A cigaretta- és szivarfüstöt lehelő kiskocsma, a tejszínhab és likőrillatú kávéház, a pörköltszagot árasztó étterem valaha a színészember elsőszámú otthona volt. A kávéházban kezdődött s egy olcsó kisvendéglőben fejeződött be a nap. Bárki, bármikor találkozhatott Csortossal, Kabossal, Tolnayval, Latabárral. Csak be kellett ülnie egy csendes budai vendéglőbe, vagy végigsétálnia a Nagykörúton…
Bármely zugban, ahol friss
kávét, jó rántottát, ízes húslevest kínáltak a premier hevétől, a próbák lázas
izgalmától, az előadások könnyed-felemelő mámorától megrészegült színészeket,
direktorokat, szerzőket talált. Többtucat anekdota szól ezekről a helyekről,
órákról, estékről, hajnalokról – s talán a mívészek kevéssé ismert oldaláról is
árulkodik egy picit…
Csortos Gyula nevéhez fíződik talán a legtöbb színházi történet. Az első magyar
hangosfilm főhőse nem csak az úrhatnám lakáj szerepében volt jó modorú, mívelt,
kimért és kissé távolságtartó, hanem az életben is. Idősebb korában mindig a
többiektől kissé távol, egy széken ücsörgött a színházban. Megszólítani,
megkörnyékezni alig-alig merte valaki. S ahogyan Hyppolitként különös, agyafúrt
trükkökkel viccelte meg a háziakat, úgy a színházban is legendák százai szóltak
pályatársai ellen elkövetett – könnyen megbocsátható – tréfáiról. Tudjuk azt
is, hogy pénztárcája rendszerint üres volt, gyakran nem – vagyis nagyon nehezen
– fizetett házbért, s az adóhatóság is sírín dörömbölt az ajtaján. Akármilyen
anyagi nehézségei voltak, abból nem engedett, hogy – ha úgy tartotta kedve –
feketéjét kedvenc kávéházában igya meg, ebédjét kedvenc éttermében, kedvenc
szakácsa készítse el, s legkedvesebb pincére vigye az asztalához.
Pincér, hozzon egy másik asztalt!
Egy fárasztó éjszaka után történt a következő eset. Talán premierje volt és későn
került ágyba. Netán szöveget tanult, vagy csak egyszeríen álmatlanság kínozta,
és egy szemernyit sem aludt. Nem tudni. Mindenesetre reggel nyúzott arccal tért
be a Hangliba. Nem nézett körül, nem kereste a legjobb asztalt, nem válogatott.
Egyszeríen lerogyott a legközelebb eső székre és kávét rendelt. Ne felejtsük
el, hogy a harmincas évek Budapestjén járunk, amikor is a kávéházi életnek
szabályai voltak. Törzskávéházakban törzsvendégek törzsasztaluknál
fogyasztották el – talán likőrrel megspékelt – kávéjukat. Némely asztal szent
hely volt, kizárólag „tulajdonosa” foglalhatta el. S ezt mindenki tiszteletben
tartotta.
A pincér hebegve-habogva állt meg a színész oldalán. No nem a csodálat miatt
illetődött meg, hanem azért, mert Csortos egy törzsvendégük helyére ült.
Perceken belül nyílik az ajtó, s belép a férfi. Mit tegyen, hogyan
figyelmeztesse finoman, egészen diszkréten a színészt, hogy szíveskedjék akár
csak egy méterrel is odébb letelepedni. Talán előbb kiviszi a feketét, aztán
meginvitálja egy másikra, vagy valami mesét talál ki, hogy az asztal lába
billeg, és vétek lenne, ha kiborulna rajta a forró ital. Egyik lódítást fabrikálta
a másik után, de egyik sem volt túl hihető. Végül a tulajdonoshoz fordult.
– Ne nekem magyarázza, hogy foglalt az asztal, hanem Csortosnak! – utasította a
főnök.
