A múlt század elején páratlan keletje volt a hamiskártyás tudományának. A sipista komoly képesítést kapott, mire a kártyaasztal mellé ülhetett. Bravúrosan ügyes volt, a lapok finoman és tünékenyen játszottak az ujjai között, siklottak és táncoltak, pörögtek a kezében úgy, hogy senkinek
még csak eszébe sem jutott, a kártyamester csúnya átverésre készül. A hamiskártyás olcsó kis trükköket agyalt ki, pofonegyszerû, arcpirító csacskaságokkal vágta át partnereit. Sipista nyelvet használt, sipista jelrendszerrel dolgozott, sipista mimikára és sipista gesztusokra okította cinkostársait. Néha peresze az ő eszén is túljárt egy fiatal, fürge és szellemes csaló – ilyenkor a hamiskártyás világraszóló revánsot vett…Íme, egy kis lecke…
A sipista, avagy a hamiskártyás az egyik legdivatosabb foglalkozás volt a XX. század első évtizedeiben. Pesten és Budán nap mint nap bukkantak fel a szakma mûvelői. Mire egy becsületes játékos kártyázni indult, már két sipista is kiszagolta – ki tudja honnan? – a zsebébe csúsztatott bankókat, s uzsgyi, masíroztak utána. A sipisták pontosan tudták, kit lehet könnyen kifosztani, név és cím szerint ismerték áldozataikat, sőt, azt is tudták, az illető mikor jut fizetéshez, hánykor veszi át a bérét, s mikor indul játszani. Óramûpontossággal dolgoztak, behálózták a főváros kaszinóit, játéktermeit, bûnbarlangjait, kártyatanyáit.
Ha egy hamiskártyás családot alapított, s mondjuk született neki hat-nyolc gyermeke, bizonyos, hogy mind a hat-nyolc csemete – nemétől függetlenül – már négyéves korában remekül forgatta a kártyát, villogó szemekkel, vigyorogva csapta át a szomszédkölyköket. Eleinte csak gombért – a gombfocihoz – aztán érméért, majd pengőért is játszhatott. A beavatás úgy hétéves kora körül volt. Akkor apjuk elvitte a születésnapos sipista tanoncot egy kártyapartira, ahol a gyermek – addigra csalhatatlan szimatával – pácienst szemelt ki magának, játszmára hívta, majd az apjától tanult trükkökkel becsapta. Ha a sipista kölyök lebukott, legalább még két évig tanulnia kellett az újabb megmérettetésig.
Miből állt a hamiskártyás tudománya? Elsősorban a cinkelésből. Mi is könnyen megtanulhatjuk: vegyünk egy pakli, új kártyát. A hátsó, rézsutolt oldal mindig sokkal simább, mint a képes oldala. Ujjbegyünk segítségével pillanatok alatt megtanulhatjuk ezt. A kártya szélei és a sarkai ugyancsak simák és élesek. Vegyünk egy ügyes kis kést, és húzzuk végig a széleken. Úgy, hogy csak ujjunk érezze a változást, s szemmel ne legyen észrevehető! A nagyobb értékûeket – ászokat és a tízeseket – a lapok függőleges széleinél faragjuk meg. A kisebbeket a vízszintes széleken fabrikáljuk. Így egy csapásra megkülönböztethetjük valamennyit egymástól, anélkül, hogy a pakliba látnánk.
Egy másik gyakori trükkhöz egy aprócska botra van szükség. Vízbe mártjuk, s végighúzzuk a lap hátulján.
Vigyázat! Nem karcolunk, csak erősen rányomjuk a papírra. Így a lap fényes mázában egy alig látható vízjegy keletkezik. A sipista ezekből a vízjegyekből pontosan látja, kinek milyen lap van a kezében. A festékpont eljárás is hasonló, szinte láthatatlan nyomokat hagy. Régen a kártyák hátulja mindig sötétkék vagy vörös mintázatú volt. A sipista festéket vásárolt, s apró pöttyöket helyezett el az adott lap hátulján, a mintázatban. Ezek a hozzá nem értőnek fel sem tûntek, ő azonban pontosan tudta, hogyan is áll a játszma. A cinkelés egyetlen hátránya, hogy csakis napfénynél hatékony. Sötétben ugyanis vajmi kevés látszik a kicsiny pontokból, foltokból, vízjegyekből.
