Magyar vitézek

A légió főleg XIX. századi jelenség, bár majd minden nemzetnél vannak XVIII. századi (a skótoknál XVII. századi) előzményei – s előfordulnak XX. századi utóképei is. Az előzmények azonban nemcsak idő-, hanem léptékbéliek is, vagyis mindig meg kell említenünk a csoportokat, az osztagokat is, különösen azért, mert a légiók gyakran utólag kapták az elnevezésüket, amikor már akár zászlóaljnyivá duzzadt a létszámuk. Ráadásul a legalább század, vagy zászlóalj nagyságú, saját vagy "idegen" parancsnokság alatt álló egységek nemzetisége ritkán egyöntetí; azokat az egység harctéri szellemét meghatározókról nevezik el (az olaszországi magyar légiókban is szolgáltak olaszok, osztrákok is). A motivációt, a vonzerőt az elszántság (és nem a zsold!) jelentette; a legkeményebben küzdő katonák voltak, s nem a modern háború "golyófogóit, ágyútöltelékeit" kell bennük látnunk, hanem a bátorság, a klasszikus katonai erények olyan megszállottait, akik akárkit nem is fogadtak maguk közé.

Jozef Bem, a mi "Bem apónk" (1794-1850) sorsa ilyen szempontból tipikus. A lengyel származású katonatiszt az 1830-31-es lengyel szabadságharcban a tüzérséget irányította; 1831-től francia emigrációban élt; 1848 októberében a bécsi forradalom egyik katonai vezetője; 1848 novemberétől a magyar szabadságharc tábornoka, az erdélyi csapatok parancsnoka; 1849-től török szolgálatban áll, ott kiérdemli az "aleppoi hős" címet s Murad Tevfik pasa néven Szíria katonai parancsnoka.

Híres huszárok
A kezdetről – a magyar lovasok legelső szerepléséről – Richelieu 1635. augusztus 6-án kelt levelében olvashatunk egy magyar lovascsapat szervezésének szükségessége kapcsán. A bíboros a "huszár" megnevezést kívánta átvenni, de a lovasságot akkor még "Cavallerie Hongroise"-nak nevezték. A Beaumont alezredes parancsnoksága alatt 1636-ban a Franche Comté-ban, majd következő évben Dole mellett mellvértben, sisakban vitézül verekedő öt magyar lovasszázadnak nagy része volt Landrecies bevételében.

A huszár nevet azonban a széjjelszórt Thököly-hadaktól 1690 után francia sereghez szökött feltínő egyenruhájú, csupaszra borotvált fejí, hajfonatos, nagy, görbe karddal hadakozó, rövid kengyelszíjjal, éles sarkantyúval, szélsebesen vágtató, az ellenséget ordításukkal is megfélemlítő ízig-vérig magyar lovasok viselték, akiket Luxemburg hercege mutatott be XIV. Lajosnak – aki báró Corneberg, német kalandort bízta meg egy magyar lovasezred megszervezésével. Mivel Corneberg elkártyázta a katonák zsoldját, rangjától megfosztották, s az ezred hamar feloszlott.

De mivel például a II. Rákóczi Ferenctől 1707-ben a francia sereghez csatlakozó Ráttky György is nagy dicsőséget szerzett magának és huszárjainak – fővezére, Villars marsall fogalmazása szerint: "Soha katonák jobban nem harcoltak, mint ezek, adja Isten, hogy a mi lovasságunk is ilyen szellemmel bírjon" – így a XVIII. század folyamán felállított tizenkét francia huszárezred közül hat teljesen magyar eredetí és magyar parancsnokok által vezetett volt. Abban az időben egyébként nem volt ritkaság, hogy egy hadseregben tömegesen szolgáltak más népek katonái is, sőt a legmagasabb vezéri állásokban is találni idegen, esetleg éppen az illető országgal harcban álló más nemzetbéli tábornokot, illetve főtisztet.

