Ragadós-e a boldogság?

A turisták nagy része olyan úti célt választ Indonézia tíz és félezer szigete közül, ahol landol repülő, fehér homokos a strand és meleg víz folyik a szállodai zuhanyból. Kéthetes szabadságuk alatt pihenni akarnak, nem felfedezni. Az utazók kisebbik felét azonban kérlelhetetlenül hajtja a felfedezőláz. Az úgynevezett hátizsákos turisták magukon cipelik túlélő felszerelésüket, és zsigeri ellenszenvet éreznek minden helyi idegenvezető iránt. Abban a pillanatban ugyanis, hogy kinyitja a száját a túravezető, elsilányul az élmény. Személyétől a látnivalók attrakcióvá válnak, azonnal elvész az illúzió, hogy bármit is maguk fedeztek volna fel. Időnként minden hátizsákos megpróbálja elhitetni magával, hogy egyedül bukkanhat a maradék titkok nyomára. Igaz, egyre messzebbre kell utazni ezért az önámításért. Az Indonéziában hónapokig barangoló fehér utazók kasztja az utóbbi két évtizedben fokozatosan csökkent. Többnyire a kéthetes turnusokban érkező villámturisták rakják le a névjegyüket a fehér világról.

Orangutánnéző, avagy
a negyvennyolc órás kör
Az indonézek felfogták, hogy speciális, jól megragadható szolgáltatással kell előrukkolniuk ahhoz, hogy a külföldi dönteni tudjon. Az európaiak, az amerikaiak, az ausztrálok és a japánok főleg Bali szigetén fordulnak meg, olyan sokan, hogy néha úgy tínik, az indonézek csak vendégségben vannak. Több százan vetődnek el évente az észak-szumátrai Gunung Leuser Nemzeti Parkba, ahol a szolgáltatás neve: dzsungelturizmus. A park Orángután Rehabilitációs Központjába érkezők fogadására harminc éve benépesült egy falu a Bohorok folyó partján, Bukit Lawang. A hely különlegessége, hogy nincs múltja, tradíciója – lakói Szumátráról és más szigetekről üzletre verbuválódott szemfülesek. Egyik részük moteleket és szerény éttermeket míködtet. Másik felük húsz és negyven év közötti, hosszú hajú idegenvezető. &#336k a „long hair, long life” mottó, valamint a gyors és kevéssé fáradtságos pénzkeresési módszerek elkötelezett hívei.

Mivel Bukit Lawangban nem nagyon lehet mást csinálni, mint az etetőhelyen naponta kétszer közelről meglesni az orángutánokat, és legalább egyszer elmenni dzsungeltúrára, a fennmaradó néhány órát, napot el kell ütni valamivel. A fiatal idegenvezetők – akiket egytől egyig kedélyes Bob Marley-életérzés jár át – késő délutánonként felkapják a gitárjukat, és addig mulatnak a turisták társaságában, amíg össze nem esnek. Ebben nagy segítségükre van az a néhány szál marihuánás cigaretta, amit reggel óta elszívogattak, és a magic mushroomnak nevezett helyi specialitás, amit a külföldieknek is előszeretettel ajánlanak, kérésre belesütik az omlettbe. Ha másnap sikerül felébrednie a túravezetőnek, indul az előző nap leszervezett dzsungelkirándulás. Ha nem, nem.

Létezik egy úgynevezett „könnyített verzió”, erről a legtöbb vendégnek valószíníleg fogalma sincs, én is egy helyitől tudom. Arról van szó, hogy két – elsőre bizalomgerjesztő – bukit lawangi fiatalember jó sok dollárért elvállalja a csoportvezetést az őserdőben. Kétnapos túráról lévén szó, beszednek még külön egy kis uzsonna- meg vacsorapénzt, majd a csoportjukat negyvennyolc órán keresztül köröztetik a faluhoz közeli, legfeljebb egy négyzetkilométeres területen.Nyilván nem csak rosszat hoznak ki az emberekből a dollárbankók. Az 1973-ban létrehozott Orángután Rehabilitációs Központ irányítását 1980-ban az indonéz kormány vette át a magánalapítóktól, és azóta a rezervátum nem is kap semmiféle külső támogatást. Abból a pénzből élnek, amit a látogatók fizetnek a belépőért.

