Minden lakásban megtalálható, hétköznapi bútordarab. Formájának változásait inkább a divat szeszélyei irányították, mintsem rendeltetése. Pedig jól tudjuk, hogy funkciója távolról sem szorítkozik nyugodt pihenésünk biztosítására…Az ember életének mintegy harmadrészét vízszintes helyzetben, fekve tölti. Nem szabad tehát különösebben csodálkoznunk azon, hogy milyen előkelő helyet foglalt el az ágy mindenkori berendezési tárgyaink rangsorában.
Első pillantásra aligha gondolunk arra, hogy ezen a hétköznapi bútordarabon milyen sok biológiai tevékenység és esemény játszódik le: a fogamzás, a születés, a pihenés, a szerelem, a betegség, a halál. Persze, a fogamzás létrejöhet akár egy sodródó csónakban is, meghalhatunk egy robogó gépkocsi foglyaként, és születhetnénk akár egy sugárhajtású gépen is, de egyik sem nevezhető szokványos szintérnek: a fogamzás, a születés és a halál gondolkodásunkban mindig valamilyen fekvőhelyhez kapcsolódik.
Fejrészét megemelték
A lépésről lépésre kibontakozó emberi civilizáció történetében az ágy az egyik olyan tárgy, amely jelzi a különböző kultúrák sajátosságait, fejlettségük fokát. Az ember megjelenésétől kezdve az évezredek során az ágy nagyon változatos formákat, terjedelmet mutat, szorosan kapcsolódva a környezethez, az ízlés, a képzelőerő fejlődéséhez.Az őskorban, vagy a primitív társadalmakban, az éghajlattól függően az ember összegyíjtött falevelekből készített almon vagy állatbőrökön aludt. Az első fekvőhelyként használt tárgy az afrikai, ázsiai és polinéziai népek ősrégi, fából készült fejtámasza volt. Az első igazi ágyat ismereteink szerint az ókori Egyiptomban használták, s annak közönséges, mindennapi változatán kívül – ez alacsony, gyékénnyel vagy összefont szíjakkal rugalmassá tett fekvőhely volt – az egyiptomiak olyan ágyakat is készítettek, amelyek a halottak sírkamráiba kerültek a síron túli élet, a lélekvándorlás hiedelmeinek megfelelően.
A görögök díszágyának leírását az Odüsszeia 23. énekében olvashatjuk: „… az olajfának lombját vágtam le utána, / és törzsét gyökerétől kezdve simára faragtam / érccel jól, s értőn, hosszat csaptatva zsinórral, s ágylábbá kifaragtam, a fúróval kilyukasztva. / Innen kezdtem az ágyat emelni, amíg befejeztem, / díszítvén elefántcsonttal, meg arannyal-ezüsttel; / s bíbortól ragyogó szíjat feszítettem az ágyra”. Ez a fekvőhely hasonló az egyiptomihoz; négy lábát bronzzal díszítették, a derékaljat szíjak, hevederek tartották, fejrészét megemelték. Később, a hellenisztikus korban, ülésre is használják az ágyat, elsősorban lakomák idején, és ezzel egyidejíleg kezdik alkalmazni a különböző fémeket, eleinte egyes részei, majd idővel csaknem minden eleme fémből készül.
A római és az etruszk ágyak is hellenisztikus típusúak, de alacsonyabbak. Több változatuk is ismeretes: cubiculum, coenaculum, triclinium volt a nevük, utóbbira a fennmaradt adatok tanúsága szerint olyképpen heveredtek le a jókedví asztaltársaságok, hogy testük súlyát hátravetett könyökük tartotta. A bizánci ágy is hordozza még a hellenisztikus kor alaki sajátosságait, oldalait azonban faburkolat díszíti, a fejtámlák magasabbra kerülnek, az ágylábakat faragás díszíti.
A legnagyobb fordulatot a középkor jelenti az ágy történetében. A miniatúrák, falfestmények, szobrok tanúsága szerint e kor alkotásait túlzás nélkül megilleti a remekmí jelző. A baldachinos vagy mennyezetes ágy XIV. századi eredetí – ehhez zsámoly vagy kisebbfajta lépcső is szükségeltetett, mert másként nem is lehetett megközelíteni az impozáns építményt. A magasra került derékalj szélén padként is használható ládák helyezkedtek el – az ágyak tulajdonosai ezekben tartották ruháikat.