A pincér izzadt tenyérrel oldalgott Csortoshoz. Ujjával a kis reserved
táblácskára mutatott. Csortos fel sem pillantott, csak az orra alól kávét,
tejet, vajas zsemlét rendelt. A főpincér krákogott, hümmögött, elismételte,
hogy a helyet más számára tartják fenn, mire a székbitorló bólintott, és ismét
kávét, tejet, vajas zsemlét kért.
– Micsoda egy tehetetlen népség! Na, majd én elintézem – kardoskodott a főnök.
Azzal Csortoshoz fordult, és alázatos hangon közölte vele, szíveskedjék amoda,
az ablak mellé, abba a kényelmes fotelbe csücsülni, ezt az asztalt ugyanis már
lefoglalta valaki.
– Van magának pincére? – kérdezte a színész.
– Hogyne lenne méltóságos uram. Itt állt az előbb kegyelmed mellett.
– Jó. Akkor szóljon neki, hogy hozzon egy másik asztalt. Olyat, amelyik nem
foglalt. És siessen a kávéval is!
Új asztalt természetesen nem kapott. Ám a Hangli tulajdonosa minden bizonnyal
egy régi törzsvendégét veszítette el aznap.
Csortos Gyula gourmand volt, így nem csak a pesti specialitásokat szerette, nem
csak a magyaros ételek íze töltötte el elégedettséggel. Tengeri eledeleket is
előszeretettel fogyasztott. Szalay Károly nyomán ismerjük a következőket:
Csortos egyik kedves éttermében tengeri rákot rendelt. Gondolataiba merült,
szinte észre sem vette, amint a főpincér rendezte körülötte az asztalt, evőeszközöket
tett elé, kitöltötte a vörösbort. Megérkezett az ebéd. Szép, ezüst tálcán
hozták a rákot, kicsi ezüst tálkában karikázott citromot szervíroztak hozzá. A
főúr a színész elé tette, jó étvágyat kívánt, majd elillant. Csortos
fantasztikus érzékenységgel fejtette meg az apró, rezzenésnyi gesztusokat,
egy-egy mozdulatot, vagy hangszínt. Felfigyelt a pincér kissé ijedt hangjára,
és gyorsan a tányérjába bámult.
– Na, várjon csak! Mi ez?! – szólt utána erélyesen, de addigra a főúr már ott
is termett. – Miféle ebédet hozott nekem? Csonka rákot? Hiszen ennek
hiányzik az egyik ollója!
Csortos ezúttal emberére akadt. A pincér leleményesen kivágta magát.
– Tudja, méltóságos uram, ez a rák egy párbajt folytatott le, mielőtt a
tányérra került volna. A rákokat élve teszik a fazékba. Amikor ezt a példányt
beledobtuk a forró vízbe, úgy megmérgesedett, hogy összeverekedett egy másik
rákkal. Az vágta le az ollóját. Csortos fél szemére hunyorítva hallgatta a
történetet. Nyílván tetszett neki az ügyes kis válasz. Mégsem hagyta magát.
– Igen, fiacskám? És képesek nekem egy vesztest feltálalni? Vigye ezt rögtön
vissza, és hozza ki a győztes felet!A pincér pedig visszalavírozott az étellel,
és kis idő múlva finom mártással meglocsolt, hiánytalan langusztát tálalt fel a
vendégnek.
Néger szakácsnő alföldi tájszólással
Hunyady Sándor, vagy ahogyan mindenki hívta, Sándorka, a két világháború közti
színházi élet egyik legjelesebb színpadi szerzője volt. Rövid időre Amerikába
utazott, azt ma már aligha tudnánk megmondani, miért. Talán élményeket gyíjteni,
bepillantani annak a világnak a mindennapjaiba, amiről annyi kuplé, dalocska,
slágerré vált sanzon született a múlt század elején. Akárhogy is van,
Hunyadynak sehogyan sem tetszett a kinti élet. Hiányoztak a pesti kávéházak,
vendéglők, a pálinkás leheletektől felmelegített olcsó kiskocsmák. Sok-sok apró
szín, hangulat, íz, illat, ami a század eleji pesti életet annyira sajátossá,
körülírhatóvá tette. Néhány nap után panaszkodni kezdett, eleinte csak a feje
fájt, később már a gyomra is, enni sem bírt. Egyszerín honvágya volt.
