Az intelligencia kérdése ugyanúgy megosztja a kutatókat, mint a laikusokat.„Ahhoz, hogy képes legyek még jobban kifejezni az érzéseimet, sokkal jobban meg kell tanulnom németül” – mondja Rogina, a kis iráni lányka. Pontosan négyéves. A vele egykorú Fridjof néha iróniáról és kritikai képességről beszél, míg a hatéves Alexander a filozófiakurzuson annak a szilárd meggyőződésének ad hangot, hogy: „Mindig ugyanúgy érzem magam, még ha lányruhákat vennék fel, akkor is.”
Vajon a tehetségek óvodájába járó Rogina, Fridjof és Alexander különösen intelligens? Egyáltalán mi az intelligencia? Az a képesség, hogy idegen szavakat használunk? Bonyolult matematikai egyenletek megfejtése? Vagy képesek vagyunk felismerni, hogy a barátunknak ma rendkívül rossz napja van? Az intelligencia kérdése ugyanúgy megosztja a kutatókat, mint a laikusokat.
Míg egyesek jó osztályzatokra és akadémiai vizsgákra gondolnak, addig mások a józan emberi ésszel, a humorral és a beleérző képességgel azonosítják az intelligenciát.
Ha belepillantunk a szakirodalomba, láthatjuk, hogy a szakértők sem egységesek. Némelyek számára az intelligencia egy mérhető egység, egy szám – az intelligenciahányados, röviden IQ –, míg mások szerint az intelligenciának különböző formái vannak, például az „intraperszonális” (ami magát a személyt és a tulajdonságait illeti) és az „interperszonális”, amivel a szociális képességekre utalnak. Elsősorban az Egyesült Államokban – ahol mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek újra és újra intelligenciateszteknek kell alávetniük magukat – folynak heves viták a tudósok körében az IQ-értékek értelméről vagy értelmetlenségéről.
Az IQ gauss görbéje
Ha visszapillantunk az intelligenciakutatás történetébe, részben magyarázatot kapunk, hogyan alakulhattak ki ennyire eltérő vélemények. Francis Galton volt az egyik első tudós, aki elgondolkodott azon, hogyan változik egy népességcsoporton belül az intelligencia. Az ismert evolúciókutató, Charles Darwin fiatal unokafivére 1869-ben megjelentett egy munkát, amelyben bemutatta, hogy egyes családokban újra és újra megjelennek bizonyos intellektuális képességek. Galton tesztek kidolgozásával próbálta meg mérni az intelligenciát. Persze abból a – későbbiekben helytelenné vált – feltételezésből indult ki, hogy az intelligencia az érzékek fejlettségével függ össze, azaz attól, milyen jól látunk vagy hallunk. Alfred Binet francia pszichológus sikeresebb volt, ő olyan kérdéseket szerkesztett, amelyekkel lemért bizonyos képességeket, mint amilyen például a hasonlóságok keresése vagy a formák felismerése. Ezzel egy kicsivel közelebb került a mai intelligenciatesztekhez. Elsősorban az Egyesült Államokban és az angolszász országokban már a XIX. század végén igen elterjedtek voltak az intelligenciatesztek.
De az igazi áttörésre csak a századforduló után került sor, amikor a brit hadsereg egy korábbi tisztje, Charles Spearman 1904-ben statisztikai vizsgálatokat folytatott. Rájött, hogy azok az emberek, akik egy gondolkodtató feladatban (például egy geometriai alakzat megfordítása fejben, telefonszám elmondása hátulról előre vagy öt q-val kezdődő szó felsorolása) jól vizsgáznak, rendszerint egyéb feladatokban is jó eredményeket érnek el. És még valami: mindegy, mely képességeit mérik, egyazon személy eredményei többnyire hasonlóan jók vagy rosszak. Szaknyelven azt mondanánk erre: pozitív korreláció. Ha létezik pozitív korreláció – érvelt Spearman –, akkor kell lennie egy közös oknak is, olyasvalaminek, mint az általános intelligencia – ami a gondolkodás képessége.
Spearman g-nek nevezte ezt az általános intelligenciát (general intelligence). Ebből a g-ből lett később az IQ, ami
a különböző tesztfeladatok eredményeinek egyfajta középértéke. Feltételezték, hogy az intellektuális tényezőt úgy lehet összességében az emberekre szabni, mint a testméretet, ami a Gauss-görbét követi.