Franciásan sírszerí
A reneszánsznak a mívészeteket megújító pezsgése az ágyakat sem hagyja érintetlenül: pompázatossá és még impozánsabbá varázsolva az alvás helyét. Fejrészét még jobban kiemelik a kuszán indázó, virágdíszes faragások, a festett ágymennyezetek és az ezt tartó oszlopok. Oszlopai gyakran csavartak, mennyezetét drága kelmék borítják, s róla körös-körül sírí redőkben nehéz függönyök ereszkednek alá. Ekkor jelenik meg a mai dívány elődje, amelyet nem éjszakai pihenésre, hanem üldögélésre használtak. A barokk szülővárosa Róma. Innen terjed el Európában és hoz olyan változásokat, melyek a fekvőhelyeket sem kerülik el.
A fényíző XIV. Lajos-stílusú barokk, a XV. Lajos korabeli modoros rokokó, valamint a klasszicizáló XVI. Lajos-stílus közös jegyeket is mutat: az ágyat övező oszlopok kígyózva futnak fölfelé, hogy ott egy csigadíszben fejeződjenek be, a fejtámlák díszítményei összefonódnak, felkunkorodnak, a függönyöket mértéktelenül fölékesítik, és a méretek már szinte nyomasztóak. Ebben a sajátos barokk légkörben születnek és terjednek el a különféle ágytípusok; egységes jellemzőjük a magas mívészi színvonal. Az úgynevezett en housse ágy (jelentése: beburkolt, betakart) keretét a széles redőkben a mennyezetről aláhulló fátyolfüggöny teljesen eltakarja. Az entombeau ágy (furcsa elnevezése sírszerít jelent) fejrészénél mindössze két oszlop található, ezek támogatják a már kisebb terjedelmí baldachint, az á la duchesse elsődlegesen díszágy (a duchesse itt inkább kegyencnőt jelent), és mivel rendszerint a fal mellé állították, már nincsenek oszlopai. A lengyel ágy (nevét Maria Leszczinska királyné emlékére kapta) az 1750-es évek körül jött divatba. Ezt is a fal mellé helyezték; sarokoszlopai fémrudakban folytatódtak, melyek a középpont felé görbülve mennyezetet alkottak. A török ágy 1775-ben bukkan fel először. Ennek két szélső támlája szimmetrikusan görbül – ezúttal kifelé. Említésre érdemes még a zárt ágy, mely Észak-Franciaországban és Németalföldön készült. Nevét onnan kapta, hogy kis ajtócskák találhatók rajta, ha ezeket bezárták, az ágy egy nagy dobozra emlékeztetett. A XV. és XVI. századi szicíliai ágyak terjesztették el a kovácsoltvas használatát.
A Közép- és Közel-Keleten az ágyak szerepét többnyire gyékény derékalj, vagy a tehetősebb embereknél szőnyeg tölti be. A régi kínai fekvőhelyek viszont némi hasonlóságot mutatnak az egyiptomival; például a Ming-dinasztia idején a párnát felváltja egy kemény, fából vagy üvegből, esetenként porcelánból készített fejtámasz, amelynek alakját az alvó tarkójához idomították. Az ágyat fátylak takarják el a kíváncsi tekintetek elől.
Hármas önsanyargatás
Az ágy viharos érzelmek színhelye lehet a világ bármely részén, még a nem civilizációs gátlásokra épülő kultúrákban is sokszor babonás félelmek övezik. Ha egy ifjú busmannak nem sikerül elejtenie a kiszemelt vadat, nyomban arra gondol, hogy asszonya otthon másfajta vadat ejtett zsákmányul, és éppen vele szórakozik a hitvesi lombalmon. Az az ifjú pedig, aki egy öregember ágyába fekszik, elveszti férfiasságát – tartja a népi hiedelem. A közeli szerencsétlenség biztos jele sokak számára még ma is, ha valaki bal lábbal lép le az ágyról. A Közép-Kelet népei nagy részénél viszont az ágy fejét nem az északi irányba állítani szintén szerencsétlenséget jelent: ha más nem, legalább egy álmatlanul eltöltött éjszaka a következménye.