A probléma áthidalására találta ki egy eszes sipista a viaszolást: a kártyalapokat ketté – figurás felére és hátuljára – választotta. Egy olvadt viaszba mártott tûvel a hátsó lapba apró lyukat nyitott; a lyukban a viasz megszilárdult. Ezután összeragasztotta a lapokat. A szúrás nyoma nem látszott, ám ha a hamiskártyás végigsimította a lap hátulját – akárcsak egy homokszemet – kitûnően érezte a viaszpontot. A szemecske pedig megsúgta gazdájának, mi is van a másik oldalon. Hallani még olyan csalókról, akik titkos zsebekből, ingujjakból húztak elő idegen kártyát, ám a valamirevaló pesti sipisták az efféle trükköket nem kedvelték, és nem is alkalmazták. Túl könnyûnek, egyszerûnek tartották, így lenézték, sőt el is ítélték. Ôk becsületesen megdolgoztak minden egyes lapért, és így a győzelem is sokkal édesebb volt.
Ne felejtsük el, hogy cinkelni csak akkor lehet, ha az ellenfél oszt, a sipista pedig egyedül játszik. Ha több partner ül az asztal körül, a csalónak más módszert kell bevetnie. Például cinkosokat alkalmaz. A sipista cinkosa az ellenfelek háta mögé állt, belenézett lapjaikba, majd előre megbeszélt jelekkel tudósította a csalót a lapállásról. Ilyen jel volt a szivar jobbra-balra mozgatása, az orr, az áll megérintése, az óralánc babrálása, a köhintés, a szájhúzogatás, az okuláré lengetése. A cinkosok megállapodásától függött, hogy magyarul, németül, netán halandzsanyelven cserélnek eszmét. Ebből azonban problémák adódtak. Gyakran előfordult, hogy egy asztalnál több csaló is helyet foglalt, s mindegyik a saját kibicével dolgozott. Míg az egyik úr a hasát fogta, vagy a szakállát pödörgette, a másik alig érthető német mondatokat motyogott, a harmadik pedig felesége egészségi állapotáról tájékoztatta a résztvevőket. Egy ilyen alkalommal egy úr odaszólt az asztalnál ülő játékosnak: „vehet még lapot, csak tizenöt van nála!” majd később: „jó, álljon meg!” A férfiú nyíltan végigsúgta a partit, a többiek pedig szemrebbenés nélkül játszottak tovább, meg sem hallották a cinkost, annyira lefoglalták őket saját súgóik. Ám ha mégis észrevették volna, valószínûleg akkor sem hisznek a fülüknek. Bizonyosan azt gondolják, hogy egy újabb cinkos trükkről van szó.
Kossuth csapdában
Posch Ferenc Lajos Emil (és még ki tudja hány névre és utónévre hallgató) úr hivatalnok volt. A cilinderes, lakkcipős, selyemharisnyás férfi mindig is kedvelte a jólétet, az előkelő helyeket és a szép színésznőket. Aztán hirtelen nagyobb vagyont örökölt, ami után még cifrább ruhákra, még elegánsabb éttermekre, és drágább színésznőkre is futotta. Addig pazarolt, költekezett, utazgatott, amíg mindenét felélte. A pénz elfogyott, a hivatali szoba azonban már túl szûk volt neki, és addigi pazar életét sem adta alább. Felkereste tehát az egyik legismertebb hamiskártyást, és hitelre leckéket vett tőle. Hat hónap alatt kitanulta a sipista mesterséget, a cinkeléstől a kibicelésig. A furfangos Posch első meccsét tanítójával játszotta, s első meccsükön annyi pénzt nyert tőle, ami a hat hónapnyi tandíj hitelét pontosan kiegyenlítette. Posch neve hamarosan a hírhedt hamiskártyások rendőrségi listáján díszelgett. Nagymaroson élt, ott fosztogatta a családapákat, de dolgozott a riviérán, Párizsban és Berlinben is a Tibolth Leo és Lőwy Jakab (ugyancsak ismert sipisták) társaságában.
