A hipnózisnak mindig is két története volt. Az egyik az ember csodálatos képességének kibontakozása a misztikum ködéből, a másik a szélhámosság diadalútja.
Paracelsus ötlete tovább élt a gyógyításban. Egy selmecbányai születésí jezsuita páter, Maximilian Hell (1720 – 1792), később Mária Terézia udvari csillagásza, izületi fájdalmait próbálta enyhíteni a magára kötözött mágnesekkel. Hogy valóban hatott-e a mágnes, vagy csak összekeverte a feltételezett gyógyhatást azzal a megkönnyebbüléssel, amit akkor érzett, amikor leoldotta magáról a többkilós súlyokat, nem tudni, de mindesetre másokat is kezelni kezdett, akik szintén gyógyultak.
Egy delejes orvos
Ezidőtájt végzett teológusként a jezsuitáknál Franz Anton Mesmer (1734-1815), a konstanzi érsek fővadászának eszes fia is, aki ezután Bécsbe ment, ahol elvégezte az orvosi egyetemet. Úgy is, mint jezsuita, úgy is mint bécsi lakos, ismerte Hell-t, és tetszett neki ez a mágnes-ügy. Orvosi-filozófiai doktorátusát egy disszertációval szerezte meg, amelyben összekotyvasztotta a mágnesességet, a gravitációt, a bolygók mozgását és az emberi betegségeket. Rögeszméjének lényege az volt, hogy a természetet áthatja valami finom fluidum, melynek áramlását a bolygók mozgása is befolyásolja, és mivel az emberben is jócskán kering ebből a különös folyadékból, a betegségek nem mások, mint e titokzatos áramlásnak az elakadásai. Hasonló írások persze garmadával születtek, de Mesmer azt gondolta, ő ki is próbálja az elméletét. Mivel elvett egy gazdag özvegyet palotájával együtt, neki a gyógyítás már csak passzió volt.
Negyven éves volt ekkor, remekül tudott játszani az üvegorgonán, nyugodtan elharmóniumozhatta volna hátralevő éveit. Ám akkor megjelent nála a Kihívás, Oesterline kisasszony képében, aki rángásos betegségben, csillapíthatatlan fog- és fülfájásban, olykor delíriumban, mániában, hányásos és ájulásos rohamokban szenvedett. Mesmer mágnest kötözött rá, amitől a hölgy állapota jelentősen javult. De ki ne tudná, hogy a hús és a csontok nem mágnesezhetők? Ez Mesmernek is szöget ütött a fejébe. Csak egyre tudott gondolni: talán nem is a mágnes, hanem az ő jelenléte, keze érintése az, ami helyreállította Oesterline kisasszony mágneses keringését. Volt már hasonló élménye. Egy sérült favágó lábának vérzése csökkent, amikor közelebb ment hozzá, és erősbödött, ahogy eltávolodott tőle.
Mesmer összerakta magában, hogy nincs mese, neki van valami különös hatóereje, amit el is nevezett animális mágnesességnek. Veszélyes elképzelés volt, mert ráadásul még míködött is. Özönlöttek hozzá a betegek, és ő tenyerével testük fölött simogató mozdulatokat végezve, hihetetlen gyógyulásokat idézett elő. A betegek a kezelések kezdetén mindig valamilyen görcsös rohamot kaptak, hánytak, orgazmust éltek át, nevető- vagy sírógörcsben törtek ki, vagy szimplán csak elájultak. Mesmer ezt krízisnek nevezte, és annak tulajdonította, hogy a fluidum "mozgásba lendült". Minden úton-módon propagálta felfedezését, utazgatott, akadémiákat bombázott dolgozataival, de egyedül gyógyuló betegei körében váltott ki elismerést.
