem maradt életben. Másnap a NOB-elnök kijelentette: „Meg vagyok győződve arról, hogy egy marék terrorista nem tehet pontot az eszmére. A játékoknak folytatódniuk kell!”
A XX. század végén újból felrémlett az arab terrorizmus veszélye, ezért az 1996-os atlantai olimpián különösen nagy gondot fordítottak a biztonsági intézkedésekre. A megnyitó előtt egy hónappal ugyanis lezuhant egy személyszállító repülőgép New York partjainál, s a szervezők már akkor terrortámadásra gyanakodtak. Emiatt több mint 10 000 rendőr és 2500 FBI-ügynök vigyázott a sportolók biztonságára. A stadionba és egyéb sportlétesítményekbe, valamint az olimpiai faluba csak a kártyával rendelkező személyek léphettek be, és még őket is tetőtől talpig átvizsgálták. Mégis bekövetkezett a tragédia. Július 27-én éjszaka több ezren gyíltek össze az Olimpiai Parkban, hogy együtt ünnepeljék a sportolók sikereit. Egy óra körül egy akcentussal beszélő férfi telefonon bejelentette, hogy bomba fog robbanni a helyszínen. Amikor a tízszerészek diszkréten átvizsgálták a parkot, egy gyanús csomagra lettek figyelmesek, amelyet elszállítottak a helyszínről, de semmit nem találtak benne. Néhány perccel később a német ZDF-csatorna éppen interjút készített az amerikai úszónővel, Janet Evansszel, amikor hatalmas robbanás történt a háttérben. A tévétársaság tovább forgatta az eseményeket, és felvette, ahogy a sérültek kétségbeesetten keresték a menekülés útját. Mint később kiderült, a csőbombát egy amerikai szélsőjobboldali szervezettel szimpatizáló férfi, Eric Robert Rudolph készítette. Edith Whartont idézve, az ártatlanság kora véget ért. Az egykor a béke jelképének tekintett olimpiát ettől kezdve a legmagasabb fokú biztonsági intézkedésekkel védik világszerte.
Röptetés és lobogó
A sok negatívum mellett nem szabad azonban megfeledkeznünk azokról a törekvésekről, amelyek éppen e nemes eszme megvalósulása jegyében születtek! Mintegy az I. világháború borzalmait ellensúlyozandó az 1920-as antwerpeni nyári játékokon vonták fel először az ötkarikás lobogót, és itt röptettek először békegalambokat is. Egy évtizeddel később megszületett egy új fogalom: az olimpiai falu, ahol a sportolók együtt éltek vallás és bőrszínre való tekintet nélkül, és még a hagyományosan szemben álló nemzetek fiai és lányai közt is barátságok szövődhettek. 1952-ben már a hidegháború jegyében történt egy furcsa incidens Helsinkiben. A megnyitón a veHrsenyzők felvonulása előtt egy fehér lepelbe burkolózott hölgy szaladt fel a díszemelvényre, és a mikrofont megragadva a békéről kezdett el szónokolni. Amikor a szervezők rájöttek, hogy ez nem a mísor része, azonnal letessékelték onnan. Még meghatóbb dolog történt négy évvel később Melbourne-ben. A játékok alatt egy 17 éves kínai középiskolás fiú levelet írt a NOB-nak, amelyben azt javasolta, hogy
a záróünnepségen a sportolók már ne saját zászlóik alatt, társaiktól elkülönítve vonuljanak fel, hanem együtt,
kart karba öltve, hogy ezzel is jelképezzék az összetartásukat és a határokon túl nyúló barátságot. Az is mindig örömteli eseménynek számított, amikor egy nép, amelyet a nagyhatalmi politikának köszönhetően két államba kényszerített a rossz sorsa, a játékokon felül tudott emelkedni ezen a helyzeten és egy zászló alatt versenyeztek. Így történt ez 1960-ban a két német állam, vagy 2000-ben a két Korea esetében is. Talán ha Kína megengedné, hogy tibeti állampolgárai saját zászlójuk alatt versenyezhessenek, ezzel a gesztussal kifoghatnák a szelet a tiltakozók vitorlájából. §