Árulkodó album
Egy alkalommal Székesfehérváron Posch Emil báró néven tûnt fel, s egy homoktéglagyár létesítése miatt kereste fel a hatóságokat. Székesfehérvár polgármesterének tetszett az ötlet, tárgyalni kezdtek az ügyről, szerződéstervezetet írtak alá. Időközben egy fehérvári rendőr a hamiskártyások albumában meglátta a báró fotóját, és azonnal jelentette a polgármesternek. Miután a fehérváriak kidobták az álbárót, még neki állt feljebb, és többmilliós kártérítést követelt a várossal szemben. A pert elveszítette, üres zsebbel utazott tovább. Herkulesfürdőre ment, bankot alapított, ám a bank híre hamar eljutott Fehérvárra. Az ottaniak értesítették a fürdőbiztost, aki bezáratta Posch bûntanyáját. A fotóalbumoknak és körözési nyilvántartásoknak köszönhetően a hamiskártyások egy idő után mindenhol akadályba ütköztek, lelepleződtek, és pillanatok alatt kitudódott tevékenységük.
Posch azonban vakmerő volt, és mindig akadt egy új ötlete. Az újságok szalagcímben hozták, hogy a néhai miniszter, Kossuth Ferenc gyógykúrára utazik a pöstyéni fürdőbe. Néhány nappal korábban két elegáns úr is szobát vett ki a gyógyszállóban. A fürdő detektívjének gyanús volt az idősebbik alak. Mintha már látta volna valahol. Budapestre utazott, s meg is találta a sipisták nyilvántartásában a magát mérnöknek kiadó Poscht. Azonnal jelentette Winter Lajos igazgatónak, hogy egyik vendégük hírhedt hamiskártyás, aki minden bizonnyal fogásra készül – a szállóban. Az igazgató egyenként figyelmeztette a vendégeket.
Ám Poscht lehetetlen volt kivédeni! Mindenre előre gondolt. Pöstyénben barátjával felkeresték a legszegényebb fürdőorvost. A doktor szinte a kezüket csókolta meg, amikor bejelentkeztek hozzá. Posch és társa pedig úgy tettek, mintha valóban szörnyû fájdalmak gyötörnék őket. Egyiküknek a háta fájt, ha leült, alig tudott felállni, a másik a lábát vonszolta. Túljátszották szerepüket, de ez a doktornak nem tûnt fel. Alávetették magukat a kúrának, betartották az előírásokat, s végtelenül hálásak voltak a doktornak. Elmondták neki, hogy a gyógyszállóban milyen ridegen bánnak velük. Nem csak a betegekre, de a főigazgatóra is panaszkodtak. Az orvos a főigazgatótól magyarázatot kért. Winter roppantul csodálkozott, hogy a csalók mégiscsak betegek. A doktor azt is közölte vele, hogy a becsületes férfiúk rossz hírét kelthetik a szállónak – ahol gorombán és méltatlanul bántak velük. Az igazgatónak tehát lépnie kellett. Meginvitálta a két urat a szálló teraszára, s nyíltan, a betegek előtt borozgatott velük. A fürdőző publikumnak ezek után kétsége sem volt afelől, hogy Posch és a barátja ízig-vérig becsületesek. Kezdődhetett tehát a kopasztás! A két szélhámos alig várta, hogy a kártyaszenvedélyéről híres Kossuth Ferenc megérkezzen. Asztalhoz ültették, és ezreket szedtek ki a zsebéből. Az igazgató pedig tehetetlen volt. Különböző cselekkel próbálta elcsalni az uraságot a sipistáktól, ám ez sehogyan sem sikerült. Posch és társa még aznap éjjel elillant. Becsületükre legyen mondva, hogy a fürdőorvosnak utólag megküldték a fizetséget. Szolgálataiért igazán megérdemelte!