No de kellett is neki vágyni a sikert és a hírnevet, maradt volna inkább szökőkútjai hísében. Elhozták hozzá ugyanis Mária Terézia patronáltját, Theresa Paradis kisasszonyt, aki négy éves kora óta vak volt, de csodálatosan zongorázott. Mesmer kezelései hatására visszanyerte a látását, csakhogy attól kezdve melléütött a zongorán. A sors és a lány szüleinek hálátlansága tette, akiknek a királynői apanázs előbbre való volt lányuk szeme világánál, hogy követelték az "ártalmas" kezelés azonnali abbahagyását. A lány ismét elvesztette látását, s Mesmert sarlatánnak kiáltották ki. Az orvos a dühödt Bécs és megromlott házassága elől kis kitérővel a francia fővárosba menekült. Párizs unatkozó és csodaváró arisztokratái, akik már belefáradtak a hagyományos kezelések megannyi kellemetlenségébe, tárt karokkal várták megváltójukat. Mesmer hamarosan híres és sikeres lett, ellenségeinek száma az orvos körökben exponenciálisan nőtt, miközben már tömegkezelésekre rendezkedett be. Egy fakádba üvegcserepeket, vasreszeléket, és egyéb hulladéknak számító anyagokat halmozott fel, mondván, ezek kondenzátorként megőrzik magukban a magnetizmust, s a páciensek a kádakból kilógó fémrudakba kapaszkodva kollektíve vonaglottak, zokogtak, miközben a háttérben halk muzsika szólt.
Filmekben szoktak eszelős arcú statisztákkal és nagy mennyiségí ködgyertyával hasonlóan mély nyomot hagyó jeleneteket forgatni. Mesmer tanításaiból országos mozgalom lett, létrejött a titkos Harmónia Társaság, unatkozó katonatisztek „mesmerizálták” szintén unatkozó közlegényeiket. Eközben Párizsban folyt a mószerolás, egészen a királyig. Mikor aztán Mesmer sikeresen eltüntette egy páciense fél arcát kitöltő orrdaganatát, de később ez az ember veserákban meghalt, ismét míködésbe lépett a Paradis-effektus. Királyi vizsgáló bizottságot uszítottak Mesmerre, nem kisebb nevekkel, mint az amerikai villámhárítós Franklin, a kémikus Lavoisier, és az azonos neví humanitárius szerkezetet feltaláló Guillotin.
A bizottság végleg pálcát tört Mesmer felett, csalásnak minősítve Mesmer és követői munkáját, s az orvosi kamara megtiltotta, hogy az orvosok magnetizáljanak. 1784-t írunk, állandó zendülések színesítik a franciák életét, majd az 1789-es forradalom véget vet a korszaknak. 1792-ben Mesmer maradék vagyonát hátrahagyva menekül visza oda, ahonnan korábban elüldözték.Ugye, ez a történet senkit sem győz meg arról, hogy a hipnózis, ahogy James Braid később tévesen elnevezte, tudományos jelenség. Sokkal inkább tínik babonának, hiedelemnek, okkultizmusnak.
Mario és varázsló
Mesmert persze el lehetett üldözni, de a mesmerizmust nem. Ha lanyhult is időként az érdeklődés, mert felfedezték mondjuk a kémiai érzéstelenítést, új formában, mint a Phőnix madár, mindig feltámadt hamvaiból. De az utóbbi kétszáz évben mindig gyanakvás és vásári mutatványosok hada kísérte. A hipnózissal az volt a legnagyobb baj, hogy még a legelfogultabb hívei sem tudtak róla többet mondani, mint hogy ez egy sajátos élmény, egy különös állapot, mint az angyali üdvözlet, melyben különös dolgok történnek, de amit nem lehet racionálisan leírni. Aki átélte, aki meggyógyult tőle, az hitt benne, aki meg félt tőle és nem merte átélni, az bírálta.
A hipnózisnak nem kedveztek a "Dr. Caligari", a "Mario és a varázsló", meg a "Louvre fantomja" típusú történetek, mert ezek azt sugallták, hogy egy másik személy mérhetetlen hatalmat gyakorolhat az ember felett. Ez a diktatúrák és elnyomó rendszerek korszakában, vagyis a XX. században különösen félelmetessé tette a hipnózist az átlagember szemében. Talán ebből a szabadság-eszményből, talán más gyökerekből táplálkozott az, hogy miközben tudományos mozgalom indult a hipnotikus jelenségek megértésére, ezzel párhuzamosan elindult egy másik mozgalom is, amely azt óhajtotta bizonyítani, hogy a hipnózis – mondjuk ki – tulajdonképpen csalás, szerepjátszás.