A franciák leleményét, nyitottságát bizonyítja, hogy Rákóczi katonáinak nyomát a későbbi hadseregek közül maradandóan szinte csak a francia hadseregben találhatjuk meg, bár a törököknél és a lengyeleknél is szolgáltak kuruc tisztek és közvitézek. A francia-magyar huszárok legnevezetesebbjei a Bercsényi-huszárok voltak (franciásan: Berchény). A 19 évesen, 1708-ban Rákóczihoz állt ifjú vezette be, hogy az addig laza egységet (ezredet) alkotó, egymástól független századok az 1720-as évektől kezdve az eszes, vaskezí, haditapasztalatokban bővelkedő tisztek vezetésével szilárd, fegyelmezett csapattá váltak. Bercsényi 1757-ben Európa akkori leghatalmasabb országának a marsallja lett. Honvágya visszahúzta Magyarországra, híségesküt kellett tennie Bécsben Mária Teréziának, de mivel elkobzott birtokait nem követelhette vissza és nem volt vagyona Magyarországon, visszatért Franciaországba, ahol 89 éves korában a Lusancy templomban díszes síremléket kapott.

Kiválóak voltak a kuruc vitézekből lett katonák is. Kiemelkedik közülük Tóth Ferenc, aki személyes bátorságával és hidegvérével meghiúsította az orosz hajóhad 1770-es Dardanellák elleni támadását, majd megkezdte a török erődítési munkálatokat. Az általa épített két erőd közül az egyiket még ma is "madzsar kaleszi"-nek, magyar várnak nevezik, amely még 1889-ben is a Boszporusz legjobban karbantartott vára volt. Tervének, a szuezi földszoros átvágásának megvalósítása a szultán váratlan halála miatt akadt el, azonban az ő tapasztalatai alapján szabtak irányelveket a francia gyarmati és kereskedelempolitika számára is. Mikes Kelemen leveleskönyvét Tóth mentette meg, s tanulmányozta át elsőnek; Törökországra és tatárokra vonatkozó emlékiratai pedig öt év alatt tíz kiadást értek meg.

Bravúros vágtázók
A porosz hadseregbe először I. Frigyes Vilmos keresett magas növésí embereket, ám Nagy Frigyes volt az, aki néhány száz vakmerő magyar huszár portyázása láttán felfigyelt arra, hogy "a magyar huszárság a porosz király elől még a Napot is majdnem elzárta". Kemény munkába kezdett. Megbízottai, ügynökei titkon még a Bécsben lévő huszártiszteket is arra biztatták, hogy lépjenek porosz szolgálatba. De kihasználták a protestánsokkal szemben Magyarországon megnyilvánuló vallási türelmetlenséget, és az előléptetéseknél kimaradó, önérzetükben sértődötteknek kínálkozó lehetőséget is. N

agy Frigyes rendelte el a lovasság rohamánál a vágtát, az ellenségre a lehető legnagyobb sebességgel történő rárontást, illetve azt kívánta, hogy a lovas száguldás közben a földről is bármit fel tudjon kapni, illetve, hogy a huszárok vágta közben is le tudják venni egymás süvegét. Ugyanakkor iparkodott a huszárok kedvében járni, elrendelte, hogy mindenki levonás nélkül megtarthassa magának azt, amit vitézségével és kardjával szerzett. 1759-ben már olyan sokan álltak porosz szolgálatba, hogy három színtiszta magyar huszárszázadot is fel lehetett állítani.

De nemcsak a menekülési kényszer, a becsvágy vagy a kínálkozó anyagi lehetőségek lelkesítették a magyar vitézeket, hanem a környező országok (és a távolabbi földrészek) szabadságharcai is. Az Ypsilanti herceg vezetésével 1821-ben kibontakozó görög szabadságharcba nemcsak Byron, a költő sietett, hanem a magyar ifjúság soraiból is sokan felkerekedtek. Feljegyzések maradtak fenn Dessewffy főhadnagynak, a görög hadtest 6. századparancsnokának a petai csatában való hősi haláláról, s az ugyancsak e csatában a görög szabadságért életét áldozó Fejős és Márk neví magyar fiatalemberekről. Kitínő harcosként említik a pesti Laszky Kristófot, aki az ún. "szent csapatban" harcolt, s több csatában is kitüntette magát, mígnem 1827. május 6-án elsett a Kollias hegyfoknál. Elismeréssel szólnak még Járvay Györgyről, Iványi Jánosról és Jeromos Jánosról is.