Cimborái egy reggel bedörömböltek az ajtaján. Nem is olyan messze, néhány
sarokkal odébb találtak egy vendéglőt. Mielőtt Sándorka legyintett volna, azt
is kibökték, hogy a kiskocsmát egy Paprikás Weisz nevezetí pesti kocsmáros
vezeti. És ez még nem minden! Szakácsnőjét az Alföldről szerződtette. Olyan
pörköltet, paprikás csirkét, galuskával gazdagon tálalt húslevest még Budán sem
készítenek, mint amilyen ennek az asszonynak a fazekában fő! Hunyadi már talpon
is volt. Alig mosdott, alig fésülködött, bajuszát is csak sebtében igazította
meg. Azonnal a vendéglőbe tartott.
Azonnal az alföldi szakácsnő felől tudakozódott.
– Hát csakugyan olyan jó pörköltet főz-e az asszonyság?
Weisz úr bólintott, majd huncut mosollyal szekszárdi fehérbort töltött a
vendégek poharába. Beszólt a konyhába. – Mariskám, itt van nálunk Hunyady
úr, a neves író Pestről! Készítsd el neki a legpazarabb húslevesedet, jó sok
zúzájával, finoman metélt tésztával!
– Készítöm már, készítöm – jött a válasz.
Hunyady megnyugodott. Az ízes alföldi tájszólás hallatán már érezte orrában a
húslé illatát, a petrezselyem, a hagyma, a sárgarépa és zeller gondolata
mélységes elégedettséggel töltötte el, a físzerek képzete csiklandozta
szájpadlását, s a főtt dagadó úgy jelent meg gondolataiban, mint valami
mentsvár, amit az ember kies pillanataiban menedékéül fogad. Mariska akcentusa
– mintegy előétel – megnyugtatta, elringatta, kicsit jóllakatta, ugyanakkor
leküzdhetetlen vággyal töltötte el, hogy minél előbb megkóstolhassa a főztjét.
Vagy jó fél óra múlva a nap színeit mímelő, aranycseppektől ragyogó leves gőzölgött
előtte. A zöldséget külön kistányérban szolgálták fel, ahogyan a tiszta,
rózsaszíní húst is. Senki nem mert enni. Sándorra vártak. Akárcsak egy rituálé:
csukott szemmel apró levegőt vett, hogy csak ízlelje, ízlelgesse a leves
kicsapódó illatát, hogy a pára bejusson, és lassan gomolyogjon orrnyílásában,
majd onnan szétáradjon, s feje búbjától a lábáig a tökély érzésével töltse el.
Aztán nagy, mély lélegzetet vett – még mindig csukott szemmel – majd megemelte
a kanalat, és lassan beszívta a forró levest. Ilyen csodában aligha volt
része.
Attól kezdve minden nap ellátogatott Weisz bácsi kocsmájába, s Mariska a
legfinomabb alföldi specialitásokat tálalta neki. Ha sietett, ha volt néhány
órája, írni akart, társaságra vágyott, vagy csak egy jó hagymásmájat akart enni
– akár naponta többször is – betért ide.