Az idegenforgalmi bevétel másik része a kormánynak megy, aki az orángután rezervátum karbantartásáért és fejlesztéséért felelős. Még nem lehet pontosan tudni, hogy e feladatkörében valójában mit is vállal az államvezetés, ugyanis 2003 novemberében egy szökőár letarolta Bukit Lawang települést, a rehabilitációs központtal együtt. Kétszázan meghaltak. Néhány hónapja újra fogad vendégeket a rezervátum, s ez arra enged következtetni, hogy van túlélő orángután. Infrastruktúra viszont nincs, a vendégek egyelőre a katasztrófában meghalt falusiak házaiban éjszakázhatnak. Ahhoz viszont, hogy az orángután-rehabilitációt folytatni lehessen, a turisták pénzére lenne szükség. Előbb azonban a kormánynak újra fel kellene építenie egy szerény, de élhető második Bukit Lawangot.  

&Uumlldözött sámánok
és a lobogtatott dollárok
Dzsungelturizmus a hívó szó a Szumátra nyugati partjainál fekvő Sziberut szigeten is – sámánturizmussal kiegészítve. A szigetlakók teljes elszigeteltségben éltek itt egészen a XIX. századig, amikor megjelentek Indonézia holland gyarmatosítói, meg a protestáns misszionáriusok. Sziberuton a különböző társadalmi szerepek jóval kevésbé különülnek el, mint máshol, azonban a sámánokat – a szellemekkel kommunikáló gyógyítókat – rendkívüli tisztelet övezi. Az 1980-as évek közepén az indonéz kormány egyszeri és határozott aktussal akarta eltüntetni ezt a szerinte primitív kultúrát. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az államvezetés mindig is igyekezett eltüntetni a devianciákat az etnikai, kulturális és gazdasági szempontból rendkívül sokféle szigetvilágban (Indonéziában több mint háromszáz népcsoport él). Másrészt azt is rebesgették, hogy az őserdőben élő törzsek kipaterolására azért volt szüksége a bürokratáknak, hogy az így megürült dzsungelrészekre fakitermelési megállapodásokat kössenek. Mindenesetre a nyolcvanas években a sziget déli felének nagy részén betiltották az ősi ceremóniákat és még azt is megkövetelték a régió több mint háromszáz gyógyítójától, hogy adják át a karhatalomnak a szertartásaikhoz használt kellékeiket.

Végül a turisták mentették meg a sziberuti sámánokat a kihalástól. Az indonéz hivatalnokok hozzáállása ugyanis megváltozott, még pedig abból a nagyon is gyakorlatias okból, hogy a dollárbankókat lebegtető utazók éppen az eltiporni kívánt ősi kultúra iránt érdeklődtek, és bármennyit kifizettek volna, csak hogy láthassanak még valamit a bronzkorból – a huszonegyedik században.

Ez a kompromisszum azonban megállítani nem, csak lelassítani képes a kultúrapusztító folyamatot: a helyi hagyományokra rátelepedő, tárgyiasult Nyugatot.  Amíg van érdeklődés a turisták részéről, addig az állam üzletet lát a sziberuti kultúra fenntartásában, ezért békén hagyja az ott lakókat. Vagyis még érdemes odautazni. A kör azonban belátható időn belül bezárul, mert minél több – cigarettát, pólót, táskarádiót, karórát és rúpiát osztogató – nyugati érkezik Sziberutra, annál kevesebbet lehet majd látni az eredetiből.
 
Lakatlansziget-illúzió:
víz alatt és fí alatt
Az Indonéziában töltött egy év alatt határozottan gyanakvóvá váltam az egészen kis, „lakatlansziget-illúzióra” hajazó földdarabokkal kapcsolatban. Ilyen például a Gili és a Kadidiri-sziget. Előbbi Lombokhoz, utóbbi Celebeszhez közeli. Eladható portékájuk: a partközeli korallszirtek zegzugaiban megbúvó búvárélmény. Veszélyük: nehéz róluk elrohanni. Pedig van miért. Kadidirit például  a helyi maffia tartja a kezében. A pálmafás édenkert magánszemély tulajdonában van, aki komplett teamet foglalkoztat a turisták kizsákmányolására. Mielőtt áthajózna Kadidirire, a celebeszi Ampana városában kénytelen megszállni az egyszeri utazó. Itt egyetlen valamirevaló szálláshelyet talál, oda bejelentkezik. Látszólag árengedményt kap a szállásdíjból, cserébe mindössze annyit kell megígérnie, hogy Kadidirin a Paradise-ban lakik majd. Estére kiderül, hogy csak a bizonyos ampanai szállodában lehet hajójegyet venni a szigetre.