A babonák elleni küzdelem mindig a tudomány előretolt hadállása volt. A Mesmer munkásságát vizsgáló királyi bizottság jelentésének az volt a lényege, hogy a csodás gyógyulások a "képzelet" és nem Mesmer míködésének eredményei. Ma, amikor képzeleti képekkel befolyásolni tudjuk például az immunrendszer míködését, mondhatnánk azt is, hogy a bizottság zseniális felismerésre jutott, noha ők ezt leleplezésnek szánták. A modern szkeptikusok a szociális jelenségek oldaláról próbálják meg kikezdeni a hipnózist.
A hipnózis megfelelési és szerepjátszás elméletei olyan vizsgálatokból indulnak ki, melyek azt bizonyítják, hogy az emberek szeretnek megfelelni az elvárásoknak, s ez így is van. Nem kell feltétlen a diktatúrák teremtette nyomasztó légkör meggyőző hatásaira gondolnunk, amikor mindenki őrjöng a vezérért. Elég, ha a tudomány és a haladás nevében egy tekintélyes tudós arra kér minket, hogy engedjünk áramot egy másik emberbe; megfelelő körülmények közt bizony megtesszük, mint a híres Milgram-féle kísérletben.
A szerepjátszás elmélet híveinek kísérletei egy kaptafára készülnek: a kísérleti alany félrefittyedt fejjel, bamba pofával ül, miközben tenyerét átszúrják, hagymát eszik almaként, berúg egy pohár víztől, vagy monoton hangon felidézi gyermekkora elfelejtett részleteit, a laikus közönség pedig ájultan figyeli a misztériumot, majd az alany hirtelen kinyitja a szemét és mosolyogva közli, hogy ez csak megjátszás volt. Ugye hidegzuhany ez mindenkinek. Az emberek csalódottan egymásra néznek: tényleg kamu ez az egész hipnózis.
A hipnózis-ellenes mozgalom ezek után rá szokott mutatni, hogy íme, nincs itt semmi csoda, bárki képes erre teljesen éber állapotban is, csak akarnia kell. Ezen az alapon a színházból kijövet arra gondolhatunk, hogy többé nem hihetünk az emberi érzelmeknek, mert, ha ezek eljátszhatók, akkor nincsenek is. Az elmélet hívei szerint az már mindegy is, hogy ezt előre ledumálták-e a kísérleti személlyel, vagy az illető "önként" is hajlandó "eljátszani" a szerepét mondjuk a rendelőben, mert hisz a hipnózisban és meg akar felelni a terapeuta elvárásainak.Ez a logika kikezdhetetlennek tínik, hiszen ha mosolygok örömömben, lehet, hogy nem is örülök, csak megfelelek annak a szociális elvárásnak, hogy így kell viselkedni "örömet kiváltó" helyzetekben?
Kutatás, feketén-fehéren
Hipnóziskutatók, például a mi Völgyesi Ferencünk, vagy az e területre átrándulók, mint Pavlov, már korábban is megpróbálták agyi történésekkel magyarázni a hipnotikus jelenségeket, de a megfelelő vizsgáló eljárások nélkül ezek csak elméletek maradtak.Az ötvenes években fellendülő féltekei vizsgálatok, melyek rámutattak arra, hogy a két félteke eltérően míködik, ismét ráterelte a figyelmet a hipnotikus jelenségre. Elkezdték a világot bal és jobbféltekei dolgokra felosztani. Kiderült, hogy a nagydumás ügyvédek bal-, a téri képzelettel megáldott építészek meg jobbféltekeibbek. E vonatkozásban a hipnózis ellenzők egészen biztos, hogy erősen balféltekeiek, mert túlzottan racionálisak, gondolkodásuk száraz, rugalmatlan, merev, kételkedő. A hipnózis-tábor pedig fokozott jobbféltekei míködésekkel van megáldva, mert a jobbfélteke az, amelyik vonzódik a különös élményekhez, ő a kreatív, a nyitott, s az ellentmondásokat is jobban tíri, nem akarja a dolgokat fekete-fehéren látni. Epésnek szánt megjegyzésemet persze a rosszindulaton kívül tudományos eredmények is alátámasztják.
Előbb tegyük el hidegre a szkeptikusokat, hogy kétkedő gondolatok ne zavarjanak minket a cikk további olvasásában. A szkeptikusok szeretik összemosni a szélhámosok és a tudósok hipnózisát, és maró gúnnyal lesújtanak a regressziós hipnózisban előásott előző-élet történetekre. Csakhogy nyitott kapukat döngetnek, mert a tudományos hipnózis egy percig nem gondolta soha, hogy ezeknek az okkultizmusba hajló jelenségeknek bármi köze volna a hipnózis lényegéhez.