a kereskedő visszavág…
Nézzünk szét a budapesti kártyaasztalok körül. A sipisták törzshelye a Makkhetes volt, továbbá az Aranykéz barlangban és a Vadászkürt szállóban is gyökeret vertek. Módszerüket jellemzi egy nagyon tipikus eset, mely egy budai kereskedővel történt. A régi pesti kártyások ismerőjétől, Alvinczy Sándortól maradt fent a történet. Sz. S. kereskedő éppen üzletében dolgozott, amikor beállított hozzá egy elegáns, cilinderes, sétapálcás úr. Nem kertelt, azonnal a lényegre tért. Egy fiatal lány ügyében jött, aki a minap járt az üzletben. A lány szép, ébenfekete hajú, keskeny ajkú, mandulavágású szemû. Az úr is biztosan emlékszik rá. Sz. S. kutatott emlékeiben, aztán jobb híján, hogy meg ne sértse a férfit, bólintott: Hogyne! Tehát, folytatta az ismeretlen, ez a leányzó visszavonhatatlanul szerelmes lett. Szenved és zokog, zokog és szenved. A kereskedő együtt érzően sóhajtott, bár nem tudta, mi köze van az ügyhöz. Ám a cilinderes közölte vele: Ön miatt szenved a hölgy!
Sz. S. most még kevésbé értette a történetet, de a férfi már folytatta is. „A nőcske nem csak nagyon szép, de nagyon gazdag is. Szívesen önhöz menne feleségül.” Sz. S. erre karon ragadta az uraságot, megsúgta neki, hogy ő bizony csak alig-alig emlékszik a lányra, de ha valóban olyan gyönyörû, és olyan szerelmes, ő szívesen segít a baján. Találkát beszéltek meg a lány apjának budai villájában. Sz. S. kezet fogott az ismeretlennel, ám a férfi, mielőtt kifordult az ajtón, még a lelkére kötötte: jól tömje meg a pénztárcáját, és néha vegye elő, villantsa meg a leendő após előtt, hogy lássa az öregúr, nem akárkihez adja a lányát.
Sz. S. gyorsan kölcsönkért a barátaitól pár ezer forintot, megtömte a pénztárcáját, és irány a svábhegyi villa! Micsoda fényes társaság gyûlt ott össze! Az egyik úr, egy monoklis, kis köpcös, országgyûlési képviselő volt, a másik miniszteri tanácsos, egy picit raccsoló bácsika pedig államtitkárként mutatkozott be. És ez még nem minden: valamennyiük a házigazda közeli vérrokona volt! A fiatalember el sem hitte, hogy ő, az egyszerû kiskereskedő ilyen családba nősülhet! És ott volt a leányzó is, kicsit furcsa képû, sebhelyes arcú és érdes kezû – de valóban csinos kis teremtés.
Sz. S. a tárcáját elővette, jól láthatóan megvillantotta, hogy lássák, ő sem akárki ám! A háziúr egyszer csak felajánlotta, játszanak egy huszonegyest. A fiatalember nem igazán értett a lapokhoz, de ezt semmiképpen nem árulta el. Veszített, és ismét veszített. Ahányszor csak új partit kezdtek. Abbahagyni nem merte, a fényes esküvő – gondolta – ennyit megér. A kölcsönbankók mind elfogytak, Sz. S. pedig üres zsebbel hazaballagott. Másnap reggel elegáns borítékot hozott egy fiú: – Sajnálom, de a házasságból semmi nem lehet, nem adhatom a lányom egy kártyajátékoshoz, aki ráadásul ezreket veszített!Egy rendőr fülébe jutott az eset, aki Sz. S.-t azonnal a kapitányságra invitálta, majd a leghírhedtebb sipisták fotóalbumát tette elé. Nocsak, ott volt benne a háziúr, Tichy Emil néven. Mellette az országgyûlési képviselő, nem sokkal odébb a tanácsos, és az államtitkár fotóját is felismerte.