A hosszú téli éjszakák elválaszthatatlan és meghitt társa az ágy, mégis módfelett kellemetlen, ha az első pillanatban hidegnek és barátságtalannak mutatkozik. Felmelegítésére számtalan eszközt vonultat fel az emberiség: hevített téglákat, gyapjúba takart vasalókat, melegített cserepeket, készített meleg vizes tömlőket, míg meg nem jelent a modern segédeszköz, az elektromos takaró. Persze hagyományos módon is lehet ágyat melegíteni, mondjuk kettesben…Na de ha már benne vagyunk az ágyban, mi legyen rajtunk… Tény, hogy a ruha nélküli alvásnak nagy múltja van, illusztris nevek egész sorával.
A középkorban például a meztelenség a feddhetetlen erkölcs és a szüzességi fogadalom jele volt. De ez a tétel hamarosan a visszájára fordult, és az éjszakai fehérnemí finomságának mértéke az azt felöltő úriasszony erényességének a fokmérőjévé vált, alátámasztva ezzel is a mondást, miszerint ruha teszi az embert – még éjszaka is. Morus Tamás nagy mívében, az Utópiában, azt tanácsolja, hogy házasságkötés előtt a fiataloknak teljesen meztelenül kellene egymás előtt mutatkozniuk, hiszen ez a legbiztosabb módja egymás behatóbb megismerésének. A szerző mindezeket egy történettel támasztja alá, elmésen érvelve nézetei helyessége mellett:
„Egyszer, még kora reggel, beállít gazdámhoz Sir Roper azzal, hogy meg akarja kérni valamelyik lánya kezét. Ekkortájt még mind a két süldő lány jóízíen aludt egymás mellett egy ágyon, az apjuk szobájában, ahová nyomban be is vezették a nemes urat. Se szó, se beszéd, Sir Roper megfogta a takaró egyik szélét, és egyetlen mozdulattal lerántotta róluk. A lánykák a hátukon feküdtek, és hálóingük majdnem hónaljig felcsúszott alvás közben. Felriadva álmukból, rögtön megfordultak az ágyban, mire Sir Roper kijelentette: »Most már mindkét oldalukról láthattam őket«, és így teljes nyugalommal megtevé választását.”
Az éjszakai öltözék idővel egyre rafináltabb lett, s kultusza lassacskán odáig fajult, hogy megjelent fekete színí változata is, melynek viselése a gyászoló számára volt kötelező. Természetesen, a divat igazi mívelői jól felszerelt éjszakai ruhatárral rendelkeztek, tele köntösökkel, fejfedőkkel – az utóbbinál a szakértők szerint elengedhetetlen a csúcsán hagyott kis nyílás, melyen kiszállhat az éj folyamán az agy által kibocsátott pára. Elfogadott nézet, hogy a saját fekvőhelyet megosztani egy másik nemí személlyel (főleg, ha az fiatal és szép) annyit jelent, mint egy kölcsönös egyezség megkötése egy elkövetkező kellemes időtöltésre.
A szabály alól azonban néhány kivétel is ismeretes, mint például az egyház néhány hí szolgájáé, akik keskeny és kényelmetlen ágyaikon nagy szakértelmí hölgyikéket fogadtak, ám mindössze abból a célból, hogy így eddzék testüket, és ellen tudjanak állni a nap mint nap jelentkező kísértéseknek. Szent Anselmus (akinek szentté avatásában talán furcsa teljesítménye is közrejátszott) még ennél is messzebb ment: aligha irigylésre méltó éjszakáit két teljesen meztelen kéjnő oldalán töltötte anélkül, hogy akár egy ujjal megérintette volna őket. De tegyük félre az önsanyargatást – amely más-más módon ugyan, de bizonyos, hogy az ágyban fekvő mindhárom személyre vonatkozott –, és gondolkozzunk el a magától adódó kérdésen: milyen széles lehetett az a fekvőhely, ha három emberi test pihenni tudott rajta, bármilyen természetellenes volt is az a pihenés?