A pálmaerdős, türkiz vizí Kadidirin bezsuppolnak mindenkit egy-egy patkánylakta rattan vityillóba, és elkérik érte az Indonézia-szerte szokásos szállásdíj háromszorosát. Innentől a turista bérelhet a maffiától búvárszemüveget, pipát és palackot, nézheti naphosszat másik ötven fehér megszeppent ábrázatát, vadászhatja a rágcsálókat, délelőtt bepótolhatja az egész éjszaka zakatoló áramfejlesztő miatt elmulasztott alvásórákat, és ha sikerül a maffiával megalkudnia, néhány nap múlva elmenekülhet egy méregdrága motorcsónakon.

A jóval nagyobb és kiépültebb Gili Trawangan szigeten azt érdemes megfigyelni, a nappali búvárturizmus hogyan vált át éjjeli „szívóturizmusba”. Amikor már csak néhány bárban pislákol fény, az útszéli pagodákban óriási párnákon pecsenyére sült külföldiek terpeszkednek, és trombita alakú jointokkal hadonásznak. Persze nemcsak fí van eladó, hanem minden más is, amire – szerintük – szabadságát töltő fehér ember csak áhítozhat. Nehogy bárki rosszat gondoljon Gili Trawanganról, hiszen Bukit Lawangban a hallucinogén magic mushroom rajta van az éttermek étlapján, a Bali szigeti Kuta főutcáján pedig tízlépésenként szólítják le az embert, hogy fíre, hasisra vagy kokainra van-e gusztusa.

Megbámulják vagy megszólítják:
Hello, mister, hello, bon-bon…
A kevésbé látogatott indonéz szigeteken van egy módszer, amivel viszonylag jól fel lehet mérni, mennyi turista fordul meg egy-egy településen. Ha az ember úgy tud elsétálni egy csapat gyerek mellett, hogy azok ügyet sem vetnek rá, vagy legfeljebb hosszan, kíváncsian megbámulják, az azt jelenti, hogy a környék viszonylag érintetlen. És nagyon ritka. Jellemzően a barátságosabb helyi gyerekek kórusban üvöltik a fehér utazó láttán: Hello, mister! Hello, turi! Majd rögtön rátérnek a lényegre: bonbon? Ha van cukorka, jár érte legalább egy mosoly. Ha nincs, a szurtos kis arcokra a másodperc töredéke alatt kiül az érdektelenség. Szó van még üdítőitalról, golyóstollról, ceruzaelemről, befőttes gumiról, hajcsatról, és a végletesen elturistásodott, elkapitalizálódott településeken, mint amilyen például a dél-lomboki Szadé, konkrétan „moniról”, vagyis pénzről. Ezt köszönés helyett, kinyújtott tenyérrel követelik a gyerekek. A felnőttek ugyanezt játsszák a cigarettával, ha útközben érik a turistát.

Ha az utazó kénytelen néhány napig megszállni valahol – például az egyik sziberuti család házában, mert ott nincs is más szálláslehetőség – a „felfedeznivalóért” cserébe pólóját, zseblámpáját, cipőfízőjét, jegyzetfüzetét, szemüvegét, gyíríjét vagy karóráját kérik. S nem is magával a kéréssel van a baj, hanem azzal, hogy míg évszázadokon át a legszebb tetoválás tulajdonosa címért versengtek a sziberutiak, addig az utóbbi években egyre nő a nyugati ajándékok presztízse. Herbert Tichy osztrák újságíró-geológus-antropológus Tau-Tau címí könyvét olvasva rádöbbentem, hogy Délkelet-&Aacutezsia ősi népcsoportjai már a nyolcvanas évek legelején is berendezték a turistáknak azt az életet, amit azok látni akartak.

Borneó sziget Malajziához tartozó részén, a Szarawak tartományban élő dajakoknál volt látogatóban Tichy, amikor a klán épp francia turisták fogadására készült. „Kwei gondoskodása mindenre kiterjedt. Mindenki vegye le a karóráját, és rejtse el a szobában. A rádiók is tínjenek el, sőt már a vendégek érkezése előtt is csak tompított hangerővel szólhatnak. Ha a franciák a jelzett időnél korábban állítanának be, kínos volna, ha a Skrank folyón manilai vagy hongkongi dzsesszt hallanának. A petróleumfőzőket, a gázégőket romantikus tízrakásoknak kell helyettesíteniük. A Time, a Playboy és a hasonló képeslapok szintén elrejtendők. A hosszúházban paradicsomi ősállapotokat kell teremteni. A hullámbádog tető volt az egyetlen, amit nem lehetett elmozdítani.”