Hazautazása előtt is Weisznél ebédelt. Hálálkodott az öregnek. Mire Weisz
megkérdezte, hogy Mariskától nem akar-e elbúcsúzni. Hiszen ő főzte az ebédeket,
neki is jár a köszönet. Abban a pillanatban nyílt a konyha ajtaja. És Sándorral
megfordult egy pillanatra a kiskocsma. Egy jól megtermett fekete asszonyság
állt előtte, s két hatalmas csókot nyomott az író arcára. Ő volt Mariska, a
néger szakácsnő, akinek Weisz bácsi nem csak a magyar konyha csínját-bínját, de
a szép alföldi tájszólást is megtanította. Szigorúan a magyar vendégek
tiszteletére…
Kétszemélyes hideg vacsora
Kicsit kilóg a sorból Mály Gerő, aki ugyan szeretett étterembe járni,
kávéházakban is gyakran megfordult, ám ahelyett, hogy eltelt volna a jó ízektől
és kellemes boroktól, mindig elégedetlenkedett. Ő másként físzerezte volna a
bazsalikomos tejmártást, vékony réteg sózott olajjal kente volna be a
pulykacombot, fehérboros tejszínt öntött volna a hagymalevesbe, és a
rizsfelfújtat is vaníliaöntettel locsolta volna meg. Nem volt különösebb élmény
vele ebédelni, mert mindig mindent jobban tudott, kioktatott egy-egy pincért,
magához hívatta a szakácsot.
Mály Gerő imádott főzni, és színészkollégái emlékezete szerint remekül értett
az ízekhez, arányokhoz, físzerekhez. Gerő órákat töltött el a piacon,
messziről kiszimatolta a jó talajon termett, friss zöldséget, a legpompásabb
disznóhúst, vagy a legzsengébb újkrumplit. Hírnevét ilyenkor szenvtelenül
felhasználta. A hentes csak neki tette félre a legszebb oldalast, a
legízletesebb pirospaprikával meghintett abált szalonnát, parasztkolbászt. Ha
vásárolni ment, a hordár több kör alatt cipelte fel az ételeket a lakásába. Alkalmanként
akár 10-
húst vásárolt! Aztán bezárkózott és főzött. Pannónia utcai szomszédai már a ház
elé érkezve tudták, hogy Gerő itthon van. Olyan jó illatok szállingóztak
mindenfele. Nem csak szerette, de tisztelte is a szakácsmesterséget. Konyhája,
kis kellékei, kései, kanalai ragyogtak a tisztaságtól. Asztalát mindig hófehér
abrosszal terítette le – legalábbis így mondták a szerencsések, akiket egy-egy
lakomára meginvitált.
Merthogy Mály Gerő nem öncélúan, magának főzött. Gyakran áthívta barátait,
kedvenc kollégáit is, akik aztán napokig meséltek Gerő fantasztikus
finomságairól.
Nagyon szerette példának okáért a kacsahúst. A kacsát mindig egészben sütötte
meg, s talán a bőrét kente be valamilyen különleges mártással, vagy a töltelék
készült egy speciális recept szerint, de olyan ízorgiát még soha senki nem élt
át korábban, mint a fenséges kacsafalatok elropogtatása közben. Színészkörökben
legendás vacsoráinak egyikén töltött káposztát (is) felszolgált. Díszes kis
csuporban friss tejfölt is szervírozott mellé. Az asztalnál helyet foglalók
kutattak emlékeikben, éreztek-e már valaha ilyen csodás illatot, mint azokban a
percekben. Csiklandozta az orrukat, megmozgatta a gyomornedveiket. Gerő egyik
ételt tette az asztalra a másik után. Elégedetten, boldogan nyugtázta, amikor a
színész urak és hölgyek kimérten, elegánsan emelgették kanalaikat, majd
lehullott a máz és az evés örömétől megrészegülten, cuppogták, csámcsogták a
finomságokat. Kitíntetés volt Mály Gerő asztalához ülni! Feledhetetlen
élménnyel távozott az ott járó.