Az IQ-görbe csúcspontját 100 pontban határozták meg, amit átlagszintnek állapítottak meg. Egyébként ma is ez a módszer az új intelligenciatesztek megtervezésénél – ez egy eléggé költséges eljárás, mert ezreket kell tesztelni ahhoz, hogy megkapjuk a népességátlagot.
Tradicionalisták és radikálisok
Nem kellett sok hozzá, hogy politikai célokból visszaéljenek az intelligenciatesztekkel. Lenyûgözve attól az ötlettől, hogy IQ alapján osztályozzák az embereket, néhány amerikai állam politikusai olyan törvényeket hoztak, amelyek alapján sterilizálni kellett a szellemileg visszamaradottakat. Többek között egy pszichológiaprofesszor javaslata, mely szerint a dél- és kelet-európai bevándorlók leszorítanák az átlagos amerikai intelligenciát, arra ösztönözte a kongresszust, hogy 1924-ben elfogadja az Immigration Restriction Act elnevezésû törvényt, amely az Észak- és Közép-Amerikából érkező bevándorlókat részesítette előnyben. A tudósok a mai napig vitatkoznak az intelligencia valódi természetén, a tesztek jelentésén és természetesen a társadalmi következményeken. Két szélsőség honosodott meg a kutatók között: a hagyományhoz ragaszkodóké és a radikálisoké.
A tradicionalisták Spearman hagyományát tartják nagyra. Lényegében meg vannak győződve arról, hogy az intelligencia egy mérhető mennyiség. Sokan közülük azt hiszik, hogy Spearman g-je több tényezőből áll. Például Thurstone amerikai pszichológus tanulmányai alapján elsősorban három összetevőt lehet megemlíteni: egy beszédbeli, egy mennyiségi (számolási képesség) és egy perceptuális (térbeli modellek észlelésének képessége) komponenst. Megint mások úgy jellemzik az intelligenciát, mint egy száznál is több tényezőből álló produktumot. Ezzel szemben a radikálisok túl összetettnek és a kultúrától túlságosan is függetlennek tartják az intelligenciát ahhoz, hogy mérni lehessen. Elutasítják a g tényező létezését. A radikálisok legkiválóbb képviselője, Howard Gardner amerikai pszichológus kidolgozta a sokféle intelligencia elméletét. Úgy véli, hogy számszerûen hét, egymástól függetlenül létező intelligencia van: a nyelvtani, a zenei, a logikai-matematikai, a térbeli, a testi, valamint a már említett inter- és intraperszonális intelligencia. A radikálisok ezzel az elméletükkel alapjában véve közel járnak ahhoz, amit sokan intelligencia alatt értenek: ezek nem csupán szellemi képességek, hanem a józan emberi értelem, a kiegyensúlyozott személyiség és a szociális képességek.
Kristályos vagy folyékony
Új táptalajt kapott az intelligencia körüli vita Daniel Goleman EQ – Érzelmi intelligencia címû bestsellere nyomán is. Goleman úgy véli, a racionális oldal javára elhanyagoljuk agyunk érzelmi oldalát. Elmélete szerint csak akkor tudná az emóció helyes irányba terelni a rációt, ha az érzelmek és a gondolkodás egyensúlyban lennének. Úgy véli, a magánéletben vagy a szakmájában csak az lehet sikeres, aki felismeri társai és kollégái érzelmeit. Még ha Goleman, mint az érzelmekről szóló fejezetben már említettük, a gondolkodás és az érzések szétválasztásának túlhaladott elméletéből indul is ki, mégiscsak van valami a fejtegetéseiben.Aki nem értelmezi helyesen mások érzelmeit, hibásan fog viselkedni a szociális helyzetekben. Akkor aztán lehet bármilyen intelligens vagy tehetséges – nehézségei lesznek az életben.Nem kétséges – az IQ nem minden. Ezt az úgynevezett Williams–Beuren-szindrómában szenvedő gyerekekkel végzett vizsgálatok is igazolják. Ez a betegség egy ritka, genetikailag hordozott agykárosodást takar. A kis betegeknek gyakran mindössze 50-es IQ-juk van. Mégis csodálatosan tudnak történeteket mesélni, énekelni vagy hangszereken játszani. Ennek ellenére a legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy létezik intelligencia, és hogy mérhető is.
Sokan favorizálják az intelligencia két fajtáját: a kristályos intelligenciát, ami az élettapasztalatokat fogja össze, és a folyékony intelligenciát, amely az új helyzetekben történő problémamegoldás képességére utal.