Báthory István lengyel király hírneves magyar zsoldos csapata lengyel érdekekért küzdött orosz földön; Grudzinski lengyel tábornok lengyel zsoldos serege viszont II. Rákóczi Ferenc zászlaja alatt harcolt. A XVIII. században gróf Benyovszky Móric ezredes, később lovassági tábornok tüntette ki magát leginkább, ő mentette fel ezredével 1767-ben a szorongatott krakkói várat. A hadmozdulatait villámgyorsan, meglepetésszeríen végrehajtó gróf később Vielicka alatt megsebesült, orosz kozákok kezébe került, de a lengyelek kétezer arany váltságdíj ellenében kiváltották. &#336 töretlen eréllyel harcolt tovább, az oroszokat Belc mellett tőrbe csalta és fényes győzelmet aratott. Az 1830-31-es felkelést már többen támogatták, hiszen a magyar országgyílésben nem kisebb emberek, mint Deák Ferenc, Nagy Pál, Kölcsey Ferenc szólaltak fel Lengyelország megsegítése mellett.

Az 1863-64-i (varsói) felkelésnél Kossuth légió felállítását kezdeményezte, azt azonban a lengyel kormány a külpolitikai bonyodalmaktól félve, udvariasan elutasította. Erre Kossuth a Galíciában (osztrák zászló alatt) szolgáló magyar huszárokhoz intézett lelkes kiáltványokkal elérte, hogy a lengyel határ szélén állomásozó magyarok nem akadályozták a felkelők ügyét, sőt segítették a csapatok érintkezését. Magyar légió nem tudott megalakulni, viszont a későbbi neves Bihar megyei ügyvéd és hírlapíró, a debreceni kollégiumból a harctérre szökő Hegyesi Márton egyik cikkében azt írta, hogy több magyar harcolt Lengyelországban, mint nálunk lengyel a 48-as szabadságharc alatt. Egy ideig Türr István is részt vett a felkelésben, ott volt a későbbi híres természettudós, Hermann Ottó, s "igen kitínt, mint gerilla vezér egy rejtélyes magyar, aki valódi nevét nem árulta el, s Aladár álnév alatt szerepelt".

Csillagos lobogó alatt
A George Washington vezette függetlenségi háborúban szívesen fogadták gróf Pulaski Kázmér brigadéros lengyel szabadsághős ezredének helyettes parancsnokát, Kovács Mihály ezredest, akiről a lengyel gróf a következőket írta Washingtonnak: "Biztosíthatom Excellenciádat, hogy soha sem lesz oka a belé helyezett bizalmat megbánni." Későbbi jelentéseiben is kiemeli a különösen támadások vezetésére alkalmas Kovácsot, aki számtalanszor vezetett önállóan harccsoportokat, míg 1779 tavaszán a Charleston körüli harcokban május 11-én egy kitörés alkalmával hősi halált nem halt.

&#336 az, akit Cyrus Vance, a magyar koronát 25 évvel ezelőtt visszahozó amerikai alelnök külön kiemelt a Parlament Kupolatermében tartott beszédében. &#336k ketten, egy lengyel és egy magyar alapították meg azt az amerikai lovasságot, amelynek állományjelzőjét, a fekete lófejet a mai amerikai helikopter hadosztályok is viselik. Az elődök előtt tisztelgő, csúcstechnikával felszerelt légi osztagok ma ugyanazt a funkciót töltik be, mint hajdan a könnyí lovasság (huszárok), gyorsak, mozgékonyak, s jelentős tízerejük révén hatékonyak.

Kiemelkedik még a Rákóczi szabadságharcban elesett Polerecki Franciaországba emigrált fia, illetve a szintén Lauzun-huszárok között küzdő Benyovszky Ferenc gróf, a világhírí kalandor unokaöccse, akinek Móricz neví bátyja szintén felajánlotta szolgálatait Washingtonnak, de az elnök udvariasan tudtára adta, hogy nem tart számot arra.

Különösen Kossuth amerikai utazása idején fordult a magyar szabadságharcosok figyelme Amerika felé. Az osztrák seregbe besorozott, vagy a kapituláció után élethivatásukat vesztett honvédtisztek közül többen hajóztak át, így Prágay János honvédszázados is, aki a komáromi kapituláció után nyolc magyarral 1851-ben Cuba szigetén résztvett a Lopez-féle sikertelen felkelésben. A polgárháborúban kb. 800 magyar szolgált, közöttük 80-100 tiszt, s valószíníleg egy kivételével valamennyien az északi, unionista seregnél.