Egy alkalommal Mály két színész kollégáját invitálta meg. A barátok készültek a
nagy napra, talán órákig nem ettek előtte, hogy minél több hely jusson a
falatoknak. Mály nagyon kényesen ügyelt arra, hogy minden a legnagyobb rendben
legyen vacsora közben. Figyelte vendégei mimikáját, reakcióját. Vérig sértődött,
ha a főztjét becsmérlő gesztust vett észre. Köhögcsélés, ásítozás, vakarózás –
tőrként fúródott a vendéglátó szívébe.
Két vendége ezúttal kicsit sértően viselkedett. Mozgolódtak, motoszkáltak,
összehúzódtak székükön. Mály nem várt sokáig. Azonnal rájuk szól.
– Talán valami baj van a főztömmel? A vendégek ímmel-ámmal feleltek.
– Gercsikém, mintha kissé hideg lenne nálad! – bökte ki az egyik.
– Na jah, még meleg is legyen! Két személyre csak nem képzelitek, hogy még be
is fítök?! Ettől kezdve a Mály-társaság tagjai telente kicsit melegebben,
többrétegíen öltöztek fel a vacsorákra. A finom ízek, a jó borok végül úgyis
mindig felfítötték – a hangulatot…
Premier után szódavíz és főtt tojás
A premiereket mulatozás követte. Ilyenkor a direktor kibérelt egy mindenkinek
kedves éttermet: foglalt táblácska került az üvegajtóra, pincérek készülődtek,
terítettek. Lábasokban rotyogott a fejedelmi lakoma, zötyögő kocsin érkeztek a
boroshordók. Vagy: előadás után irány az első kiskocsma, pálinka meg feketekávé
mindenkinek, olcsó pörkölt az éhesebbeknek, rántotta és kétszersült a
fogyókúrázó hölgyeknek. A következő esetet Bános Tibor is emlegette.
1930 októberében mutatták be Molnár Ferenc vígjátékát, A jó tündért. Molnár az
előadás előtt egyenként felkereste a színészeket: szívesen lát mindenkit az
esti premiervacsorára. Ezen a mívészek egy kicsit meglepődtek. Molnár ugyanis a
legfukarabb ember hírében állt – legalábbis színházi körökben. Tudjuk, hogy a mívészek
gyakran küzdöttek anyagi gondokkal, állandóan előlegeket, kölcsönöket vettek
fel az igazgatóktól, ám hogy az egyik legsikeresebb színpadi szerző állítólagos
pénzzavaraiban hihetünk-e, nos, ehhez minden bizonnyal kétségek férnek.
Molnár Ferenc tehát egy elegáns étterembe invitálta kollégáit. Miközben
mindenkinek sok sikert kívánt, egyik színésztársának megsúgta, hogy ma a
bankettet egy különös tréfával koronázza meg. A barát kíváncsiskodott, kérdezősködött,
de az író csak nem akarta kibökni a titkot. Végül, hosszas unszolásra beszélni
kezdett: a színészek bőséges vacsorára számítanak, melynek teljes összegét –
ígérete szerint – ő maga fizeti. Rendelnek majd nyakra-főre, töltik a
poharakat, isznak, mulatnak. Aztán, amikor az este véget ér, és a főpincér
megjelenik a számlával, ő majd értetlenül bámul a többiekre. Neki egy árva
fillérje sincs, éppen hogy a saját feketéjére futja. Szó sem volt arról, hogy
bármit is ő fizetne! Molnár a markát dörzsölte, és kéjesen vigyorgott. A
színész pedig elmosolyodott, majd odébb somfordált.
A sikeres premier után irány tehát az étterem! A színészek helyet foglaltak a
fehér abrosszal terített hosszú asztal mellett. Köhécseltek, vacilláltak, az
étlapot nézegették. Az egyik úr két főtt tojást rendelt, sóval. A másik két
vékony szelet felvágottat, egy kis kaláccsal. Némelyek csak sört ittak, a
hölgyek szódavizet. A pincérek kérdően bámultak: ilyen bankettet, amelyen
mindenki éhes maradt – aligha láttak azelőtt.