Természetesen a kettő szorosan összefügg, de lemérni csak a folyékony intelligenciát lehet. Más szavakkal azt jelenti, hogy mennyire tud valaki következtetéseket levonni, problémát megoldani, elvontan gondolkodni és tervezni. Egyébként sok szakember inkább kognitív képességekről beszél, mintsem intelligenciáról, mert ez a fogalom nincs megterhelve elvárásokkal és ideológiákkal. Ha elfogadjuk, hogy problémamegoldásként definiáljuk az intelligenciát, akkor egyébként a hangyákat is intelligensnek nevezhetjük. Erre a következtetésre jutott két bielefeldi kutató, Holk Cruse és Helge Ritter Az intelligencia felfedezése, avagy tudnak gondolkodni a hangyák? címû könyvében. Szerintük egy intelligens rendszernek autonómnak kell lennie, vagyis mindenképpen fontos, hogy maga szabályozza viselkedését, és figyelmét a környezetére tudja irányítani. Alkalmazkodóképesnek kell lennie, tudnia kell dönteni bizonyos alternatívák között és megítélni magatartásának sikereit.
Röviden: Cruse és Ritter úgy véli, hogy egy rendszer akkor intelligens, ha egy létező és változó környezetben képes javítani önfenntartási esélyein.
Bár a hangyák nem úgy gondolkodnak, mint az emberek, mégis minden megnevezett kritériumnak megfelelnek. Például, ha választhatnak, mindig azon az úton mennek, amely gyorsabban elvezet a táplálékforráshoz. Honnan tudják mindezt? A hangyák hátrahagynak maguk után egy illatmintát, majd azt az utat választják, amelyiken a legintenzívebben érződik ez az illat (vagyis amelyet a legtöbb fajtársuk már használt), és rögvest eljutnak a táplálékhoz.
Térjünk vissza az emberekhez! Annak ellenére, hogy mindig felhangzanak az intelligenciatesztekkel kapcsolatos kritikák, sok kutatónak az a véleménye, hogy a tesztek igazán megbízhatóan mérik a kognitív képességeket. Kiderült ugyanis, hogy a legtöbben, akik bizonyos – mondjuk beszédbeli – feladatokat jól oldanak meg, azok másból, például logikából vagy számtanból is jól vizsgáznak.
Az Egyesült Államokban, ahol a legtöbb embernek életében legalább egyszer meg kell oldania egy intelligenciatesztet, egy meghatározás szerint a 100-as IQ számít átlagosnak. Az amerikai polgárok három százaléka éri el a különleges tehetség mágikus határának számító 130 pont feletti szintet, további három százalék került 70 alatti IQ-val a skála másik végére. Egy IQ-teszt számtalan feladatfajtát tartalmaz: sokukhoz térbeli képzelőtehetségre van szükség – például az lehet a feladat, hogy gondolatban kockát kell hajtogatni egy papírból, geometriai alakzatokat kell megforgatni fejben, mintákat egésszé kell összetenni. Más tesztek a számolási és a logikai érzéket mérik le.
A következő, természetesen nehezebb kérdés így hangzik: mi történik az agyban, amikor intelligenciánkat vesszük igénybe? Ha fellapoz egy tankönyvet, például a Neurowissenschaften címû alapmûvet, láthatja, hogy az intelligencia címszó elő sem fordul. Az sem meglepő, hogy a kutatók a mai napig csak töredékeiben értik meg, hogyan mûködik a beszéd. Az elkövetkező években biztosan nem fogják az agykutatók felderíteni azokat az idegi kapcsolódási köröket, amelyek segítenek a problémák megoldásában.
A neuronok és a gének
Az Einstein agyával kapcsolatos vizsgálatokból se derült ki semmi az intelligenciával kapcsolatban, eltekintve persze annak bizonyításától, hogy az érett asz-szociációs mezőkkel (azok a területek, amelyek a különböző érzéki benyomásokat vagy az agyrégiók egyéb jeleit kombinálják) rendelkező emberek előnyt élveznek az intelligencia dolgában. Úgy tûnik, a tervezésben és a cselekvésben a homloklebenyek is különleges szerepet játszanak, melyek az embereknél fejlettebbek, mint a legközelebbi rokonaiknál. Különben még azt sem tudjuk, mi képezi a gondolkodást. Több idegsejt? Több összeköttetés az idegsejtek között? Egyszerûen nem tudjuk.