És ott díszelgett a leányka is, Szorocsi Ica, az egyik legismertebb női hamiskártya-játékos! A nevezett banda közel tíz évig mûködött Budapesten, s mindig ugyanazzal a csellel cserkészték be áldozataikat. Az álapós, és álmenyasszony, na meg az álrokonság fiatal, nőtlen férfiakra szakosodott. A rendőrség egészen egyszerûen nem tudta leleplezni őket, mert amint kifosztottak valakit, odébbálltak. Sz. S. úr azonban hamarosan összeakadt azzal a fiatalemberrel, aki a frigyet közvetítette. A kereskedő úgy tett, mintha semmit se tudna a bûnszövetkezetről, felidézte a szomorú esetet, azt, hogy ő találkozott a lánnyal, annak családjával, de mindent elrontott, mert kártyázni kezdett, veszített, és leendő apósa megharagudott rá. Pedig ő most már nagyon gazdag ember, beindult az üzlet, és egyetlen vágya, hogy a leányzót feleségül vehesse. Elővette pénztárcáját, ami csak úgy dagadt a bankóktól. A fiatalember felajánlotta: megpróbálja felvenni a kapcsolatot a családdal, hátha az idős úr megbocsát, és sikerülhet az esküvő.
Másnap délután meg is jelent a fiatalember, s meghívta a kereskedőt a család másik, svábhegyi villájába. Talán még nincs minden veszve! – tette hozzá. Sz. S. úr nem értesítette a rendőrséget, maga akart revánsot venni. Háromkor megjelent a villában, ott voltak az előkelő rokonok, a háziúr, és a sebhelyes arcú úrilány is. Az após egy idő után közölte, hogy ő bizony nasinasizna egyet, mire a fiatalember a múltkori esetből okulva visszautasította az ajánlatot. Az öreg helyeselte a viselkedését. Aztán mégis kibökte, hogy neki bizony bizsereg a keze, üljenek asztalhoz.
Sz. S. nyert. Akárhányszor csak osztottak, ő mindig nyert. A „rokonok” nem értették, a legjobb fogásokkal, cinkkelt kártyákkal játszottak, a fiatalember mégis mindig megverte őket. Hatalmas összeget markolt fel, és távozott. Évekkel később a hamiskártyás-bandát leleplezték. Kivéve a nőcskét, neki még azon az estén nyoma veszett, amikor a fiatalember százezrekkel verte át játékostársait. A kerületi rendőr a bandatagok elé egy fotóalbumot tett. További bûntársaikat keresték. A sipisták sem hittek a szemüknek, amikor meglátták a néhai balek fényképét. Sz. S., vagyis Szalai Sándor, az újdonsült kártyakirály hunyorított rájuk a fotóról, aki minden idők legrafináltabb hamiskártyásától, a sebhelyes képû Szorocsi Icától tanulta a mesterséget…
Amikor a hóhért akasztják
A hamiskártyások idős korukra hiú emberekké váltak. Tekintélyt, megbecsülést parancsoltak maguk körül, amit a fiatalabb sipisták tiszteletben is tartottak. Kevés kivételtől eltekintve.Rosenfeld Móric az 1910-es évek egyik leggazdagabb embere Bécsben élt, a Prater Strassén három bérpalotája volt, s mindenki tudta – úgyszólván nyílt titokként – hogy vagyonát hamiskártyázásból nyerte.
A magyar származású sipista Mohácson született 1860 táján. Tizenévesen már félelmetesen forgatta a kártyát, követhetetlenül bánt a lapokkal, s cinkelő tudománya is kiismerhetetlen, utánozhatatlan volt. Alapfilozófiája szerint csak nagy kuncsaftokra utazott. Füstös olcsó kocsmákban aligha találkozhattak volna vele. A legpatinásabb helyeket látogatta, orosz hercegekkel, amerikai pénzmágnásokkal, grófokkal paklizott.
A tízes évekre Móric visszavonult. Hihetetlen vagyont szedett össze, értékpapírjaiból vígan megélt. Öt lánya született, zenére, irodalomra, mûvészetekre taníttatta valamennyit, vejei ügyvédek, orvosok, gyárosok voltak, s akadt köztük egy neves énekes is. Rosenfeld boldog és elégedett ember volt, ünnepnapokon büszkén nézett végig családján. Hiszen mindent, ami körülvette, ügyeskedéseinek, élelmességének, tehetségének köszönhetett. A csaló persze soha sem nyugszik. Rosenfeld – bár nem volt rá szüksége – gyakran álruhát öltött, és zugbukmékerkedett a lóversenypályán.
A Habsburg kávéházban fogyasztotta éppen pálinkával megspékelt feketéjét, amikor egy idős úr megszólította.