Egy valaki azonban jól bevacsorázott. Molnár hatalmas adag levest, aztán
nyárson sült nyulat, mártást rendelt. És desszertet, meg kávét. Dugig tömte
magát, miközben a többiek óvatosan, csorgó nyállal pillogtak felé.
Szólította a főurat.
– Annyira sajnálom, gyerekek, hogy alig fogyasztottatok! Pedig én mondtam, hogy
ezt az estét én állom! – hümmögött és a fejét csóválta. Közben elővette
tárcáját, és kifizette a cehet (vagyis a néhány szelet szalámit, a két főtt
tojást, a söröket, és a nyúlhúst). A színészek értetlenül egymásra meredtek, a
fukar szerző pedig örömében még pár fillér borravalót is adott a pincérnek.
Volt miből, hiszen ravasz kis tréfájával hatalmas összeget takarított meg! §
- Hullamosótól
a Kislugasig
A negyvenes évekre kocsmák és éttermek szerepe, ha lehet, még fontosabbá
vált, mint azelőtt. Legalábbis a színházi emberek életében. A háború
tájékán előfordult, hogy a frissen végzett színinövendékeket, sőt, még a
színészeket is egy-egy vendéglős kosztolta. A Keszely étterem (szemben az
egykori Nemzetivel, az Akácfa és a Rákóczi út sarkán) főpincére például
rendszerint ingyen etette-itatta a Nemzetiseket, Olty Magdát, Apáthi
Imrét, Sennyei Verát. A Szimplon Kávéházban Fónay Márta, Móry Luci
társasága ingyen uzsonnát kapott, amit néhány étterem ajánlott fel a főiskola
növendékeinek. Ez az uzsonna kávéból és egy darab úgynevezett
rongyoskifliből állt. (A főpincér valahányszor elment a sakkozó-kártyázó főiskolások
asztala mellett, mindig odadugott nekik még egy-két csemegét). A Hullamosó
a Rókus kórház mögötti kiskocsma volt. Ide jártak a kórház orvosai,
ápolói. És szerették ezt a helyet a színészek is. Aprócska, barátságos zúg
volt, ahol a tulajdonos – Sivó Mária színésznő nővére – házi kosztot
szolgált fel – szinte fillérekért.Emlékezetes még a Nisszel vendéglő, a Révay utcában. Kicsi helyiség, hátul
konyhával, kemencével, elöl pulttal, asztalokkal, oldalt egy kanapéval.
Itt ült a tulajdonos, Nisszel papa. Ebben a kóser étteremben a világ
legjobb töltött libanyakát készítették, s a sóletjük zamata is
felejthetetlen volt. Egyszer egy színész – meggondolatlanul – csülköt
rendelt. Rózsika, az öreg Nisszel hetvenesztendős lánya úgy dobta ki
a szerencsétlent, hogy még az ajtó is beleremegett az üvöltésébe. Előadás
után, hazafele – amikor talán már jó néhány törzshelyet végigjártak –, a
Kislugas még hátra volt! Itt időzött Kiss Manyi és társa, Nyúl úr, Mezei
Mária, Somogyi Pál, Ráday, Várkonyi. Milyen furcsán zajlott itt a
rendelés! A színészek megálltak a söntésben, iszogattak, majd beszóltak a
szakácsnőnek. „Mami! Kaját!". „Borjúláb?” – kérdezte az asszony. „Jó
lesz!” Azzal Mami zsírt rakott fel, sütött, físzerezett, s hamarosan a
pulton volt az isteni csemege. A fizetés sem volt mindennapos. A
tulajdonos soha nem írt számlát. Ha a színészeknek volt pénzük, úgyis
fizettek, busásan. Ha nem, akkor – higgyük el, így volt! – két hatalmas
csókkal jutalmazták a jólelkí szakácsnő főztjét.