Az a pár éve még népszerû elképzelés, miszerint a férfiak nehezebb agya a nőknél intelligensebbé teszi őket, mára már abszurdnak tûnik.
Sandra Witelson, a nemi eltérések kanadai kutatója nemrégiben kimutatta, hogy a könnyebb női agy néhány területen több idegsejtet tartalmazhat. A halántéklebenyben, a szemek mögötti területen megszámolta rákban elhunyt férfiak és nők idegsejtjeit. Witelson megállapítása szerint a nőknél egy köbmilliméter térfogatban – ami egy gombostûfej méretének felel meg – 5000-rel több neuron található, mint a férfiakéban. Más szavakkal ez tizenegy százalék többletet jelent. A vizsgált terület egy olyan régióhoz tartozik, amely a beszéd megértésében játszik fontos szerepet. Ebben a nők általában jobbak, mint a férfiak, de hogy ez a plusz idegsejteknek köszönhető-e, az nem egyértelmû.
Ha az IQ megfigyelése állandóan vitát szít a szakértők között, akkor ez még inkább érvényes arra a kérdésre, hogy vajon az intelligencia öröklődik-e. Mindig is ingadoztak a vélemények egyrészt a gének, másrészt a környezet hatásai között.Míg a hatvanas években a környezetelmélet az emberi viselkedést és képességeket emelte ki, addig ma ismét visszakanyarodtak az öröklődéshez. A legtöbb tudós mindenesetre egy így is – úgy is véleményt képvisel. Kétségtelen, hogy génjeink befolyásolják az intelligenciát, de nem légüres térben fejtik ki a hatásukat. Ezért ma már inkább az a kérdés, milyen arányban veszik ki részüket a gének az intelligencia alakításából. Egyes kutatók, mint például Robert Plomin, a londoni Pszichiátriai Intézet munkatársa, elsősorban az ikertanulmányokra alapoznak. Pontosabban összehasonlítják az egypetéjû ikreket – akiknek a genotípusa gyakorlatilag száz százalékban megegyezik – a kétpetéjû ikrekkel, akik csak ötven százalékban osztoznak génjeikben. Sőt ha lehet, megpróbálnak olyan egypetéjû ikreket találni, akiket rögtön születésük után szétválasztottak és örökbe adtak. Ha összehasonlítják őket egymással vagy a vér szerinti szüleikkel, akkor különösen jól tanulmányozható a környezet hatása. Amikor az egypetéjû ikrek beszédbeli és térbeli-vizuális képességeit (az intelligencia két lényeges szempontját) tesztelik, akkor az ő eredményeik sokkal hasonlóbbak, mint a kétpetéjû pároké.
Plomin vizsgálatai szerint a beszédbeli képességek összességében hatvan százalékban, a térbeli-vizuális képességek ötven százalékban öröklődnek. Ebből semmi esetre sem szabad arra következtetnünk, hogy egy személy IQ-ja fele részben a szülei génjeire vezethető vissza.
Mindössze úgy vélik, hogy a gének ötven százalékban járulnak hozzá egy csoporton belül a képességek szóródásához. Sőt időközben intelligenciagéneket is találtak a kutatók. Persze ez arra hasonlít, amikor egy tût akarunk megkeresni a szénakazalban, mert vélhetően minden egyes kognitív képességhez száz meg száz kis szelet tartozik a genotípusban. Más a helyzet a szellemi károsodás bizonyos formáinál, ahol egyetlen gén szörnyû következményekkel járhat.
A fenilketonúria egy anyagcsere-betegség, ami egy egyébként ártalmatlan fehérje veszélyes felhalmozódásához vezet az agyban. A következmény egy súlyos szellemi károsodás, a szigorú diéta azonban megelőzheti az agykárosodást. A hírhedt vitustánc is azokat az embereket érinti, akiknek genetikailag hibás a 4. kromoszómájuk; ha megközelítik az ötvenet, testi és szellemi képességeik szabályszerûen megsemmisülnek, anélkül, hogy bármit is lehetne tenni ellene. De a jó gének nem azonosak a rosszakkal, és számos gén bonyolult módon mûködik együtt ahhoz, hogy az agy funkcionáljon.