– Látja azt a ficsúrt! Csekenics gróf, dúsgazdag magyar uraság, a bőre alatt is pénzt melenget. Szeretnék odapörkölni neki, segíts nekem! Ülj mellé és kibicelj! Rosenfeld évtizedek óta nem ült kártyaasztal mellett. Most mégis forróság öntötte el. Szíve szaporábban vert, légzése is gyorsult. Egy utolsó játszma, miért is ne? Beült a gróf mellé, és fejbiccentéssel, bajuszérintéssel, szivarrázással jelezte, hogy milyen lap van nála. A fiatalember ezreket veszített.
– Vége a játéknak – közölte a gróf. Nincs több pénzem!
Erre a kártyapartner megszólalt: – Ne hagyjuk abba! Rosenfeld úr ad kölcsön pénzt, kicsinyke kamatra!
A férfi tiltakozott, mire Rosenfeld is tukmálni kezdte. A gróf minél inkább ellenkezett, Rosenfeld annál inkább adni akart. Csekenics végül elfogadta a kölcsönt, melyet pillanatok alatt elveszített. Rosenfeld elemében volt, ragaszkodott hozzá, hogy tovább játszanak, és hazaloholt az újabb kölcsönért. Mire visszatért a Habsburgba, a két sipistának nyoma veszett. Meglógtak a nyereménnyel. Az öreg sipista király először dühöngött, aztán egy hatalmasat kacagott. Jóízûen fogta a hasát, és dicsérte a két ügyes csalót. Soha életében, senki nem csapta be. Az élet ezen oldalát még nem ismerte; valóságos örömmel töltötte el az újfajta tapasztalás!
Tréfa ide vagy oda, Rosenfeld hétvégén az országgyûlés képviselőit hívta otthonába. Kártyapartira invitálta őket. Milliókat tett zsebre! Ám nyereményét ezúttal nem cinkelő tudományával és nem is cinkostársi segítséggel söpörte be. A déli kőbányákat, a bányatavakat és a jó forgalmú vasútvonalat a későbbi korok hamiskártyásai, akik mélységes tisztelettel beszéltek róla, pályája utolsó nagy fogásaként emlegették. Csak kevesen tudták, hogy a sipista király kezét a pénznél sokkal nemesebb értékek vezérelték – saját legendáját védte, óvta, melyen a két kávéházbeli kis csaló kevés híján nevetséges szégyenfoltot ejtett… §
- Jelbeszéd
Zsinedér Elek, a századeleji kártyabarlangok egyik rettegett figurája dolgozta ki a következő jelrendszert: fejmozgatás=20 (összesen ekkora értékû lap van az ellenfél kezében, vagy ekkora értékû kártyát húzott); orrot fogni=19; bajuszt érinteni=18; állat és szakállt=17; kezet a mellre tenni=16; kezet a hasra tenni=15; némely hamiskártyás cinkosa egy-egy véletlenül elejtett német mondattal figyelmeztette a sipistát: „Haben sie ab Herr mayer" vagyis emeld el ott, ahol a kártya beljebb van. Vagy: „A mai pezsgőnél édesebbet még nem ittam", ami annyit jelentett, játssza ki a makkot. „Szegény asszonyomat gyomorgörcs kínozza, így lassan indulok" azaz csak egy kártyát emeljen le, „a lányomat meg tegnap gyötörte a görcs" – két lapot is leemelhet!
- Milán váltója
Rosenfeld nagyon okos ember volt. Miközben milliókat nyert, tanult is ellenfeleitől. Úri modort, akcentust, viselkedést, kéz- és fejtartást, szókincset lesett el tőlük. Huszonéves kora végére olyan előkelően viselkedett, mintha királyi etiketten nevelkedett volna. Partnerei közé tartozott Milan, a szerb uralkodó, akitől félmillió frankot nyert. A király váltóiért állítólag később Rudolf trónörökös állt helyt Milan helyett. Hogy a történet igaz-e, vagy sem, azt ma már senki nem tudja, ám annyi biztos, hogy a bécsieket nagyon szórakoztatták Rosenfeld történetei.