Az elégedettség titka:
mi ragad az utazóra…
Színes, szélesvásznúban a sziget déli partvidékén berendezett míparadicsomban, Kután pereg le a Bali álom.  Az első szállodát, a Kuta Beach Hotelt 1936-ban építette itt egy amerikai házaspár: Louise és Robert G. Koke, akik vakációzni érkeztek Balira. Mégis öt évre ott ragadtak, ahogy meglátták Kuta fehér strandkaréját: egy pálmafákkal tízdelt óriás homokkiflit. A feleség, Louise G. Koke 1942-ben Our Hotel in Bali címmel könyvet írt a szigeten töltött éveikről. Ebben elmeséli, hogyan épültek be egyre jobban az izmosodó szálloda-bizniszbe, s ezzel párhuzamosan miként ismerték ki fokozatosan a trópusokra érkező gazdag utazók észjárását, vágyait. „Az európai látogatók hajlamosak voltak romantizálni Balit, úgy sejtették, hogy a balinézek ismerik a harmónia és az elégedettség titkát. &Aacutellították, hogy lehetséges teljesen hátat fordítani a civilizációs problémáknak meg a legtöbbünket zaklató belső konfliktusoknak. A megoldás: Balira kell költözni. Mintha ezzel valami nyugtató szellem költözne a gyötrődő lelkükbe, mintha ragadós lenne a boldogság.”

A népszerí kortárs indonéz költő, színházrendező és társadalomkritikus, Rendra már évekkel ezelőtt is lesújtóan beszélt Baliról: „A turizmus megbecstelenítette és a nemzetközi kereskedelmi normáknak szolgáltatta ki Bali ősi kultúráját. A hagyományos táncok már nem szellemidézések, hanem show-mísorok. A természetet üzleti érdekekből megerőszakolták, a tengerpartokat, a hegyeket, a folyómedreket és a templomokat bemocskolták.”

Mindeközben… amikor a turistának nagy nehezen sikerül megalkudnia egy útszéli gyümölcsárussal, és azt képzeli, hogy ő is arathatott végre egy kisebb fajta diadalt, akkor a kocsiban ülve kell rádöbbennie, hogy bár kevesebbet fizetett, de a gyümölcsnek is csak a fele van a zacskóban. Amikor pontosan tudja, hogy pár ezer rúpiáért minden templom bejáratánál lehet hagyományos öltözéket bérelni, akkor sem sikerül kitérnie a ruhával utána rohanó helyi árus asszonyok elől, akik akarata ellenére szabályosan belekötözik a ruhadarabba. Ha tudja egy rövid útszakaszról, hogy fuvardíja tízezer rúpia, a taxissal akkor is százötvenezerről kell kezdenie az alkut. És ha lassacskán kezdi úgy érezni, hogy már az Elefántbarlang szörnye is csak pénzért tátja ki a száját, akkor nem saját magát kezdi el szánni. A néhai trópusi paradicsom lakóit sajnálja, akik pár évtized alatt tökéletesen alkalmazkodtak a nyugati igényekhez. Meg azt: végül is nem úgy alakult, hogy ránk ragadt volna az igazi boldogság.           §

• Temetésturizmus
  A nyugati felfogás szerinti legmorbidabb turisztikai termék mégiscsak a közép-celebeszi toradzsa nép földjén alakult ki, és ez nem más, mint a temetés. A hegyi falvakban élő toradzsák évekig gyíjtenek egy minél pompásabb ceremóniára, és addig bebalzsamozott halottjuk velük együtt él a lakóházaikban. Az elhunyt társadalmi rangjától függően akár több tucat vízi bivalyt és disznót is feláldoznak egy-egy temetési szertartáson, s a húst azon nyomban szét is osztják a vendégek között. Toradzsa-föld fővárosában, Rantepaoban az idegenvezetők esküsznek, hogy egyedül képtelenség megtalálni a temetések helyszínét. Ez persze nem igaz, de a legtöbb turista inkább kifizeti a százezer rúpia kísérgetési díjat, mint hogy elgondolkodna ezen. Pedig a helyiek, akik csak az ajándékba vitt szegfíszeges cigaretta meg kristálycukor miatt látják szívesen a külföldieket, jóval közvetlenebbek, ha vezető nélkül érkezik az ember. A toradzsáknál jóformán csak a két nyári hónapban, júniusban és júliusban fordulnak meg turisták, a temetkezési szezonban.