A szakemberek ezért tulajdonságtípusokról beszélnek (angolul quantitative trait loci, röviden QTL) – ami nem jelent mást, mint a genotípusban azoknak a helyeknek az összességét, amelyek egy bizonyos képességgel vagy viselkedésmóddal függnek össze. Eddig azonban egyetlen gént sem sikerült kihalászni egy ilyen QTL-medencéből. Robert Plomin beszámol egy kisebb sikerről. Úgy véli, megtalált egy helyet a genotípusban, ami különösen gyakran fordul elő a 130 feletti IQ-val rendelkező gyerekeknél. Bár magának a helynek semmi köze sincs az intelligenciához, van viszont a közelében egy gén, ami a számítások szerint gondoskodhat 4 pont IQ-többletről.Ha egy napon meg is tudnánk, hogyan van rögzítve az intelligencia a genotípusban, attól még nem kellene az öröklött tulajdonságaiból kiolvasni egy ember sorsát. A környezet a maga mintegy ötven százalékával még mindig nagy befolyással bír. Más szóval: az intelligenciának a fele születéskor még nincs rögzítve. A környezet is befolyásolja, hogyan fordítják le a géneket. Az említett fenilketonúria betegségnél például egy diéta semlegesítheti a genotípus negatív hatását. Az, hogy a gének is szerepet játszanak, még korántsem jelenti azt, hogy meghatározzák az életünket. Ám az is érthető, hogy sok emberben kellemetlen érzéseket keltenek a genetikai magyarázómodellek, mivel joggal tartanak a génadatokkal való visszaéléstől.
Egy nap ismét a rasszizmus és a diszkrimináció, valamint a tökéletes formatervezett gyerekek iránti vágy lehet majd a következménye annak, hogy túlmagyarázzák a gének hatásait.
Ezzel szemben Robert Plomin azt várja, hogy kutatásának pozitív következményei – mint a jobb terápiák kifejlesztése – elnyomják a negatív hatásokat. Meglátjuk. Jelenleg ugyanolyan szakmai viták övezik a „tudat” témáját, ha más okból is, mint az intelligencia kérdését. Már maga az intelligencia fogalma is porózus, de még mindig sokkal kézzelfoghatóbb, mint a tudat.
A tudat biológiai alapanyaga
Hosszú ideig azt gondolták az agykutatók – akiket René Descartes francia filozófus dualizmusa befolyásolt, aki azt hitte, a szürkeállomány agysejtjeinek semmi közük a szellemhez –, hogy a tudatot nem lehet természettudományos alapon kutatni. De: „A szellem egy fizikális állapot, pont úgy, mint az elektromos hullámok”, állapította meg néhány évvel ezelőtt Gerhard Roth brémai agykutató, és azóta számos tudós keresi a tudat biológiai alapanyagát. Részben azért olyan nehéz egy agyrégiót vagy egy bizonyos idegsejtállapotot hozzárendelni a tudathoz, mert a tudat egy szubjektív érzés. Mit jelent tudatában lenni egy dolognak? Körülbelül annyit, hogy tudjuk, mi vagyunk azok, akik kezünkben tartjuk és olvassuk ezt a magazint. Vagyis a tudatnak köze van az öntudathoz (anélkül hogy a két fogalom tökéletesen fedné egymást), ahhoz a képességhez, hogy egy személyként látjuk magunkat. Csak igen kevés állat képes erre:
a csimpánzok és orangutánok letörlik a piros foltot a homlokukról, ha a tükörrel szemben állva felfedezik azt. Más állatok viszont, még a gorillák és
a páviánok is, csődöt mondanak ennél a tesztnél. Mivel a fogalom ilyen módon személyes jelentést is hordoz, speciális szempontokra kell azt korlátozni ahhoz, hogy természettudományos szempontból megragadjuk, jelenti ki például Christoph von der Malsburg bochumi agykutató. A következőképpen jellemzi ezt: az agy egységekből áll, amelyek különböző feladatokat látnak el – látás, emlékezettartalmak előhívása, mozgások irányítása, cselekvések megtervezése. És mégsem azt tapasztaljuk, hogy ezek a tényezők nem egymás mellett, hanem egymással együttmûködve tevékenykednek. Hogy képes az agyunk arra, hogy egy egység benyomását közvetítse felénk?
Akkor jön létre a tudat, magyarázza a kutató, amikor a különböző tényezők egymással összefüggően (koherens módon) dolgoznak.