A déli seregben mindössze egy Estván neví lovasezredes tevékenykedett rövid ideig. Külön magyar ezredeket az amerikaiak nem állítottak fel, a magyarokat két csapathoz, az Utassy Frigyes ezredes vezette Garibaldi-gárdához, illetve a Mihalócz Géza honvédtiszt szervezte Lincoln-puskásokhoz osztották be. Jellemző az amerikai hadvezetésre, hogy a megbízhatóságot, a fegyelmezhetőséget (előítéleteik alapján) magasabbra értékelték, mint az együtt harcolók magasabb harci szellemét, így nemcsak a magyarokat nem szervezték zárt egységgé, hanem néger zászlóaljakat is csak meglehetősen későn állítottak föl.

A szabadságharcban honvéd főhadnagyként résztvevő természet- és földrajztudós, etnográfus Xantus Jánost, mint közlegényt sorozták be a császári hadseregbe, de megszökött és Anglián át Amerikába érkezett. Vélekedések szerint Karl May róla mintázta Old Shatterhand figuráját Winnetou címí regénysorozatában. A legkiválóbb haditettet Zágonyi Károly volt székely huszártiszt hajtotta végre, aki a Kentucky környékéről származó legénységéből álló század élén 1861 október 25-én Springfield mellett bekerítette a déliek 1700 gyalogosát és 400 lovasát. Zágonyi a rohamot iszapos patakon, fakerítéseken keresztül, a fák mögül gyilkosan tüzelő ellenséggel szemben vezette, s harsány kiáltásával a következőképpen buzdította embereit: "Come on! Old Kentuck! I’m with you!" Az esemény Zágonyi halállovaglása néven maradt meg az amerikai hadtörténet lapjain.

De kiválóan küzdött Asbóth Sándor is, aki a háború végére elérte a tábornoki fokozatot, és azután az Egyesült &Aacutellamok argentínai követeként halt meg 1868-ban. A legmagasabb rendfokozatot, az altábornagyi rangot a magyarok közül Amerikában egy szegedi, Stahel (Számwald) Gyula érte el. Világos után bujdosott, előbb Londonban, majd Amerikában újságíróskodott, ám a háború kitörésekor németekből puskás osztagot toborzott, akikkel az első, illetve a második bull-runi csatában is sikeresen tartóztatta fel az ellenséges haderőt. Lincoln elnök személyesen dicsérte meg és léptette elő, továbbá a "Medal of Honour" kitüntetéssel tisztelték meg.

A főhaditörvényszék elnöke lett, valamint Japánban amerikai konzul, s 1912-ben bekövetkezett halálakor nagy katonai pompával helyezték örök nyugalomra az arlingtoni nemzeti temetőben. Kitínt még Fiala T. János, Bem őrnagya, aki nagy érdemeket szerzett Amerikában az erődök kiépítésében és a katonai térképek szerkesztésében. Figyelmessy Fülöp 1848-49-ben a Bocskay-huszárok soraiban vitézkedett, majd Olaszországban harcolt, ezt követően egyebek között az amerikai polgárháborúban Stahel altábornagy hadosztályában 15 huszárjával majd egy századnyi ellenséges lovast futamított meg.

Érdekes Dobozy Péter Pál életútja, aki 16 évesen megszökött a szemináriumból, s beállt honvédnak, majd tagja volt az olaszországi magyar légiónak és az amerikai hadseregben tüzér alezredes lett. Sólyom C. Lajos 1859-ben Solferinónál harcolt, s azután bujdosott ki Amerikába, s mivel a magyaron kívül még görögül, latinul, németül, lengyelül, oroszul, franciául, olaszul, angolul, törökül, héberül és arabul is beszélt, ezért tolmácsként alkalmazták, majd a Nemzeti Könyvtár főkönyvtárosa lett. Spelletics István hősi tetteiért a "Fort Donelson hőse" elnevezést kapta.

Garibaldi hősei
Az olasz újjászületés (risorgimento), az olasz hazafiak álma a Piemont-Szárd Királyság vezetésével kibontakozó mozgalom volt II. Viktor Emánuel király, illetve Cavour külügyminiszter vezetésével. &Aacutem nagy része volt ennek megvalósulásában a magyar katonáknak is.