Viszont a hipnózis fájdalomcsökkentő hatását igen sokat vizsgálták. Ma már olyan szerkentyíink vannak, amivel az agyat míködés közben élő adásban lehet látni, s ezek a vizsgálatok egyértelmíen bizonyították, hogy akik hipnózisban nyomják el a fájdalomérzetet, azoknak az agyában nem aktiválódnak a fájdalomközpontok, viszont aktiválódnak olyan területek, amelyek szerepe a fájdalomélmény aktív gátlása. Ezzel szemben a hipnózist csak szerepként eljátszó, alacsony hipnábilitást mutató személyek valóban csak eljátsszák, hogy nem fáj, agyukban azonban a fájdalomközpontok igen aktívak. Az észlelés más területein is számos bizonyítékunk van arra, hogy hipnózisban az agy valóban azt látja, amit az alany mond, s nem csak "úgy mondja", mint a szkeptikusok állítják.
Dr. Kosslyn és munkatársai végezték el nemrég a következő kísérletet: készítettek egy színes téglalapokkal borított lapot, majd ezt lemásolták fekete-fehérben is. Kiválasztottak több nagyon erősen hipnábilis személyt, bedugták őket egy pozitron emissziós tomográfba, amely képes megmutatni, mi folyik aktuálisan az agyban, és hol a színes ábrát mutatták nekik azzal a szuggesztióval, hogy lássák fekete fehérben, hol a fekete-fehér ábrát, hogy lássák azt színesnek. És most jön elő a nyuszi a kalapból!
Ha nem voltak hipnózisban, akkor a fekete-fehér ábra nézése közben a színanalizáló agyi területek csak a jobbféltekében aktiválódtak, ami a képzeleti míködések jobbféltekei funkciójára utal, míg a balféltekei színanalizáló területek fekete-fehérben látták az ábrát. Hipnózisban viszont mindkét félteke színanalizálója színesnek látta a képet. Ugyanez fordítva is míködött, a színlátás valódi elnyomása csak hipnózisban járt együtt azzal, hogy egyik félteke színanalizálója sem aktiválódott.
Ugye ez elég komoly csapás a szerepjátszás elméletre, mert amikor éber állapotban csak a jobbféltekei színelemző mezők aktivitása változott, az valóban a személy igyekezetét tükrözte, hogy megfeleljen a feladatnak. Ahhoz azonban, hogy a balféltekei színelemzők míködése is megváltozzon, hipnotikus állapot szükségeltetett.A mai balféltekei beállítottságú tudomány ellenállását jelzi a témában, hogy három évig nem sikerült szakmai lapot találni az eredmények publikálására, míg végül egy nem kevésbé színvonalas lap, az American Journal of Psychiatry vállalta a közlést. A hipnózis kapcsán állandóan belebotlunk a féltekei különbségekbe. Már a féltekei kutatás hőskorában arra tippeltek a teoretikusok, hogy a hipnotikus jelenség a jobbfélteke míve.
Hogy kit melyik félteke fokozottabb míködése jellemez, annak van egy érdekes mutatója, amit tekintési iránynak nevezünk; ez remek eszköz otthoni kísérletezéshez. Ne felejtsük el, hány tudós és feltaláló karrierje kezdődött a garázsban! Alapvetően mindenkit jellemez az, hogy valamelyik féltekéjét jobban szereti használni, ettől függ, hogy a szkeptikusok, vagy a hívők táborába tartozik-e. Viszont a mentális feladatok jellegüktől függően eltérően aktiválják az egyik vagy másik féltekét. Ha valakit téri feladatra kérünk fel, mondjuk, képzelje el, hogy jut el otthonától az újságárusig IPM-t venni, akkor ez a jobbféltekéjét aktiválja és balra fog elnézni. Ha viszont azt mondjuk neki, hogy ezressel fizetett, mennyi jár vissza, akkor jobbra fog elnézni, mert ezt a balféltekéjével számolja ki. De! Ha szembeülünk valakivel e feladatok végzése közben, akkor kicsit változik a kép, mert a személy minden feladatban – nem tudjuk pontosan miért – az általa preferált féltekével ellentétes irányba fog nézni. Vagyis, aki jobbra néz, az balféltekei, aki balra, az jobbféltekei. Dr. Bakan, még a hetvenes években kimutatta, hogy a balranézők, vagyis a jobbfélteke dominánsak hipnábilisabbak.