Más szóval: tudnak egymásról, és információkat cserélnek. Egy ilyen koherens állapot azt is jelenti, hogy az agy be van állítva egy bizonyos helyzetre, és hogy részei készek reakcióba lépni egymással. Képzelje el, hogy autót vezet, és az utasával beszélget, aki hirtelen megkérdezi, miért mennek olyan gyorsan. Ön azt válaszolja: „Beleéltem magam a beszélgetésbe.” Látásérzékelése aktív volt, a beszédközpontjai szintén, de a kettő semmit sem tudott egymásról. Mindez csak a kérdés után tudatosul önben. Létezik egy olyan hely az agyban, amely arra késztet, hogy tudatunknál legyünk? Néhány kutató a munka- vagy rövid távú emlékezetet tekinti a tudat helyének. Eszerint az agy minden állapota – mondjuk az érzések vagy észlelések – akkor tudatosulna, amikor a munkatárolóba érkezik. Ezek szerint ez a munkatároló, amely valószínûleg a halántéklebeny elülső részén van, teszi lehetővé a rendszerezettebb gondolkodási folyamatokat, mert ott találkoznak egymással a lehívott emlékek és az érzékbenyomások.Más szakemberek viszont a talamusznak tulajdonítanak speciális szerepet a tudat terén. A talamusz mélyen az agy belsejében lévő reléállomás, amelyhez minden érzékszerv elküldi a jeleit, mielőtt az agy észleléssé dolgozná fel őket. A talamuszból direkt összeköttetés is vezet az amygdalába, az érzések feldolgozásában fontos központba.
Egy hatásos kísérlet igazolta a talamusz fontos szerepét: néhány évvel ezelőtt Karen Ann Quinlan agyát vizsgálták a kutatók. A lány 1975-ben, 18 éves korában tévedésből elfogyasztott egy alkoholból és nyugtatókból álló keveréket, majd kómába esett. Halála előtt mesterséges lélegeztetés nélkül tíz éven át teljesen öntudatlanul feküdt a kórházban. Agyának aprólékos boncolása feltárta: a szürke- és fehérállomány nagy része mûködőképes volt, de a talamusz erősen károsodott.A vakon látók létezése is utal a vizuális tudatra. Amint a látásról szóló fejezetben említettük, olyan emberekről van szó, akik bár vakok, képesek érzékelni bizonyos ingereket. Amikor megkérték őket erre, egy, az asztalon álló csésze után nyúltak, de közben azt állították, nem látják a csészét. Úgy vélik a tudósok, hogy a retinából a (tudatképző) talamuszon át az agy látóközpontjába tartó fő összeköttetés mellett létezik egy kerülőút, ami közvetlenül
a látóközpont magasabb szintjeibe vezet és megkerüli az alacsonyabb feldolgozó szinteket. Különös tapasztalatokra tesznek szert azok az emberek, akik a jobb agyfélteke hátsó felében szenvedtek agyvérzést. Ott helyezkedik el az agy egyik asszociációs mezője, ahol összefutnak a különféle érzékbenyomások. Az ilyen emberek nem képesek érzékelni testük bal felét és nem veszik figyelembe a külvilág bal részét. Bár tapintóérzékük mûködőképes, letagadják bal karjukat vagy lábukat. Ez odáig is elmehet, hogy megkérdezzék:
„Ki tette az ágyamba ezt a lábat?” Amikor arra kérik őket, rajzoljanak le egy órát, hiányzik a számlap bal fele. Világos, hogy számukra megszûnt a világ bal felének tudata. §
- Például olyan számolási feladatokat kell megoldani, amelyekben jelek helyettesítik a számjegyeket, vagy el kell dönteni, formálisan helyes-e a következő állítás: „Minden macska tud repülni. Minden vödör macska, ezért minden vödör tud repülni". Egy további példa lehet: egészítse ki a számsorozatot: 10-21-43-87-… Egyéb feladatokban a beszédértésünket kell bizonyítani. Például: húzza alá azt a szót, amelyik nem illik a többihez: autó – tehergépkocsi – busz – helikopter. Bonyolódik a dolog, ha betûsalátát kell kibogozni: melyik, a következő betûkombinációkból kirakható szó, amely nem szakmát jelöl? RÁNOLM – LUZAKA – ZÉZSEN – ORANGZO. Vagy: melyik az a szórészlet, amely értelmes szót ad, ha hozzáillesztjük a szino-, pszicho-, asztro- előtagokhoz: -fát, -nim, -analízis, -lógus? Sikerült? (A helyes válaszok: igen, 175, helikopter, zongora, -lógus).