• Tengeri utcagyerekek 
  Akik nem külföldről, repülőgépen érkeznek a szigetre, hanem a szomszédos Jáváról, azokat már a turistaparadicsom mellékvizén – a kelet-jávai Banyuwangit és észak-nyugat Bali Gilimanuk községét összekötő tengerszoroson – eléri az első turistasokk. Hat és tizenhárom év közötti fiúcskák taposnak a kikötő olajos vizében, pofazacskójuk furán kidudorodik. Az újdonsült világjáró azon morfondírozhat, vajon miért pont itt úszkálnak ezek a gyerekek? Aki többedszerre teszi már meg a komputat, pontosan tudja, hogy nem vízi játszóteret lát, hanem komoly üzletet. Ahogy a kétemeletes hajó fedélzetéről lehullik egy csillogó pénzdarab, odalenn habzani kezd a víz, mint amikor a pecások beetetnek. A gyerekek alábuknak, a víz alatt jár kezük-lábuk, mint a cséphadaró, hogy társukat eltávolítsák a zsákmány közeléből. A legfürgébb felemelkedik, diadalittasan körülnéz, az ötszáz rúpiát beteszi a pofazacskójába a többi mellé, és várja a következő kapást.

• A jó meg a rossz  
  • A hotelekben, az éttermekben meg az üzletekben dolgozó fiatalok közül sokan fizetésükből és borravalójukból vallási célokra, például a család házi templomának újjáépítésére tesznek félre. Vagyis Balin a vallásra fordított pénz egy része közvetlenül vagy közvetve a turizmusból folyik be – mondják a pártolók.
  •A sziget tengerparti luxusszállodáiban átlagosan 570 liter víz fogy el szobánként és naponta. A vízhiány lassan egész Balit fenyegeti. A közúti forgalom – taxik, bérmotorok, bérautók, turistabuszok – hamarosan eldugítja az egynegyed Magyarország méretí sziget útjait.
  • Az indonézek legnagyobb része ugyan forralt vizet iszik, de a tikkadt turisták hektoliterszámra vedelik a palackozott ivóvizet. Ha egy ember naponta csak másfél literrel iszik meg, és egy nyaraló átlagosan két hetet tölt Balin, akkor 14 üres míanyagflaskát „termel” ott-tartózkodása alatt. A statisztikák szerinti 1,3 millió utazóval számolva évi 18 200 000 palackot dobnak ki Balin – csak a turisták.
  • A Föld korallállományának huszonöt százaléka Indonézia tengereiben, többek között Bali partjainál él, és rohamosan pusztul. Igaz, a korábbi „irtó hadjárathoz” képest – a parti hotelekhez építőanyagként használták a korallt – ma a korallokra a búvárturizmus jelenti a legnagyobb veszélyt.
  •Miközben a külföldi elterül a homokban, mint egy rozmár, a helyiek meg hosszúnadrágban, kardigánban, kalapban izzadnak körülötte – inkább üsse meg őket a guta, mint hogy még jobban lebarnuljanak! Az indonézek másképp imádják a napot, mint mi, európaiak. Nekik a napsugár a rizskalászokat meg a gyümölcsöket érlelő őserő, kultuszok tárgya, az élet maga. Nekünk antidepresszáns, fényvédőfaktor, pattanástalanító és naplemente-romantika.
  • Balin a tipikus szuvenír a maszk (topeng): mitológiai szörnyeket és helyi királyokat, harcosokat ábrázoló álarc, amelyet egykor kizárólag szakrális maszkos tánchoz, a wayang topenghez használtak. A kiválasztott személyek által készített maszkokat szentnek tartották, a falu halotti templomában őrizték őket, mágikus kendőbe burkolva. Felvételük előtt áldozatot mutattak be, az előadó pedig papi felügyelet alatt állt. A balinézek szemében a szent maszkoknak, és a fillérekért árusított világi giccseknek semmi közük nincs egymáshoz.
  • Az eredetileg az istenek tiszteletére előadott táncok egy része is estéről estére áruba bocsátott tömegcikkekké vált.  Hozzá kell tenni azt is, hogy Bali mintegy háromezer tánccsoportjából legfeljebb ezer mutatkozott valaha turisták előtt. Kétharmaduk soha nem lépett ki az idegenforgalmi piacra, hanem kizárólag vallási szertartásokon szerepel.