Számok vagy betík?
Ha hipnózisban nő vagy csökken az egyes agyterületek aktivitása, akkor a neuropszichológiai tesztek ezt mutatni fogják. Hipnotikus állapotban leromlik a balfélteke és jelentősen javul a jobbfélteke míködése, például romlik a szófelismerés (balfélteke) és javul a képi emlékezet (jobbfélteke). Ha a két kéz ügyességét önmagukkal hasonlítjuk össze éber és hipnotikus állapotban, akkor a jobbfélteke által irányított balkéz ügyesebb marad önmagához képest, míg a jobb kéz ügyetlenné válik.
Ha csoportosítani kell olyan jeleket, mint 5, 10, V, X, akkor éber állapotban a balfélteke felismeri, hogy itt arab és római számok vannak felsorolva, és az azonos értékíeket sorolja egy csoportba. A jobbfélteke viszont hipnózisban számokat és betíket lát, és eszerint csoportosít.
Aztán itt van ez a régóta vitatott kérdés, hogy hipnózisban "elvész az akarat". Ma már tudjuk, hogy az akarati funkciók és az akarat élménye elsősorban a bal homloklebeny ép míködéséhez kötött, s hipnózisban bizony a homloklebeny míködése lecsökken, és nő az agy hátsó területeinek az aktivitása. Dr. John Gruzelier és Dr. Helen Crawford két külön laboratóriumban évtizedek óta a legváltozatosabb technikákkal kutatja a hipnotikus jelenségeket. Napjainkra ők alkották meg a hipnózis legelfogadottabb agyi elméletét. Eszerint azok az emberek igazán hipnábilisak, akik egyfelől balfélteke dominánsak, másfelől könnyen át tudnak váltani jobbféltekei dominanciába. A hipnózis indukció során kezdetben fokozott bal homloklebenyi aktivitás figyelhető meg, mivel e terület funkciója többek közt a koncentrált figyelem.
Amikor valakit hipnotizálunk, akkor figyelme beszíkítésére vesszük rá ("Csak a hangomat hallja!" "Érzi, hogy a szeme égni kezd", stb.). Akinek szétszórt a figyelme, az nem tudja követni a szuggesztiókat, mert nem tud koncentrálni. Az indukció során az alany egyre inkább azt kezdi érezni, hogy amit érzékel és észlel, az azért van úgy, mert a hipnotizőr úgy akarja. ("Most észreveheti, hogy a teste egyre jobban elnehezedik."). Ilyenkor a mérések szerint a homloklebenyi funkciók már javában kezdenek inaktíválódni, vagyis az alany "lemond" az irányításról és átpasszolja azt a hipnotizőrnek. Viszont a jobb hátsó területek aktivitása fokozódni kezd, ugyanis a testi érzetek és a vizuális képzelet elsősorban e területek aktivitásával függ össze, és a hipnotizőr mesterkedése pontosan e területek aktiválására irányul. A betegségek befolyásolása is azért lehetséges, mert a jobb hátsó agyi területek kitüntetett kapcsolatban vannak a testi folyamatokkal.
Előttünk áll a hipnózis során lejátszódó agyi folyamatok dinamikus képe. Napjainkra beigazolódott, hogy az az állapot, amit Mesmer ösztönösen váltott ki betegeiben, az nem szerepjátszás, nem megfelelni vágyás, hanem jól körülírható agyterületek míködése. Az agy hihetetlen dolgokra képes, s a hipnózis az egyik eszköz arra, hogy az evolúció során kimunkálódott rejtett képességeinket a gyógyítás szolgálatába állítsuk. Tényleg, miért is hánytak, meg rángatództak Mesmer betegei? Történeti kutatások bizonyítják, hogy Mesmer akaratlanul is szuggesztiót adott a "krízis" megjelenésére, mert azt hitte, az része a gyógyulásnak. S mert az agy sok mindenre képes, a páciensek Mesmer elméletének megfelelően is tudtak míködni. Vonaglottak és meggyógyultak.