Az olaszországi magyar légió Kossuth és olasz barátai tervei szerint első ízben, 1848 októberében még nem tudott megszerveződni, csupán egy ún. "magyar cohors" (zászlóalj) gyülekezett Velencében, s egy másik Nizzában. (A magyar szabadságharcban ez idő alatt báró Monti alezredes vezetése alatt küzdött az olasz légió; a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályával kitüntetett Jozef Wysocki parancsnokságával pedig a lengyel légió harcolt hazánkban.) A Radetzky győzelmei után kötött fegyverszünet értelmében az olasz kormány kénytelen volt a magyar légiót feloszlatni.

1859 nyarán azonban Klapka és Perczel Mór tábornokok vezetésével mégiscsak megalakult a magyar légió. A szervezés Genovából indult ki, s egy hónap alatt közel 600 fő gyílt össze, így néhány hét alatt már két zászlóaljat is alakíthattak. Július végére öt zászlóalj, 3200 ember állt Klapka parancsnoksága alatt, akinek környezetében ekkor már ott vannak a későbbi magyar légió legkiválóbb törzstisztjei: Türr István (1824-1908) és Teleki Sándor (1821-1892) ezredesek – ez utóbbi a koltói gróf, Petőfi Sándor barátja. Az ez évi rövid hadjáratot a villafrancai fegyverszünet azonban megakasztotta, s annak határozata szerint a légiót újból fel kellett oszlatni.

Giuseppe Garibaldi 1860. május 7-én Szicíliánál történt híres partraszállása indukálta a légió újraalakítását. A már 1859-i hadjárat alatt Garibaldi által megismert bajai születésí Türr 1860-ban Palermo elfoglalásánál döntő befolyással volt az eseményekre, akárcsak még néhány bátor magyar, s közöttük különösen Tüköry Lajos őrnagy, aki hősi halált halt. A város bevétele után Garibaldi Türr javaslatára hozzájárult a magyar légió alakításához és kezdetben 10 tiszt, 79 ember gyülekezett Mogyoródy őrnagy parancsnoksága alatt.

A magyar dandár azonban Éber Ferdinánd tábornok parancsnoksága alatt hamarosan mintegy 3200 embert számlált, ennek lovas osztagát (a később Amerikában feltínő) Figyelmessy Fülöp vezette. Garibaldi seregében a magyarok mindenütt, mint "elővéd harcoltak", s szeptember közepére Nápoly alá értek. A II. Ferenc király vezette Bourbon-hadsereg 44 ezer főjével szemben Garibaldi alig 22 ezer embert tudott felvonultatni, de ő kezdte a támadást október elsején. Az elkeseredett harcok után már-már válságossá vált a helyzet, amikor Türr hadosztályának sikerült betöltenie a harcvonal közepén keletkezett hézagot, s lendületes huszárrohammal visszaverni az erősebb gyalogos osztagokat.

A magyar légióra jellemző, hogy Garibaldi kénytelen volt azt még a csata befejezése előtt kivonni a tízvonalból, mert a rettenetes kézitusában az állományának jelentős részét elvesztette. Majd Garibaldi a következőképpen nyilatkozott: "A magyar veteránok olyan fegyelmezett nyugodtsággal mentek tízbe, mintha a gyakorlótéren volnának, rettenthetetlen bátorságuknak köszönhető az ellenség feltartóztatása". S ez tette lehetővé, hogy Garibaldi és II. Viktor Emanuel seregei október 26-án egyesülhettek. Ezt követően a magyar légiót Nápoly vidékén helyezték el szétszórtan, falvakban.

Az olasz légió történetének negyedik szakaszában, 1862-ben Türr tábornokot az olasz király átvette az állandó olasz hadsereg kötelékébe, s valószíníleg az ő javaslatára alkalmazták a magyar légió osztagait ebben az időben a Dél-Olaszországban dúló banda (briganti) mozgalmak megfékezésére. A magyar huszár- és vadász századok elismerésre méltóan küzdöttek, különösen kitíntek Amalfi város banditáktól való megtisztításánál. A város megmentőként ünnepelte őket, és parancsnokukat, Reinfeld őrnagyot díszpolgárrá választották.