Gondolkodni és búcsúzni
Az ágy nemcsak alvásra vagy szeretkezésre alkalmas. Lehet rajta enni-inni is, amire már az ókori görögök is rájöttek, de elsősorban a rómaiaknál harapózott el ez a szokás. Sokkal kellemetlenebb, amikor egyes szülők büntetőeszközként, nevezetesen börtönként használják: ha a gyermek rakoncátlan volt, kénytelen a megszokott idő előtt lefeküdni, mellékbüntetésként többnyire teljes sötétségben. A gyermek ilyenkor könnyen meggyílölheti a büntetésben vétlen ágyat is. Az ágy bizarrabb fölhasználásához tartozik, amikor jármíként szolgál: egy pihent agyú angol feltaláló farmotorral szerelte föl az ágyát, de maga az ágyon való közlekedés nem új gondolat: Richelieu bíboros például mindennap ágyában fekve távozott a királyi palotából. Igaz, ezt a fekvőhelyet nem motor hajtotta, hanem izmos szolgák cipelték.
A szokásosnál jóval nagyobb méretí ágyak mindig is lenyígözően hatottak kire építészeti megoldásaikkal, kire a sok mindenre lehetőséget nyújtó tágas térrel, kire pedig az ágyon belül kivitelezhető, már-már építészeti szintí formai megoldások bonyolultságával. Egy francia udvari fekhely például mosóteknőt formázott, II. Lajos bajor király egyik ágya pedig egy székesegyházra emlékeztetett.Hosszasan lehetne sorolni azokat a híres embereket is, akik szokatlan célokra használták az ágyat. Rousseau, Voltaire, Swift és Mark Twain például legszívesebben fekve írt, s Churchill is nem egy mívét ágyban vetette papírra. Rossini annyira rabja volt az ágynak, hogy amikor állítólag egyszer a földre ejtette a kezében tartott partitúrát, képes volt újraírni az egészet, csak hogy ne kelljen fölkelnie. Nagy Sándor lehetett talán az első uralkodó, aki az államügyeket is ágyán heverve intézte. Példáját követték többek között Franciaország királyai is, akik trónus helyett egy emelvényen álló heverőn fogadták alattvalóik hódolatát.
Az ágy a legtöbb embernek tesz még egy utolsó szolgálatot is – mikor az jobblétre szenderül. A halálos ágyon minden mozdulat vagy kijelentés, amit a haldokló tesz, különös jelentőséget nyerhet. Persze, abban is az egyébként is híres emberek járnak az élen, hogy ki miként búcsúzik az életben maradóktól. Adam Smith angol közgazdászról jegyezték föl, hogy utolsó mondatával mintegy elnézést kért környezetétől: Uraim, azt hiszem, megbeszélésünket majd máskor, más alkalommal kell folytatnunk. Goethe, a német költőóriás pedig állítólag így szólt látogatóihoz élete utolsó percében: Kérem, nézzék el nekem, hogy pillanatnyilag a halálommal vagyok elfoglalva. §
- Seres fekvőhely
Az angliai Colnbrook Crane fogadóban állt és míködött egykor az iszákos alvók ágya, amely éjszaka, egy váratlan pillanatban, egyszer csak megnyílt a benne alvó vendég alatt (aki ezért az izgalmas élményért busásan megfizetett), beleejtve őt egy hatalmas tartályba, amelyben sört erjesztettek. A vendég így garantáltan berúghatott, a sörnek pedig állítólag csak jobb zamata lett tőle, így az ötletes fogadósnak egyre nagyobb lett a forgalma, s üzlete fölvirágzott.
- A beépített ágy
1959-es Earls Court-i bútorkiállítás nagy szenzációja egy görgőkre szerelt hitvesi ágy volt, habszivacs matracokkal, melyek helyzetét, kívánság szerint, egyszerí gombnyomással szabályozni lehet. Beépített villanyborotva, hangulatfény, készülék a függönyök és a szobaajtó nyitására-csukására, a rádió és tévé ki- és bekapcsolására, egy előre meghatározott telefonszám hívására, tea- és kávéfőző, ágytakaró, papucs – íme, a kellékek egy része, nem is szólva a beépített masszírozógépről.