Az ötödik fázist Garibaldi 1862-es újbóli partraszállása indította. A légió megmaradt töredékeit Türr 1862 decemberére átszervezte, s a jelentkezőket az olasz katonai szabályok, az olasz büntetőtörvények alá helyezte, s a többi olasz csapattal azonos elbánást biztosított nekik. A legénység egy évi szolgálatra kötelezte magát. &Uacutejból összeállt a légió 72 tisztből és 1805 főnyi legénységből, előbb Telekessy József, majd Földvári Károly ezredes parancsnoksága alatt. Ruházatuk magyaros volt, de a zsinórozás az olasz bersaglieri zsinórozáshoz hasonlított; felépítése szerint gyalogságra, vadászokra, huszárokra és tüzérségre oszlott, s a gyalogságot hivatalosan is "honvéd" névvel jelölték.

A légió parancsnokságának bélyegzőin és a hivatalos iratok fejlécein a Szent István koronával és a cserfa lombokkal díszített magyar címer volt látható. A magyar emigráció vezetőinek egymással való békétlenkedése azonban sajnos a légióra is kihatott, ráadásul kisebb összeesküvés szerveződött: a légió lényegében megtagadta az engedelmességet s Magyarországra kívánt hazavonulni. Erre az olasz hadügyminiszter az alakulatokat elválasztotta egymástól, s az ország különböző helyőrségeibe osztotta be – s közben az Abruzzokban garázdálkodó bandák ellen is bevetette – a magyar csapatokat.

1865-66 fordulójára abbamaradt "a politizálás", a magyarok újból kitínő, merész harcosokká váltak, ám az 1866-i hadjáratokban a légió csekély létszáma miatt már nem jelentett katonai erőt, s a harctéri események egyébként is olyan gyorsan zajlottak, hogy bevetésére már nem is lett volna idő.  Az olasz egységet megpecsételő békekötések után a magyar emigráció vezetői úgy vélték, hogy az itáliai magyar légió további fenntartása céltalan és lehetetlen. Az olasz hadügyminiszter a légió feloszlatását a lehető legtapintatosabban hajtotta végre, a tisztek valamennyien kiváltságos bánásmódban részesültek és a légió két zászlóját az utolsó parancsnok, Földváry ezredes, ünnepélyesen átadta a torinói királyi fegyvertár őrizetébe. §

• Világjáró hadfik
  Nyugatom legtovább Mexikó nyugati partjaiig jutottak a magyar légiók az 1861-67-es mexikói háború során, amelynek "eredménye" a magyar csapatok által is támogatott Miksa császár kivégzése illetve Juarez elnök győzelme volt. A bécsi hadügyminisztérium tudtával indult toborzás során hazánkból annyian jelentkeztek, hogy sok önként jelentkező tiszt a légió legénységi és altiszti karában szolgált. &Oumlsszesen 15 kisebb-nagyobb csatában vettünk részt, s a magyar veszteség 177 fő volt: "elesett 2 tiszt és 34 közember, hadifáradalmak és betegségek következtében elhalt 52, eltínt 26, hadifogságba esett 63 ember." Délen legmesszebb a búr háborúban harcoltak magyar önkéntesek 1899-1902 között.

  A dél-afrikai hollandok angolokkal szembeni megsegítésére 14 magyar indult, bár több szimpátia megmozdulás is volt Budapesten. Közülük Luzsénszky Félix, Simon Vilmos korábban a Monarchia tisztjei voltak, míg a hősi halált halt Szigethy Lajos azelőtt tényleges honvéd-főhadnagy volt. Keleten Kínába, a boxerlázadás leverésére 1900-ban négy osztrák-magyar felségjelí hajó indult: a Zenta, a Mária Terézia, az Erzsébet és az Aspern. A leghevesebb harcokat a Pei-Ho folyó torkolata közelében fekvő Peitang erőd elfoglalásánál vívták. A Mária Teréziáról partra szállt különítményből pedig a későbbi honvédelmi miniszter fia, Papp Lajos hadapród is aknára lépett, s meghalt. A nemzetközi csapatok tisztelgése mellett helyezték örök nyugalomba a katonai hivatásának teljesítése közben elhunyt ifjút.